Bernard Slade (a képen) kanadai születésű, Hollywoodban működő színmű- és forgatókönyvíró 1975-ben írta meg a Same Time, Next Year (Jövőre, veled, ugyanitt) című színdarabját, egy olyan párnak a történetét, amelyik a maga házasságából kitörve, szeretőkként évtizedeken át évente egyszer, ugyanott, eltölt egymással egy-egy titkos hétvégét, szexel, és közben beszélget egymásról és a családi környezetről és a világról.
A darab akkora közönségsikert aratott, hogy Ellen Burstyn és Charles Grodin 1453 előadáson öltötte magára Doris és George jelmezét, Sladet pedig a „legjobb színmű” kategóriában jelölték a legrangosabb amerikai színházi elismerésekre: a Drama Desk Award-ra és a Tony-díjra, a filmváltozatot pedig Oscar-díjra. Bernard Slade nem ismeretlen a hazai színpadokon sem. A Jövőre, veled, ugyanitt Szirtes Tamás rendezésében, Schütz Ilával és Sztankay Istvánnal az 1978-i bemutatót követően nálunk is éveken át kasszasiker volt, majd 2007-ben ugyancsak a Madách Színházba megérkezett a folytatás is, ezúttal Hernádi Judit és Gálvölgyi János játékával. A Romantikus komédia, a Jutalomjáték, az Egy férfi, akit szeretek és több más művét is láthattuk filmen, vagy színházi előadásban. A közönség ugyanis szereti ezeket a darabokat.
A Jövőre, veled, ugyanitt előzménye, ami lényegében az első színmű: Doris, boldog házasságban élő asszony, a kaliforniai Oakland-ből. George nős, könyvelő, New Jersey-ből. A férfi és a nő 1951-ben véletlenül fut össze egy
kaliforniai tengerparti fogadóban, ahová Doris egy vallási közösséghez, George meg egy üzleti partneréhez érkezik. Találkozásuk másnapján arra ébrednek, hogy egymás karjaiban töltötték az éjszakát. Mindkettejükkel először fordult ez elő, ám ettől a pillanattól fogva nem utoljára. Különös szerelmi kapcsolat kezdődik kettejük között, melynek lényege, hogy évente egyszer ugyanabban az időpontban, ugyanott egy kellemes hétvégét töltenek együtt.
Azután mindketten mennek a dolgukra. De meddig mehet ez így?
Nos, a folytatás azzal kezdődik, hogy elérkezett a 25. év, a 25. találkozás, a maga megszokott és új eseményeivel. A pár nem lett fiatalabb, a szexuális étvágy sem a régi, de az egymáshoz fűződő szeretet, barátság, szerelem továbbra is működteti a kapcsolatot a maga göröngyös útján további 19 éven át. Slade darabjának igazi értéke az a finom, szavakkal alig megmagyarázható kapcsolatrendszer, ami ezt a két embert összeköti, mozgatja. Házasságnak is hosszú lenne ennyi év, amely valójában csak kétannyi napból áll, mégis a sors gyarlóságaikkal együtt is egymásnak teremtette őket. A férfi és női lélek finom megfigyelésén alapuló szituációk, reakciók végtelenül őszintévé, emberivé teszik a történetet, amely egyszerre ismerős a nézőnek, hiszen ezek a dolgok nagy számban rímelnek az ő életére, másfelől egy pici álomvilágot is teremtenek: de jó nekik, hogy ilyenek tudnak lenni. Mert a féltékenységeken, apró hazugságokon túl a szeretettel teli összetartozás mindent legyőz, és ez az, amire a néző is vágyik, vágyna.
A lélektani megfigyelések és a romantikus vágyakozás így találkoznak egy nagyon jól megírt darabban.
A szerző profin adagolja a jellem- és helyzetkomikumot, a szellemes mondatokat és a torokszorító, könnyet is előcsaló érzelmeket. Sok ellaposodó folytatásművel szemben a Jövőre, veled, ugyanitt folyamatában és önállóan is erős, jó darab, amelynek sikerszériája könnyen megjósolható annak ellenére, hogy a Bánfalvy Ági International Stúdiónak nincs saját színháza.
Egyszerre előny és nehézség is, hogy az országba bárhova elvihetik az előadást, ahová meghívják, vagy ahol termet tudnak bérelni, és meg tudják oldani a közönségszervezést. Rendszerváltozásunk „vívmánya”, hogy a művészek még kiszolgáltatottabban harcolhatnak a megélhetésért, szabad formációk keretében.
De térjünk vissza a látottakra!
Az ilyen kétszemélyes darabok lényegében a színészi játékon állnak, vagy buknak, sőt képesek a közönség számára
„párokat teremteni”, amiképp Schütz Ilát és Sztankayt „összeboronálta” szinte magánéletileg is a közhiedelem.
Bánfalvy Ági és Harmath Imre a játéka alapján akár erre is „esélyes lehetne”, pedig a magánéletük más-más oldalán
zajlik, de itt nagyon jól összeillik a páros.
Bánfalvy Ági különös kisugárzású művész. Tehetségéhez mérten keveset látni őt színpadon, vagy filmvásznon, de a
különös arcú, magas lány lényegében a hajdani Zsurzs Éva rendezte Abigél óta mágnesként szippantja magára a
figyelmet, bármilyen kis megjelenésben is. Nem klasszikus szépség, mégis gyönyörűnek látjuk ebben a darabban is,
ahol Dülk Kata stylist és jelmeztervező értő közreműködésével testének minden szépsége, pl. Marlene Dietrichét
idéző, hibátlan lábai hódítanak, miközben hajviseletei, parókái, ruhái és belső játéka fantasztikusan szép öregedési
folyamaton viszik át Dorist. Benne egyszerre megvan a testi vágy és az asszonyos, babusgatós szeretet, a baráti
megértés és a féltékenység elkeseredett haragja, az emberi tartás igénye még a legrosszabb percekben is, és a
nőiség sok-sok apró mozdulata, hangsúlya, mimikája, szerethetősége. A férfiember ilyen társat szeretne magának.
Harmath Imre George szerepében egy picit halványabb, vagy mondjuk visszafogottabb, de talán így is van megírva a
szerepe. Ő az a figyelmetlen, ám esendő, jó lelkű férfi, akinek apró önzései, lomposságai, hiúságai, maga keverte
szituációs bonyodalmai határozzák meg a jellemét és életét, és aki ettől időnként csapdába is esik, elvégre egy friss
kapcsolat éppúgy meglátszik egy férfin, mint egy szükségessé lett hallókészülék. Harmath lompos és elegáns,
magabiztos és elanyátlanodott, nevetséges és megrendítő, mikor milyen helyzetbe kerül, de a dolgokat azért a nő
irányítja.
Horváth Csaba rendezésének legnagyobb erénye, hogy szinte észrevehetetlen, nem akar uralkodni a játékon. Gulyás Imre puritán díszlete is segít a mai magyar nézőhöz közelebb hozni a szituációt. Kokavecz Iván zenéje kellemes átkötés a jelenetek között.
Az esti vastaps jogos és megérdemelt volt. Szívem szerint mindenkinek ajánlanám ezt az előadást, ha tudnám, mikor és hová küldjem a nézőt. Momentán – a magánprodukciók nehézsége – sem budapesti, sem vidéki dátumokkal és előadás-helyszínekkel nem rendelkezem, s még az sem tudható, hogy a világon egyedülálló teljesítmény, hogy egy helyen, egy időben, egymást követően látható legyen a Jövőre, veled, ugyanitt mindkét része, megismétlődik-e egyáltalán?
A művészeknek ez a kettős meglepetése méltó ajándék volt a szerelmesek ünnepén. Ezért csak azt tudom mondani:
ha bárhol, bármikor felbukkan az előadás, nagyon érdemes jegyet venni rá, szép estében lesz része, kedves olvasó,
s talán még a magánéleti kapcsolatát is feltölti melegséggel.
