Szerencsés, aki nem ismeri a Fűtött Utcát. Szerencsés, aki ismeri a Fűtött Utcát. Bármilyen furcsa, mindkét állítás egyszerre igaz. Szerencsés az, akit még nem kényszerített a sors arra, hogy segítséget kérően be kelljen kopognia az Oltalom Kreatív Egyesület hajléktalanellátó intézményeinek valamelyikébe, de szerencsés az a rászoruló is, aki már eljutott a Fűtött Utca valamelyik ágyára, és így nem fagyott meg a téli utcán magára húzott papundekli lapok alatt.
A Fűtött Utcában vánszorog az idő és lassú a pillantás. Jó, ha még van benne érdeklődés, de ebben a létformában
nem kell ahhoz még alkohol sem, hogy tompává váljék a tekintet, mert a vegetálásnak ezen a fokán a holnap is jó
esetben csak ugyanezt ígéri: otthontalanságot, munkanélküliséget, koldusfillért és szemlesütve adakozó
szánakozókat, vagy éppenséggel a teljes védtelenséget kihasználó szadistákat. Tehát legjobb menekülni a mámorba, vagy a mindent feledtető alvásba.
Amikor József Attila Hazám versét tanultuk: „…nagy, álmos dzsungel volt a lelkem / s háltak az uccán. Rám csapott,
/ amiből eszméletem, nyelvem / származik, s táplálkozni fog, / a közösség, amely e részeg / ölbecsaló
anyatermészet / férfitársaként él, komor / munkahelyeken káromkodva, / vagy itt töpreng az éj nagy odva /mélyén:
a nemzeti nyomor”, még nem tudtam, nem is hittem, hogy ezt az arcul csapó csodálatos versrészletet pár évtized
múlva megtapasztaljuk a valóságban is. Ráadásul egy magát köztársasági államformának deklaráló, demokratikus
Magyarországon.
Miközben a szégyenüket takargató kormányzatok csak odáig jutnak, hogy megtisztítják az aluljárókat és a belvárosi
közterületeket ezektől a rájuk rossz fényt vető elemektől, az „ember-szemét” kisöprésén túl mit tesznek értük? A
karácsonyi látványos önmegnyugtatások után mit tesz a társadalom az ember méltóságáért? Azzal, hogy most kissé
külsőbb közterületek felé paterolták őket, még nincsenek meg az egykor volt munkásszállások, szociális bérlakások,
kollégiumi jellegű szállóhelyek sem, s az úgynevezett hajléktalanszállók ágyrajárói miből teremtsenek maguknak
önellátó életformát, ha már a lerombolt gyárudvarokat is csak a szél söpri?
Tudom, vannak tanulatlanok és dolgozni nem akarók is, meg akik szenvedélybetegségeik miatt maguk alatt vágták ki a fát. De mi van azokkal, akiket válással végződő házasság, váratlan elbocsátás, megszüntetett munkahely, a
visszafizethetetlen törlesztőrészletek csapdájába csalt a banktőke, a lakásmaffia, és korunk számtalan embertelen,
ám megengedett jelensége tett otthontalanná és állástalanná? Akik dolgoznának, csak épp nem kapnak munkát a
koruk, a nemük, a kisebbségi hovatartozásuk, az állapotuk, a kinézetük, vagy a fogyasztói társadalom, bármely más
cinikus hozzáállása miatt? Ki tekinti őket még embernek?
Az 1989-ben létrejött Oltalom Karitatív Egyesület Iványi Gábor lelkész elnöklésével e kevesek egyike. Éjjeli
menedékhelyet és nappali melegedőket, fűtött utcát, átmeneti szállásokat, szociális irodát, népkonyhát működtet,
rendszeresen tart ruhaosztást, jogi segítségnyújtást, lelki gondozást, óvodát, iskolát, egészségügyi ellátó helyeket
tart fenn, és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a Wesley János Lelkészképző Főiskola közreműködésével még a szociális munkások képzésére is gondol. És most itt van ez a szívet melengető, szinte semmi kis Öt Verébhez címzett kávézó, ahol „méltóságot is szervíroznak”.
A név jelképes. A verebek szürkék, jellegtelenek, néha tolakodóak, mint maga a szegénység, vagy mint az itteni
vendégkör. „Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten” – mondja
Lukács evangéliuma. Hát ezt jelképezi a névadás. Valamikor a 19. század végén konflis végállomás, a kocsisok
ebédlője működött itt. Aztán volt varroda is, ebből a helyiségből alakították ki a kávézót. Bakos Ferenc falfreskókkal
körbefestette a könyvállványt is, itt ugyanis olvasni is lehet, az árak pedig olyan emberségesek, hogy az 50 forintos
zsíros kenyértől a 120 forintos meleg szendvicsen át a 160 forintos hot dogig terjed az ételválaszték, a capuccino
csészében 100 forint tejszínhabbal és keksszel, és az üdítők is jobbára 100–200 forintért kaphatók, az édességek
még olcsóbbak. Alkoholt nem árulnak, behozni sem lehet, de nem küldik ki azt sem, aki valahol már „bemelegített”.
Csak tudjon viselkedni! Van egy számítógép, ingyen használhatják a vendégek. Szász Emese megkülönböztetés
nélkül, 8-tól 18 óráig várja a betérőket, akik beszélgethetnek, kártyázhatnak, sakkozhatnak, zenegépet
hallgathatnak. A kiszolgáló pult másik oldala a Fűtött Utcára nyílik, onnan is lehet kérni. A tervek között élő
programok is szerepelnek, hogy minél otthonosabb legyen a kb. 30 vendéget leültetni képes kis hely. Egyszerű, de
emberi környezet.
A Dankó utca a főváros VIII. kerületének „érdes” része, de miként kérges tenyérrel is lehet simogatni, az a
szegényeket támogató, hajléktalanokat felkaroló kis centrum, amely itt felépült, kialakult, szerető kézzel nyúl azok
felé, akiket mások csak átlépnek, és ezzel – kimondatlanul – példát is szolgáltat a városvezetésnek és a
kormányzatnak a hajléktalanság problémáinak megoldása felé.
Aki pedig ezek után maga is tenni kíván, a kommunikációs irodát az a 06 1 577 05 13, 577 05 15 telefonon és a kommunikacio@oltalom.hu elérhetőségen találja, adományozással kapcsolatosan információt a 06 1 314 06 68 telefonon és az oltalom@oltalom.hu útján szerezhet, pénzt, 1%-ot a BBRt. 10103805-11414336-00000009 banki címen, adószám 19010409-1-42 tud segélyezésre eljuttatni. És ne felejtsék el: a Dankó utca 15-ben a Kávézó az Öt Verébhez nemcsak a hajléktalanoknak áll nyitva, de aki nyitott szívvel leülne melléjük, ott emberi körülmények között akár velük is elbeszélgethet.
