Lássuk csak a hetven esztendővel ezelőtti hátteret, amely hasonlít a mai kormány elgondolásához, ilyet nem sokat találunk az újkori történelemben. Még az ONCSA előtt az Egyesült Államokban hoztak létre nagy állami beruházásokhoz olyan (munka)táborokat, ahol a válság következményeit megszenvedőket besorozták gátépítési, valamint mezőgazdasági munkára, félkatonai jelleggel, tisztán lakhatási és élelmezési feltételekért.
Az ONCSA-telepek magyarországi elterjedése a második világháború előtti időszakhoz köthető. Hasonlóan a mostani kormányzati elképzelésekhez – az akkori lakhatási igényekhez képest közepesnek mondható 1–2 szobás házakat, fürdőszoba nélkül, udvari WC-vel, ásott kúttal „komfortosított” épületeket – szociálisan rászorult (nincstelen, proletár) betelepítettek kapták. Az állam a körülményeiket alaposan megvizsgálta. Mai szavakkal és értelmezésben pályázat jellegű feltételrendszerrel építették fel a telepeket. Fontos szempont volt a viszonylag nagy, ház körüli kert megléte, emellett minden esetben munkát is teremtettek a telepeseknek. A legjobban működő ONCSA-telep a tatai volt. Közvetlenül a laktanya mellett építették fel, az ott lakóknak polgári alkalmazottként biztos állásuk volt a honvédségnél, mások a helyi téglagyárban kaptak munkát. Az első időkben a hatóságok gyakran ellenőrizték az ott lakókat, hogy megfelelnek-e az előírt követelményeknek életvitelükben, a kert ápolásában. Megállják-e helyüket a munkahelyen? Szükség esetén segítséget és támogatást kaptak a beilleszkedéshez.
A hetven évvel ezelőtti magyarországi átlaghoz mérten aránylag jó körülmények ellenére a (nemegyszer putrikból, barlanglakásokból, emberhez egyáltalán nem méltó körülmények közül érkezett) ONCSA-lakók főleg az első időben szégyellték, hogy megkülönböztetett helyen laknak. Az emberi szemérmesség, a problémák takargatása, a megkülönböztetéstől való félelem már akkor is hatott, holott rajtuk kívül sok millióan nyomorogtak.
A mai kormány által tervezett ócsai „neo-ONCSA-telep” majdani lakói (ha egyáltalán hajlandók lesznek százak és ezrek kiköltözni a pusztába, távol iskolától, boltoktól, orvosi rendelőktől, munkahelyektől, egykori megszokott társadalmi, rokoni, baráti környezetükből) szintén nagy valószínűséggel szembesülhetnek a megkülönböztetés, kitaszítottság problémáival. Csaknem 300 ezer hajléktalanná váló rászorultról van szó.
Fölmérte-e bárki is kormánykörökben, hány és hány, gyakorlatilag megoldhatatlan emberi problémát halmoznak föl az „ócsai (nemzeti) gondolat” esetleges megvalósításával?
Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy egy szerencsére, letűnt társadalmi-politikai rendszer „nemzetsegítő” tervének az utánzása a legjobb, leggazdaságosabb megoldásán spekulálnak. Előzetes számítások szerint négyzetméterenként 200–400 ezer forintért akarnak házakat építeni. Nem lehet elégszer hangoztatni: embertelen gondolat és szándék családok kiragadása megszokott környezetükből, akár a gyökereik elmetszésével. Ráadásul vidéken ez aligha fog jól működni a dicstelen ötvenes évek kitelepítéseire kísértetiesen hasonlító újkori ONCSA-gyakorlat. Ócsán és környéken sincs sok munkalehetőség, és – ismervén a vidéki emberek gondolkodását – aligha örülnek majd az újonnan betelepülő, problémás embertársaiknak, hisz’ nekik is van gondjuk, nem kevés.
Anyagilag is problémás ez a gondolati torzszülemény: a betelepültek jó részének valószínűleg még további tetemes tartozása marad az előző hiteleikből. Mindenekelőtt állami („nemzeti”) segítséggel biztos, jól fizető munkát kell teremteni a kitelepítetteknek, mert különben nem tudják fizetni sem a lakbérleti díjakat, sem a rezsit, további lecsúszás, elszegényedés, nyomor vár rájuk.
Mindezek fényében kétszer is meggondolandó, érdemes-e egyáltalán belekezdeni a „neo-ONCSA” megvalósításába, és egyáltalán: európai, 21. századi-e ez a terv? Túlságosan keleti hangulata van. Ennyi erővel dzsunka-városok is létrehozhatók lennének, akár a Tiszán is. Lenne víz, a gyerekek idejében megtanulnának úszni, a férfiak horgásznának, halásznának, lenne mit ennie a családnak, és ha netán turista tévedne a dzsunkák közelébe, a hosszú téli estéken készített „népművészeti” tárgyakat eladhatnák az oda látogató kínai világjáróknak némi bevétel reményében.
