Előfordul, igaz, nem gyakran (itthon manapság csak a fordítottja, ám legtöbbször), hogy az érdeklődő újságírót kikosarazzák. Harmincnégy évvel ezelőtt Budapesten rendezte kongresszusát az Európa-mozgalom. Az eseményre számos jeles személyiség érkezett, szerénységem Helmut Schmidt kancellárt (a DPA nyitó képe az 1975-i helsinki Európa-csúcson készült: Wilson, Ford, Giscard d’Estaing mellett Schmidt kancellár) szemelte ki egy rövid interjúra. A karrierjét az 1950-es évek elején kezdett szociáldemokrata politikus Willy Brandt és Helmut Kohl között, azaz: 1974–82 között volt a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja. Évtizedekig a nyugat-német politika élvonalában dolgozott „a nagyszájú Schmidt” (Schmidt-Schnauze; a gúnynevet önmaga találta ki – egy interjúban használta…) Elképesztően sokat dohányzott, nagy valószínűséggel ebből adódóan alakult ki a halálát okozó betegsége is; szerencsére még így is szép kort ért meg: 2015-ben, 97 esztendősen hunyt el a 20. századi szociáldemokrácia ma már klasszikus nagyjai közé – Willy Brandt, Olof Palme, Bruno Kreisky… – számító politikus egyénisége. Az ám, a budapesti Schmidt-interjúra, sajnos, egy udvarias szabadkozást követően, nem került sor. Az 1991. szeptember 29-i Mai Nap olvasó mégsem maradtak Schmidt nélkül:
Öreg vagyok már – hárította el az interjúért, nyilatkozatért hozzá forduló újságírókat – tévéseket, hírügynökségi tudósítókat egyaránt – a szociáldemokrata mozgalom kiemelkedő személyisége, az egykori német kancellár, Helmut Schmidt. Még kortársával, a magyar külpolitikai újságírók tanítómesterével és doyenjével, Polgár Dénessel sem tett kivételt, holott miniszter és kancellár korából kiváló személyes kapcsolatot ápolhatott az MTI egykori bonni tudósítójával, A Hét alapító főszerkesztőjével. (A Parlamentben dolgozó magyar és külföldi újságírók egymásnak panaszkodtak: mintha összeesküdtek volna a nagy nevű potentátok, nem óhajtottak nyilatkozni.)
Az Európa-mozgalom budapesti kongresszusára érkezett Schmidttől, aki országirányító politikusi pályafutását befejezvén, félszívvel lapszerkesztő-újságíró lett (a hamburgi Die Zeitnél társkiadó), legszívesebben azt tudakoltam volna meg, hogy mire alapozta éppen két esztendővel ezelőtti borúlátását. A volt kancellár 1989. szeptember végén ugyanis kizárta annak lehetőségét, hogy a németek akár a következő évszázad első évtizedeiben újra egy fedél alatt élhetnének. Elvállalta volna viszont a Modrow vezette akkori keletnémet kormány tanácsadói tisztét…
Komoly, mélyenszántó gondolatokat fölvető és elemző eszmefuttatás helyett kénytelen voltam egy apró, korántsem érdektelen Schmidt-sztorival megelégedni, amit az exkancellár egyik „árnyéka” mondott el. A már nem aktív politikus Helmut Schmidtnek továbbra is kijár a személyes védelem. Állandóan két biztonsági ember kíséri az otthon általában Bonn és Hamburg között ingázó, külföldre is gyakran utazó férfiút.
Kik törnek a 72 esztendős Schmidt biztonságára? Terroristák netán? – kérdeztem testőrét. „Dehogy, inkább őrültek és megszállottak, olyanok, mint akik nyomorékká tették Schäuble belügyminisztert, és majdnem meggyilkolták Lafontaine szociáldemokrata vezetőt. Holott képzelheti, őket is védték.”
Schmidtet már csak azért is megilleti a fokozott védelem, mert a szíve időnként rendetlenkedik; tíz év óta szívritmus-szabályozóval él, nem tesz jót neki a hirtelen ijedség, túlzott idegi megterhelés.
Mint például az olyan eset, ami már jó pár esztendővel ezelőtt történt: egy férfi mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy ő Helmut Schmidt fia. (Tudvalevő, hogy az exkancellárnak lánya van csupán.) Az amerikai állampolgárságú fickó – később kiderült, hogy súlyos személyiségzavara van –, azért akarta magát Schmidt fiává kikiáltani, hogy benősülhessen az amerikai elnököt is adó Kennedy famíliába. Schmidt környezete hiába próbálta lebeszélni a férfit fantáziája szülte rögeszméjéről, az nem nyugodott. Egy szép napon benzinnel öntötte föl a politikus irodájához vezető folyosót. A tragédiát az utolsó pillanatban sikerült megelőzni. Akkor a német szervek kiutasították az országból, egy időre visszatért Amerikába, majd Spanyolországban tűnt föl. Angoltanárként dolgozott, és egy tantestületi vita hevében megölte az egyik szerfölött csinos kolléganőjét. Gondolható, hogy azóta sincs szabadlábon.
„Az ilyen esetek megelőzésére járunk lépten-nyomon Schmidt úrral” – fejezte be sztoriját az „árnyék”. (A DPA-képén Helmut Schmidt a kedvenc sapkájában [Schmidt-Mütze]. Szülővárosa, Hamburg és környékének lakói jórészt ilyen fejfedőt viselnek; praktikus és elegáns.)
„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
