Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb művészeti tematikájú könyvét jelentette meg nemrégiben a Scolar Kiadó. Bár lehet, hogy az ünnepelt angol kortárs festő, David Hockney neve nem cseng ismerősen az átlag magyar számára, ő ma az egyik legnagyobb művész, akinek alkotásai milliárdokért kelnek el világszerte. (A nyitó képen: franciaországi barlangrajz; forrás: © Experienceardeche.com)
Beszélgetése barátjával a képek történetéről – csaknem 400 oldalon, fantasztikus képanyaggal illusztrálva – Martin Gayford művészettörténésszel, műkritikussal, életrajzíróval: lebilincselő. Ahogy a The New York Times cikkírója fogalmaz, a könyv „Élesíti az érzékeket. Az olvasó más szemmel néz majd a világra”. Sorolhatnánk még a dicsérő méltatásokat, melyek közül a legtöbb kiemeli az évezredeken átívelő látásmódot, a barlangrajzoktól az okostelefonokon megjelenő képekig.
Az, hogy az ember miért tartotta és tartja ma is fontosnak a képek megörökítését, az nyilvánvalóan pszichénkből fakad, amely bizonyos tekintetben mindig ugyanolyan maradt. A két szerző a magas művészetből és a popkultúrából egyaránt hoz példákat, miközben a különböző korok és médiumok meghökkentő hasonlóságaira és kölcsönhatásaira világít rá.
A könyvet legszívesebben minden diák kezébe adnám, mert vonzó stílusával és egyéni látásmódjával többet ér számos alapfokú művészettörténeti műnél. A fiatalok számára vonzereje, hogy a 21. századi video-installációkat és mondjuk egy Veermer képet, a múlt század húszas-harmincas évek filmdíszleteit vagy a középkori festészet kiemelkedő műveit szintúgy taglalja, mint falikárpitokat, kínai, selyemre, papírra, tussal rajzolt remekeket, freskókat, dagerrotípiákat, rámutatva kapcsolódási pontjaikra.
Az ismeretterjesztés sem másodlagos szempont: bizonyára sokan nem tudják, hogy a középkori Hollandiában mennyire fejlett volt a camera obscurák (lencse nélküli optikai eszköz – lyukkamera) és a lencsék készítése, amelyek lehetővé tették, hogy az egyes tárgyak és emberek ugyanúgy jelenjenek meg egy sík felületen, mintha azokat a valóságban látnánk. Vagy még tökéletesebben – domborúságukkal, fény-árnyékaikkal, olykor furcsa aránytalanságukkal, tükröződésükkel egyetemben.
Ma mindenütt képek vesznek körül bennünket, soha nem tapasztalt mennyiségben. A laptop, a tévé, az okostelefon, az internet, az újságok minden pillanatban ontják őket, arról nem szólva, hogy a sok száz éves, klasszikus képalkotás is jelen van, falra akasztott festmények, grafikák, kárpitok, könyvek formájában.
Az ember bizonyára mindig képben gondolkodott: meg akart örökíteni valamit, ami fontos volt számára – mondjuk egy zsákmánynak kiszemelt bikát. Nem elsősorban emlékezni akart ezekre, hanem ezzel úgy érezhette, hatalma van az állat felett és sikeres lesz a vadászat, az élet. Később, fénykép még nem lévén, a fontos személyek megörökítése – és itt is a hatalom fitogtatása – volt a cél, olykor pedig a művész „csupán” saját gyönyörűségére nyúlt az ecsethez.
A képek története – avatott fordító: Sepsi László – lehetővé teszi, hogy bepillanthassunk Rembrandt vagy Velazquez műhelytitkaiba, csakúgy mint Picassoéba, felfedezzünk érdekes részleteket egy középkori festményen, vagy megcsodáljuk egy 100 évvel ezelőtt forgatott film operatőrének izgalmas fény-árnyék játékát.
A 83 éves David Hockney ma a leggazdagabb élő kortárs művész, mondhatnók: kortalan popsztár, a legkülönfélébb műfajokban alkot, a díszlettervezéstől az illusztrációkig, a klasszikus festményekig. Könyvek tucatjainak szerzője. Martin Gayford a Spectator műkritikusa, egyebek között Van Goghról és Michelangeloról írt könyveket. Már sikeresen dolgozott együtt Hockney-val, egy másik művön is.
Ajánlónkat fejezzük be egy másik idézettel, a The Times-ból:
„David Hockneyt nem érdeklik a bevett esztétikai hierarchiák, a Martin Gayforddal folytatott beszélgetésében rendhagyó módon és szellemesen járja körül a képkészítés eljárásait és problémáit – egymás mellé kerül Mona Lisa és Marylin Monroe, egy görög váza és Disney.”