(M. Lengyel László recenziója) Könnyelmű voltam. Csak úgy, igazán még fel sem öltözve nekiültem Fónyad Gábor „Amikor Jézus a Hortobágyon járt” című könyve olvasásának. Ráadásul képernyőn, ahogy megkaptam a kéréssel, hogy talán írnék róla valamit…
És én olvastam, olvastam, a szöveg nem engedett el. Elmaradtak válaszok a levelezésemben, reakciók a közösségi médiában, nem szaladtam le a boltba, ebédelni sem ültem asztalhoz és egy kijelölt esemény is elmúlt nélkülem. Oda voltam szögezve a géphez.
Nem, nem a cselekmény fogott meg, nem arra voltam kíváncsi, hogy végre kiderüljön: járt-e Cecil a Török utcában, vagy hogy ki a gyilkos, egymásra találnak-e a szerelmesek, esetleg a hős valami tragikust cselekszik. Egyik mondat tolta maga előtt a másikat, ugrottam a következőre, a párbeszédek és a gondolatok több figyelmet, nagyobb elmélyülést kívántak volna ugyan, de benne voltam a sodrásban, magával ragadt a lendület, az apró, egészen hétköznapi, de valamiért mindig nagyon fontos történések löktek előre, tovább és tovább.
Mentségem is volna. Amikor megnéztem a borítót, elolvastam a címet, még úgy gondoltam: nocsak, itt egy újabb a magyar pusztai romantikát teljesen hamis fénybe helyező, a németajkú turistacsoportok naivitását meglovagoló „regény”. Mert hogy a cím alatt, a borítón ott áll, hogy regény. Minek ezt így hangsúlyozni? Odabent szokták szégyenlősen elrejteni a műfaji meghatározást, szinte muszájból. És hát itt egy magyar gyökerű, németül író fickó, aki kihasználja ezt a délibábos témát. Hiszen mennyi minden lehet benne: tscharda Piroschkával, akit inkább hívnak Dzsenifernek vagy Csengének, de lengő szoknyás és csöcsös-faros, meg nagybajuszú fekete csikóslegény, akihez – miután betyárként kifosztotta a rózsaszín bőrű, ritkás szalmahajú közönséget – odamegy az idegenvezető, és megsúgja, hogy az egyik (máskor amúgy szégyenlős) hölgy úgy gondolja, leendő gyermekének génállománya éppen az ő, mármint a csikós közreműködésével lehet(ne) tökéletes. Nos, semmi ilyesmi!
Az egyetlen igazán „osztrák” Pospischil úr, aki így, németesen írt névvel is cseh származású, és a csehek amúgy is lenézik a „bőgatyás magyarokat”, különösen azóta, hogy velük és csak velük egyezett ki és vált dualista monarchiává a Habsburg Birodalom, Trianonban jött is a revans. Ebben is lehetne dráma, de nem erre fordul az író.
Hőse valóban eljut a pusztára, egyértelműen: Bugacra. Az eredeti címben nincs is szó Hortobágyról, a magyar olvasónak meg annyira nyilvánvaló már az elején, hogy itt sehol sincs a Hortobágy, hogy igazi kérdés: miért nem maradt meg egyszerűen Pusztának a magyar puszta a címben. Az, hogy Szentkukac és Bugacpusztakisháza kitalált helységnevek, világos. De – az egyetlen igazi tárgyi tévedés a regényben – Kiskunfélegyházára nem megy vonat a Keleti pályaudvarról, naponta sok szerelvény közlekedik arra, nincs külön „szegedi vonal”. Ez az eredetiben részletkérdés, a magyar kiadáshoz viszont tisztáztam volna ezt a szerzővel a fordító vagy a szerkesztő helyében, igaz, szükség lett volna valamelyes szövegmódosításra.
Az, hogy Bugac, nagyon is logikus. Ez a kurultájos, mélymagyarkodó, a könyv írásakor csak türk-szittya, azóta már kipcsak is Puszta. Ahol a Turul és a Szentlélek, a pünkösd és a turáni átok, a Biblia és a mindenféle pártus-hun ősmagyarkodás elfér együtt. Sőt, melléjük kerül Jézus (egyes szándékok szerint feltámadottan, a maga rögvalójában) és gondolatilag Zoltán, Noé negyedik, magyar és romalatlan fia (akinek azért török és jóval később született neve van), sőt, nemcsak Jézus, hanem az Atyaisten magyarsága is tényként van kezelve néhányak által. Mindennek a tetején az is ott van, hogy a magyar az egyetlen ősnyelv, egyenesen isten nyelve.
Nem, nincs itt második, karikatúrának szánt „Mormon könyve”, mert van vegyszeres kondenzcsík, koronavírus, Lady Diána, migráció, Soros és minden más, még gyanakvás, ellenőrzés, sőt, valamennyi erőszak is, amitől nagyon is mai, nagyon is komolyan vehető ez a regény. Van Attila, Benedek, István és Béla, mint a mai szereplők nevei, és László/Ludwig a főhős, nagyon szláv és nagyon germán névvel, tehát magyarsága csapdájában.
A németajkú olvasó sok mindent megért ebből a könyvből a mai Magyarországról (pedig a regény igazából nem politizál). A magyar viszont olvashatja elszomorító valóságrajzként, ami megmutatja, hogy hogyan (is) látnak bennünket kívülről – a fondor cseheknek már megint előnyt adtunk, Toldi hiába győzött a szigeten –, és olvashatja maró szatíraként. Akár így, akár úgy, olvasni fogja, ha belekezd. Én figyelmeztettem!
Végezetül szólni kell még valamiről. Nem tudom, hogy van ez az eredetiben, de magyarul beszédesek a nevek. Van Ravasz Viktor és dr. Pokoli Katalin. Hanem amikor Barna professzor neve is előkerült, engem, mint a hazáját mindeneken túl szerető embert, bizony elfogott a rémület. Csak nem úgy „barna”. Csak nem a fasizmus barnasága ez a szerzőnél? Csak nem valamiféle Thomas Mann-i előérzet van itt Cippollával? És bizony van, ha nem is hangsúlyozva. Amikor Badiny Jós Ferenc neve és tézisei is felsejlenek a háttérben, már ott van a látens antiszemitizmus is. Megérkezünk.
Könnyű, sajnos, megérkezni, mert a fordítás annyira kitűnő, hogy az ember el sem hiszi: ez az írás nem magyar nyelven született. (Ezért is voltam bátor olyan tartalmi részleteket számonkérni, amilyeneket csak magyar mű esetében illik.)
Ezzel együtt, egyetlen magyar olvasónak sem kell félnie ettől – mindig félve írom le – a regénytől. Az elején kicsit bolyhosodik, de egy szálon fut a „cselekmény”. Ha az orosz irodalomba illeszkednék, „poveszty” (hosszabb, kisregény terjedelmű, elbeszélési eszközöket használó prózai alkotás) volna a műfaji meghatározása. Csak egy kicsit kell elgondolkodni rajta, és bármire jut az olvasó, szégyellnie nem szabad. Hanem egyszerűen el kell olvasni! Ez az egyetlen teher, amitől gondolkodó magyar ember nem szabadulhat. Vállalni kell!