A boldogító bukta

Van egy állítás arról, hogy a futball nem politika. A Katarban a vébén játszó iráni csapat vereséget szenvedett az Egyesült Államoktól, egy olyan ország nemzeti válogatottjától, amely Iránban fél évszázada a Nagy Sátán nevet viseli, tehát gonosz is, bűzös is, istentelen is.

Egy magyar tudósító a meccs előtt a buszon találkozott a hivatalos iráni média egyik munkásával, aki szerint a találkozó élet és halál kérdése. Te nem tudod, mi múlik azon, hogy megverjük-e az Óriást, mondta. Ez a csapat a mi reménységünk. Értsd: nemzeti önbecsülésünk múlik rajtuk.

Mint tudjuk, az amerikaiak legyőzték az iráni csapatot, vagyis ha hiszünk a hivatalos médiamunkásnak, a perzsa nép plusz az összes többi iráni nemzetiség épp e pillanatban felejti el évezredekben gyökerező dicső múltját, a hiány helyét kisebbrendűségi érzések áradata tölti ki, az élet céltalan lesz, a lakosság inni, enni sem tud, már a piláftól is undorral fordul el.

Ezzel szemben a CNN azt híreszteli, hogy Irán több városában tűzijátékkal ünnepelték meg a nemzeti válogatott kiesését, az emberek táncoltak, és Amerika-párti csasztuskákat énekeltek. A kurd tartomány Szakkez nevű városában autókkal állták el az utakat, szóltak a dudák.

Ez nagyon különös.

Persze nem nekünk.

Nekünk rögtön beugrik 1954. július 4-e, a Bernben tartott foci-világbajnokság döntője, amit elvesztettünk, mire rögvest kitört a kis magyar focialista forradalom – a pesti népnyelv leleménye – tömegek jelentek meg az utcán, ám egyáltalán nem abból a célból, hogy május 1-jét és Rákosit ünnepeljék, sőt, inkább kirakatokat törtek be, huligánok módjára viselkedtek, és Rádió elé vonultak tüntetni, mintegy megelőlegezve, főpróbálva 56-ot.

De mi köze van az iráni és a magyar reakcióknak egymáshoz? Mi kétségbe estünk a vereség miatt, az iráni tömegek meg eszüket vesztve tivornyáznak.

Ám türelem! Van hasonlóság, és van figyelemre méltó különbség is!

Két diktatúráról beszélünk, ahol a futball természetesen politika is, alapjában azért, mert a küzdelemről szól, szurkolói, tehát társadalmi csoportok versenyéről, öntudatról, dominanciáról, a válogatott esetében a nemzeti érzelmekről. Mindezt a diktatúrák szeretik uralni, a sportsikerekkel önmagukat fényezni. A londoni 6:3 a sztálini rendszert ragyogtatta fel, legalábbis Rákosiék szerint, és vereség esetén ugyanez a logika fordult ellenük.

Igazából azonban a magyarok a focit sosem adták át teljesen a hatalomnak, úgy vélték, alattvalóként legalább némi büszkeség, önbecsülés és siker jár nekik, Papp Laci balkezese, és Puskás gólja, és ha ez nincs, az a kis fény is kialszik az életükben. Sírni kell, tombolni, fájni.

Az iráni emberekben, úgy tűnik föl, már nincsenek ilyen illúziók. Az első vesztett meccset nem ünnepelték meg, mert a csapatuk, kiállva az otthon elhurcolt, lelőtt, megvert és börtönbe zárt tüntetők mellett, nem énekelte el a himnuszt. Iránban erre rögtön letartóztattak egy játékost, Voria Ghafourit. A Katarban játszó csapat megértette a célzást, és a második meccs előtt már elmotyogták a szöveget, bár nem énekeltek. Az iráni nézők ezalatt fütyültek a stadionban, többen sírtak. A Katarba érkezett húszezer iráni szurkoló nyilván nem azért fizetett rettenetes összeget, hogy a csapata vereségeit a helyszínen detektálhassa, de a hatalom elleni szolidaritást elvárta. Amint ez megszűnt, a csapat nem volt többé az övék.

Az iráni válogatott, kényszerből vagy gyávaságból, kizárólag a hatalom játékszere, és önigazolása lett, a játékosok népüket elveszítették, vereségük a hatalom vereségé vált, aminek örülni kell, és nem magukat siratni. Mert nem igaz, hogy másoknak kell kifocizni a nemzeti önbecsülést és büszkeséget.

Hír: Az iráni biztonsági erők agyonlőttek egy férfit, aki a nemzeti válogatott vereségét ünnepelte az utcán. A neve Mehran Samak.