A kultúra iránt érdeklődő ember számára nehezen érthető, hogy miért nem állnak hosszú sorok a mozik előtt, amikor a Pannonia Entertainment által forgalmazott, A művészet templomai összefoglaló címet viselő mesterműveket vetítik, hiszen az egyetemes művészetek legcsodásabb alkotóiról és alkotásairól a 21. század technikájának felhasználásával készülő lenyűgöző filmek olyan részleteket tárnak elénk és olyan történeteket mesélnek el, amelyeket még a világ összes múzeumát bejárva sem ismerhetnénk meg.
Még e ragyogó sorozat filmjei közül is kiemelkedik az, aminek a díszbemutatóját éppen abban az Urániában tartottak, ahol – mint azt dr. Liptay Évának, a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteménye vezetőjének vetítéssel egybekötött, igen érdekes bevezetőjéből megtudhattuk – nagyjából száz évvel ezelőtt a magyar közönség először hallhatott Tutanhamon mesés sírjáról.
A kerek egy évszázaddal ezelőtt, 1922. november 4-én felfedezett kincsek és a fiatalon elhunyt fáraó azóta is élénken foglalkoztatja a közvéleményt és a szakembereket is. Tutanhamon már a feltárás első hírei nyomán is leírhatatlanul népszerű lett szerte a világon, könyvek és filmek százai jelentek meg róla, nem is beszélve a megszámlálhatatlanul sok újságcikkről, amely a műtárgyakról és a „fáraó átkáról” íródtak.
Még Magyarországon is olyan erőteljes egyiptomi divathullám sepert akkoriban végig, ami ma már szinte felfoghatatlan, de például az akkori amerikai elnök, Hoover kiskutyája is a King Tut nevet kapta. Ötven évvel ezelőtt pedig, amikor a félévszázados évfordulót ünnepeltük, és a sírból előkerült legszebb leleteket Londonban állították ki, a Beatles-mániához hasonló őrölet lett úrrá az angolokon, akik napokig képesek voltak sorban állni a British Múzeum előtt, csak hogy néhány pillantást vethessenek a felbecsülhetetlen értékű kincsekre.
Eme évszázados érdeklődés és a modern tudomány eszköztára is kevés volt ahhoz, hogy megfejtsék mindazt a rejtélyt, ami a fiatalon elhunyt uralkodót és a nyughelyén felfedezett mintegy 5300 tárgyat körülveszi, és a magyarul a kissé szerencsétlen módon Tutanhamon: A legújabb kiállításra torzított, eredetileg a lényeget sokkal jobban kifejező, The Last Exhibition (Az utolsó kiállítás) címet viselő film is inkább csak újabb kérdéseket vet fel bennünk, de ennek ellenére, vagy éppen ezért kihagyhatatlan alkotás.
Rengeteg mindent megtudhatunk ugyanis a felfedezés történetéről is, hiszen valószínűleg csak a legvájtfülűbbek tudják, hogy az ásatások finanszírozója és motorja, a híres mecénás, Lord Carnarvon eredetileg az autósport megszállottja volt, és csak egy németországi balesete következményei miatt ajánlották orvosai a számára, hogy egy forró és száraz klímájú helyen éljen tovább, avagy hogy a sírt megtaláló régész, Howard Carter kivételes képességű rajzoló és festő volt, aki a létező legmagasabb szinten másolta le mindazt az ókori csodát, amivel Egyiptomban találkozott.
A film legelsöprőbb erőssége azonban az a látványvilág, amit a létrehozója, Sandro Vannini, az egyiptomi műkincsekre szakosodott fotóművész teremtett. Már Carter is felismerte, hogy nagyszerű rajzai mellett szükség van egy fotográfusra is a műkincsek lajstromozásához, és az általa alkalmazott Harry Burton képei még ma is csodásnak mondhatók, ám a legmodernebb technikai vívmányokkal rendelkező és kiemelkedő tehetségű Vannini egészen más szintre tudta emelni a kincsek bemutatását.
Olyan apró részleteit ismerhetjük meg ezeknek a lenyűgöző tárgyaknak, amelyeket nemhogy egy múzeumban, de még kézbe véve őket sem láthatnánk, nem is beszélve azokról a fény- és egyéb beállításokról, amik még inkább kiemelik eme mesterművek leírhatatlan szépségét. Mindezt látva, persze, még kevésbé értjük, hogyan voltak képesek abban a korban ilyen tökéletesen kidolgozott, elképesztő esztétikai érzékről tanúbizonyságot tevő, ugyanakkor ma is modernnek ható alkotásokat 3300 évvel ezelőtt létrehozni, ráadásul ilyen óriási mennyiségben, mindezt pedig igen rövid idő alatt, hiszen a 9 évesen trónra jutott fáraó mindössze tíz esztendőn át uralkodott.
A film lényegében két utazást állít párhuzamba: Tutanhamon útját az örökkévalóságba, amit a felfoghatatlanul gazdag és változatos tárgyak szolgálni voltak hivatottak, illetve a kincsek egy részének egy utazó kiállításra történő roppant precíz előkészítését, csomagolását és szállítását. A 18. dinasztia titkai mellett így sokat megtudunk a saját korunkról is, a nemzetközi biztosítások világáról (az utazásra kiválasztott 150 műtárgy mintegy egymilliárd dollárra volt biztosítva, ami alapján képet alkothatunk a leletegyüttes összértékéről), a kiállításszervezés előnyeiről és hátrányairól éppúgy, mint az „arab tavasz” és a koronavírus idevágó hatásairól.
A világjárvány hatására ugyanis a vándorkiállítás útját meg kellett szakítani, és a tárgyakat visszaszállították Kairóba, ahol immáron méltó helyet kaptak az időközben elkészült és fényes pompával átadott Grand Egyptian Museumban. Az egyiptomi kormány pedig úgy döntött, hogy Tutanhamon kincsei soha többé nem hagyhatják el a múzeumot, így, ha nem jutunk el oda, akkor az egyetlen hely, ahol megtekinthetjük őket, az a mozi lesz.