A festőnő nehéz öröksége – Nyíregyházától Párizsig

(Engedtessék meg, hogy ez alkalommal a szerkesztő [K.L.] – pusztán egy kiegészítés erejéig – „beleszóljon” abba a kitűnő írásba, amelyet dr. Vámos Éva irodalomtörténész, újságíró, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége kulturális szakosztályának elnöke bocsátott lapunk rendelkezésére. Vajda Líviáról [Nyíregyháza *1929, Párizs †2011], a poklok poklát is megjárt magyar festőművészről van szó, akiről mindaddig (2006-ig), amíg egy sajtóeseményen lezajlott véletlen találkozást követő, negyedórás séta közben lezajlott, szerfölött kellemes beszélgetés után meg nem tudtam, hogy egy művész tisztelt meg társaságával és gondolataival. A kilakoltatástól akkor még nem fenyegetett Kossuth téri Néprajzi Múzeumból – miután egyfelé vezetett utunk – a pesti műkereskedelem főutcájáig, a Falk Miksa utcáig kísérhettem. Ott szokott megszállni egy baráti házaspárnál, amikor éppen a magyar fővárosban időzik – mondta el, és ott, a kapu előtt vázolta káprázatos életének néhány állomását, szenvedélyét („festegetni szoktam”), igazivá vált otthonának, Párizsnak a lényegét („az első percben befogadtak”). Beszélt a családjáról, elsősorban a lányáról: „maguk kollégák Monique-kal, ő is újságíró, de nagyszerűen fest, talán az utódom lesz…” Sajnos, sok időnk nem maradt a beszélgetésre, akkor készült itthoni talán legnagyobb kiállítására, amelyet 2006. április 28-án nyitottak meg a szentendrei Erdész-galériában. Arra azonban még futotta (a szó szoros értelmében) idejéből ennek a kis galambcsontú asszonynak, hogy fölszaladjon a szobájába, és megajándékozzon a 2000 januárjában rendezett brüsszeli tárlatának sok-sok képét tartalmazó katalógusával. „Aztán, majd ha Párizsban jár, keressen meg bennünket, ott talán több idő jut majd a beszélgetésre” – búcsúzott kedves mosollyal…) Nyitó képünk a híres „Körmenet” című festmény, amelynek első címe Falusi búcsú volt.

 

A párizsi Villette új színfoltja a francia várostervezésnek, és itt, a kultúrát hirdető hatalmas transzparensek között egy új galériába szólt a meghívóm. Mona Gehler születésnapi kiállításán magával ragad, ellenállhatatlanul vonz a színek pompája a korábbi csendéletektől eljutva legújabb korszakáig, az absztraktig. Az életöröm, a hihetetlen energiákat mozgósító életigenlés különös hangsúlyt kap a művész munkáiban – édesanyja, Vajda Lívia habitusához hasonlóan. Mona tőle örökölte tehetségét, emellett írásaiban, könyveiben, a tényfeltáró újságírásban ugyancsak nagyon tehetséges és elismert.

Mona Gehler Párizsban született, és édesanyja kívánságának megfelelően sikeresen illeszkedett be francia iskolatársai közösségébe, és lett később virtuóza az írásnak franciául, és így írta meg kettőjük történetét „A festőnő nehéz öröksége” című kötetében[1].

Vajda Lívia brüsszeli kiállításának (2000) katalógusa. 

Monique Gehler könyvének magyar és francia kiadása.

A könyvben sok humorral, még több iróniával ábrázolja Mona Gehler a párizsi művészvilágot, az ottani magyarokat és más bevándorlókat, akik a Montparnasse-on a nevezetes Coupole-ban találkoznak, és imádják a francia festőket. „Akik kedvelik az egzotikumot, megkapják, ami a pénzükért jár. A festészete nem tagad le semmit. Színek, tűz, varázslat. Csak akkor látjuk meg a karnevál mögött az emberek vonásait eltorzító titkos fintort, ha közelebbről vesszük szemügyre a képet” – olvassuk Vajda Lívia képeiről.

Az auschwitzi koncentrációs táborban megmentett Lili ikerlányai, Eszter és Júlia Monique könyvével.

 

Vajda Lívia szűk családi köre; az x-szel jelölt a művésznő.

A könyvet nem lehet letenni: kitűnő dramaturgiával szerkesztett, több szálon futó, majd váratlanul összetalálkozó történeteket olvasunk. Szinte észrevétlenül végigjárjuk a múlt század történelmét, a Nyíregyházán boldog, felhőtlen gyerekkorból induló Vajda Lívia sorsán keresztül. Tragikus útját az auschwitzi koncentrációs táborba, amit alig-alig, de túlél, és Franciaországban egy magyar pszichiáter segítségével épül fel, és így kezd új életet Párizsban. Magyarországtól tudatosan elszakad, szüleit, családjának nagy részét elpusztították, mindössze egy testvére maradt Budapesten, a többiek elmenekültek, szétszóródtak a világ minden tájára, egészen Ausztráliáig.

Mona Gehler kötete fejlődéstörténet is: azt is groteszkbe illő humorral ábrázolja, ahogyan ráébred helyzetére, és próbálja könyvekből megtanulni mindazt, amiről édesanyja nem akart beszélni. Megírja, ahogyan váratlanul meg-megjelennek életében távoli, más kultúrán felnőtt unokatestvérek – miközben gyerekkorában kimondva-kimondatlanul szenved a nagyszülők, az egykor nagy család hiányától. Az átélt szörnyűségektől nem lehet szabadulniuk – mutatják ezt a depressziós napok anya és lánya – ez már a 2. nemzedék – életében is. És tovább élnek Vajda Lívia látszólag nagyon vidám, csupa ragyogó színekkel festett képein is. A Falusi búcsú című képének később Körmenet címet adta: Sötét díszlet: sejtelmes ibolyaszínek, sötét ultramarin, vad lilák és zöldek, mint a rétek, tavaszi zöldek, Veronese-zöld is: házak a burjánzó lombok közt. Talán. És a messziről jött tömeg, néhány enyhén megvilágított arc, sötét foltok, árnyak, kínai vörösek, bordók, buzérvörösek, néhány élénkfehér, titán, fémes színek. Ez a kép nem eladó: „A művész tulajdona”. Láttak önök falusi búcsút? Ugyan, megtévesztő a cím. Akkor hát körmenet? Talán, mintha elől egy pap volna, fehér miseruhában. De mit látunk a többiek kezében? Bőröndöket? Körmenetben? Bőröndöket. Vagy úgy? Mintha szerencsétlen emberek menetoszlopa volna, ha jól megnézzük a díszletet: a sötét égen alig kirajzolódó házak: romok? Szerintem ez a kép az exodus. Ha van rá fülünk, a történelem szele.

A visszaemlékezésből megtudjuk azt is, hogy a tényfeltáró újságíró, a művész lánya, hogyan jutott el addig, hogy édesanyja mégis csak elkezdett beszélni a múltról: „Negyvennégy év kellett hozzá, hogy elővegyen egy fényképet, és egy újabb év, hogy megtegye azt a mindenre kiterjedő vallomást, amelyet követeltem tőle, és amelyet lejegyeztem” – írta erről.

Emlékszem, amikor Vajda Líviával interjút készítettem, majd összebarátkoztunk, és izgatottan, kétkedőn, de mosolyogva mondta: a lánya könyvet ír róla – és vajon milyen lesz. A könyv befejezését már nem élte meg, de méltó lett hozzá, művészetéhez, emberségéhez. Vajda Lívia bátorságával megmentett egy fiatalasszonyt a koncentrációs táborban – többször a megsemmisülés széléről visszarántva az életbe. Lili, az akkori fiatalasszony ma már rég felnőtt ikerlányai segítettek ahhoz, hogy a világban sokfelé ismert Vajda Lívia festményei hazatérjenek legalább egy kiállításra az Erdész Galériába – majd pedig e könyv megjelenhessen magyarul is Szoboszlai Margit igazán ihletett fordításában.

Cserba Júlia arról írt könyvében, hogy a festő az élet örömteli pillanatait igyekszik megörökíteni élénk színeivel, s így legyőzni vissza-visszatérő rémálmait. Színhasználatában érzi a magyar falvak, és a magyar népművészet hatását. „Lívia, Szivárványanya, a Magyarországról jövő szivárványt nyújtod nekünk” – írta hozzá Paul Luka, ismert belga költő és énekes.

A szentendrei kiállítás megnyitóján P. Szűcs Júlia a természetelvű, kolorista festészethez, és az École de Paris ecsetjárásához érzi közelinek Vajda Lívia festészetét, de a naívok és a fauve-ok , sőt Chagall művészetével is rokonította művészetét – majd elmondta, hogy leírhatatlanul sok szálnak kellett úgy szerencsésen összefonódnia, hogy Lívia túlélje a borzalmakat, hogy meggyógyuljon, és sok-sok nehézség után művészete kiteljesedhessen.

A könyvet több kerekasztal-beszélgetésen is bemutattuk irodalomtörténészek, pszichológusok és szociológusok, és egy-egy messzire szakadt családtag részvételével – Párizsban, Budapesten és legutóbb Nyíregyházán – mindig nagy sikerrel – és még mindig lesznek számunkra megfejtésre váró titkok.

Vajda Lívia elismert tehetséges művész – titkos terve az volt, hogy festő-dinasztia legyenek – legalább a lányával kettesben. Ez most megvalósulni látszik Mona Gehler sokasodó műveivel, legújabb festői korszakával, és reméljük újabb kiállításokkal.