A Mozambikban született portugál író, aki eredetileg haditudósítóként szerepelt a médiában, kissé Frei Tamáséhoz hasonlítható karriert futott be hazájában, ahol 2005 óta minden évben megjelenik egy-egy könyve, amelyik aztán ugyanilyen menetrendszerűen a sikerlista élére is „tolakszik”. Művei manapság a világban már mintegy húsz nyelven – egyebek mellett magyarul is – olvashatók. Van tehát olvasóközönsége itthon is.
Dos Santos kedveli a sorozatokat. Ezúttal kedvenc regényhőse, Tomás Noronha professzor az író által szintén gyakran szerepeltetett Kínával kerül konfliktusba az örök élet problematikájának ürügyén (ami persze korántsem üreg ügy…). E téma feldolgozása nem új keletű, hiszen G. B. Shaw „Vissza Matuzsálemhez” című drámája vagy James Hilton „A kék hold völgye” című regénye már a 20. század húszas, harmincas éveiben is alaposan körüljárta a témát. A közeli múltban pedig az izraeli Harari Homo Deus-a aktualizálta mindazt, amit e szerfölött érdekes, ma még csak elméleti lehetőségről tudnunk kell és érdemes.
Hararival szemben azonban Dos Santos nem tudományos értekezést, hanem tudományos regényt próbált írni, ám könyvének bő első fele inkább hasonlít egy szakmai kiselőadásra, mint valódi regényre.
A főszereplők, az említett Noronha professzor, illetve (a bevallottan Ray Kurzweilre, a transzhumanizmus egyik vezéralakjára utaló) Kurz Weilmann párbeszéd formájában ismerteti velünk a mesterséges intelligencia, a „big data”, a „deep learning”, a „mester-algoritmus”, a „kiborgizáció”, a kínai (orwelli) pontrendszer és kategóriákba sorolás, a digitális arcfelismerés, az „exoszkeleton”, a „chatbot”, vagy éppen a petaflops-sebesség fogalmát, a bennük rejlő lehetőségeket és fenyegetéseket.
A szerző ellenpontul a kínai Jao Paj professzort állítja, akinek alakját Ho Csian-kuj kínai genetikus ihlette. (Ő volt az első, aki génmanipulált egy ikerpárt, hogy védettek legyenek az AIDS-szel szemben, majd a hatóságok eltüntették a nemzetközi közvélemény elől.) E szereplő révén az informatikai forradalommal párhuzamosan, de attól cseppet sem függetlenül zajló biológiai-genetikai forradalomba is mélyebb betekintést nyerhetünk.
Természetesen cseppet sem haszontalan számunkra mindezek alapos ismerete, hiszen – mint a regényíró is számtalanszor hangsúlyozza – az emberiség műszaki és orvostudományi fejlődése olyan fokra jutott, hogy már legtöbbünk életében is meghatározó módon megváltoztatja az emberi létet.
Ugyanakkor mind formailag, mind tartalmilag többre, jobbra számítanánk egy világhírű írótól. Sokszor szárazak a párbeszédei, a valóságban még a legnagyobb elmék sem beszélgetnek ilyen „tanító bácsisan”. Szintén zavaró, hogy Dos Santos minden egyes fogalom magyarázatát, illetve a megértésüket segítő anekdotát és történelmi párhuzamot többször, néha négyszer-ötször is megismétli.
A tudományos eredmények felsorolása máskülönben szinte tökéletes, habár vannak benne csúsztatások és kisebb-nagyobb tévedések is (utóbbiak főként az eugenika és génterápia értelmezésénél), ám a regény története csak már jóval a könyv felén túl kezd érdekessé válni, habár ott sem rágjuk le a körmünket az izgalomtól. A virtuális asszisztens és az intelligens ház/épület gazdája ellen fordulása éppen úgy igen gyakori epizód a sci-fi irodalomban és -filmeken, mint az emberi agy emulációja, gondolataink számítógépes letöltése.
Hosszú távon fárasztó, hogy a kötet mindvégig egészen rövid, két-háromoldalas fejezetekből áll, amelyek mechanikusan váltogatva hol a lisszaboni, hol a kínai történéseket ismertetik. Egy-két elütés mellett pedig olyan bosszantó tárgyi tévedések is becsúsztak a kötetbe, mint hogy egy járműben (igen kevés kivételtől eltekintve) nem a bal, hanem a jobb lábbal fékezünk, illetve a New York-i Chrysler Building az Art deco, nem pedig a neogótikus építészet egyik legismertebb alkotása.
Feltétlenül javára szól viszont a szerzőnek, hogy könyve olyan napi aktualitásokat tartalmaz, mint például a COVID-járvány (ami egyúttal arra is utal, hogy a kiváló fordítónak, Nagy Viktóriának nem sok idő állhatott rendelkezésére a munkájához), illetve a sci-fikben gyakran erőltetett befejezés helyett egy logikus, ám kissé mégis váratlan lezárást sikerült találnia.
Mégis kevés az írói fantázia, a fordulat, a meglepetés, a tényekből levont következtetések pedig gyakran megkérdőjelezhetőek. Igencsak különös megoldás az az epilógus is, amelyben az író mintegy önmagát leplezi le, részletesen leírva azokat a valós eseményeket, amelyeket szinte változtatás nélkül használ a regényben, alig-alig hozzáadott értékkel.
Az pedig inkább csak megmosolyogtató, ahogyan a portugál szerző hazája egykori dicsőségét igyekszik tovább fényezni olyan kijelentésekkel, minthogy „több mint 200 év kellett a többi népnek, mire utolérte a portugálokat” (ti. Vasco da Gama Földet megkerülő útját követően), illetve ahogyan Thészeusz elhíresült történetét is a nagy felfedezőre származtatja. Persze hasonlóan túlzó nemzeti érzelmekre mi, magyarok is hajlamosak vagyunk.
Tökéletlensége ellenére mégis érdemes elolvasni ezt a könyvet, mivel olyan problémákat feszeget, amelyeken mindannyiunknak el lehet és el is kell gondolkoznia, hiszen a „jövő” már ott lapul valamennyiünk laptopjában és mobiltelefonjában. Az egyre gyorsuló fejlődés miatt még a mi életünkben szembesülhetünk azokkal a gondokkal, amelyekről azt hisszük, hogy azok csak a holnap generációit érinthetik majd.
Végezetül mindenki figyelmébe ajánlom egyrészt a remek borítót (amelynek tervezője Szabó Lívia), illetve azt az érdekes és hasznos kezdeményezést, amellyel a Kossuth Kiadó a kötet hátoldalán egy piktogramrendszer segítségével besorolja a művet, nagymértékben megkönnyítve a választást a naponta tucatszám megjelenő kötetek tengeréből. Remélhetőleg ez a könnyen és gyorsan áttekinthető kategorizálási mód általánossá válik, és mind az online, mind az offline könyvesboltokban iránytűként szolgál majd az olvasóknak. (Kossuth Kiadó Zrt., ISBN: 9789635442263, megjelent: 2020, fordító: Nagy Viktória)