Aki európai hazafi, az nem az unió lerombolásán, hanem megmentésén dolgozik. Siralmas látlelet a revizionista magyar politikáról, miközben a hatalom ügyesen megosztotta a magyar zsidóságot a Sorsok Háza ügyében. A magyar közmédia módszeresen hazudik a nyugati migrációs helyzetről.
A Nyugatot a szabadság köti össze és a hazafiság, illetve a nacionalizmus viszonya olyan, mintha a méltóságot a barbársággal vetnénk össze – állapítja meg a The New York Times kommentátora, hozzátéve, hogy a nacionalizmus önsajnáló és agresszív. Az illuzórikus múlt nevében igyekszik megváltoztatni a jelent, hogy egy minden tekintetben bizonytalan jövőt teremtsen, leszámítva a nagyságot. Erőszakkal terhes, a félelemre, illetve a tömeges megtévesztésre épít. A cikk idézi Mitterrand francia elnököt, aki egykor kijelentette: le kell győzni az előítéletet, mert annak alternatíváját a nacionalizmus jelenti, az pedig egyenlő a háborúval. A jog megvetése vadságot, kegyetlenséget hoz. Ám csaknem negyedszázad elteltével nyomul a nacionalizmus. Az ilyen erők Magyarországtól Franciaországig, Lengyelországtól Nagy-Britanniáig gyűlöletet szórnak az EU-ra, megpróbálják bedönteni az uniót.
Az európai hazafiak emlékeznek arra, hogy nem is oly régen, 1944-ben romokban hevert a földrész. A jelenlegi veszély láttán számuk egyre gyarapodik. Ezért írt alá közös kiáltványt többek közt Milan Kundera, Elfriede Jelinek, Ann Applebaum, Salman Rushdie, Bernard-Henry Lévi, Herta Müller, Adam Michnik és Orhan Pamuk. A felhívásban a kontinens kinyilvánítja, hogy cserbenhagyta két nagy szövetséges, az Egyesült Királyság és az USA, amely pedig a múlt században kétszer is megmentette az öngyilkosságtól. A kontinens sebezhető az egyre arcátlanabbul közbeavatkozó Kreml részéről. Európa, mint eszme a nyílt színen esik szét, ezért harcolni kell érte, máskülönben elpusztul a populizmus rohama alatt. A szerző megjegyzi, hogy a gyerekeink, de még az unokáink is megfizetik az árát, ha elhal a háború utáni időszak legszebb politikai elgondolása.
A populisták azzal riogatnak ugyan, hogy előretörnek az európai választásokon, mi több, hogy akár a többséget is megszerezhetik, ám nem kell semmi ilyesmitől tartani – írja a Libération. Még ha az eddiginél többen támogatják is a szélsőjobbot, annak aránya stabil marad Strasbourgban. Hiszen a britek kiválása után kevesebb lesz a mandátumok száma. Azonkívül ezek az erők várhatóan megoszlanak majd a különböző frakciók között. Arról nem beszélve, hogy semmiféle veszélyt nem jelentenek, hiszen eddig is képtelenek voltak egyesülni, következésképpen teljesítményük a nullával egyenlő. Vagy ahogy egy illetékes megfogalmazta: szerepük kimerül a szájtépésben a plenáris üléseken, amikor jelen vannak a tévékamerák. A bizottságokban már nem vitézkednek, pedig ott folyik az igazi munka.
A demagógok képviselői helyeinek száma nemigen fog érdemben változni a mostanihoz képest. Valójában ezek a pártok már visszaesőben vannak, meggyengültek több államban is. De pl. a korábbi francia Nemzeti Front ennél ugyan jobban áll, ám aligha képes javítani az eredményén. Azonban a legfőbb az, hogy a Brexit miatt 26 fővel kevesebb euroszkeptikus törvényhozó lesz a parlamentben. Az előrejelzések alapján a szélsőjobb ezúttal maximum 20–24 %-ot tud szerezni, ami nem borítja fel az erőviszonyokat. Nagy kérdés viszont, hogy képes-e összefogni. Idáig csak az volt közös bennük, hogy megvetik az uniót és elutasítják a bevándorlást.
Teljesen bizonytalan, mihez fog majd a jobboldali-radikális Fidesz és PiS, az Öt Csillag és a többi demagóg, valamint a szélsőjobbon elhelyezkedő Le Pen és a hasonszőrűek. Egyelőre három frakcióban találtak helyet maguknak. Salvini igyekszik közeledni a magyar és a lengyel kormánypárthoz, valamint az osztrák FPÖ-höz, de egyelőre hiába. Továbbá az 5 Csillag aligha áll össze a szélsőjobbal, mert akkor elvesztené a saját identitását. Ily módon senki sem tudja, hány frakció lesz a Néppárttól jobbra. De az biztosnak látszik, hogy véget ér a konzervatívok és a szociáldemokraták túlsúlya. A többség érdekében várhatóan koalícióra kell lépniük a liberálisokkal, azt meg majd meglátjuk, hol lesz a zöldek helye ebben a felállásban. Ám az EPP számára mindenképpen véget érnek a jó idők.
Európa sok kormánya rehabilitálja a háborús bűnösöket, illetve azokat, akik annak idején kollaboráltak a nácikkal, miközben minimalizálja a saját bűnrészességét a zsidók kiirtásában, ám a revizionizmus Kelet-Európában a legrosszabb, így Lengyelországban, Magyarországon, Horvátországban és Litvániában – állapította meg a Politico által közzétett friss tanulmány, miközben az Eurobarométer felmérése arra világított rá, hogy erősödik az antiszemitizmus a földrészen. Ráadásul Izrael támogat egy sor nacionalista és revizionista vezetést. Közép-Európában azért nincs mindenütt ok a panaszra, a csehek és a románok szembenéznek az egykori tragikus eseményekkel.
Magyarországról szólva a dokumentum rámutat, hogy az Orbán-kabinet csak a lehető legkisebb mértékben ismeri az ország részvételét a népirtásban. Háborús bűnösöket ment fel, zsidóellenes írók munkáit kötelező tananyagként oktatják. A jelentés idézi a washingtoni Holokauszt Múzeum munkatársát, aki arra emlékeztetett, hogy az első világháború után Európán belül Magyarországon hoztak elsőként antiszemita jogszabályokat. A numerus clausus korlátozta a zsidó lakosság bejutását a felsőoktatásba. Később olyan faji törvényeket fogadtak el, mint amilyeneket a náci Németország 1938-39-ben. A háború alatt módszeresen elrabolták a zsidó vagyonokat, majd következett a tömeggyilkosság. 1944-ben a magyar rendőrség összeírta és begyűjtötte a zsidókat, java részüket Auschwitzba deportálta.
Napjainkban a magyar revizionizmust gyakran köríti a náci ihletésű gyűlöletbeszéd. Orbán Viktor méregnek nevezte a menedékkérők hullámát, kiemelve, hogy országa egyetlen migránst sem kíván befogadni.
A Sorsok Háza miatt ellentétek vannak a magyar zsidóság soraiban, miközben ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja – írja a Yahoo/AFP. Az egykori józsefvárosi pályaudvarból 3 évvel ezelőtt 24 millió eurós költséggel alakítottak ki emlékhelyet, de az intézmény azóta is zárva van, egyetlen emléktárgyat sem állítottak ki benne, az üres tárlókat belepi a por. Zajlik ugyanis a vita a koncepcióról, mert sok zsidó gyanakszik, hogy a hatalom tisztára akarja mosni a történteket, azok politikai összefüggéseit. A háború idején mintegy 600 ezer magyar zsidó halt mártírhalált, a legtöbbjük 1944-ben, miután a magyar hatóságok segítségével lágerekbe, haláltáborokba hurcolták őket.
A kormány tavaly szeptemberben nagy hirtelenjében az EMIH-re bízta a múzeum tulajdonjogát, azzal egyetemben, hogy Schmidt Máriával együtt véglegesítse az elgondolást. Köves Slomó úgy látja, hogy egy ilyen helynek meg kell ragadnia a figyelmet, érzelmeket kell keltenie, és az információn túl erkölcsi irányt kell szabnia. Hozzáfűzte, hogy a megnyitás aligha lehetséges a jövő év előtt. A fő irány az lesz, hogy fiatalok sorsán keresztül érzékeltesse a tragédiát. Évente több mint 100 ezer főiskolás, egyetemista látogatóban gondolkodnak.
A Mazsihisz azonban aggódik, hogy a másik szervezetnek nincs kellő tapasztalata, Schmidtről pedig az a vélemény járja, hogy próbálja leplezni a holokausztot. Heisler András szerint a történész nem számít hitelesnek, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a múzeum történelmi üzenete. Sok zsidó ugyanakkor vegyesnek tartja Orbán mérlegét zsidó ügyekben, amit alátámaszt a Szabadság téri emlékmű, valamint a Soros elleni kampány. Ungváry Krisztián az mondja, hogy a kormányfő kettős játékot űz a zsidókkal. Populistaként igyekszik minél több voksot begyűjteni, viszont éppen ezért jelzéseket küld a szélsőjobbnak. Ami pedig a Sorsok Házát illeti, a történész úgy ítéli meg, hogy jobb lett volna, ha a budapesti Páva utcában, az évtizedek óta meglévő Holokauszt Emlékközpontban alakítottak volna ki méltóbb emlékhelyet, kettőre nincsen szükség.
Az orbáni média szerint „Budapest nem juthat Bécs sorsára” – idéz az osztrák Kurier, ami ez esetben azt jelenti, hogy a kormányhoz közeli magyar sajtó megint szinte naponta közöl tudósításokat arról, milyen szintre jutott migráció és a nyomában járó bűnözés Ausztriában, illetve annak fővárosában. A jelentések részben hamisak, részben ősrégiek. A helyzet megértéséhez tudni kell, hogy a mai Magyarországon a közrádió és -tévé számára a témákat a hatalom szabja meg. Azonkívül több mint 400 magánorgánum esetében a tulajdonos vagy a miniszterelnök barátja, vagy olyan üzletember, aki a kabinettől függ. Az uniformizálás csúcsa az volt, amikor egyszer egy Orbán-interjú teljesen azonos formában jelent meg az összes megyei lapban.
Német és svéd városokról is gyakran látni, hallani, olvasni olyan beszámolókat, mint Bécsről. Az egyik hamburgi riportalanyról, aki nem győzte hangoztatni felháborodását a sok idegen miatt, kiderült azonban, hogy az AfD egyik helyi politikusa. Ezt azonban a magyar köztévé nem tüntette fel. Ugyanakkor abban nincs semmi új, hogy a multikulti osztrák főváros rémképként szolgál Magyarországon – lásd a Lázár-sztorit.
A nemzetközi sajtószemle elsőként itt jelent meg.