Világhírűek a svéd krimik. Fantáziadúsak, bonyolultak és legtöbbjük filmvászonra termett. Ám a valóság ezúttal is bonyolultabb és hihetetlenebb, mint a fikció. Még ma sem tudható egyértelműen, ki ölte meg Olof Palme svéd miniszterelnököt. 1986. február 28-a éjjele, illetve március elseje olyan nap a svédek körében, amelyre mindenki emlékszik, épp hol volt, mit csinált. Mint a Kennedy-gyilkosság, vagy a 9/11 esetében.

Jan Stocklassa, az egyik legrangosabb svéd krimiíró állt neki, hogy felgöngyölítse az igazságot, amelyben segítségére volt húsz hatalmas doboznyi irat. De ezek a dokumentumok csak még titokzatosabbá teszik a rejtélyt, amelynek szálai Oroszországtól Dél-Afrikáig és Izraelig terjednek.

Miért kellett meghalnia az egykori svéd szociáldemokrata miniszterelnöknek? – kérdik milliók, ki tudja, hányadszor is, ám nincs az egyértelmű válasz.

Ahhoz, hogy képben legyünk, nem árt, ha figyelmesen olvassuk a Palme-gyilkosság kulcsa című kötetet. 2013-ban nyitották meg a Millennium-trilógia szerzőjének, Stieg Larssonnak az archívumát, amelyhez hozzájutott Jan Stocklassa.

Ki lehetett Palme gyilkosa? Vagy gyilkosokról van inkább szó? Drogfüggő, magányos elkövető, szélsőjobbos rendőr, netán a dél-afrikai titkosszolgálat? Ma sem egyértelmű a válasz.

Az oknyomozó könyv maga is olyan izgalmas, és kitűnően megírt, hogy érdemes volna filmvászonra vinni.

A könyv is csak a sejtetésig jut el. Mindenesetre, akit először letartóztattak, azt már évekkel ezelőtt szabadon engedték, tévúton bukdácsolt ugyanis a nyomozás.

Netán léteznek olyan ellenérdekek még ma is, amelyek nem engedik kimondani a – lehet, hogy már régen meghalt – gyilkos nevét?

A könyv előszavában ezt írja Stieg Larsson: „Remélem, egy-két év múlva az új igazság úgy hangzik majd: a Palme-gyilkosság megoldódott”.

Meglátjuk.

(A kitűnő fordítás Patat Bence műve. A könyvet az Animus adta ki.)

 

Palme rózsái – Lövések Stockholmban

Infovilág, 2016. 02. 27. (Szerző: Kulcsár László

Ránk – mindnyájunkra! – szögezte fegyverét az ismerős, mégis arc nélküli gyilkos pénteken éjfél előtt a stockholmi utcán, amikor a moziból távozó Palme házaspárra lőtt. Gyakorlott, biztos kézzel célzott és húzta meg pisztolya ravaszát ez a fekete alak. A terror fölbujtottja s megszállottja, kinek teljesen mindegy, hogy ki az áldozat, gyerek, aggastyán, nő, tudós, politikus, köztiszteletben álló személyiség, vagy éppen szeretteihez igyekvő repülőtéri utas.

Ha megtalálják is, gyorsan elfeledik a gyilkos(ok), merénylő(k) nevét, de örökké világít jóra, nemesre, követésre serkentő neve s alakja a két Gandhinak, Aldo Morónak, az alattomos gyilkosságok megannyi áldozatának.

Olof Palmét sem felejtik – nem felejthetik! – el soha a békére, biztonságra, emberséges és emberi életre, tisztességes, demokratikus közállapotokra törekvő, vágyakozó százmilliók. Köztük a megdöbbenésükből és fájdalmukból nehezen ocsúdó azok a svédek, akik a mi nevünkben is, a becsületes világ lakóinak a nevében helyezik el virágaikat, mécseseiket szeretett és tisztelt honfitársuk, Olof Palme vérével áztatott aszfalton.

Még most is hihetetlennek, rémálomnak tartják a történteket a világ egyik legbiztonságosabb, legbékésebb országának a lakói; ahol évszázadok óta nem volt háború, és a legutóbbi politikai gyilkosság – a Palme elleni merénylet előtt – 1792-ben történt, amikor lll. Gusztáv svéd királyt ölték meg. „Micsoda fantasztikus ország ez, ahol a miniszterelnök testőrség nélkül, szabadon sétálhat a városban, ugyanúgy, mint akármelyik állampolgár!” Ekként morfondírozott magában az a svéd szakszervezeti vezető, aki csupán percekkel a gyilkosság előtt tatálkozott a mozi kijáratánál a hazafelé tartó Palme családdal.

Nagyon nagy árat követelt a vak bosszúállás, a tervezett terror, amikor éppen Olof Palmét vette célba. Nem csupán a svédek, nem csupán Európa, hanem az egész világ egyik legismertebb, legnagyobb tisztelettel övezett, kora ifjúságától nagyszerű eszmék iránt elkötelezett egyéniségének életét oltotta ki a gyilkos. Olyan férfiú szíve szűnt meg dobogni, aki több mint négy évtizedes közéleti, nemzetközi politikai munkásságával, szereplésével, szerény emberségével munkálkodott a nukleáris leszerelésért, az atomfegyver-mentes közép-európai övezet létrehozásáért, az enyhülés vívmányainak a megtartásáért és erősítéséért. Ő volt az, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a kelet-nyugati és az észak-déli párbeszéd fölvételében, a nemzetközi megértésben, a szegénység és elesettség, az igazságtalanság felszámolásában.

Olof Palme alakját nem feledi a világ, nem feledjük mi, magyarok sem. Emlékszünk rá azokból az időkből, amikor az USA vietnami háborúja ellen tüntető tömeg élén menetelt a svéd miniszterelnök Palme, amikor jószolgálati küldetésben járt az Öböl menti gyűlölet és vérontás megszüntetése céljából. Emlékszünk az ENSZ-ben fölszólaló svéd kormányfőre, a stockholmi Európa-konferencia szíves-bizakodó házigazdájára, a szerény közvetlenséggel nyilatkozó magas rangú vendégre, aki nem is olyan rég itt járt közöttünk. Emlékszünk Olof Palméra, aki pártja élen tavaly ősszel újra győzelemre vitte a Svéd Szociáldemokrata Pártot, és a jelenetre, amint piros rózsával a kezében, önfeledten örül a sikernek.

Most a stockholmi utca vérfoltos aszfaltját borítják a vörös rózsák. Palme rózsái.

A Magyar Hírlap 1987. február 27-i számában ekként írt Kulcsár László a Palme-gyilkosságról:

A végtelen nyomozás – Esztendő múltán is megválaszolatlan kérdés: Ki gyilkolta meg Olof Palmét?

VÉGÜL A PALME-ÜGYET IS a megold(hat)atlanok mind­egyre vastagodó dossziéiba te­metik? Netán a Kennedy-akták mellé? A néhai amerikai elnök elleni merényletet borító, egyre sűrűsödő homályhoz hasonló kezdi immár körüllengeni azt a nyomozási folyamatot is, amely a Svéd Királyság szociálde­mokrata miniszterelnöke ellen elkövetett politikai gyilkosságra lenne hivatott fényt deríte­ni. Vagy csupán csak arról van szó, hogy megbocsáthatatlan késéssel indult be a bűnüldöző gépezet? A hírt vevők ugyan­is egész egyszerűen nem akar­ták elhinni: Olof Palmét 1986. február 28-án, nem sokkal éj­fél előtt, a fényesen kivilá­gított stockholmi utcán, a fele­sége szeme láttára meggyilkol­ták!

Mélységes megdöbbenéssel és kétkedéssel fogadta a hírt a jó­zan érzésű világközvélemény. Már Palménak is vannak ellen­ségei? Ráadásul a saját hazájá­ban, az őt különös szeretettel és tisztelettel övezők körében éri az arc nélküli gyilkos fegy­verének a golyója. Immár egy esztendő telt el a népek és ál­lamok jóformán osztatlan tisz­teletét és becsülését élvező svéd politikus értelmetlen halála óta; ennek ellenére ma sem tu­dunk többet a merénylet körülményeiről, a gyilkos(ok)ról, mint 1986. február utolsó nap­jának utolsó perceiben.

Mint valami rossz krimiben: valakit megöltek, de sem fegy­ver, sem gyilkos, sem szemta­nú. Szinte semmi nyom, csupán feltételezések, gyanúsítgatások és egyre éleződő belső hatalmi vetélkedés a nyomozás (volt) irányítója és az ügyészség kö­zött. Megrendezni sem lehetett volna tökéletesebben a vélet­lenek ennyire tökéletes egybe­esését! Palme, aki tudta – és akiről az illetékesek is tudták! –, hogy élete nincs százszáza­lékos biztonságban, ugyanis évekkel ezelőtt halálosan meg­fenyegették, azon az estén ha­zaküldi testőreit, mondván, otthon marad, nincs szüksége rájuk. És a biztonsági emberek el is távoznak.

SENKI SEM TUDHATTA: a kormányfő meggondolja magát, és kedve szottyan moziba men­ni. Hacsak illetéktelenek le nem hallgatták a telefonját! Ha így történt, akkor a gyil­kosságra készülőknek mintegy három órájuk volt a minden bizonnyal nem hirtelen támadt tervük, a merénylet megszer­vezésére. Palme ugyanis egyik fiának telefonált: menjen el velük együtt a közeli moziba.

Megint egy véletlen: a filmszínház olyan helyen fekszik Stockholm északi negyedében, ahonnan a terepadottságok miatt viszonylag könnyen el le­het menekülni. „Ideális” hely a gyilkos számára, akinek nagy valószínűséggel nem ez volt az első megbízatása. Mert külön­ben vállalkozott volna-e a még késő este is forgalmas főutcán, a fényesen kivilágított kirakat előtt arra, hogy Svédország mindaddig első számú, min­denki által ismert és népszerű politikusát lelője?

Biztosra ment(ek) a merény­lő(k): miközben kidolgozták a menekülés útvonalát, az esetle­ges tanúk sokkos megdöbbené­sével is számoltak! Számításuk bevált. Máig sincs azonosításra alkalmas kép, leírás Olof Pal­me gyilkosáról. Hány százezer férfira ráillik Palme ugyancsak megsebesített feleségének a személyleírása a tettesről: 30–35 év közötti, sötét hajú, sötétszemű, mediterrán típusú …? És ha csupán a rémület okozta megrázkódtatás rögzítette ezt a fekete képet az áldozathoz leg­közelebb álló ember, a szerető feleség emlékezetében? Miként tudatunkban az alma piros, az ég kék, a fű zöld, akként a gonosz, az ártó, a gonosztevő, a gyilkos – fekete. Súlyos mű­hibát követtek el a minden bi­zonnyal bérgyilkos megbízói, hogy (az általában magas, sző­ke, világos bőrű, kék szemű svédek közül) ennyire kirívó alakot bíztak meg a „feladat” végrehajtásával?

EGYMÁSRA TOLULÓ KÉR­DÉSEK, kétkedések, feltevések és rendőri sikertelenségek soro­zata jellemzi a Palme elleni merénylet körülményeinek a kiderítését. Hol a gyilkos fegy­ver, az a bizonyos Smith and Wesson típusú, különösen nagy lőerejű pisztoly? Vajon a gyil­kos fegyver lövedékeit találta meg egy civil másfél nappal az eset után a tetthelyen? Miért nem volt körültekintőbb a rendőrség, miért nem biztosí­totta a tetthelyet? És miért csak késve zárták le a határo­kat? Hol az a taxis, aki az első jelentések szerint látta a gyil­kosságot, sőt, a merénylő nyo­mába is eredt? Milyen személy­leírást adott ő; megegyezik-e Palmené gyilkosképével? Lám, megint csak kérdések. Válasz nincs.

Holott már a gyilkosság utá­ni héten tízezer bejelentést ka­pott a merénylet földerítésével megbízott különleges komman­dó! Mennyi volt a használható, mennyi a valódi és mennyi a hamis, a félrevezető, az eltere­lő? Bizakodó, később biztosra, a megoldásra utaló rendőri­-ügyészi tájékoztatók követték egymást. A sajtó is „nyomo­zott”, holtbiztosnak kikiáltott értesüléseket hoztak a címlapo­kon. Akit a rendőrség eddig „begyűjtött” a Palme-ügy kap­csán, azt mind szabadon bo­csátotta az ügyészség. Volt-e elegendő idejük a kommandó tagjainak, a nyomozóknak ar­ra, hogy alaposan kihallgas­sák a gyanúsítottakat? A svéd törvények szerint nem a gyanúsítottnak kell alibit iga­zolnia, hanem a vádló köteles­sége a bűnösség bizonyítása.

ÚJFASISZTÁK, USZTA­SÁK, KURDOK, különféle szélsőségesek egyaránt szóba kerültek a merénylet potenciá­lis kitervelőiként, végrehajtói­ként. Gyűlöletük, bosszúálló hajlamuk talán (meg)érthető is egy olyan emberrel szemben, aki életét az eszméi szerinti társadalmi igazságosság kivívá­sára, a fajüldözés elleni küzde­lemre, a terrorizmus, a fegy­verkezés elleni harcra tette föl, aki az igaz emberi értékek győzelmét akarta az önző és igaztalan érdekek, az erőszak, a vérontás ellenében. Nem vé­letlen, hogy az egyik legádá­zabb fasiszta rezsim, a Pino­chet-diktatúra is megsemmisí­tendő ellenfelei között tartotta számon Olof Palmét. Állítólag bizonyítékok vannak rá, hogy az amerikai állampolgárságot élvező bérgyilkost, Allende el­nök hű hívének, Leterier tá­bornoknak a gyilkosát eresztették a svéd vezető politikus nyomába is…

Időközben átszervezték a Palme elleni gyilkos merénylet földerítésével megbízott cso­portot; változott az ügyészek személye is. Az összegyűjtött adatokkal együtt sokasodnak a megválaszolatlan kérdések is. A feleletekre még 24 eszten­deje van a svéd rendőrségnek: a gyilkosság, mint bűncselek­mény ugyanis 25 év elteltével elévül Svédországban.

Az Olof Palme Ház a budapesti Városligetben: