A pizsamás cápák megtévesztője

Laza, esti neglizsébe bújt maffiózókra nem érdemes gondolni. (Amúgy vannak.) A pizsamás cápa viszont ragadozóhal. A filmbéli polip fő ellensége és fogyasztója. E polip pedig a vízivilág legkreatívabb rejtőzködője, alkalmazkodója és átváltozó művésze. Végtelen és korlátlan metamorfózisáról a filmben ez áll. „Átváltozik egy hóbortos, imbolygó, hömpölygő szoknyájú öreg hölggyé.” A frissen Oscar-díjas dokumentumfilm líraiságát, s más rendkívüliségét; bravúros előnyeit és túlzó megszemélyesítéseit a fenti mondat hűen tükrözi.

A Netflix bő fél éve tartja műsorán a Tanítóm, a polip (My Octopus Teacher 2020) című művet. Nincs a népszerűségi listák élmezőnyében; az IMDb-én ugyanakkor 33 ezer szavazat nyomán 8,1 ponton áll. Nálam 9 pontos lenne.

Versenyben állt ez a film a jelölt dokumentum-kategóriában (főként) a román Kollektíva című alkotással; pár nyilvános bírálat az utóbbit tartotta volna érdemdúsabbnak. Szerintem alig(ha) összemérhető egy költői vízi dráma és egy kórházi haváriát, emberi felelősséghiányt feldolgozó hiteles tudósítás. Jelképesen: Alma v.s. hagyma: nincs közös nevező, s nincs szalonremi sem.

Mégsem mondanám, hogy a polip-saga úgy nyert, hogy veszítenie kellett volna. Octopus vulgaris az állat neve; e mozi azonban nem vulgáris, nem közönséges produkció. Sőt, a maga nemében – eddig el nem képzelt – nagy találkozás remekműve.

Pár hete az Oscar-díj elnyerése fókuszba állította ezt a 85 perces művet, s bizonyosan új híveket szerzett neki. Régi elismerői itthon is voltak. Több kedvező kritika illette a film szimbolikus jellegét és erejét. A publikum kisebb-nagyobb fanyalgását, bornírt megjegyzését lassan felülmúlja a pozitív értékelés; mellőzve pl. azt a fals kérdést, hogy vajon szerethető-e egy polip, s ha igen, mégis, hogyan?!

Nem tudom, hányszor lehet revelációval megnézni ezt a vízi vadvilágot, s benne ezt az állati-emberi kontaktust, s megszemélyesítést. Újra megnézve ugyanis a varázslat előjöhet, de a megdöbbenés tán elmarad.

Miért? Például azért, mert őrizhetünk negatív impressziókat a polip-jelenségről. A Magyar Polip című honi politikai szociográfia elemzés a bűn világába kalauzol el. Hasonlóképpen, mint korábban az olasz maffia-jelenség hiteles filmszériája tette.

Polipot nem szívesen szorongatna az ember a kezében. Láttam a görög tengerparton, ahogy hosszan és könyörtelenül verte a betonhoz a halász a kifogott polipot, azért, hogy eltávolítsa annak bénító emésztőnedveit. Áruházainkban is vásárolható konyhakész polip; aki valaha látta az előkészítését, nemigen vágyik ilyen kajára. A neten, avagy a film révén megtudható, hogy a polip lényegében egy csiga, mely elveszítette a héját az evolúció során. Idézem a narrátortól: „nagyon törékeny, puha állat, mely hatalmas intelligenciájára támaszkodik; intelligenciája a kutyáéhoz, a macskáéhoz hasonlítható; avagy az alacsonyabb rendű főemlősökéhez.” Sőt, szól még a narráció a film 34. percében: „Puha testűeknek nem szabadna ilyen okosoknak lenniük!” Áthallás?!

Ellenvetésre képtelenül idézgettem.

Vétek lenne a film (DOKU!) történéseit kiadni. Hihetetlennek hat, mégis látható: a polip eredeti életmódja, majd az emberhez viszonyulása; a kapcsolatfelvétel ideje, módja, stációi, szépsége és buktatói. Lélegzet visszafogva nézhető az ismerkedés, az óvatos és fokozatos kapcsolatfelvétel, a kíváncsiság és a bizalom kialakulása, az ember tapintata, határainak felismerése, személyiségének átalakulása. Ehhez képest mellékszál, hogy a polip miként vadászik, hogyan képez stratégiát ehhez, miként játszik halakkal, miután magányos teremtés; a játék a társas élőlények sajátja.  Elénk tárul, hogy a polip emberi megszemélyesítésen jut át. Mondja a felvezetés: a polip vagy földönkívüli, vagy éppen mihozzánk hasonlítható. Is-is, vagy-vagy, sem-sem; ki tudja a végén?!

A film 3. percében hangzik el: „Van egy vonal az ember számára, amit nem léphet át.” A mű érdeme, hogy hatása ezt mégis felülírja, megteszi. Idézek a narrátor felismeréséből: „Annyit kaptam a vadvilágtól, hogy most már adni is tudtam.” Rádöbbent, hogy mennyire sebezhető a vadak /vízi/ élete; csakúgy, mint a miénk is itt a Földön.

A polip petéiből akár félmillió ivadék is kikel, mégis csak egy maréknyi marad életben. A film címét is megmagyarázó kulcsmondat, a polip által nyert tanítás: „Része vagyok ennek a helynek, nem csak látogatója.” Hihető így a stresszel terhelt alkotó: Craig Foster emberi megvilágosodásának és élete átformálódásának drámája; csakugyan van mit köszönnie a polipjának. Annak a nőstény állatnak, amelynek a rendeltetése a petéinek a lerakása után megszűnik. Alig egy-két éves életciklusa  – így vagy úgy, de – véget ér.

A film gyenge pontjának az emberhez mért megszemélyesítés túlzó szentimentalizmusát mondják. Bizonyos mértékben ezt akceptálom. Ezzel még egyetértek: „Ez az állat megtanított arra, hogy érzékeny legyek mások iránt” (43.perc). Ugyanakkor a doku nem szabad műfaj; szimbolikus túlzások, emelkedett belemagyarázások leronthatják. Ilyen pl. a narrátor elmélkedése a polipról: az teljes lényével gondolkozik, érez és kutat; de vajon mi jár a fejében, miről álmodik; a megtévesztése művészet. Lírai nagyotmondás is övezi a polip-viselkedés kvázi emberi utalását. Igaz: állati lélekig, jogokig nem jut el a beszélő.

A Netflix ezzel vezeti fel az alkotást: „A kiégett filmes visszatér gyerekkora óceánjához, és megismerkedik egy víz alatti baráttal, aki megváltoztatja az életét”. Sztárjai: Craig Foster és a fia: Tom Foster, továbbá a bravúros fényképezés mestere: Roger Horrocks. Adatok: Tanítóm, a polip (My Octopus Teacher 2020); Oscar-díjat nyert argentin dokumentum, időtartama 85 perc; a Netflixen az angolul beszélő mű magyar feliratos változata látható. – Írta és rendezte: Pippa Ehrlich és James Reed. Narrátor-főszereplő: Craig Foster. A képek a film számos megjelenítéseiből valók, köszönet értük.