Amikor az ember egy kicsit lemarad a sorban, akkor mondják ostobának, butusnak, de a legtöbbször gyermetegnek, mert a lemaradók érzékeny lelkét nem szabad bántani.
Leírtam már sokszor, az ész osztogatásakor nem tolakodtam, maradék lett a jussom, az iskolában nem ment a matek, idegen nyelven csak makogok, a számítógépen a hardvert keverem a szoftverrel, a Scrabble nevű szókirakóban többször veszítek, mint ahányszor játszom.
Ennyit az előzményekről, senki se kérje rajtam számon, ha a biológiához is annyira értek, mint a kémiához vagy a fizikához. Mostanában már az írástól is félek, hallom, ha valaki rosszul fogalmaz, az börtönbe kerülhet, dehogy akarok én vénségemre forradalmár, esetleg mártír lenni, megválasztom a témát, kinőni nem tudtam, ezért visszatérek a gyermekkorba, abból nem lehet baj. Az egyik kedvenc mondókámra is emlékszem: bezzeg a helyesírás, a mértan, az orosz nyelv! Szóval:
„A pók így szólt, minden vágyam, hogy legyen egy kis házam! Csigabiga, szépen kérlek, adjad el a házad nékem!” A csigabiga persze bátor volt, a mesében lehetett, és nem adta.
Mindez azért jutott eszembe, mert manapság úton-útfélen találkozom a pókkal. Régebben csak a szobák sarkában láttam, ma már az egész lakást ellepi, a házat, a várat, a trafikot, az egyetemet, a mezőt, a tavat, a stadiont, a médiát, szálai pecsétként ragadnak zsákmányára, már nem kér sem a csigabigától, sem mástól, kinyilatkoztat, hogy ami az övé, az nem lehet a másé. Hálóját selyemszálnak mondja, és féknyúznak, ha valaki a rabláncként emlegeti. Jómagam verném agyon a fajtáját, de a nálam okosabbak, mondtam már, hogy sokan vannak, azt mondják, hogy a pókot nem szabad bántani, szerencsétlen lesz, aki ilyesmire vetemedik.
A tudósok, a történészek is osztogatják a menlevelet, nem mindegy, hogy ki a harácsoló, mert van alsórendű pók, és van négytüdős, de azért a mondóka vége újra költhető, a csigabiga mondja: dehogy adom, dehogy adom, hát akkor én miben lakom.
A pók pedig válaszol: egy nagy f..t, nem érdekel. Vége a gyermekkornak…