Az olvasó feltehetőleg nem sokat hallott még a Noir színházról, érdemes először egy picit szólni erről a Réti Barnabás és Orosz Melinda színészek, Iványi Árpád rendező, látványtervező, színész, Veréb Dia jelmeztervező és Fábián Géza producer által alapított, és saját épület híján mindig másutt játszó, alternatív színművészeti formációról.
Saját megfogalmazásuk szerint: „A Noir a lélek és a látvány színháza. A klasszikus színházi értékek tiszteletben tartásával olyan előadásokra törekszik, melyek egyetemes emberi érzésekről szólnak, modern lendülettel, a mai ember tempóján és nyelvén, közérthető formában prezentálva. A Noir nemcsak stílusjegy, hanem utal az éjszakára, van benne valami rejtély, ahonnan megszületik valami örök emberi. De egyben márkanév is, ami garancia a minőségi nemzetközi színvonalú színházra, és ami felismerhetővé teszi előadásai stílusát.”
S ha megnézzük eddigi előadásaikat: Üvegfigurák (Aranytíz, Nagyszeben), Halálbiztos (RS9 Színház), Tortúra (Bakelit, Karinthy Színház), Jó éjt, anya! (Kultea), Az élet küszöbén (RS9 Színház), Caligula (RS9 Színház) s legújabban az Agnes, Isten báránya (Spinoza Színház), bulvárosodó világunkban már ez is mindenképpen indokolja, hogy a Noir-ra érdemes szakmailag odafigyelni, és színházértő közönségként is evidenciában tartani.
Az Agnes, Isten báránya (Agnes of God) írója John Pielmeier (*1949), a pennsylvániai Altoonában született amerikai drámaíró, forgatókönyvíró, színész, akiknek ez a második, és mindmáig legsikeresebb darabja. Művét 1979-ben felolvasó-színházi formában mutatták be az O’Neill országos drámaíró konferencián, és meg is nyerte a drámaíró versenyt. A darab karrierje az 1980-as években kezdődött, a Broadway-n is nagy sikerrel játszották, 1982-ben, a Music Box Színházban 599 előadást ért meg. A színműnek 1985-ben készült el a filmváltozata Norman Jewison rendezésében, Jane Fonda, Anne Bancroft és Meg Tilly főszereplésével; mi is láthattuk a tévében.
A mű témája, hogy Ágnes, a fiatal apáca (Fekete Réka-Thália) egy gyermeket hoz a világra, akit aztán holtan találnak, ezért Miriam Ruth apácafőnöknő (Andai Györgyi) értesíti a hatóságokat. Mivel az apa kilétét és a gyermek halálának körülményeit homály fedi, a hatóságok a tapasztalt Martha Livingston pszichiátert (Boldizsár Tünde) rendelik ki az ügy kivizsgálására, aki elszánt küzdelmet folytat, hogy kiderüljön az igazság, és Agnes megértse az őt körülvevő világot. Hogy mire jut a pszichiáter a kérdések és hipnózis alkalmazása után, emberi bűncselekmény, vagy isteni csoda történt-e a távoli kolostorban? – erről szól ez a kb. 70 perc.
A darab egyik rétegében tehát egy nyomozás áll, amelynek szálai apránként fejlenek fel. Agnes egy gyermekkori traumáktól szenvedő, vallási fanatizmustól áthatott tiszta és egyszerű lélek, olyan hittel, amely csodákra képes. De léteznek-e még csodák a mai világban? Tudjuk, hogy minél távolabbra megyünk vissza a múltba, a szentek legendáriumába, annál több csodatételről vannak feljegyzések, de egy mai szent, mondjuk, II.János Páléletét nagyon alaposan végig kell kutatniuk a szentszéki vizsgálódóknak ahhoz, hogy ebben a talán túlságosan is racionális és jól dokumentált világban, egyházi értelemben is elfogadott csodákra leljenek. És úgy tűnik föl: mégis lelnek olyan gyógyulásokat például, amelyekre nincs földi magyarázat. A szkeptikus persze azzal érvelhet, hogy attól, hogy valamire még nem tudunk magyarázatot, attól az még nem csoda, legfeljebb mi még nem jöttünk rá a világegyetemben meglévő dolgokra, összefüggésekre. Pl. atomok voltak akkor is, mielőtt felfedezték őket, sőt mélyükre ne hatolt volna a kutató emberi elme. A darab másik rétege tehát szellemi, filozófiai síkon zajlik a szereplőkben és a nézőkben, hogy ki minek hisz: a saját szemének és tapasztalatainak, vagy a hit adománya által isten/Jézus földön túli akaratában és képességeiben.
Ágnes szült, ez tény, de azért a szeplőtelen fogantatásnak – különösen másodszor – nehéz hinni. Csakhogy apa nincs, és a fogantatás körülményei sem tisztázottak, mint ahogyan az sem, hogy az újszülött életképtelensége miatt, szülői gondatlanságból, netán valakinek a segítségével halt volna meg? Agnes annyira a tudatán kívülre rekeszti mindezeket, hogy a hipnózisban átél ugyan mindent, de nyilatkozni továbbra sem tud, illetve nem akar. Egyfelől gyanúra ad okot, hogy pl. a lepedőjét elégette, hogy tud a föld alatti folyosóról, ugyanakkor csodás dolgokat is produkál: stigmatikusan vérző és begyógyuló sebeket, vagy ha az utolsó jelenetre gondolunk, a mennybe emelkedést szimbolizáló levitációt is.
A zárdafőnöknő, bár szabályos fekete–fehér ruhát hord, alatta viseli még világi életének hordalékait is. Egykor feleség, anya volt, úgy lett apácává, s amikor a pszichológusnő cigarettával kínálja, elgyöngül és rágyújt. Tudjuk, hogy egyfelől ő jelentette az esetet, másfelől Agnest különös módon, szinte szentként tiszteli, védi, és bár azzal támad, hogy a másik egyházellenes, de ki tudja, hogy a kolostor és a rend jó hírének védelme végett még mire volna képes? Tények elhallgatására, netán magára a bűn elkövetésére is? Nem lehetünk biztosak benne, hogy ő feddhetetlen.
A pszichiáternő is érdekes lelki alkat. Hívőből lett vallását szinte már nem is gyakorló, hivatásból racionális szakemberré, aki nagyon szeretné megmenteni Agnest, mert érzi a kissé együgyű lány pszichés kiszolgáltatottságát. Ugyanakkor a hipnózissal egy tudományos, de már-már tudomány feletti határhoz is közel merészkedik. Célra törő, de tudásával nem él vissza, még ha ezzel megkínozza is azt, akit faggat. Igazából nem tudható, mit szeretne jobban: egy közönséges bűncselekményt felderíteni, vagy csoda részesévé lenni.
Ez a három, egymástól különböző nő, és az általuk képviselt eszmevilág vívja a maga csatáját a darabban. Ami szokatlan: a válasz, a végeredmény kimondatlansága, pontosabban, hogy ennek a néző tudatában, értékelő továbbgondolásában kell eldőlnie. A szerző egy idő után végleg elfeledkezik a halott gyermek igazságszolgáltatásáról, mert figyelme egyre inkább az apáca bűntelenségének igazolása irányába fordul. Ha szkeptikus volna, bizonyára egyértelműen lezárná az aktát valaki bűnösségének igazolásával. De ő egyházi egyetemet is végzett, így az érzésem az, hogy egyértelműen azt akarja sugallani: isteni csodák igenis vannak, amelyekre magyarázat nincs, amit el kell fogadni hitünk erősítése végett. Iványi Árpád rendezése is mintha ez irányba hatna elsődlegesen.
A három szereplő nagyon erős, jó karakter. Andai Györgyit régen láttam színpadon. Arcán, játékán az öregedő szépség és határozottság fáradt volta az alaphangulat, ami nem zárja ki a szenvedélyes védekező támadás, vagy a megtorpanó emberi gyöngeség, gyarlóság érzékelhető színeit. Kiváló szerepértelmezéssel és megvalósítással, hitelesen hozza elénk a főnökasszony karakterét, akár bűnösnek gondolja őt valaki, akár ártatlannak.
Boldizsár Tünde a kívülről jött idegen ebben a közegben, de mintha első perctől otthonosan létezne ebben a világban. A pszichiáternő kemény határozottsága is meginog, mikor magánélete kerül elő. Ezeket a pici érzelmi változásokat szépen érzékeljük a hiteles játék, a mozdulatok keménysége és lágyságának változásai által. Testközelben ülünk, de azért Réti Barnabás és Iványi Árpád jól mondható, szép szövegfordításának megértéséhez az ő szövegeinél nagyon fülelni kellett, időnként annyira halkan beszélt; színészként erre egy kicsit oda kéne figyelni.Fekete Réka-Tháliát még sose láttam színpadon, de olyan jelenség ő, akire oda kell figyelni! Sudár alakja és a ráadott hófehér rendruha, tekintete és kéztartása első perctől egyértelműen lelkének égbe tartozását sugallja. Mária-szobor ő, de élő tekintettel, szeretetet sugározva. Fájdalmas titkok hordozója, de ezeket csak istennel osztja meg, aki fájdalmakkal próbálja meg az ő hitét. A színészi mozdulatok és mozdulatlanságok mindvégig hitelesek, s miközben egy kőbe zárt lelket látunk, egy élő emberi tekintet könyörög itt kegyelemért, megváltásért.
Iványi Árpád színpada puritán, mégis látványos. A fekete függöny jól keretezi a teret, amelyben részletként egyfelől a főnökasszony íróasztala és karszéke, másfelől egy díszes, kétszemélyes ülőalkalmatosság jelöli ki a tér két pontját. Hogy mikor mi kap hangsúlyt, aztKirály Tamáshatározott és karakteres világítása is meghatározza, Veréb Dia jelmezei friss hófehérségükkel és zártságukkal uralják a miliőt, amelyben a pszichiáter barnás hangulatú öltözéke idegen ugyan, de hiszen ő itt civil, mégsem stílustalan. Az előadás erős hatásait növelik Cser Ádám „Lux Aeterna” című szép zeneművének elhangzó részletei is. Nagyon jó ez az egyházzenei anyag, mert hangkulissza és lélekemelő élmény is egyben.
Van-e bennünk igény a csodákra, a feltámadásra? Nem tudom. Tudott bűneink feloldozására mindenképp van/volna, amiképp magunkban hordozott fájdalmaink, sérelmeink, görcseink kioldására is. Egy jó színházi este is lehet katalizátor, akár hittel, akár csak egyszerű hit nélküli nézői voltunkban veszünk rajta részt. A Spinoza Színházban az idén már nem fogják tudni megnézni az előadást, de a Noir Színház 2014-től is műsoron tartja a produkciót, akkor már nemcsak a Spinozában, hanem mellette egyéb vidéki vendégfellépések alkalmával is megtekintheti a közönség. Manapság már ez is természetes. Ha pedig meglátják, legyenek részesei, hogy minél többünkben ébredjen fel a kérdés: akkor most mi is történt?