Bayer József 1999-ben még a globalizáció definiálásával foglalkozott, 2020-ban pedig már a „második gépkorszak” társadalmi kihívásaival. E két dátum közti időívnek talán a leginkább jellemző, tehát társadalom- és történelemformáló elemét – a bevezetőt is beszámítva – hét terjedelmes tanulmányban elemzi. Bevezetőjének címe – „Temessük-e a globalizációt?” – első látásra túlhaladottnak tűnhet föl, de amint a legaktuálisabb világproblémákkal, a többi közt a pandémiával és a multikulturalizmussal „hozza össze”, azonnal nagyon is időszerűvé válik.

Tanulmányai nagyon széles skálán tárgyalják a témát. A modernitás, az európai integráció, a nemzeti identitás, a média éppúgy elemzései körébe tartozik, mint a szociáldemokrácia, a populizmus, a szuverenitás, a geopolitika, a politikatudomány több iskolája és szektája, a migráció, s közülük többnek az egymáshoz fűződő viszonya. És ellentmondások, dilemmák, kihívások, vagy a bizalom, mint legitimációs erőforrás.

Aligha várható el, hogy a politológus a tudomány – ma már többnyire tévesen feltételezett – elefántcsonttornyából figyelje a napi politikát, ilyen steril attitűd minden társadalomtudománynál elképzelhetetlen, de közülük is leginkább a politikatudománynál.

Éppen ezért bántó, hogy a médiában gyakran megszólaltatott vagy napi jellegű érvényű írásokkal jelentkező politológusok olykor a tudományosság hitelét is rontva, nem igazán elmélyült elemzésekkel, csak napi médiaszükségleteket kelendő áruval kielégítve szimplán politizálnak. Tudóshoz méltatlan felszínességgel és olykor harsánysággal. Bayer Józsefet olvasva senkinek sem lehet kétsége a világlátása és világnézete felől. De miközben húsz éven át a témája minden társadalmi, történelmi és tudományos fejleményét bevonja kutatása körébe, állásfoglalásai sohasem a politikus véleményformáló szándékának a hevességével, mindig a politikatudós visszafogottabban, elmélyültebben érvelő-elemző hangján szólalnak meg.

Állandó és türelmes nézője vagyok a könyvüzletek kirakatainak, és vessen meg az olvasó, ha nagyon felületesnek találja ezt a mondatomat, de talán egyetlen üzlet kirakatában (!) láttam ezt a könyvet. Szomorúan, de azt kell mondanom: a maga módján ez a tény is jelzi a Bayer-könyv rangosságát és fontosságát. De mi azért csak menjünk be a boltba, érdemes előkerestetni a raktárból. Nagyon érdemes!

Bayer József: Felbolydult világ – Írások a globalizációról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2021. ISBN 978 963 338 4695

A A globalizáció húsz éve – felbolydult világ bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A közreadott szövegeiket gondozó, az utószót és a jegyzeteket író Bende József imponáló alapossággal végzett kutató, illetve feltáró munkáját, amit a véletlen „megkoronázott”: szinte a megjelentetés előtti pillanatban került elő Pilinszky utolsó, székesfehérvári lakásában írt jegyzetfüzete. Még vonzóbbá, érdekesebbé teszik e könyvet az ebből közölt fogalmazványrészek, de ez már csak váratlan értékgyarapító mozzanat, mert Szegő János szerkesztői koncepciójának eredményeként egyébként is három funkció teljesülését vélem felfedezni. A könyvnek jól érzékelhetően tudományos, szépirodalmi és ismeretterjesztő rétege van.

A szöveggondozás valamennyi tudományos feltétele és követelménye érvényesül, a forrásmegjelölésektől az alkalmazott rövidítések és jelek ismertetéséig, a közölt írásokhoz készített jegyzetektől, a Függelék és a Névmutató összeállításáig.

A szépirodalmi tartalmat a költő három prózája jelenti, a Hármasoltár, a Szabadesés és a Három etűd a bűnről. Egyik sem itt kerül először a nyilvánosság elé – folyóiratközléstől a rádiós felolvasásig –, több útjuk is vezetett a nyilvánossághoz, de a kötet szerkesztője meggyőz arról, hogy talán itt vannak a legméltóbb helyen. Itt, ahol a későbbi prózai kezdemények, a költő alkotói és életállapotának kontextusában még inkább felfénylenek ennek az eredeti látásmódú és hangú írónak az értékei. És itt csatlakoztathatjuk az ismeretterjesztés funkcióját, amit a legjelentősebbnek, sőt példaadónak gondolok.

A könyv sokoldalú és következetes betekintést nyújt az író életébe. Megmutatja, hogy írónak lenni nem a szabadidő értelmes eltöltését jelenti, hanem József Attilával szólva, bizony „pokolra kell annak menni”. De ezt megmutatni nem szánakozva, nem ájult zsenitisztelettel és főként nem bulvárkukucskálással kell, hanem a lehető legerőteljesebben: a tények pontos felmutatásával. Teheti részint azért, mert Pilinszky is szinte érzelmek nélküli tárgyilagossággal írt a terveiről, vágyairól, pillanatnyi közérzetéről, lelkiállapotáról. Arról is, ha csak a felkelő nap sugaránál döbbent rá, hogy előző délután óta ír, és arról is, ha „nem megy”. Akik őt csak költőként ismerik, tehát nem találkoztak például az Új Ember című katolikus lapba sok éven át írt publicisztikáival s néhány korábbi prózai, sőt drámai írásával, azoknak is sokszínű képet nyújt ez a könyv arról, hogyan fordul élete utolsó éveiben Pilinszky egyértelműen a próza felé. Az a bizonyos nagy regénye sohasem született meg, de amit az ő regényéről vagy általában a líra és a próza különbségéről gondol és ír, az nagyon is szerves és színvonalas része az életműnek.

Látni a kéziratának fakszimiléjét, s rajta azt, hogy az eredeti szavak, sorok szinte már nem is láthatók a rengeteg áthúzástól, betoldástól, kihúzástól. Végigkövethető, ahogyan egy mondatot különféle formában – sőt helyeken! – megváltoztatva megismétel, tanúi lehetünk a folyamatnak, amelyben egy-egy gondolatát újra és újra előveszi, „megrágja”, értelmezi, szövegkörnyezetbe helyezi – és mindez nagy élmény. Olyan élmény, amely az úgynevezett irodalomfogyasztót közelebb viheti az alkotóhoz, az alkotáshoz.

Engedtessék meg itt elmondanom, hogy néhány éve még megjelent olyan könyv is, amely Pilinszkyről azt tartotta fontosnak elmondani, hogy a férfiakhoz vonzódott, hogy a házassága nem sikerült, hogy kit vett még feleségül, és kit nem, akit pedig talán szeretett volna, és hogy kávé- és cigarettafogyasztásban rekordokat döntött. Semmi kifogásom e nyilvánvaló üzleti érdekeket szolgáló vállalkozás ellen mindaddig, amíg nem minősíti önmagát irodalmi ismeretterjesztésnek. Kételkedem abban, hogy a költői alkotásokhoz vezető érdeklődés útja a költő ágyának ismeretén át vezet. Alig hiszem, hogyha valakivel az úgynevezett komoly zenét akarjuk megismertetni és megszerettetni, Kálmán Imrével kellene kezdeni.

Ez a könyv az alkotó küzdelmét, a felelőssége letehetetlenségét, a szóról szóra, mondatról mondatra végzett munkáját ábrázolja, a gondolataival, a mondandójával való belső tisztázás felelősségét és módszereit. Igen, ezzel hozhatja közelebb, ahhoz is, aki még nem ismeri és ahhoz is, akihez már eddig is közel volt. Pontosabban ahhoz, amit ránk hagyott, még pontosabban ahhoz, amiért ez a nagy költő a világra jött. Pilinszky egy helyen azt írta: „az állandó írás lesz a légköröm”. Ebből a légkörből juthat nekünk is egy mély lélegzet, hála e könyvnek.

Pilinszky János: Önéletrajzaim / Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021. / 144 oldal. ISBN 978 963 143 3467 (papír); ISBN 978 963 144 0997 (e-könyv).

A A halhatatlanság lépcsői | Pilinszky János: Önéletrajzaim bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

James Fallon kutató pszichiáter, híres egyetemi tanár, jól menő biotechnológiai cég alapítója és vezetője, már bőven túl volt a hatvanon, amikor ez a könyve – hat éve, New Yorkban – megjelent. Mondanom se kell, nem bűnöző, soha nem is volt, és bár a viselkedésében, életvitelében akadnak különcségek, nem irányulnak más ember ellen, szerető családban nőtt fel, csaknem félévszázados házasság, három gyerek, sok barát, általános elismertség. Mi baj van az agyával?

Fallon lenyűgöző őszinteséggel, szinte kitárulkozva mutatja meg felvételeken, fotókon is az agya képét, és meséli el, hogy a nyomasztó lelet birtokában hogyan kezdte kutatni a családfáját, s az időben visszafelé haladva, hogyan fedezett fel az őseiben jellegzetes pszichopata vonásokat. Az olvasó tulajdonképpen egy hatalmas monológot tart a kezében, s aki beszél, a saját dupla kíváncsiságába vonja be olvasóját: önmagát és a pszichiátriát tárja fel. Ennek semmi köze a skizofréniához, még csak nem is kettős látás, csupán a kutatását most már a saját személyére is kiterjeszti. Mindkét irányt egybefogva a tudós felelősségérzetével és önmagát sem kímélő-titkoló őszinteséggel, mert nála a hivatás és az önvizsgálat egyetlen életcéllá válik.

Mitől lesz valaki pszichopata? Az ember személyiségét a génjei határozzák meg inkább, vagy a neveltetése? Létezhetnek-e olyan fizikai, lelki problémák, amelyek végül is pozitívan hatnak az ember életére, illetve az élethez fűződő viszonyára? Miért előnyös, ha van körülöttünk pszichopata? Mi a kényszeres viselkedések oka? Miért gondolták róla már kilenc hónapos korában, hogy tudós lesz belőle? Miért nevezhették az agyat elektromossággal teli zselének, és benne lakik-e a lélek? Mi a különbség az empátia és a mentalizáció (tudatelmélet) között? Milyen agyi funkciózavarból következhet a gátlástalanság, a szexuális túlfűtöttség, az erkölcsi ítéletek labilitása? Miért kezd el váratlanul hízni a kamaszlány?

Hiába sorolnám tovább a kérdéseket, azokkal sem lehetne eléggé érzékeltetni a könyv tartalmának a gazdagságát. James Fallon ugyanis nemcsak számtalan konkrét kutatásról – ábrákkal, fotókkal – számol be, hanem a rohamosan fejlődő agykutatási irányok dilemmáiról, vitáiról, megoldatlan feladatairól is. A hormonoktól az agyi funkciókig, az erőszaktól az érzelmekig, a génektől a hallucinációkig, a magzati fejlődéstől az öngyilkosságig, az etológiától a gátlásokig – nagyon széles és összetett a tematika.

A legkonkrétabb tudományos meghatározásoknál természetesen a tudomány kifejezéseit, megfogalmazásait alkalmazza, de az elmélyült és a téma iránt komolyan érdeklődő olvasónak ez nem okoz gondot, mert a mindig tömör, pontos, érzékletes, stílusát vonzóvá teszi az „egy közülünk való halandó” hangjának a hitelessége. Mert bizony ő is megijed, kételkedik, kudarcot vall, tudósként és magánemberként is szívósan keresi a tudomány és a köznapok igazságait. Nem hajlandó leplezni saját gyarlóságait csak azért, mert azokkal közmegítélés oka, alanya lehet.

A hozzánk az eredeti kiadástól számítva hat évvel később érkezett könyvet a kiadó imponáló körültekintéssel nyújtja át a magyar olvasóknak. Az elismerés éppúgy szól a fordító Dudik Annamária Évának, mint a szerkesztő Csontos Erikának.

James Fallon: A pszichopátia belülről – Egy agykutató utazása agyának sötét bugyraiba. Fordította: Dudik Annamária Éva; Park Könyvkiadó, Budapest, 2020; ISBN 978 963 355 6085 (papír); ISBN 978 963 355 6634 (e-könyv). / James Fallon (Fotó: Current (HC) 2019)

A Rajongott hivatás plusz kínos önvizsgálat bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ez a Párizsban tavaly megjelent és példás gyorsasággal hozzánk is elért kötete hasonlít a könnyűzene sztárjainak ismert módszeréhez: valahol már megjelent vagy az online térben hozzáférhető slágereiket szerkesztik új nagylemezzé. Az 1992–2020 között publikált interjúk, publicisztikák, esszék gyűjteményének kiválósága abban áll, hogy azok számára is érzékelteti az író sajátos látásmódját, szuverén kritikai érzékét, stílusának a nyerseségtől a humoron át a nosztalgikus hangokig terjedő sokszínűségét, akik soha, talán még a nevével sem találkoztak. Sokat elmond róla – a fülszöveg is idézi –, hogy önmagát „egy nihilista korszak és a nihilizmusból fakadó szenvedés írójaként” határozza meg. Nagyon összecseng ezzel a kötet legutolsó mondata egy könyvhöz írt előszavából: „A mi társadalmunk is nagyon szeret felvágni a hatékonyságával; Spártához hasonlóan ez is eltűnik majd, és félő, hogy csak egy szégyen bizonytalan emlékét, egy undor árnyát hagyja maga után.”

A több mint negyven szöveg az írónak a mindenkori aktualitások iránti nyitottságáról, jó néhány korábban is hangsúlyozott művészeti, politikai stb. elveihez való hűségéről tanúskodik. Minden elemzői igény nélkül is elmondható róla, hogy gondolkodásának mélysége, világlátásának élessége, művészi felelősségérzete olykor furcsa, de mindig figyelemkeltő „öltözéket kap” a gyakran provokatív, sértő egyszerűsítésektől sem mentes megfogalmazásokban. Nagyon egyet tudok érteni azokkal (is), akik nem tudnak mindenben egyetérteni az íróval, de tagadhatatlan, hogy az álláspontjai figyelmet érdemelnek, olvasásuk pedig remek élmény.

Jelzésképpen egy-két írásának a címét idézem: Jacquert Prévert egy barom, A művészet mint zöldségpucolás, A konzervativizmus mint a fejlődés forrása, Donald Trump jó elnök. Tavaly májusban a barátainak írt nyílt levelét egy rádiócsatornán olvasta fel, az utolsó két bekezdése talán még súlyosabban aktuális egy évvel később, vagyis manapság:

„Van még egy szám, amely nagyon fontosnak bizonyult az utóbbi hetekben: a betegek életkora. Hány éves korukig érdemes újraéleszteni és lélegeztetőgépre tenni őket? 70? 75? 80 éves korukig? Ez jól láthatóan attól függ, hogy a világ mely vidékén élnek; mindenesetre még soha nem fejeződött ki ilyen nyugodt szemérmetlenséggel a tény, hogy nem minden élet egyformán értékes; hogy az ember egy bizonyos (70, 75, 80 éves?) kor után már olyan, mintha meg is halt volna. Mint már mondtam, ezek a tendenciák jelen voltak már a koronavírus előtt is, de most új nyilvánvalósággal mutatkoznak meg. A karantén után nem fogunk új világra ébredni: ugyanaz a világ lesz az, csak valamivel rosszabb változatban.”

Houellebecq egyébként az egyház és az állam szétválasztását tragédiának, a katolizicmust a történelem fontos formálójának tartja, az egyház védelmében és „hajdani ragyogásának” visszaszerzéséért bírálja az enciklikák, a zsinatok, a „vatikáni meleglobbik” miatt is, szeretné, ha „eltávolodna a protestantizmustól, és közelebb kerülne az ortodoxiához”. Nem nagyon árnyalja az Európai Unióról alkotott kinyilatkoztatását sem: „…egy végzetes, de a legjobb esetben ostoba gondolat, amely szép lassan rossz álommá változott, és amelyből előbb vagy utóbb, de végül felébredünk… Európa nem létezik, soha nem fog egy közös népet alkotni… leginkább azért, mert nem is akar egy közös népet alkotni.”

Egy interjú ide vonatkozó kérdésére a többi közt így válaszol: „Valahányszor azt mondják nekem, hogy próféta vagyok, azt felelem, hogy nem, és felsorolom azt a rengeteg alkalmat, amikor tévesen jósoltam meg valamit… Inkább visszafogottan nyilatkoznék erről a prófétai oldalamról!”

Hogy ez utóbbi mondata indokolt, új kötete is bizonyítja. De annak ellenére, hogy a tudományok érvényes eredményeit „súroló” vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyó, a javaslataiból származható következményekkel nem számoló, tagadhatatlan törvényszerűségeket hatásvadászó bon mot-kkal átugrani hajlamos szövege tele van vitathatóságokkal, mégis gondolatfakasztó és élvezetes. Vagy talán éppen ezért!

Michel Houellebecq: Intervenciók 2020. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Budapest, 2021,
360 oldal. ISBN 978 963 143 5306 (papír); ISBN 978 963 144 0843 (e-könyv).

A Intervenciók, 2020: nagy hatású író izgalmas könyve bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lassanként már két olyan generáció is felnőtt, amelyik nem láthatta a tévében Ráday műsorát, a gazdag képi illusztrációval előadott történeteket különféle épületek múltjáról, gyakran hányatott sorsáról, alakváltozásairól, funkciójáról, alkotóiról és lakóiról. Mondandói mindig széleskörű tárgyismeretre épültek, jelentős építészeti, művelődéstörténeti és természetesen történelmi tudásanyagot tartalmaztak, gazdagon fűszerezve anekdotákkal és Rádaynak a témához fűződő személyes viszonyának, illetve munkatapasztalatainak a sztorijaival.

Nézettségének, sikerének egyik fő oka volt, hogy következetesen (olykor bátran) bírálta az akkori közállapotokat: a hanyagságot, a figyelmetlenséget, a buta, tehát indokolatlan spórolást, az értékek kezelésében és őrzésében érzéketlen hatóságokat és lakókat. Keménysége rafinált volt: nem szigorú jelzőkkel, hanem szinte atyáskodó gúnnyal – rezzenéstelen arccal! – bírált; így volt igazán ereje. Hiteles pedig azért lehetett, mert ez a stílus nagyon egybevágott Ráday személyiségével.

Tehát csak lelkesen üdvözölni lehet a Fekete Sas Kiadó vállalkozását, hogy ezt a különös, a maga nemében és méreteiben máig egyedülálló ismeretterjesztő tevékenységet megőrizze és két igényes kötetben „kézzelfoghatóvá” tegye. Nemes ügy ez, és jó látni, hogy kormányzati támogatást is kapott.

Más kérdés, és nem kevésbé releváns, hogy 2020-ban (tavaly jelent meg a könyv) mit és hogyan tud mondani például azoknak, akik a tévében majd később, az Interpress Magazinban közölt írásaiban (s ott közölt portréfotóin) nem láthatták, olvashatták, hallhatták a szerzőt, tehát amikor/ha ezt a kötetet lapozgatják, nem vélik hallani is, látni is őt. Emiatt feltétlenül szegényebbek a nosztalgia nagyon kellemes élményével, amely nyilvánvalóan a könyv létrehozását is motiválta, hiszen egy életkor után minden alkotónak természetes törekvése, hogy a termését betakarítva lássa.

Ezért miközben nem lehet eléggé dicsérni és köszönni, hogy ilyen közérdekű és hatalmas teljesítmény nyomtatásban is rögzül, méltatlan lenne hozzá nem tűnődni azon is, hogy – lám! – mennyire különböznek egymástól a beszélt és írott műfajok szabályai és hatáselemei. Hogy amit az élő-mozgó ember látványa magával sodor, azon az olvasó ember szeme megakadhat. Így, írásban feltűnik az olykor körülményes megfogalmazás, a gyakori „jut még eszembe”-típusú mellékszál vagy a kitérő a szerző privát életére.

Összefoglalóan úgy vélem, hogy ez a különösen értékes gyűjtemény megérdemelt volna egy avatott olvasószerkesztőt, aki megszabadította volna a szöveget a 30-40 év után már idejétmúlt, a túlírt, tehát az olvasásélményt terhelő részektől. Nem tudom, hány fotót tartalmaz a két kötet, de rengeteget. Ez semmi mással nem pótolható értéke a kiadványnak, de itt is az az ember benyomása, hogy kevesebb több lenne. Egymás hegyén-hátán képeket látni nem meglepő egy fotóalbumban, itt azonban a szerkesztés során nem eléggé tisztázódott a szövegnek és látványnak a szerepe és/vagy aránya, így aztán hol azt érzi az ember, hogy a látványnak nem jutott elég hely, hol azt, hogy a szövegnek. Mindenesetre a tördelői munkát jegyző Sinka Andrea nem lehetett könnyű helyzetben.

Mindez semmit se von le a nagy ívű munka értékeiből – beleértve a Pauker Nyomda teljesítményét is –, s abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy ennek a könyvnek a hiánya – nagy hiány lenne.

Ráday Mihály: Házak nyilvános titkai 1-2. Fekete Sas Kiadó, Budapest 2020

A A nosztalgia fénye és árnyéka – Házak nyilvános titkai bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Persze, úgy is jellemezhetnénk a tartalmát, hogy Kepes az olvasmányai tükrében. Vagy a jól kitalált címre, mint laza gondolati szálra szellemes mondatok felfűzésének művészete. Akár így, akár úgy: mindenen átsüt az a zsigeri kulturáltság, amely fájdalmasan ritka a televíziózás világában.

Kepes televíziósként és íróként se megosztó személyiség. Ez a többi közt vonzó öniróniájának és a legsúlyosabb keserűségeit, sőt vádjait is rezignált húrokon pengető stílusának köszönhető. Ennek a technikáját olvasás közben könnyebb fellelni, mert képernyő híján nem befolyásolnak igen előnyös testi adottságai. Pedig ezeket is profi módon kezeli: könyve hátsó borítóján hatalmas fotóval tudatja, hogy csinos fiatalemberből tisztes, őszes halántékú, sármos férfivá nőtt. Jól tudja, ezért meg is írja: rokonszenvet kelthet az olvasóban őszinte aggodalma, amikor dereka táján kis „fölösleget” fedezett föl.

Minden gyarlóságot – másokét is! – szinte nagyapós bölcsességgel konstatál. Aligha van a mai világnak – a hazai politikát is beleértve – olyan hibája, sőt bűne, amelyet szó nélkül hagyna. Nagyon egyértelműen, pontosan fogalmazza meg a gondolkodni, mérlegelni, tanulni sosem rest, tehát a 21. századhoz méltóan felvilágosodott értelmiségi álláspontját, de valahogyan mindig megkíméli olvasóját a pulzusszáma vagy a vérnyomása emelkedésétől. Egyértelműen fogalmaz, de nem sarkít, bírál, de nem ítélkezik. Egyik-másik keményebb és igen sok szellemes, többnyire aforisztikus idézettel „megtámogatott” véleményét tartalmazó (fél)mondatáról úgy siklik tovább, mintha a tenyerét ütögetné össze: inkább ne piszkítsuk be a kezünket ilyesmivel.

Nagy segítségére szolgál a különleges képzettársítási tehetsége is. A bekezdés eleje gyakran egészen másról szól, mint a vége, s a két végpont között nem okvetlenül a logika lépcsője vezet, hanem mesélőkedvének a sodrása. Ha ugyanilyen szövegeit a tévéműsorban esetleg csupán könnyed dumakészségnek tulajdonítanánk, írásban nyilvánvaló, hogy tudatos és csiszolt technikáról van szó. És ez dupla olvasói élvezetet eredményez.

Kepes András mindig – olykor már-már a szentimentalizmus határát érintve is – érzelmes volt. Ebben talán forrás, gondolkodásmód, sőt ösztönzés lehet, hogy többszörösen lányos apa, aki a családjában (is) folyton nőkkel volt és van körülvéve. De ahogyan az apaságáról beszél, attól az olvasója – legyen akár okos, hülye, boldog vagy depressziós – hatalmas szeretetinjekcióban részesül.

A különlegesnek mondható életútja okán is széleskörűen művelt író érdeklődése sok irányú, naprakészen tájékozott a pszichológia, pedagógia, demográfia, média világában, a könyvét záró irodalomjegyzék nem holmi divatos kultúrmasni, hanem a szerző felelős töprengését és az olvasó élményét valóban gyarapító forrás.

Képzeljük el, hogy a Desszert asztalánál egyedül ül, de a három vendége szövegét is ő mondja, az első perctől az utolsóig. Ez már nem is desszert, hanem főétel.

Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós. Libri Kiadó, Budapest, 2020. ISBN 978 963 433 8086 (papír), ISBN 978 963 433 8499 (e-könyv).

A A boldog hülye és az okos depressziós bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A kanadai író-újságíró által közreadott tények között a közepesen tájékozott olvasó sem nagyon talál újdonságot, jobb, ha nem is keres. Gladwell ugyanis éppen a már ismert, a valamilyen módon tudomásul vett és közmegegyezéssel értékelt eseményeket veszi elő, gondolja újra őket is, a fogadtatásukat is, és az elemzései rendre meglepő eredményekre vezetnek. Főként olyan 21. századbeli, illetve híres történelmi eseményekről van szó, amelyek még elevenen élnek az emlékezetben.

Például: hogyan verhette át Adolf Hitler Neville Chamberlaint, Nagy-Britannia akkori miniszterelnökét, aki egyébként bölcs, tapasztalt politikus volt. Hogyan és miért dolgozhatnak hosszú időn át a kettős kémek? Milyen érdekes tanulságokat hordoz a Jóbarátok című világhírű televíziós szappanopera szereplőinek mimikája? Miért tévedhettek hatalmasakat a kiváló rendőri szervek, bíróságok?

A szerző azt állítja és bizonyítja be, hogy a legkiválóbb elmék, a leghivatástudóbb hatóságok is súlyos hibákat követnek el, amikor bedőlnek a saját előítéleteiknek, a gyakorlatukból eredő tapasztalatoknak, a túlságosan szolgaian, tehát gondolkodás nélkül követett cselekvési parancsoknak és persze a hazudozásban kiemelkedő képességű embereknek.

Történelmi sztorik és kínzásokról szóló esettanulmányok is találhatók a könyvben csakúgy, mint bírósági tárgyalások vagy rendőri intézkedések jegyzőkönyvei, gyanúsítottak rajzai, fotók, térképek, statisztikák, grafikonok, szavakat töredékekből kiegészítő játékok. Amikor az ember csak belelapoz a kötetbe, azt hiheti, hogy ismert, mert megrázó és nagy port kavart sztorik gyűjteménye. És ez igaz is, de mindez csak alkalom a szerző mondandójának indoklására: akiket nem ismerünk, azután sem ismerjük, amikor azt hisszük, hogy már megismertük. Ennek megfelelően sok olyasmit is elmond testbeszédről, életvitelről, beszédmódról, amit korábban egy kicsit talán másképp tudtunk.

De mindig mindent bizonyít! Ez a könyv a nagyon olvasmányosan tálalt történeteinek izgalmain, érdekességén túl nagyon alkalmas a tudomány népszerűsítésére, a témakezelés végtelen precizitásával, az érvelés-elemzés áttekinthetőségével. A tudományban ugyanis éppen az a nagyszerű, hogy benne mindig minden megkérdőjelezhető, függetlenül attól, hogy ki, mikor és miért állította. Hogy a miérteknek nincs és soha nem is lehet vége. Mert ahol ezeknek vége van, ott már a hit kezdődik. A tudománytörténetnek nem jelentéktelen, sőt jellemző, évezredeken át húzódó motívuma, hogy felfedezéseit, működését a hitet képviselők akadályozták – olykor véres eszközökkel és következményekkel is. És ha vér nem folyik is, azért manapság is érdemes körülnézni kissé. Amikor nem a tudomány mondja meg, hogy mi a tudomány, akkor… de végül mindig a tudomány győz.

Miért nem vesszük észre, amikor az előttünk álló ismeretlen az arcunkba hazudik? – kérdezi Gladwell az olvasót (is). Sok kérdést tesz fel, és felel is mindegyikre: szellemesen, olvasmányosan, de mindvégig tudományos elemzés eredményeként, meggyőzően.

A jó fordítás Garamvölgyi Andrea munkája. Kár lenne, ha bárkit is elriasztana a könyv borítója, pedig ez a veszély több mint 80, ráadásul egymásra torlódó betűjével, sajnos, nem kizárható

Malcolm Gladwell: Ismerős ismeretlenek – Mit érdemes tudnunk azokról, akikről semmit sem tudunk? Fordította: Garamvölgyi Andrea. HVG Könyvek, Budapest, 2020. ISBN 978 963 304 9303 (papír), ISBN 978 963 304 9938 (e-könyv)

A Ismerős ismeretlenek: Hogy is volt az? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Apropó nélkül ugyan, de a szövegben kissé rejtetten előfordul a 84-es szám: ennyi évet megélvén leltárt, számvetést csinál egy ember, akit a filmjei tettek világhírűvé, de már gyerekkorában ingyen küldött vicceket újságoknak, majd napi 50 (ötven!) viccet írt heti 40 dollárért, aztán 18 évesen ezzel többet keresett, mint a szülei együttvéve. Volt stand-upos és (mostanáig) jazz zenész, író, színész, nem politikai, hanem magánéleti koncepciós perek áldozata, a különféle kulturális ágakban legjelesebb kortársak tisztelt barátja. Együtt menetelt Washingtonban Martin Luther Kinggel, pénzt akart adományozni Hillary Clinton választási kampányához, de visszautasították, Oscar-díjat kapott, de nem ment el átvenni. Kivétel nélkül mindig, minden iskolában megbukott, de autodidakta módon hatalmas műveltségre tett szert. Egészen idős korában beiratkozott egy főzőiskolába, abban nem bukott meg, igaz, abban nem is lehetett. Rendezett a házában szilveszteri bulit, ahol megjelent a „tout New York”, és meghurcolta az őt évtizedeken át többnyire csak imádó média, noha az ártatlansága folyamatosan bebizonyosodott.

Alsó középosztálybeli zsidó család szeretetteljes légkörében nőtt fel. New York, ezen belül Manhattan a földgolyónak az a darabkája, amelyről még kimozdulni is inkább csak akkor volt hajlandó, amikor a filmforgatások külföldre kényszerítették. Nem akarok széles körben (vagy alig) ismert életrajzi adatokat sorolni, csak azt jelzem, hogy nagyon sokrétű, sok elágazást és a fantasztikus sikerek mellett sok kudarcot is tartalmazott az élete, amelynek a főmotívuma – és megtartó ereje! – az eszméletlen mennyiségű munka volt és maradt.

A hosszú és joggal gazdagnak minősíthető életről szóló, szórakoztatónak is szánt önéletrajzi könyvek azért nehezen megszerkeszthetők, mert a sok elmesélni valóról is sok az elmesélni való. Woody Allen ezt a jellegzetes írói problémát úgy oldja meg, hogy „direktben” is tartja a kapcsolatot az olvasóval. „És most megállok egy pillanatra” – írja, vagy: „…engedjék, hogy egy csendes kitérővel kanyarodjak…”, vagy: „ne haragudjanak ezért a mondatért”, vagy: „remélem, nem csak ezért vették meg ezt a könyvet”, vagy: „igyekszem nem elijeszteni az olvasót”.

Az időrend a könyv szerkezetének a váza, tehát a történetmesélés a gyerekkorral kezdődik és napjainkkal végződik. Ezt a hagyományos és önmagában akár unalmassá is válható megoldást úgy lazítja fel, hogy folyton „előreszalad”, aztán amikor egy-egy esemény, életállomás következményeit is elmondta, visszakanyarodik. Ettől (is) válik az elbeszélésmód ritmusossá, elevenné, ezért is tudja gyakran megteremteni a személyes találkozás hangulatát.

A Szerelem és halál című filmjét Budapesten is forgatta, a helyszínről mindössze ennyit ír: „Egzotikus város. Akkoriban még orosz katonákkal volt tele. A Vörös Hadsereg rengeteg emberét használtam. Az ország el volt foglalva. Egész nap vígan masíroztak és gyakorlatoztak, nem vágytak másra, mint hogy végre oldja valami az elfoglalás unalmát és kapjanak egy karton cigarettát.”

Az időrend miatt a könyv nagyjából kétharmadában – bármiről szól is – töretlen a filozofikus humor, az (ön)irónia, a poentírozó képesség, de aztán elérkezik a Mia Farrow színésznővel folytatott együttélésének történetéhez, s azonnal addig ismeretlen hangját hallatja. Ez a színésznő olyan sátáni alapossággal és sikerrel tett meg mindent a szerző tönkretételéért, hogy három elhagyott asszony bosszúvágya is kitelt volna belőle. A könyvnek körülbelül 30 oldala erről a vesszőfutásról, megaláztatásról, ártatlanul keresztre feszíttetésről szól, s itt nincs benne humor, emelkedettség, szellemes irónia. Csak fájdalom, méltatlankodás, értetlenség, keserűség van és ilyesfajta következtetések: „…akit egyszer bemocskoltak, az mindig sebezhető marad.”

Aztán elmúlik ez is, az életben meg a könyvben is, és a könyv utolsó néhány tucat oldalán visszakapjuk a filmművészetnek ezt az eredeti tehetségű klasszikusát, aki olyan sokat tud és mondott a világunkról, önmagunkról – és mindig szórakoztatóan!

A magyar olvasó, de még az amerikai kultúrában jártasabb számára is nehézséget okozhat a rengeteg idegen név: az inkább csak felsorolásokban megjelenőket nyugodtan át lehet ugorni, aligha éri veszteség.

Valahol ezt írja: „Nem szeretek a múltban élni.” Hát ne is! Mr. Allen, egy-két filmmel még megajándékozhatná a híveit. Maradjunk ennyiben.

Fordította: Dési András György. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020. ISBN 978 963 475 3575

A Még (csak), már 84 éves! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nem akarom itt felsorolni a legújabbkori sajtótörténet eseményeit, amelyek az utóbbi évtizedben feltűnően szaporodnak, a korszerű demokráciától növekvő sebességgel távolodó, a 20. századba visszavezető magyar utat szegélyezve s egyúttal jellemezve is. A Magyar Nemzet nyolc évtized után, két éve megszűnt. Ebben a 2018-ban papíron (és az idén e-változatban) megjelent könyvben értelemszerűen nem szerepelhet, hogy azóta a sajtópiacon ismét található a régihez megtévesztésig hasonló fejlécű nyomtatvány. De annak az itt, a könyvben leírt Magyar Nemzethez, annak szellemiségéhez, értékeihez, minőségéhez semmi köze.

Persze a patinás lap hosszú pályafutásának nem ez az egyetlen hullámvölgye vagy éppen tragikus pillanata. A szerző Pethő Tibor, az alapító Pethő Sándor dédunokája pontosan ismeri azt a finoman szólva hullámzó, de mindig küzdelmekre kényszerítő társadalmi-politikai közeget, amelyben ez a lap és mindenkori szerkesztősége működött.

Mindig közéleti lap lévén sohasem lehetett teljesen független a politikától. Részint azért nem, mert többnyire volt saját karakteres álláspontja a legfontosabb politikai kérdésekben, részint azért, mert a sajtószabadság a szabadságoknak az a válfaja, amely sohasem lehet teljesen kivívva, a létrehozása vagy megőrzése szüntelen figyelmet, harcra készséget, szívósságot és intelligenciát igényel. A sajtószabadságot mindig csak az aktuális hatalom érzi tökéletesen megvalósultnak.

A Magyar Nemzet megteremtésének célja, az alapító Pethő Sándor eszménye – idézem az előszóból – „a független, nemzeti szellemű, olykor a körülményekből adódóan burkolt konzervatív-liberális, polgári attitűdű újságírás, lapkészítés.” Ha valaminek, hát ennek ritkán voltak kedvezőek a hazai lehetőségei az utóbbi nyolcvan évben. A nácizmus és a kommunizmus, pontosabban mindenféle diktatórikus veszély ellen a polgár tisztánlátásával, etikájával és ízlésével küzdő lap teremtette meg nálunk a leginkább a „becsempészett mellékmondatok” technikáját, tanította meg olvasóit a sorok közti, a ki nem mondható mondandó olvasására és megértésére.

Amikor a leginkább éltem az újságírás világában, körülbelül 1960 és 1995 között, rövid időszakoktól eltekintve, mindig úgy tartottuk számon a Magyar Nemzetet, mint az igényes, szakmailag rangos, gazdag szellemi és szakmai munícióval működő értelmiségi alkotóműhelyt. Nem volt az életnek és a lapkészítésnek olyan területe, amelyen ne Szküllák és Kharübdiszek közt vezetett volna az útjuk. De rang lett a hasábjain megjelenni, és különösen értelmiségi körökben a szalonképesség egyik feltétele volt a lap olvasása.

Mindez az átlagos újságolvasó ember számára is nagyjából ismeretes. Az talán kevésbé, hogy a szerkesztőségen kívüli állapotok, nevezhetjük kissé patetikusan történelmieknek is, hogyan tudják megmérgezni, szinte szétmorzsolni a szerkesztőséget. Igaz, Pethő ezt olyan részletességgel, annyira „személyekre lebontott” aprólékossággal ábrázolja, hogy helyenként már pletykaszintig ereszkedőnek érzem, de talán épp ezért tudja sokoldalúan ábrázolni a szereplőket, akik közül sokakat személyesen ismertem, de akik sorsa csak most vált a számomra teljesen érthetővé. És az esetek többségében, persze, szánandóvá is. Csakhogy amikor őket szánni vélem, akkor tulajdonképpen az országot szánom. És mert az országot szánom, ezért őket tulajdonképpen nem szánom, hanem tisztelem.

A polgár szót a napi politika néhány éve már bemocskolta, mégis megérdemelnék az utánunk jövő generációk, hogy élhessenek majd egyszer egy valóban polgári hazában, olyanban, amilyenért a Magyar Nemzet a legszebb korszakaiban annyi tehetséggel és tisztességgel küzdött. Ez a könyv bemutatja, hogy miként lehetett és kellett ezt tennie, tehát ebben az értelemben jóval több puszta sajtótörténetnél.

Amikor ezeket a sorokat írom, október 23-án, délután a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói fognak felvonulni, és azt gyanítom, hogy nemcsak ők. Az ő nemzedékük aligha olvas már – pláne rendszeresen – napilapot; változott a világ. De nem változott az igény a hiteles, független, felelős sajtóra.

Egyébként a Magyar Nemzet utódlapjának tartott Magyar Hang előállítását idehaza senki sem merte vállalni, ezért Pozsonyban nyomtatják. És még nem nagyon láttam olyan újságstandot, amelynek működtetője a Magyar Hangot nagyon a vásárlók szeme elé merte volna rakni, és tudom, hogy sokan nem merik előfizetni, inkább újságosnál veszik meg, úgy kisebb a „lelepleződés” veszélye. Ez is a sajtótörténet része lesz, talán nem is sokára. Addig is köszönet Pethő Tibornak ezért a munkájáért.

Pethő Tibor: A Magyar Nemzet története, 1938–2018. Jaffa Kiadó, Budapest, 2018 (e-könyv: 2020) ISBN 978 963 475 1168 (papír), 978 963 475 3902 (e-könyv).

A A sajtótörténet nem csak a sajtóról szól bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mert téved, aki azt hinné, hogy itt a meggazdagodás receptjeit kínálják, hogy olyan példákról olvashat, amelyek egy az egyben utánozhatóak. Az is téved, aki azt hinné, hogy Szakonyi interjúalanyai ügyes pénzhajhászok, akik a szerencsének, a kapcsolataiknak, a bármikor bárkin átgázoló törtetésüknek köszönhetik a vagyonukat, Bizonyára léteznek ilyenek is – tételezem fel, mert (sajnos?) nem vagyok bejáratos ebbe a világba –, de az ide válogatott emberek nem ilyenek. Szakonyi Péter tudja ugyanis, hogy az aranyemberek pályájából, életéből éppen az a leglényegesebb mondani- és megszívlelni való, ami túlmutat a sorsuk konkrétságain.

Kettő híján mindegyik interjú az utóbbi másfél évben készült, és bár csak hét szereplő születési dátuma van feltüntetve, azért kikövetkeztethető, hogy az 50 éves férfi és a 38 éves hölgy az aranyemberek mezőnyében nagyon fiatalnak számít. A sokat megélt és megcselekedett emberek „titka” az ismert, sőt szinte elcsépelt szavakkal összefoglalható: időérzék, kockázatvállalás, helyzetfelismerés, céltudatosság, emberismeret, szívósság, rugalmasság, szüntelen tanulás, jókor lenni jó helyen – és így tovább. De nem véletlenül mondja Nyúl Sándor, hogy „…nagyokat akkor lehet hibázni, ha nincs pénz, vagy ha nagyon sok van belőle.” Nem véletlenül idézi Emőri Gábor a dallasi üzletembert, aki szerint „…abból lesz sikeres üzletember, aki még 30 éves kora előtt csődbe megy egyszer”. És az őszinteség meg az önirónia roppant rokonszenves tulajdonságának birtokában mondhatja Kovács Attila, hogy „…mindig van olyan összeg, amitől könnybe lábad az ember szeme”.

Annak, hogy az aránylag rövid interjúkból is megtudunk róluk – ha nem is eleget, de – valami lényegeset, két oka van. Egyrészt a szerzőnek a gazdaság minden területére kiterjedő, évtizedes tapasztalatokon nyugvó, nemzetközi összefüggésekre is kiterjedő helyzet- és témaismerete. Éppen azért tud feltűnően rövid kérdéseket feltenni, mert minden szava mögött ez a tudásanyag áll. A másik ok, hogy az interjúk elé illesztett, rövid bevezető és az interjúkat záró, Névjegynek nevezett, lexikonszerű adathalmaz képkeretként fogja közre és magyarázza, színezi is az interjúkban felvázolt portrékat. Ez utóbbi szokatlan megoldás, és azt a szerkesztői szándékot sejteti, hogy az interjú iránti érdeklődésem ne attól függjön, hogy előre tudom, ki beszél. Nálam bejött: csak egyszer lapoztam hátra, hogy előbb a névjegyet lássam.

A válogatás nemcsak a sokszínűség indokolt szándékához, hanem érzésem szerint Szakonyi rokonszenvéhez is igazodott. Nem véletlen, hogy a már elhunyt Demján Sándorral hat éve készített interjúval nyitja a kötetet. Ennek a tehetségben, társadalmi felelősségvállalásban és humánumban a hazai üzleti világ fölé magasodó alaknak mindmáig érvényes a példája is, a mondandója is. Persze az sem érdektelen, hogy a matematikai tudományok kandidátusa miért tanulta ki a cukorkagyártó szakmát, hogy miként lett a falusi pékből a Fornetti „atyja”, vagy a szentkirályi vízből a Szentkirályi víz. Hogyan válhat egy magyar üzletember félmillió ember főnökévé egy 80 országban működő, külföldi nagyvállalat főnökeként, hogy keveredik az üzleti világba az egykori, híres magyar balerina, Ottrubay Melinda unokaöccse, hogyan válhat valaki a brit királyi mérnök kamara tagjává, hogyan lehet New Yorkban és Londonban, sőt jövőre már Los Angelesben is márkaboltja egy 38 éves nőnek, hogyan csinálhat valaki Moszkvában több millió példányban megjelenő újságot, hogyan válik az egykori kamionsofőr a nyíregyházi labdarúgócsapat tulajdonosává.

Tudom, bulvár ízű a fenti felsorolás, de a könyv egyáltalán nem ilyen. Pedig egyik-másik szereplőjének a sorsa valóságos kalandregény (Nyúl Sándor), és akad, akire hatalmas drámát mért a sorsa (Kósa Erika). Találtam a könyv szereplői közt olyanokat, akiknek az élete nagy ívű, könyvterjedelmű portréban, dokumentumregényben vagy filmen is siker lehetne.

Nem tudnám, nem is akarom tagadni, hogy a szerző régi jó szakmai barátom, tehát feltétlenül keresnem kell valami negatívumot is, nehogy elfogultsággal legyek vádolható. Találtam.

A könyv borítóján látható fényképe nagyon vacak. Még szerencse, hogy a tévéből sokan ismerik.

Szakonyi Péter (Bárcsak ez a portré került volna a könyvbe. A szerk.)

Szakonyi Péter: Aranyemberek – Beszélgetések gazdagokkal a gazdaságról Kossuth Kiadó, Budapest, 2020. 205 oldal, teljes bolti ár 3400 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2720 Ft,
e-könyv változat 1990 Ft
ISBN 978 963 544 2003 (papír)
ISBN 978 963 544 2515 (e-könyv)

A Példák recept nélkül – gazdagok gazdagsága bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.