Egy szubkultúra lenyomata, az amerikai életérzés kifejezése: nyeregben vagyok, enyém a világ, de a film berobog a virágzó Tisza, és az érett narancs Magyarországára, benzinbűze betölti a szavazófülkéket, és a választásokra mozduló néző megérez valamit a mozi varázsából.

Még az is lehet, hogy az alkotók kevesebbet akartak adni, de később már nem vettek vissza a sokból. Tartozni kell valahová, sugallja a történet, jönnek is a jelentkezők, itt a bandák a pártok, a dzsekik az azonosítók, a listavezetőnek tudni kell inni, és verekedni, a győztes csehót vezethet, drogot árulhat, és a nagy beruházást nem a toj-toj-vécével kezdi.

 Igazából errefelé minden egyszerű, a víz a sör, a sebesség a minőség, a márka a Harley Davidson, a férfiak férfiasak, szakáll, napszemüveg a helyén, és a bátorság a mellkas baloldalán, ha nehéz is a világ, a szereplők könnyen tartják meg.

Nem szupersztárok, hanem világszerte elismert mesterek rakták össze ezt a filmet, a főhős, Austin Butler Budapesten gyakorolt a kétkerekűvel, az angol Jodie Comer a Megszállottak viadala sorozatban bérgyilkosként hangolt, a párja mellett jóban rosszban kitartó Kathy szerepére, és a Warrior-Végső menet veterán katonája, Tom Hardy a Motoros Vandálok főnökeként is hozzá tud tenni eddigi jó híréhez.

Kicsit hosszú, majdnem két óra a történet, de izgalmas, nem sablonos, a végkifejlete igazán váratlan.

Az alkotók a hatvanas évekbe repítenek vissza, egy legendás fotóalbum az ihlető, a ma már 82 éves Danny Lyon, képekkel illusztrálva dolgozta fel ifjúsága motorosvilágát, karaktere a filmben is megjelenik, hitelesíti a kort, talán egyszer majd Magyarország is feltűnik a maga valóságában a vásznon, fejét bukósisak helyett, bokrétás kalap fogja védeni, és a jövőbeli kritikus arról fog értekezni, hogy minden filmnek megvan a maga ideje…

Motorosok/The Bikeriders amerikai krimi-dráma, 116 perc, 2023. Fõszereplõk: Austin Butler, Jodie Comer és Tom Hardy. Rendező: Jeff Nichols. Forgatókönyvíró: Jeff Nichols. Operatőr:Adam Stone. Vágó: Julie Monroe. Zeneszerző:David Wingo. Producer: Sarah GreenBrian Kavanaugh-Jones. Executive Producer: Fred Berger.

A Dzsekiben, napszemüvegben, nyeregben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Más világ volt, más ingerküszöbbel, a szereplők inkább voltak rosszak, mint gonoszok, szörnyek, robotok még nem lepték el a Földet, az emberek csak verték, nem kínozták egymást. Aztán a forgatókönyvek egyre rafináltabbak, a képek egyre látványosabbak lettek, a vér túlcsordult a vásznon, a néző egyre több izgalmat akart, és ha nem kapta meg, talán a kocsmába ment a mozi helyett. Egy ilyen „na most megmutatom, hogyan mozognak e században a képek”:

A kaszkadőr.

Amerikából érkezett, mondhatni berobbant Európába, és benne van minden, amit szeretnek a kalandok kedvelői. Látszatra ismeretterjesztés, a dublőrszakma bemutatása, vonz és taszít, a pályaválasztó fiatal dönthet: szakács lesz, a Balaton sztárja, esetleg leül egy íróasztal mögé, netán megtanul verekedni, meghalni, azon belül felrobbanni, esetleg karambolozni.

Kiváló mestertől tanulhat, Ryan Gosling ma a filmipar egyik legismertebb, legfoglalkoztatottabb sztárja, ő a címszereplő, a filmben a célpont, nem akar mást csak dolgozni, mégis sokan akarják megölni, de ez már nem tartozik a szakmához, ilyet a forgatókönyvírók találnak ki, tehát kedves pályaválasztók, nem kell félni, az akció-vígjátékban a hősök mindent túlélnek, Ryan Gosling a biztonság kedvéért még ki is gyúrta magát, talán ezért mutatkozik gyakran félmeztelenül. Női nézők, nem kell sietni, a szereplőválogatásnál nincs doppingellenőrzés, egyébként is moziba megyünk, nem az olimpiára.

Jutalomjáték ez a film, de Goslingnak nincs szüksége jutalomra, gázsit kap, nem keveset, megdolgozik minden centjéért, olykor már úgy sajnáljuk, mint a kánikulában lángossütőket.

Van a filmben szerelem is, olyan igazi, keresztény, konzervatív, a divattal dacolva, nem azonos neműek ugranak egymásra, hanem maradi a tempó, férfi nővel, egyre ritkábban lehet ilyet látni. A Kaszkadőrben az angol, Emily Blunt a vágy tárgya, egy kicsit miss, egy kicsit fénytelen Gosling tündöklésében, életrajza szerint gyermekkorában dadogott, és mindig szépen énekelt, valami visszaköszön az egykori kislányból.

A filmet David Leitch rendezte, ő a John Wich-sorozat elindítója, nem tévesztendő össze a Twin Peaksot jegyző David Lynch-el.

De „A kaszkadőr” nem a stáblistáért, hanem a szórakozásért érdekes, a vetítés kezdetekor belemászik a fejünkbe, és a „vége” feliratig ott marad, nyáridőben, szabadtéren szívesen tűrjük.

A kaszkadőr – amerikai akció-vígjáték, rendezte: David Leitch, írta: Drew Pearce. A forgatókönyvíró: Glen A. Larson. Zenéjét szerezte: Dominic Lewis. Szereplők: Ryan Gosling, Emily Blunt, Aaron Taylor-Johnson, Teresa Palmer, Hannah Waddingham, Stephanie Hsu, Winston Duke. Magyarországon forgalmazza az UIP-Duna Film.

A Pályaválasztás életveszélyben, avagy: A kaszkadőr bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A mozikat olykor a nagy visszavágók tartották életben, válságos időkben töltötte a kasszát Murphy (Peter O’toole) háborúja, Charles Bronson sorozatos bosszúvágya, és amikor Chow Yun-Fan kifektette apja gyilkosait, akkor a Szebb holnap már a mozgókép jövőjének előzetese volt.

Jöttek a sztárok, a betegágyba kényszerített Steven Seagal, Jason Statham, Stallone, az öregedő Rambo, hozzájuk küldtek papot, utolsó kenetet, de ezek a fiúk meggyógyultak, felkeltek, első erejükkel megdugták az ápolónőket, aztán mentek, és lemészárolták az egykori támadókat.

A matematika soha nem számított, a mi hőseink végeztek, eggyel, tízzel, százzal, a gyártás fizette a statisztikákat. Ha van a mozinak mozdonya, akkor A Majomember a már ismert vágányon halad, a néző olykor félrekapja a fejét, nehogy lespriccelje a vásznat elöntő vér, hozzáértők szerint, kecsap, de ezt tényleg csak a bennfentesek tudják, a sebek valódinak látszanak, a történet ismerősnek, a bosszúhoz diktatúra, korrupció, pártfegyelem tartozik, a végén minden lelepleződik, még az is, hogy Ázsia nincs messze tőlünk, igaz, ott az ellenfél nem szavaz, harcol.

A filmet egyébként Amerika vette a nevére, így is hirdetik, fontos az azonosítás, első nézésre inkább látszott indiainak, de a végén a szereplők nem perdültek táncra, meg lehetett bocsájtani.

Egyébként sok baja van ám ennek a filmnek: hiányzik belőle az eredetiség, a szex, a szerelem. A főszereplő, Dev Patel, az egykori Gettómilliomos egy kóbor kutyát simogat, és rendezőként, forgatókönyv-íróként, megfeledkezik az Ázsián kívüli piacról, arról, hogy például egy európai ember nem tud gyorsan arcokat, neveket megjegyezni, tévedésből rossz fazonoknak szurkolhat a jók helyett, és igazából nagyon nem is korrigálhat, focimeccsen érezheti így magát, ha nem ismeri a csapatokat, akkor a gólnak drukkol.

A felfordulásban eligazodni csak a ringben lehet, a főhős utcai harcos, gyermekkori traumával, arcán a majom maszkjával, vele vagyunk, de ha lenne egy jobb jelöltünk arra is szavazhatnánk…

A Majomember/Monkey Man: amerikai akcióthriller. Rendező:  Dev Patel. Forgatókönyvíró: Paul Angunawela, John Collee, Dev Patel. Zene:  Volker Bertelmann. Operatőr: Sharone Meir. Szereplők: Sharlto Copley; Dev Patel; Sobhita Dhulipal.

A Csak a bosszú, ha nem akarjuk is bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szerencsémre, a Most vagy soha! jó film, nézhető, szórakoztató, érthető is, és ebben azt érthetőségben sokat segít a jóisten, nemcsak hoz, hanem meg is világosít, de talán többet segít egy flashmob.

Nem eredeti az ötlet, flashmobbal népszerűsíteni a filmet, magyar ember ezerrel köcsögöző, indulatszavas világában ritkán találkozik vele, az interneten esetleg látja a villámcsődületet, egy esemény zenés, táncos, tömeges beharangozóját, eddig főként repterek, pályaudvarok, bevásárlóközpontok adtak helyet a meglepetésnek, de most az utca mozgósít, talán, százezreknek magyarázza el, hogy mit jelent is a Most vagy soha!

A magyar ember születéséből adódóan szófogadó, elmegy, amikor azt mondják neki, hogy nincs itt semmi látnivaló, de most csalogatják. Március elejétől készülhetett a nagy plakáttárlatokon már látható bemutatóra: szereposztás, rendező, enyvszagú hazafiság, most ez a legfontosabb, a migránsok, a városromboló főpolgármester, a betolakodó Brüsszel, a konzultáció marad a fasorban, szinte harsan a kürtszó, Magyarország ébredezz!

Amikor a „magyarember”, azt hiszi, hogy megkapott mindent, amit csak elvárhat előzetesben, akkor itt a plusz, nem kávépor, hanem igazi tejszínhab, a flashmob. Egy Magyar ember, nagy M-mel, kiáll az utcára, és azt mondja, amit a filmbéli forradalmárok, és az emberek, helyeselnek. A film alkotói nem kérték ezt a reklámot, kapták. Március 15-e dicsősége belesimul március 15-e valóságába, a pesti forrongást nem lehet másnak, nemesebbnek mondani a budapesti, az országos elégedetlenségnél, nemzeti színű a lobogó, de őszinte a felháborodás. Amikor a most vagy soha, nem flashmob, hanem egyszerű magyar mondat, akkor mindenki érti. „Üzenjünk közösen a méltóságos uraknak, hogy eddig és ne tovább! Induljunk meg együtt az úton és vegyük vissza közös hazánkat, hogy egy új európai Magyarországot építsünk. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” mondja Petőfi után szabadon, videójában a film fogadatlan prókátorra.

Urambátyám, ispán uram, tetszik érteni? Korábban egyszerűbben népszerűsítettek filmeket, a párt azt mondta, hogy útmutató, a párttitkár azt, hogy meg kell nézni, és az ember megnézte. Most majd a diákoknak lesz házi feladat a hazafias mozizás, felejt a hatalom, egykoron az orosz nyelv is kötelező volt. Valamikor, 1953-ban, mutattak be egy másik filmet, „Föltámadott a tenger” volt a címe, abban is szavalt Petőfi, abban is kiszabadították Táncsicsot a börtönéből, de akkoriban a tenger lassan támadt föl, előbb másfél óra, aztán három év kellett neki, de emlékszem, abban a filmben igazi sárban dogonyáztak a szereplők, a „Most vagy soha!” forgatásához műtrutymóban, azt elő kellett készíteni, valami szilárd talajra felhordani, kerül, amibe kerül. Talán nem véletlen a cím, „Most vagy soha!” stadionok után mozi, hatezermillió forintos költségvetés, egy szegényebb ország ennyibe belerokkanhat, de a gazdag kihúzza magát, az enyém, megcsináltam. A néző látványban, és nem számokban gondolkodik, karácsonykor megtanulta, aztán a covid-járvány idején újra felmondta a leckét, ha kell a bejgli vagy a lélegeztető készülék, akkor nem nézi az árát, kerül, amibe kerül, az övé.

Petőfi is az övé.

Berettyán Nándor: Petőfi Sándor

Egykoron megjelent a bankjegyen: ő volt a zöld tízes, többet ért a mai ötszázasnál, tetemét egy kazánkovács kereste, nőként találta meg, aztán Petőfi képe a napokban drónok rajzolták az égre, ne tessék sokáig bámulni, néhány héttel eltűnése előtt a költő orosz veszélyt emlegetett, ha jobban belegondolunk, a mai háborús vészhelyzetben, Szijjártó Péter megfelelőbb nemzeti hős.

A film évekig készült, mégis olyan friss, ropogós, mint a kemencéből kihúzott cipó. Nem volt itt kelesztés, sütés, a sóval, liszttel együtt kapjuk a készterméket. Ráadásul időszerű, most kell fogyasztani, amikor a változásra éhezünk. A forgatókönyvíró, a forgalmazó talán nem vette észre, a múlt és a jelen összekacsint, a forradalom mindig időszerű, nem lehet jegelni, felmelegíteni, legfeljebb átcímkézni, ez 48-as, az 56-os, amaz a tegnapi, de ilyen lesz holnap is, ráismerünk, a zsömlét sem tévesztjük össze a kiflivel. Igazából nem a kritikus gondja, a filmkészítőknek kell elszámolniuk a filmet pénzzel, tekintéllyel támogatóknak, hogy a történelmi akciófilmnek beharagozott, a „Most vagy soha!” inkább szól a NER ellenségeihez, mint a barátaihoz. Nekik üzen: nem beletörődni, nem megalkudni. Veszélyes ez a film, utólag talán az alkotók is rájönnek, hogy az utcán tüntető, rendőrökkel hadakozó, jogaikat követelő emberek nagyon is élethűre sikeredtek, példaképpé válhatnak, a kokárda rossz mellekre kerülhet. Ismerősek lesznek, már-már utódok, a tüntetőkre pénzért támadó banditák is, hiába tagadják a megbízóik, hogy nincs közük hozzájuk.

Aztán itt van a 12 pont, a nemzet kívánságlistája. Még nincs rajta az elszámoltatás, az európai ügyészség, a közpénzek átláthatósága, de rákerülhet: hatezermillió filmre, drónra, hozsannára. A jóisten villamosának többször kell fordulnia.

Kétórás a történet, izgalmas, üresjárat nélküli, Szendrei Júlia verekszik, Vasvári Pál nőket csábít, a Nemzeti Múzeum udvara disznóól, a néző tényleg azt érzi, hogy maga is ott van 1848 márciusában, az épületek, a ruhák, a használati tárgyak kórhűek, hitelességükért a jelenkori magyar miniszterelnök egykori iskolai padtársa felel, osztályzata, jeles. A forgatókönyv átgondolt, a rendező érezhető fegyelemmel mozgatja a szereplőket, a bunyók valódinak látszanak, még a Nemzeti Színház hónapokkal ezelőtt balesetet szenvedett tagja, Horváth Lajos Ottó is odateszi magát. Szó sincs tehát fanyalgásról, az érdemeket elismerni kell, tagadhatatlan, hogy a leggazdagabb magyar embert idézve, isten és barátok segítségével, a hazai filmipar legértékesebb, tehát legdrágább alkotása jelent meg a mozikban. Irány a csillagos ég, a forgalmazók már Hollywoodot keresik a térképen, a távolság megközelíthető, a Petőfit megformáló Berettyán Nándor talán az akcióhősöket kereső világ nagy felfedezettje lehet: „Most vagy soha!” – „Now or never!” A flashmob szervezői meg a jóistenhez fordulnak, tessék jobban ellenőrizni a jegyeket, a bérleteket! Egy nagy frászt – mondják a flashmob szervezői. Erről a villamosról le kell szállni! Talpra, magyarok!

Most vagy soha! (2024); 120 perc. Magyar, kaland, dráma, romantikus, történelmi, életrajzi. Nagyszabású történelmi kalandfilm a márciusi ifjakról és a napról, amely megváltoztatta a magyar nemzet történelmét. Rendező: Lóth Balázs, Rákay Philip, Kis-Szabó Márk, Szente Vajk. Operatőr: Dobos Tamás. Zeneszerző: Gulya Róbert. Szereposztás: Berettyán Nándor: Petőfi Sándor; Mosolygó Sára: Szendrey Júlia; Koltai-Nagy Balázs: Jókai Mór; Fehér Tibor: Vasvári Pál; Ertl Zsombor: Irinyi József; Reider Péter: Vajda János; Berettyán Sándor: Degré Alajos; Novkov Máté: Irányi Dániel; Lukács Sándor: Léderer Ignác; Szerednyey Béla: Landerer Lajos. Gyártó: FP Films, Lumiere Film & TV.

A Amikor a nap kétszer fordul… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egyébként sem vagyunk a Francia-Alpokban, angol trónteremben, a gyógyintézet zárt osztályán nem kakukkoltunk, a vietnámi háborút is a nézőtérről figyeltük, a Három esős napot szárazon megúsztuk, A kaktusz virágát sem szagoltuk, nem kellene kukacoskodnunk, hogy olyan távoli, nekünk már-már elképzelhetetlen a téli luxus helyszíne.

Ez kérem színház, a Lavina egy 2014-ben készült film színpadi változata, díszletként hegycsúcsos háttérrel, síruhás szereplőkkel, kisebb-nagyobb dörejekkel, erőtlen sikolyokkal, de a néző nem fél, a néző találgat, drámát vagy vígjátékot lát, kevés a konfliktus, sokkal több a humorból sincs, olykor a szereplők is tanácstalannak látszanak, csak a kekeckedő feleség, Járó Zsuzsa látszik hitelesnek, és ez a hitelesség a Lavina megmentője, Járó Zsuzsa  szívja drága, gyáva férje vérét, mert az fontosabbnak tartja a mobilját, mint a családját, ez a darab lényege: elkerülhető-e a felelősségrevonás, és vállaljuk-e magunkat, ha tükröt tartanak elénk.

Emlékszem, Budapesten, 1960. március 21-én, a tavasz első napján, havazott. Nem felejthetem el, ültem az 52-es villamoson, néztem ki az ablakon, mentem a Filmmúzeumba. Nem esküszöm rá, mostanában anyakönyvvezető, pap előtt sem tennék ilyet, de mintha „Ez a villa eladó” ment volna, uzsonnapénzemből vettem jegyet, szerelmes voltam a helyszínbe.

A mozi egy hatalmas lakóház alagsorában várt, a zsinagóga és az Astoria szálló között, múltjában ott volt a legenda, hogy a háborúban bujtatott, az „ellenforradalomban” akkoriban így nevezték, gyülekeztetett.

Engem, a külvárosból érkező kissrácot mindig elvarázsolt a „valahová érkezni”, később a „valahová tartozni” érzése. Ez az érzés tér vissza, amikor felnőttként beülök a moziutód Belvárosi Színház nézőterére, és ezt az érzést sodorja el a Lavina.

Nem ide való, nem szól hozzám. A szereplők a nemlétező havat csapdossák le bakancsukról, ők is tudják, én is, hogy ott fent a színpadon nincs hó, és nagyon nem is akarják eljátszani, hogy van. Az eredeti szöveget máskor felturbózó fordító, dramaturg, Zöldi Gergely most nem piszkálja meg az akadozó motort, a színházi csodákat korábban létrehozó, Pelsőczy Réka, ahogyan osztálykiránduláson a felügyelő tanár a gyerekeket, úgy hagyja szétszóródni a színészeket. Nagy baj persze nincs, házasságellenzők, válóperes ügyvédek kedvence lehet a Lavina, talán ők előadás végén a leglelkesebb tapsolók, mert a taps nem maradhat el, a kirándulásról a gyerekek, a színházból a szereplők hazatérnek, talán bevallanák, hogy ez a kalandot másként tervezték el, de otthon mindig lesz, aki azt mondja, hogy nem baj, ettől még szeretünk…

LAVINA: Ruben Östlund filmje alapján színpadra alkalmazta: Tim Price. Fordító: Zöldi Gergely. Díszlettervező: Tihanyi Ildi. Jelmeztervező: Juristovszky Sosa. Zeneszerző: Hunyadi Máté. Mozgás: Duda Éva. Plakáttervező: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit. Rendező: Pelsőczy Réka. Producer: Orlai Tibor.

Szereplők: Járó Zsuzsa, Mészáros Béla, László Lili, Száraz Dénes, Ullmann Mónika, Tóth Zsófia, Rohonyi Barnabás, Sándor Rebeka Sofie / Vas Hanna Regina, Tereczi Dániel Tamás / Mester Máté, Az előadás a Katona József Színház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre. A színdarab Magyarországon a Nordiska ApS és a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közötti megállapodás révén kerül színre.

A Fent jártunk, és lent is bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A szövegkönyv szerint Willy Loman, 1949-ben születik a színpadra, egy lengyel ősökkel bíró, amerikai szerző hozza a világra. Ez a Willy Loman egész életében küszködik, sikerre, elismerésre, barátokra, pénzre vágyik, úgy hal meg, hogy az egész világ figyeli, mert Willy Lomannak lenni csak Willy Lomannak hálátlan feladat, a bőrébe bújó színésznek megtiszteltetés.

Willy Loman szerepét nem lehet kártyán vagy fogadáson elnyerni, ha a színház királyság, akkor Willy Loman a koronája, és politikusok a megmondhatói, manapság nehéz uralkodni. A szerző, Arthur Miller élete egy kicsit, de tényleg csak kicsit Willy Loman élete. Miller megszenved a sikerért, de neki sikerül, ami hősének nem, meggazdagszik, díjakat nyer, öt éven át a férj jogán járhat a kor szexszimbólumának tartott Marilyn Monroe ágyába, lyuksógora lehet egy amerikai elnöknek, miközben vizsgálóbizottság elé citálják, besúgásra biztatják, a korabeli dollárbaloldal emberének tartják. Az Ügynök saját harcának látlelete, másik drámája, a Salemi boszorkányok meghurcoltatásának lenyomata.

Ha köztünk élne, talán az Integritás Hatóság célpontja lenne, de 2005-ben meghalt, mégis van véleménye Magyarországról, azt mondja, hogy 1956-ért csodálja. Nálunk Willy Loman a komoly színházlátogatónak: Timár József; véleményéért ő is kiáll, először a nácikkal szemben, aztán a kommunisták ellen. Munkáltatója, a Nemzeti Színház vizsgálóbizottsága marasztalja el, a fővárosból vidékre száműzik, de visszatérve Willy Loman lehet, ez az utolsó szerepe, szinte előadás közben távozik az életből. Siratói szerint „gazdátlanul maradt a vállat húzó két hatalmas bőrönd.”

Ezeket a bőröndöket venné most kézbe a Centrál Színházban Stohl András, de nincsenek bőröndök, kartondoboz, nagyképernyős, lapos tévékészülék, hűtőszekrény, italautomata van, nem kell azt az 1949-i születést komolyan venni. A kellék, a helyszín csereszabatos, de a hazugság, az önámítás örök, ahol nem fogadnak, oda hiába mész, mondhatsz bármit, ha senki vagy, az maradsz.

A dráma most Budapesten, Magyarország fővárosában kap új értelmezést, a felelős: Bíró Bence dramaturg. Rengeteget beszélnek gyűlölködésről, lopásról, a sikernek hazudott kudarcról, és amikor a főszereplő világgá kiáltja, hogy ő a nagy Willy Loman, akkor üvöltésében a komolytalan néző a nagygyűlések, a szurkolók skandálását fedezheti fel.

A komolytalan nézők emlékezhetnek Stohl autós balesetére, a tévécsatornák műsorvezetőjére, a Tűzvonalban sorozat főszereplőjére, a Házassági leckék…egy korábbi előadáson látható csupasz fenekére. Másoknak Stohl Macbeth, Figaro, Kukorica Jancsi, nem kell neki bőrönd, ami a színpadhoz szükséges, az ott van a fejében, sőt az arcában, ha nem szólalna meg, mimikában akkor is elmondaná Willy Loman történetét.

A drámát Alföldi Róbert rendezte, Budapesten, Magyarország fővárosában. Nála az ügynök nem hal meg, csak a mennyországba távozik, esetleg a pokolra jut, de az utókor szabadul az emlékétől, jön a modernebb tévékészülék, és talán a szabadság is.

Stohl mellett nehéz a színészek élete, a főszereplő mindent visz, de Linda, Loman felesége, a színpadon Balsai Móni tüneményesen szökdel, egy másik darabban, egy másik világban ő a társkereső, Shirley Valentine, miközben a távkapcsolók világába feledkezőnek, mostanában a reklámszünetek arca, C-vitamint ajánl, mégsem nehéz dönteni: színházba megyünk, nem patikába.

Centrál Színház: Az ügynök halála. Szerző: Arthur Miller. Fordító, dramaturg: Bíró Bence. Rendező: Alföldi Róbert. Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter. Dramaturg: Bíró Bence. A főbb szerepekben: Stohl András, Balsai Móni, Fehér Tibor, Szécsi Bence.

A Bőröndök nélkül is nehéz… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

…a szereplőkkel együtt mozog, lélegzik, egy bentlakásos iskola osztályterme, ebédlője, tornaterme, kápolnája fogadja be, de nem kell rosszra gondolni, perverzió, gyermekbántalmazás témaként sem kerül szóba, a háború nem Ukrajnában, hanem Vietnámban szedi áldozatait, a srácok amerikaiak, öntudatuk szemtelenséggel keveredik, ha valami nem tetszik nekik, azt megmondják…

…Szóval ezek a fiúk lennének a főszereplők, mégsem lesznek, mert a tanítást megszakítja a téli szünet, a diákok, egy kivételével eltávoznak a kollégiumból, a helyszínt otthagyják a piás, a közutálatnak örvendő Hunham professzornak, a fiát gyászoló Mary szakácsnőnek, boldoguljanak egymással, és Angussal, a pökhendi maradvánnyal.

Ebbe a hármasba kerül a néző, talán feszeng is egy kicsit, túl szépek a bútorok, hivalkodó a könyvtár, a rasszizmus, az éhség errefelé ismeretlen, de hálistennek az igazgató ismerős, rövid jelenléte alatt kiderül, hogy befolyásolható, kicsit beszari, idegen termékbe is kellenek az itthoni ízek, így lesz még érthetőbb, fogyaszthatóbb a film. Az izgalmat nem gyilkosságok vagy üldözések jelentik, igaz Angus szabadulna Hunham professzortól, de aztán valami változik, az utálatból elfogadás lesz, a néző pedig kocsmázhat, bulizhat karácsonykor, megismerheti a téli Bostont, akár egy sikeres randi, jól érzi magát, és ha ez titok, úgy másokkal is megosztaná.

Nem kell nagyon keresgélni a jelzők között, szép a film, a sztori egyszerű, tehát nagyszerű, a szakmában élenjáró felnőttek hozzák a formájukat, a világnak most bemutatkozó, Dominic Sessa pedig maga az ígéret, az operatőr, a dán Eigil Bryld, sok akciófilm után a békében is megtalálta önmagát, a már kétszeres Oscar- és Golden Globe-díjas rendező, Alexander Payne kezdheti takarítani a vitrint, a Téli szünet aligha telik el újabb elismerés nélkül.

TÉLI SZÜNET: színes, feliratos amerikai film. Írta David Hemingson, operatőr Eigil Bryld, producer Bill Blocks, David Hemingson, rendezte Alexander Payne. Szereplők: Paul Giamatti, Da’Vine Joy Randolph, Dominic Sessa. Eredeti cím: The Holdovers, gyártó: Universal, 2024. Hossza: 133 perc, korhatár: 12 év. Országos bemutató: 2024. február 29. Bemutatja az UIP-Duna Film.

A Téli szünet: a piás, a szemtelen és a gyászoló bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ilyen a szórakoztatóipar az Utánunk a tűzözön Samanthája, esetleg a Salt ügynök hasonmásaként érkező Elly Conway a macskamániás regényíró vagy titkos ügynök, kezdetben kicsit félénken, aztán már bátrabban irtja a férgesét, segítséget is kap, társaságban még az ivás és az emberölés is jobban esik.

Argylle a regényhős, a társgyilkos, nem James Bond, az esetleges hasonlóságért senki sem vállalja a felelősséget, a forgatókönyv szerzője eredeti ötletekről nyilatkozik, a rendező az akciótörténetek új értelmezését hangsúlyozza, az operatőr eddig soha nem látott képi világot víziónál, szóval nagy durranás a beharangozó… …pedig a Szuperkémhez elég a pukkanás, ha kisebb felhajtással érkezne, a csalódás elviselhetőbb lenne.

Igazából semmi baj a történettel, édes istenem, bonyolult, egy vasárnapi ebéd összeállítása is az, csak ott olykor segít a szakácskönyv, ha megakadunk, belelapozunk, a moziban viszont csak magunkra, a memóriánkra számíthatunk, amikor cserben hagy eltévedünk a valóság, és a képzelet, a jelen, és a múlt kavarodásában, és közel s távol sincs közlekedési rendőr, ha mégis, akkor csak a dugót növeli.

Ezért a jó tanács minden nagydumásnak, ha csak egyszer látta a filmet, ne próbálja elmesélni a tartalmát, örüljön annak, hogy él. A szuperkém tipikusan megosztó alkotás, egyeseknek talán közhelyhalmaz 21. századbeli csomagolásban, másoknak fárasztó agytréning, esetleg könnyed szórakozás, a humoros beszólásokon még nevetni is lehet, ahogyan a vérpatakban úszkálni.

ARGYLLE: A SZUPERKÉM Színes, szinkronizált/feliratos amerikai akció-thriller. Elly Conway (mint Ellie Conway) regénye alapján írta: Jason Fuchs. Fényképezte: George Richmond. Zene: Lorne Balfe. Producerek: Adam Bohling, Jason Fuchs, David Reid. Rendezte: Matthew Vaughn. Magyar szöveg: Speier Dávid.

A Vérpatakban szabad úszkálni bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Én, például, most a hangosításért felelősnek nem adnék, előadás közben szavak, talán mondatok is úgy tűnnek el, ahogyan közérdekű adatok, vagy közpénzek a mi kis világunkban, ilyenkor mondják – nem a színház! – a politika szereplői, hogy boldog karácsonyt, esetleg megkérdezik, hogy kedves képviselőtársam, süketnek tetszik lenni?

Belvárosi Színház, Kerékgyártó István: Skorpió, tragikomédia két részben, telt ház, egy másik közhely szerint a csilláron is lognak, Budapest éhes az aktuálpolitikát mesévé szövő történetre, ráadásul a Belvárosi törzstagsága szabad idejét nem a nemzeti konzultáció kitöltésével tölti, az emberek Horn Gyula nevének hallatán csak azért nem tapsolnak, mert leesnének a csillárról.

A Skorpió egyszerre könnyű és nehéz darab, látszólag családdráma, látszólag az öregségi demencia hírnöke, és látszólag a hirtelen jött gazdagság, a Simicska- vagy Mészáros Lőrinc-jelenség magyarázata, a szemesnek, rokonnak, barátnak áll a világ bemutatója.

És valami fájdalma a tehetetlenségnek, a kiszolgáltatottságnak.

A jogász végzettségű szerzőnek esze ágában sincs vigaszt nyújtani a reménykedőknek, ő korábban arról beszélt, hogy hívhatják bárhogy is a főnököt, Hitler és Sztálin világában élünk, és a titkosrendőrség figyel minket.

A Skorpió a színházban a gátlástalan, mindent uralni akaró apa, a menyeit zaklató após, a cégtulajdonos. Mészáros Máté méltó a címszerephez, hiteles kérkedve, hiteles szorongva, ráadásul, ha ő engedi ki a hangját, az mindenhol hallható, sőt, még érthető is.

A többi szereplő kifogástalanul hozza formáját, az intrikus, az áruló, a kurvás teljesíti a szövegkönyv elvárásait, de Járó Zsuzsa ennél is többet tesz, ő arcban, mimikában is azonosul gonosz szerepéhez, a lelkét viszi a tekintetébe, ha valaki csak őt nézné, félne tőle.

Igazából a kritikusnak is nehéz a dolga, nemcsak előadást, hanem bátorságot is értékel. Manapság már hatóság felügyeli a tiszta hangot, a fals nemcsak tévedés, hanem ellenséges is lehet, a Skorpió mitológiai története szerint: megölte a vadász Oriont, tehát gyilkos, Brüsszel-barát, Soros-bérenc, tisztelt csilláron logó néző, ön mit gondol erről?

Belvárosi Színház. Kerékgyártó István: Skorpió. Dramaturg: Török Tamara; díszlettervező: Zöldy Z. Gergely; jelmeztervező: Kovács Andrea; zeneszerző: Márta István. A rendező munkatársa: Dicső Dorka. Rendező: Máté Gábor.Szereplők: Mészáros Máté, Ullmann Mónika, Schruff Milán, Járó Zsuzsa, Pataki Ferenc, Csonka András.

A Rendszerváltás közbeszerzésen – Skorpió a Belvárosiban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mindez igaz lenne, ha a film nem lenne magyar, nem Magyarországon játszódna, és címe, Mellékszereplők nem sejtetne többet vagy legalább is mást, mint a többi „tizenkettő egy tucat” alkotás. A közéletben jártas néző tudja, hogy szűkebb világát egy főszereplő uralja, körülötte néhány alak sündörög, osztja az észt, kapja a pénzt, törvénnyé formálja az erkölcstelenséget, és mindenki más, tudásától, munkájától, vallásától, bőrszínétől, nemi identitásától függetlenül mellékszereplő, filmes nyelven statiszta, és mert ezt tudja, a néző azt is gondolhatja, hogy a nagybetűs „Mellékszereplő” érte a kisbetűs mellékszereplőről szól, és a történet abba a világba viszi, ahol otthon érezheti magát. Várakozását erősíti a Mellékszereplők” forgatókönyvének születése, a rendező, Sopsits Árpádot barátja, a 41 évesen elhunyt fotós, zenész-festő, Telek Balázs élete ihlette, ezért, a hitelesség kedvéért, az ex-span testvére, és lánya, valamint szülővárosa, Balassagyarmat is szerepel a filmben. 

Telek Balázs (1974-2015) folyamatosan gondolkodó, a világot, és benne az emberi kapcsolatokat érteni próbáló művészként él az utókorban, a Mellékszereplőkben szellemével együtt a képei is megjelennek, egy kicsit töltve, egy kicsit lyukasztva azt a zsákot.

A történetről, előre nem szabadna senkinek, semmit sem elmesélni, egyrészt a bonyolultsága miatt nehéz lenne, másrészt a feszültsége csak így tartható fenn, és ha eleinte lassan is töltődik a batyu, a végére megtelik, és a feszes forgatókönyv minden lehetséges kérdésre választ ad. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy börtönlelkész, és két család tagjai a Mellékszereplők, egy kicsivel az átlagosnál jobban, de hazugságban élnek, van fedél a fejük felett, étel az asztalukon, egyszer szöknek az igazság elől, máskor keresik, de amikor megtalálják, és tele lesz a zsák, akkor ezt a zsákot átveszi a néző, ő roppan meg a teher alatt, talán még arra is gondol, hogy a tévé bazmeges, nagycsöcsös, röhögős showműsorai mennyivel könnyebbek.

A filmnek, megszokott, van stáblistája, lehetne szemezni, az alkotókat így vagy úgy minősíteni, de a neveknél fontosabb a pénz, az hiányzott, nagyon hiányzott, kis költségvetésből lett a csoda, a Mellékszereplők nem a köz mecénásait, az osztogatókat, hanem valóban a valódi mellékszereplőket kápráztatja el, a saját keresztnevüket használó színészek esetlensége, az olykor zavaró hanghiba a film tartozéka, így szerethető.

Mellékszereplők: magyar, dráma, korhatár 16 év. 110 perc. Rendező: Sopsits Árpád.Forgatókönyvíró: Sopsits Árpád, Maruszki Balázs. Szereplők: Farkas Franciska, Jászberényi Gábor, Dömök Edina, Sopsits Árpád, Telek Zoltán Tibor, Telek Babita, Jászberényi Gábor. Operatőr: Tímár Gergely, Vajda Gergely. Vágó: Balogh Máté, Barsi Béla. Zene: Farkas Dániel, Pásztor Mihály, Telek Zoltán Tibor, Rédei Reni, Pálmai Krisztián. Producer: Sopsits Árpád

A Amikor a mellékes a legfontosabb bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.