Alább közzé teszem a hivatalnak küldött levelemet és a választ is. Döntsék el Győrt szülővárosukként, lakóhelyükként szeretők, és mindazok, akiket érdekel Győr: mit lehet kezdeni az állítólag Győrért is felelős hivatal válaszával! A véleményeknek készséggel helyt adok. Íme:

„Tárgy: Győri városkép – Dátum: 2025-07-16 13:43 – Feladó: infovilag@infovilag.hu – Címzett: epites@gyor.gov.hu

Tisztelt Kormányhivatali Építésügyi és Örökségvédelmi Főosztály!

A győri városháza sajtófelelősétől kapott tájékoztatás szerint a győri műemléki épületeket illetően valamennyi hatósági eljárásra a Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatal rendelkezik hatáskörrel. A sajtófelelős javasolta, hogy szerkesztőségünk forduljon észrevételeivel a kormányhivatal építésügyi és örökségvédelmi főosztályához, mint az intézkedésre jogosult hatósághoz.

Szerfölött sajnálom, hogy a győri városkép javítása céljából a 25 évvel ezelőtt alapított Infovilág hírportálon (www.infovilag.hu) közzétett sok tucat írásunk

Ki(k) felel(nek) Győr városképéért?

Tekintettel arra, hogy szerkesztőségünk többszöri, írásos kérésére a legilletékesebbnek tartott győri önkormányzat sajtószóvivője nem válaszolt, […]

Az újságíró archívumából – Aggódás a győri városképért

Ötvenöt esztendővel ezelőtt már javában termelt a Győri Házgyár, tekintettel arra, hogy Északnyugat-Dunántúl ipari, oktatási, […]

Facsemetétől a Vaskakasig – győri városképi visszásságok

Éppen három héttel ezelőtt írt lapunk legutóbb (és még hányszor előtte!) arról, hogy egy szerencsétlen […]

Az újságíró archívumából: Győr sokkal-sokkal többet érdemel

Nem láttam/olvastam a győri városi főépítész (még pontosabban: a Győri Polgármesteri Hivatal főépítészi osztályának vezetője), […]

Győr maradt, mint volt – „V” mint vesztés, visszavonulás

Hetekig nem maradnának üresen s téma nélkül az Infovilág oldalai, ha csupán felsorolnánk, közzé tennénk […]

Győr mindenképpen többet érdemel

Aligha túloz a szerző, ha azt állítja: legalább 250 írása jelent meg az Infovilág hírportálon […]

Győrött nem közérdekű, hogy milyen a város (?)

Mindenekelőtt egy fontos tudnivaló: az alábbi cikk első alkalommal tavaly február 26-án jelent meg itt, […]

Győrött megállt az idő

Csaknem esztendővel ezelőtt, egészen pontosan a 2023. január 4-én megjelent „Hová lett az egykor példás […]

Felújítás közben kirámolták a generációk győri házát

Azt írja ma reggel ,a zújság’, hogy az Európai Unió sok száz millió forintos hozzájárulásával […]

Hová lett az egykor példás győri városszeretet?

Óriási, aligha visszatérő lehetőséget szalasztott el Győr városa azzal, hogy 2021-ben, a szabad királyi városi […]

Furcsa hely ez a Győr – a „karmelita” sem küld elismervényt

Mondhatom, írhatom, megvan rá a jogom: győri születésű vagyok, ott vészeltem át a második világháborút, […]

Schäffer-ház: 5. éve titkolózik a tulajdonos – 5. éve csúfítja Győr legszebb barokk terét

Éppen öt esztendővel ezelőtt, pontosan 2017. augusztus 6-án írt először az Infovilág a győri Schäffer-házról, […]

Szép város ám Győr, csak sebek borítják (4.)

Amit az Infovilág Szerkesztősége megígér, azt meg is tartja. Megígértük a május 3-i „Szép város […]

Szép város ám Győr, csak sebek borítják (3.)

Amit az Infovilág Szerkesztősége megígér, azt meg is tartja. Megígértük a május 3-i „Szép város ám […]

Szép város ám Győr, csak sebek borítják (2.)

Amit az Infovilág Szerkesztősége megígér, azt meg is tartja. Megígértük a május 3-i „Szép város […]

Győr többet érdemel(ne): továbbra is sebek sokasága csúfítja a várost

Az elképesztően lehangoló győri városképről az utóbbi jó négy évben az Infovilágon megjelent írások egyikére, […]

Győr többet érdemelne a kétujjas mutogatásnál

Jeles évforduló is indokolja, hogy továbbra is kiemelten foglalkozzék – teszi is ezt a jó […]

Egyórás, lehangoló séta Győr belvárosában

Mindig (na, jó: évek óta) elcsodálkozom azon, hogy a győriek (tehát csak győriek, a sok […]

Zechmeister nem az ujjait mutogatta, hanem cselekedett Győrért

Terjedelmes újságcikkgyűjteményt lehetne összeállítani azokból az írásokból és illusztrációkból, amelyekben az Infovilág szerzői az utóbbi […]

Győr 750 éves – ünnepelj romos házak között!

Tucatnál biztosan sokkal több cikk jelent meg az Infovilágban a győri Újváros áldatlan állapotairól. Gondoltuk: […]

Mégis csak fölújítják a generációk győri házát?

Nem mehetünk el az általunk kívánt és végre, sok év után megtörtént esemény mellett szótlanul. […]

Győr 750 éves: mostoha épületek a város közepén

Nem egyszer szerepelt elrettentő példaként az Infovilág hasábjain a győri Jókai utca/Zechmeister utca sarki épület. […]

Győr városa 750 éves – mi lesz veled, pénzügyi palota?

Bár évekig kísérleteztem azzal, hogy emberhez és európaiságunkhoz méltó, hivatalos kapcsolatot alakítsak ki a győri […]

Győr a várossá válás 750. évfordulójára készül – dr. Rákosfalvy úr, az Infovilág nem adja föl! (3.)

Ha 1111-szer nem szerepelt is a Schäffer-ház az Infovilág Győrrel foglalkozó írásaiban, jó néhány tucatszor […]

Győr a 750. évfordulóra készül – de így? (3.)

Lapunk fotoriporterével a győri Radó-szigettől (győri megfogalmazás szerint: kulturális fesztiválok egyik kedvelt helyszíne, otthona) a […]

Győr a 750. évfordulóra készül – de így?

„Örömmel” tapasztalta lapunk fotoriportere, hogy jubileumi ünnepére készülődvén Győr – változik. Na, jó, ne túlozzunk: […]

Győr a várossá válás 750. évfordulójára készül?

Győr úgy készül a nagy ünnepre – például március 15-re is –, várossá, szabad királyi […]

Győr a várossá válás 750. évfordulójára készül – Rákosfalvy úr, az Infovilág nem adja föl! (2.)

Manapság már nehéz újat írni a győri ügyekről, mert igen sok tekintetben minden maradt a […]

Győr többet érdemel(ne) – Gyönyörű lehetne Újváros, ha…

Tulajdonképpen szeretnénk lemaradni…Mert micsoda dolog, ha egy szerény (igaz, a legszebb férfikorba, alapításának 21. esztendejébe […]

Győr-újvárosi valóság, 2021

Ha jól számolom, kis híján hússzor foglalkozott a (tavaly huszadik évét betöltött) internetes napilap, az […]

Kedves Nyilvánosság! Levelezésünk a győri főépítésszel

A közösség érdekeit szolgáló beszélgetést szerettünk volna folytatni – azután, hogy dr. Dézsi Csaba András […]

Győr: csónakház-sztori meglepetéssel és bonyodalmakkal

Kitörő örömmel fogadták a helybéliek a „Győr összefog” Facebook-helyen Borbély János csoporttag bejegyzését, amelyben üdvözli […]

Győr-Újváros, Tűz utca/Iszkápa köz – sokadszor

Megígérte a győri városháza, hogy miután takarításért cserébe a saját nevére íratta a barokk iskolaváros […]

Schäffer-ház, Győr: végtelen történet?

Ha 1111-szer nem szerepelt is a Schäffer-ház az Infovilág Győrrel foglalkozó írásaiban, jó néhány tucatszor […]

Csak morgás – gondolatok a győri színházról

(Az alábbi írás elsőként az epiteszforum.hu portálon jelent meg.) Úgy tűnik föl, a Győri Nemzeti […]

Győr, Iszkápa köz, Tűz utca: csak a szemét

Jó reggelt, tisztelt győri városháza! Csak jelenteni szeretném, hogy megvan ám még mindig az újvárosi […]

Győri sajtótáj a szeméthalom mellett

Aki nem tudná, a barokk műemlékeiről és négy folyójáról (is) híres Győr legnagyobb patkányfészke a […]

Levelezés a győri polgármesteri megbízottal

Örömmel nyugtáztam a győri polgármester, dr. Dézsi Csaba András tisztességes és bátorító szavait. Ezt válaszolta […]

Régi gondok a győri Újvárosban

A ma is azonos című Győr–Moson–Sopron megyei napilap XXV. évfolyamának (1969.) november 1-jei számában a […]

Gyávaság vagy csakazértis? – Borkai szelleme munkál a győri városházán

Évek óta képtelen vagyok eldönteni, hogy milyen logika szerint cselekszenek (pontosabban nem cselekszenek) a győri […]

Győri városháza: borkaiság a neved

Jelentem, kedves Olvasó, hogy a Borkai-botrány meg sem kottyant a győri városháza tisztségben maradt urainak […]

Borkai óta sem változott a „munkamódszer” a győri városházán

Minden jel arra mutat, hogy a győri önkormányzat éléről dicstelen módon távozni kényszerült Borkai Zsolt […]

A gőg és dölyf rossz tanácsadó – levél Sándorfi úrnak a győri városházára

Még pontosabban, hogy biztos legyen a címzés: Sándorfi Róbert főosztályvezető úrnak, Győr Megyei Jogú Város […]

Tarthatatlan napjaink győri tömegközlekedése – vigaszként ingyen óriáskerekezés

A győri tömegközlekedés javítását szorgalmazta mai sajtóeseményén a Civilek Győrért Egyesület abból az alkalomból, hogy […]

Címzett: a győri polgármester – lássa: a Nyilvánosság

Szerkesztőségünk évek óta (!) próbál elfogadható, korrekt, Győr városa lakóinak és minden bizonnyal az észak-nyugat-dunántúli […]

Győr többet érdemel(ne) – foganatja lett lapunk írásának

Tíz hónappal ezelőtt Győr lelakott sugárútjáról szóló írásunk mottója is ez volt: „Győr többet érdemel(ne)”. […]

Győr, Tűz utca: a barokk város szégyene

Örvendjünk, valami elkezdődött a győri Tűz utcában! Ez a közterület a pesti Hős utca győri […]

Hallgatag városházi hivatalnok, avagy: Győr többet érdemel(ne)

A jelek szerint valaki fölhatalmazta Győr Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala kulturális, sport- és városmarketing […]

Győr, városháza: eldöntötte a hivatal, mi számít közérdeknek

Kedves Nyilvánosság, szeretném, ha megtudnád: példa nélküli, elképesztő gyorsasággal, 24 órán belül válaszolt (miután évekig nem […]

Győr többet érdemel(ne): levélváltás A HIVATALLAL – a tanulság az olvasóra bízva

A Győr többet érdemel(ne) összefoglaló című sorozatunk „Lelakott sugárút” című írásában a többi között egy […]

Győr többet érdemel(ne) – A Schäffer-házról sokadszor

Bár szerkesztőségünk szerette volna közvetlenül az érintettől megtudni, hogy mi a szándéka a győri Bécsi-kapu […]

Kedves Nyilvánosság (3.) – Semmitmondó válaszok a győri városházától

Azt írtuk jóhiszeműen a kedves Nyilvánosságot tájékoztató 2019. április 8-án megjelent cikkünkben, hogy „Türelemmel várjuk […]

Kedves Nyilvánosság (2.) – Türelemmel várjuk a választ a győri városházától

Másodszor vagyok kénytelen Hozzád fordulni öt hónap elteltével, megosztandó szomorú tapasztalataimat arról, hogy a hivatalt […]

Isten malmai lassan őrölnek? – Gyors és korrekt kormányhivatali válasz

Sok évtized után vitt el jó sorom Mosonmagyaróvárra. Abba az észak-nyugat-dunántúli ikervárosba (Moson+Magyaróvár), amely a […]

Győr többet érdemel(ne) – Továbbra is kérdéses a Schäffer-ház sorsa

Nagy munka kezdődött Győr bizonnyal legszebb és legmeghittebb részén, a Bécsi-kapu téren. Nem csupán térkövezés […]

Győr többet érdemel(ne): harmadszor is a Fejérvári-házról

Lapunk kétszer is foglalkozott – Győr többet érdemel(ne): sebek sokasága csúfítja a várost és Győr […]

Győr többet érdemel(ne) – kérdéseink és a válaszok

Lapunk győri fiókszerkesztőségének munkatársai jó esztendő óta rendszeresen foglalkoznak az ország, sőt Közép-Kelet-Európa talán legszebb […]

Győr többet érdemel(ne) – Rozália sebeitől a Sarló közi fekélyekig

Lapunk szívügyének tekinti – a többi között – épített történelmi emlékeink megóvását, annál is inkább, […]

Képes emlékezés Nagyokra: egy kiváló kollégára és egy nagyszerű focistára

Ma már legföljebb az ezüstkorosztály tagjai emlékeznek a győri Baross útnak (bár akkor, fél évszázaddal […]

Schäffer köpönyeget kapott

Tekintettel arra, hogy számtalanszor szóvá tette az Infovilág a győri Bécsi-kapu téri anomáliákat, élükön a […]

Újra jönnek, filmeznek, fényképeznek a Google Utcakép-autó

Nem jön válasz a torony alól

Idestova tíz (10) hónapja annak, hogy „Győrött nem közérdekű, hogy milyen a város (?)” címmel […]

Nem feledjük, harmadszor is megkérdezzük: mi lesz veled, pénzügyi palota? (3.)

Bár évekig kísérleteztem azzal, hogy emberhez és európaiságunkhoz méltó, hivatalos kapcsolatot alakítsak ki a győri […]

Az újságíró archívumából – Borkai szelleme kísért Audi-városban…

…legalábbis ami a független sajtó tájékoztatását illeti. A győri önkormányzat módszerein mit sem változtat(ott), hogy […]

Az újságíró archívumából – Volt egyszer egy MTESZ-székház

Nem sikerült kiderítenem, hogy létezik-e napjainkban is a MTESZ, azaz a Műszaki és Természettudományi Egyesületek […

Haldokló csónakház a Radón

Mi lesz veled, Rába-parti műemlék csónakház? – kérdeztük a 2018. június 11-én megjelent írásunk címében. […]

Rákosfalvy úr, az Infovilág nem adja föl!

Csak ismételhetjük azt, amit lapunk szeptember 28-i számában leszögeztünk: tekintettel arra, hogy az újságíró számára […]

Kifárasztásra játszik a Schäffer-ház tulajdonosa?

Tekintettel arra, hogy az újságíró számára az egyetlen bástya a még létező, ám az esetek […]

nem érte el Győr illetékeseinek ingerküszöbét, nem vettek tudomást a városkép iránti aggodalmunkról. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy egy olyan fontos és nagyszerű történelmi, ipari, tudományos stb. hagyományokkal rendelkező város, mint Győr, képtelen cselekedni saját érdeke szerint, miként ez esetben a városkép javítása lenne.

Sok tucat problémás épületről van szó – alighanem ez a mellékelt cikkek sokaságából is kiderül.

Most, miután Győr város önkormányzatának sajtószolgálata megnevezte az ügyben illetékest, kérem, hogy a mellékelt cikkgyűjteményt alapul véve szíveskedjék megnyugtató módon véleményt nyilvánítani a konkrétan megjelölt épületek sorsát illető elképzeléseiket, intézkedéseiket, terveiket – amit természetesen közzé teszünk az Infovilág hírportálon. Ha netán kérésünket nem tudják, nem kívánják respektálni, azt is olvasóink tudomására hozzuk,

Kiváló tisztelettel: Kulcsár László újságíró”

A főispáni kabinet válasza:

„Tárgy: Válasz a győri városképpel kapcsolatos megkeresésre

Dátum: 2025-08-08 13:11

Feladó: GYMSVKH Sajtó <sajto@gyor.gov.hu>

Címzett: <infovilag@infovilag.hu>

Tisztelt Kulcsár László Úr!

Köszönjük a megkeresését! A Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatal (a továbbiakban: Kormányhivatal) a 2025. július 17. napján, elektronikus úton érkezett megkeresése vonatkozásában az alábbi tájékoztatást adja.

„A műemlékek állagmegóvásáért elsődlegesen az épület tulajdonosa felel a vonatkozó jogszabályok alapján. Az örökségvédelmi hatóság engedélyező és felügyeleti szerepkörben jár el. Utóbbi keretében egyrészt a hatóság fellép, ha engedély nélkül végzett, műemléki értéket veszélyeztető építési tevékenységet tapasztal, másrészt szükség esetén elrendelheti a műemlékek karbantartását, felújítását vagy helyreállítását, különös tekintettel azokra az esetekre, ha azt személyi biztonsági vagy balesetvédelmi okok indokolják. A döntéseknél számos, egyéb szempontot is mérlegelni kell: pl. a beavatkozás szakmai megalapozottságát, a jövőbeni hasznosítási lehetőségeket stb.. Fontos hangsúlyozni, hogy a Kormányhivatal a műemléki felügyeleti feladatokat nem csupán a vármegyeszékhely vonatkozásában, hanem a vármegye teljes területén látja el folyamatosan és hivatalból is indít kötelezési eljárásokat, ugyanakkor a hatóság elsődleges célja sosem a szankcionálás, hanem hogy az intézkedések valóban hozzájáruljanak és előmozdítsák a műemlék értékeinek megőrzését.”

Tisztelettel: Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatal

9021 Győr, Árpád út 32. Telefon: +36 (96) 795-663. Mobil: +36 (70) 453-0862. E-mail: sajto@gyor.gov.hu Honlap: https://kormanyhivatalok.hu [1]”

Az újságíró véleménye a fentiekről:

Mindazonáltal elképesztő és félelmetes, hogy a Győr-Moson-Sopron Vármegyei Kormányhivatalban nincs ember, aki teljes névvel, beosztással és címmel a hivatalnak küldött közérdekű levelet teljes névvel és beosztásának a föltüntetésével merészelné megválaszolni. Az egyébként semmitmondó, felelősséget nem vállaló, konkrét megoldásoktól elhatárolódó, biztató tervet, elképzeléseket megfogalmazni és vállalni képtelen, az ügyben érdeklődést egyáltalán nem mutató (sőt, elhárító) „válasz” elfogadhatatlan.

A hivatal állítólagos feladatait, teendőit tartalmazó felsorolás – állítólagos válasz – a „nesze, semmi, fogd meg jól” iskolapéldája. Hasonlókkal nem csupán az Infovilág szerkesztőségének „elrettentetés” feliratú dossziéja van tele, hanem minden bizonnyal azon győriek kedve is szertefoszlott, akik elvárnák a hivataltól a konkrét cselekvést.

Mert teendő lenne ezeregy, ha csupán az első levelünkhöz mellékelt internetcímeken található, csaknem évtized alatt írt cikkeink konkrétumait kellene/illenék megvizsgálni, és lenne kötelesség intézkedni, ahelyett, hogy a kormányzatot hivatalosan képviselő testület megpróbálná befogni az újságíró száját és kiszúrni a szemét a reá (a hivatalra!) kirótt feladatsor felsorolásával, mantrázásával mindennemű konkrétum nélkül.

A Ennyire nem érdekli a kormányhivatalt Győr városképe, számtalan sebe? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amikor ez a cikk megjelent, még senki sem gondolt arra, hogy 96 óra múltán az osztrák–magyar határon, Fertőrákos-Piuszpusztán megtartandó, Habsburg Ottó, az Európai Parlament képviselője, a Páneurópa Unió elnöke által meghirdetett békedemonstráció csúcspontjaként, amely azóta páneurópai piknik néven bevonult Európa történelmébe, az ideiglenesen Ausztria felé megnyitott magyar vasfüggöny-kapun át a helyszínre sereglett keletnémetek százai áramlanak át a „szabad világba”…

És most következzék az 1989. augusztus 15-i Magyar Hírlap-cikk:

Hetek óta vezető téma az osztrák sajtóban, rádióban, tévében a menekültügy. Az NDK-állampolgárok exodusa mellett az Auszt­riában hónapok, évek óta „parkoló” magyarok, lengyelek állnak az érdeklődés középpontjában. Bécs még ebben a hónapban sze­retne megszabadulni a költségvetést jócskán megterhelő „gazda­sági menekültektől”. A szövetségi kormány ugyanis (kinyilatkoz­tatta: Magyarországon is, Lengyelországban olyan mértékű libe­ralizálódás ment végbe az utóbbi időszakban, amely – a genfi menekültügyi egyezményt alapul véve – eleve megkérdőjelezi az Ausztriában tartózkodó magyar és lengyel állampolgárok me­nekültstátusát. Ugyanis sem faji, vallási, nemzeti hovatartozásuk, sem politikai meggyőződésük miatt semmiféle bántódás nem éri őket, nem üldözik hazájukban a jelenleg osztrák táborokban, panziókban, magánházaknál elhelyezett magyarokat, lengyeleket.

Az osztrák külpolitika minap megjelent 1988-i évkönyvében olvasható: miután a múlt esztendő első harmadában (az előző, 1987. év azonos időszakát alapul véve), éppen a négyszeresére nőtt a menekültstátusért folyamodott magyarok és lengyelek száma, az osztrák kormány (1989.) május 9-ével bevezette a gyorsított döntési eljárást. Ennek alapján a 6718 kérelmezőből 1785 személyt ismertek el a hatóságok menekültnek: 785 románt, 280 csehszlovákot, 186 iránit, 114 lengyelt, 82 irakit, 58 törököt és 55 magyart. (A 27%-os elismerési arány még így is jóval a nyugat-európai átlag fölött van.) A költségvetés által 583 millió schillingben meghatározott összeg tavaly csak az első félévre lett volna elegendő, ezért az osztrák parlament további félmilliárd schillinggel egészítette ki a menekültellátás büdzséjét. Az osztrák külpolitikai jelentés szerint tavaly december 31-én 15 243 menekültről gondoskodott Ausztria.

„Azíliumot nyújtó országként Ausztria nagy és felelős feladatot vállalt magára – jelentette ki dr. Wendelin Ettmayr, az Osztrák Néppárt (ÖVP) biztonságpolitikai szóvivője a hivatalos lap, a Wiener Zeitung főszerkesztőjének adott nyilatkozatában. – Ugyanakkor nyíltan meg kell mondanunk, mire vagyunk képesek, és mire nem.

Gyakorlatilag a nyugati államok egész közössége helyett fogadjuk be a keleti menekülteket. Immáron úgy tetszik, hogy a hagyományos befogadó országok – az USA, Kanada, Ausztrália – a menekültek iránti kötelezettségeiket ránk ruházták át.” A menekültprobléma­kör új fejleményeit taglalva Ettmayr leszögezte: „A napjainkban tapasztalható döntő változás, hogy Ausztria – és talán egész Nyugat-Európa – tranzitországból a bevándorlók országává vált. Ez természetesen további problémákat okoz, annál is inkább, mert nekünk mindenekelőtt a „politikaiakra”, mint például a románokra, kell figyelnünk.”

A néppárti törvényhozó szerint nagyobb megértést kellene tanúsítani „azok iránt, akik – mint például a lengyelek – a gazdasági kilátástalanság miatt hagyják el szülőhazájukat”. Javasolta: adjanak nekik a szakmájuknak, képzettségüknek megfelelő ideiglenes munkavállalási engedélyt. Ez részben enyhítené az osztrák szakmunkáshiányt, másrészt pedig megszüntetné a munkaerő feketepiacát, elejét venné a „munkás strichelésnek” Nem utolsósorban pedig csökkentené a költségvetés hiányát, hiszen azokról, akik a munkájuk által anyagilag függetlenítik magukat, nem az államnak kell gondoskodnia. Ettmayr számítása szerint jövőre — a jelenlegi arányokat tekintve — már 1,4 milliárd schillingbe kerülnek a menekültek, akiket Ausztriában várakoztatnak a befogadásukat halogató nagy országok.

Magyar menekültek 1956 őszén Burgenlandban. (Forrás: Kleine Zeitung)

Az osztrák társadalom, mindenekelőtt az egyházi szeretetszolgálatok igen nagy rokonszenvvel, segítőkészséggel fordulnak a kormány által kizsuppolásra kárhoztatott magyar és lengyel menekültjelöltek felé.

Már július utolsó napján – írta a néppárt felső-ausztriai napilapja, a Neues Volksblatt – negyven lengyel családot raktak ki Linzben az utcára. És ez így folytatódik – ábécésorrendben.

A Caritas a múlt hét végéig már jó 1600 olyan lengyelről tudott, akit az osztrák BM illetékesei nem tudtak menekültnek nyilvánítani a genfi konvenció értelmében. Nekik a mielőbbi hazatérést tanácsolták az idegenrendészeti szervek. E hónap végéig 4000 lengyel állampolgárt bocsátanak el az osztrák állam gondoskodásából, miközben csupán a negyedüket fogadja be (talán) szeptemberben az Egyesült Államok és Kanada.

Átmeneti megoldásként ideiglenes munkavállalási engedélyt szeretne kiharcolni nekik a Caritas, melynek aktívái máris sokuknak szereztek átmeneti szállást a nyáron üres diákotthonokban. Csakhogy ez kevés. Ezért „önkéntes menekültsegélyezés: ők is megérdemlik a figyelmet” jelszóval bankszámlát nyitott az adományok elhelyezésére.

Napról napra romlanak a magyar és a lengyel menekültjelöltek körülményei Felső-Ausztriában, elsősorban Linzben, bár a tartományi székhely tanácsa, az egyházi szeretetszolgálat, a segítőkész lakosok mindent megtesznek a külföldiekért. Félő, hogy azok, akik a hónap végéig nem találnak maguknak eltartót vagy nem tudnak tovább vándorolni más országba, miután nem szándékoznak hazatérni, az illegalitásba menekülnek, csakhogy maradhassanak. Ez azonban nem megoldás – hangoztatták a linzi vezetők, akik a menekültek érdekeiért immár a központi akarattal is szembeszállnak.

Jelképesen megnyitják a magyar–osztrák vasfüggöny kapuját a páneurópai piknik részvevői előtt. Keletnémetek százai áramlottak át Ausztriába. (Kép: a német szövetségi kormány archívuma)

A jelek szerint az osztrák belügyminisztérium vezetése is belátja: néhány hét alatt megoldhatatlan az állami gondoskodásból elbocsátandó menekültek helyzete. Löschnak belügy- és Geppert szociálisügyi miniszter 3000–4000 magyar és lengyel számára próbál munkaalkalmat találni. Bécsben már 300 munkahelyet föl is ajánlottak a vállalatok – írta a szocialisták központi napilapja, a Neue Arbeiter-Zeitung –, csak éppen háromszor ennyire lenne szükség csupán a fővárosban. A táborokból eddig kilakoltatott magyarok és lengyelek jó része máris „fölszívódott” – derül ki az AZ tudósításából. És ez előbb-utóbb megint csak a rendőrségnek és a csendőrségnek okoz majd gondot, miután számolni lehet a bűnözés növekedésével. Elvégre, ha ezek az emberek nem találnak maguknak valamilyen tisztességes megélhetési forrást, a puszta létükért vetemedhetnének meggondolatlan cselekedetekre.

Keletnémet „turisták” várakoznak 1989. augusztus közepén a Német Szövetségi Köztársaság budai konzulátusának közelében, várván, hogy a nyugatnémet oldal elintézi kiutazásukat Ausztrián át az NSZK-ba. (Szigeti Tamás felvétele)

A „humanitárius csőd” elkerülésére (a Neue AZ szóhasználata!) a szociális minisztérium most a munkaadókhoz és a szakszervezetekhez fordult segítségért: próbáljanak meg munkahelyet találni magyarok és lengyelek ezrei számára az Osztrák Köztársaságban.

A Az újságíró archívumából: Ausztria a hazatérést ajánlja a menekültjelölteknek bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Sopron megyei Csapod község határában, Pityerpusztán fölnőtt, és e sorok írásakor, 1994-ben 66 esztendős Szalay Miklós és családja a II. világháború magyar és amerikai történetében egyedülállóan hosszú ideig, 1944. október 13-tól 1945. április 3-ig bújtatta Arnold R. Silverstein repülő-navigátor őrmestert (a képen) az őt életre-halálra kereső német és magyar tábori csendőrség és a nyilasok elől.
A szövetségesek olaszországi partraszállása után Foggiába települt át az amerikai légierő 15. hadserege azzal a céllal, hogy gépei onnan fölszállva bombázzák Dél-Németországot, Bécset, Bécsújhelyt, valamint a még keletebbre fekvő német és magyar célpontokat, ezzel is segítve a szovjet csapatok földi hadműveleteit, előretörését Magyarországon át nyugat felé. Szovjet kérésre Debrecent is megszórták a 15-ösök, amikor ’44 őszén elakadt a páncélos támadásuk. 1944. október 13-án is sok száz B–17-es és B–24-es (ez volt a legendás Liberator!) indult bevetésre Foggiából. Az egyik Liberatort eltalálta a német légelhárítás lövedéke. A kilenc főnyi legénység – közte Silverstein őrmester, a navigátor (azonosítási száma 33130439) – megpróbálkozott a lehetetlennel: Sopronon át dél-délkelet felé vette az útját, hogy a jugoszláv partizánok által ellenőrzött területen leszálljon. Csakhogy a gép közben annyira égett, hogy a legénység – mentve önnön életét – ejtőernyővel kiugrott. A helyszín: Kapuvár térsége, a csapodi német katonai repülőtér körzete.

A németek nyomban az amerikai pilóták keresésére indultak, nyolcukat el is csípték, de a kilencediket nem találták. 

„Apánk annyira belénk nevelte a náciellenességet, hogy talán még partizánnak is elmentünk volna” – vallja megrendítő hangos üzenetében Szalay Miklós Amerikából. – Lelkünkre kötötte: bárki szövetséges – tehát a németeknek ellenséges! – vagy szökött katonát kötelesek vagyunk segíteni. Apánk egyébként is ki nem állhatta a nácikat; amerikás magyar volt, kilenc évig kint dolgozott bányában, aztán hazajőve vette a pityeri tanyát. Amikor a kocsmában többet ivott a kelleténél, elkurjantotta magát: „Come on boys get it! Gyertek, fiúk, üssétek őket!” Mármint a németeket. Emiatt munkaszolgálatra vitték a közeli német támaszpontra kocsisnak.

Akkoriban sok amerikai meg angol pilóta esett le, szinte azonnal elfogták őket a tábori csendőrök. Másokat a megtévesztett magyar lakosság adott föl vagy hányt kaszaélre. A németek ugyanis disznó módon éjjelente robbanószerkezettel ellátott babákat, öngyújtókat és egyebeket dobtak le, azt állítván, hogy ez az amerikaiak műve. Hát persze, hogy nekiment a szerencsétlen pilótának az a hiszékeny paraszt, akinek a gyerekét megnyomorította a robbanóbaba…

„Alig múlt dél azon a ’44. október 13-án, amikor a közelünkben leereszkedett a mi amerikai Arnoldunk. Nevelőanyám szaladt vele a tanyára, én az utat figyeltem meg a keresőket próbáltam félrevezetni. Jöttek ám, mindenünket fölforgatták, hátha rátalálnak a kilencedikre. Csakhogy anyánk úgy eldugta a szegény ördögöt, hogy azok hiába vasvilláztak, nem találtak rá. Még hetekig jártak a nyakunkra, annyira keresték. Este engem küldött a padlásra: vigyek neki tejet meg tojásrántottát. De az meg nem akart enni addig, amíg előtte én meg nem ízleltem az ételt. Félt a mérgezéstől. Amikor apámat a hét végén haza engedték, azonnal a pilótához ment. Angolul szólt hozzá, de az bizalmatlanul méregette. Csak amikor elmondta, hogy melyik bányában dolgozott és mit énekeltek ott a kocsmában a munkások, akkor nyugodott meg. Apánk elmagyarázta neki: itt biztonságban és barátok között van, ha ő is figyel, nem eshet baja. Zsidó lévén, akármennyire szőke fiú volt is az Arnold, még nagyobb veszedelem várhat rá Magyarországon.”

A vallatás

„Csak nem akarták elfelejteni a németek a kilencedik amerikai pilótát: néhány héttel később behurcoltak engem Kapuvárra, a csendőr laktanyába, a gestapóhoz. Elkövettünk egy nagy hibát, Arnold ejtőernyőjéből inget varrt anyánk, és azt meglátta rajtam valami rosszindulatú magyar gestapo-spicli. Én azt vallottam, hogy az erdőben találtam az anyagot. Nem hitték el, lecipeltek a pincébe, padra kötöztek, kézbe vették meztelen lábfejemet és adtak a talpamnak a gumibottal. Mondanom sem kell, a nadrágom azonnal vizes lett a fájdalomtál. Kitartottam az eredeti szavam mellett, mert ha vallok, akkor nem csupán az amerikait viszik el, hanem mindannyiunkat és azt nem ússzuk meg élve. Kétszer is nekem estek, a hajamat kitépték, talpra állítottak, majd meztélláb vízben kellett toporognom, miközben ütöttek. Aztán elengedtek. Arnold, állapotom láttán – hogy ő csak bajt hoz a családra – azonnal el akart menni. Alig tudtuk visszatartani. Nevelőanyám napokig ápolt, mert a sok veréstől megfeketedett a lábam. A pilótával, majdnem egykorúak lévén, jól összebarátkoztam. Együtt ganajoztunk az istállóban, szívesen segített, úgy jobban múlatta az időt. Többször kerültünk közvetlen veszélybe: szívesen jöttek ugyanis a német pilóták a tanyákra egy kis házi elemózsiáért. Fizettek pénzzel, cigarettával. Arnold nem mindig tudott fölkúszni a lakásból a rejtett padlásra; az ágy alól, pisztollyal a kezében figyelte a német csizmákat. Máskor meg a környéki vadőr, a Lakatos Géza szimatolta ki, hogy „vendég” van a tanyánkon. Azzal jelentett be a csendőrségen, hogy fegyvert rejtegetünk. Anyánk túljárt az eszükön: megelőzendő a házkutatást, azonnal átadta nekik a puskámat, „Vigyék, úgyis félek tőle!”. A fegyvert elvitték, de előtte engem még jól fölpofoztak.

Gyula, a muszos

„Negyvenötben, nem sokkal Újév után egy másik „vendégünk” is érkezett. Látásból ismertük Krausz Gyulát, akit zsidó létére elcipeltek, és a nagycenki kényszermunkáról szökött el. Félholtan leltem rá az erdőszélen, csupa seb meg tetű volt. Előbb ki kellett mosdatni meg gyógyítani. Őt is kiszúrta a vadőr, annál is inkább, mert Nemeskéren vele egy iskolába járt, ismerte. Jöttek is a csendőrök házkutatásba. Még jó, hogy Ilias bácsi jelezte a jövetelüket. Arnolddal és Gyulával az erdőbe futottam, a bokrok alatt ásott gödörbe rejtettem őket. Négy napig oda hordtam nekik az élelmet.

Gyula, azaz Julius Krausz Los Angelesből írja:  

„Előbb a régi ismerős Regényi Ferencnéhez kéredzkedtem be, pechemre négy SS-katona ült a konyhában és vacsorázott. Gyorsan besurrantam Regényi néni szobájába, megetetett. Megengedte, hogy elbújjak a pajtájában. Csakhogy betoppant a Nyugat felé menekülő Bárdossy László volt miniszterelnök. (Milyen az élet? Bárdossy nevéhez fűzúdik a zsidótörvények végrehajtása, a Szovjetunió megtámadása és a hadüzenet az USA-nak!) Sofőrje állandóan a pajtában szöszmötölt az autóval, nem volt hát maradásom. Végül sógorom, Csöngei Sándor és Szalay József, a Miki apja menekített tovább, mígnem társa lettem az amerikai pilótának. Március 29-én, nagypénteken jöttek be az oroszok. (Igaz, a front néhány napig még hullámzott a környéken.) Arnold azonnal uniformisba öltözött, mire kémnek nézték és majdnem agyonlőtték. Csak nagy nehezen sikerült igazolnunk kilétét. A Nagycenkre hurcolt háromezer munkaszolgálatosból mindössze ketten menekültünk meg: egy sárvári fiú, meg szökésem és bújtatásom által én.”

A kitüntetés

Szalay Miklós Amerikából: „Arnolddal rendszeresen írtunk egymásnak a háború után, csak azt nem tudtam, hogy az ávó elfogja és olvassa a leveleinket. A «nyugati kapcsolat» főbenjáró bűnnek számított a hidegháború csúcspontján. Nagyon jól megy neki, Baltimore-ban él, de a felesége súlyosan megbetegedett. Arnold bajtársai egy kivételével elpusztultak. Ő maga is csak helyettesített azon a gépen, ez volt a 13. bevetése…

Csöngei Sándor, a környék párttitkára ’48-ban elismerésre fölterjesztette családunkat Rákosiéknak, de nem kaphattuk meg. Azzal érveltek, hogy «imperialista pilótát rejtegettünk». Hiába írtam én is, hogy az szövetséges volt annak idején. B-listára kerültem. Saját hazámnak, szülőföldemnek mostohafia lettem. Idegenben, itt, Amerikában viszont ceremóniát rendeztek a tiszteletemre. Loring R. Astorino, a légierő tábornoka köszöntött. Itt, a szobámban hivatalos üdvözlőlevelek, kitüntetések lógnak bekeretezve. George Bush elnök, aki maga is a légierőnél szolgált a háborúban és gépét lelőtték, akkor még alelnökként, nem röstellt írni, hogy köszöntsön:

„Kedves Szalay Úr! Nagy érdeklődéssel olvastam a Lawrence Eagle Tribune-ban meg­jelent cikket az Ön világháborúban tanúsított hősies helytállásáról. Ön komoly személyes kockázatot vállalt, mikor az ellenséges vonalak mögött egy amerikai katonát segített, ezért mindmáig büszkén és há­lásan gondolunk Önre. Köszönetemmel csatlakozom azokhoz, akik ugyanezt Salemben meg­tették Önnek. Ön valóban egyike Amerika hőseinek, őszinte híve George Bush”

A szerző ezúton mond köszönetet dr. Szita Szabolcs történész kandidátusnak, aki a Mai Nap című délutáni újságban 1994-ben közölt írás megjelenését eredeti dokumentumokkal, hangfelvétellel, fényképekkel és szakmai tanácsokkal segítette.

A Az újságíró archívumából: Pityeri Miki, a pilótabújtató – Itthon B-listán, Amerikában nemzeti hős bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Az 1475-ből származó egyik múmia egy féléves csecsemő teteme; anyja an­nak idején fókabőrbe burkolta a kis­babát. Különféle tudományos vizs­gálatokkal a szakemberek még azt is kiderítették, melyik nő volt férj­nél. (Megtalálták rajta ugyanis a házas viszonyt jelző tetoválást.) Csak a múlt évtizedekben sike­rült világos képet nyerniük a tudó­soknak Grönland mai lakóinak elődeiről, az ősök életviteléről, kultúrá­járól.

Nem játékbaba, egy féléves grönlandi csecsemő mumifikálódott teteme. (Kép: nzz.ch)

Kanada sarkköri területéről az Ellesmere-sziget érintésével, a Nares-szoroson át érkeztek az eszkimók a „zöld szigetre”. A ma ismert legrégebbi eszkimó kultúra az időszámítás előtt 2000–1000 között élt sarqaq néphez fűződik. Nyomait a nyugat-grönlandi Disko-öböl környékén, a mai Jakobshavn, Christianshaab és Akugdlit táján, tehát a sarkkörtől néhány száz kilométerrel északra lelték meg. A sarqaqok rénszarvas- és fókavadászatból éltek. A legrégebbi grönlandi lakott település nyomaira egyébként éppen három évvel ezelőtt bukkantak rá a Disko-öböl déli részén.

Mintegy ezer esztendővel a sarqaqok után, nagyjából – időszámításunk kezdetén újabb népcsoport érkezett Grönlandra. A kanadai Dorset-fokról nevezték el őket a tudósok dorseteknek. Mivel ők még nem ismerték sem az íjat, sem a nyilat, lándzsával vadásztak. Léket vágtak a befagyott tengeren, és így ejtették el a levegővételre fölbukkanó fókákat. A sarki nyárban a föltöredezett jég pereméről vadásztak, miután a dorsetek még nem tudtak csónakot építeni.

Harmadszor is útra keltek az eszkimók Kanadából Grönlandra – újabb ezer esztendő elteltével. Az ő nyomaikat már jóval északabbra, az Atholl-fok magasságában, az amerikai támaszpontról ismert mai Thu­le vidékén találták meg a kutatók.

A helységről thuleieknek nevezték el a középkori jövevényeket. Elődeiknél a fejlettségnek jóval magasabb szintjére jutottak el. Fóka- és rozmárvadászatra már kajakkal, valamint annak a nők számára épített változatával, umiaqkal indultak. Kitűnően értettek a kutyákhoz; az állatokat a szánjaik elé fogták, így közlekedtek a végtelen hó- és jégmezőkön. Jó kapcsolatot ápoltak az őshonos dorsetekkel, akik azonban nemsokára a sarqaqok sorsára jutottak: csekély alkalmazkodóképességük következtében kihaltak.

A tudósok megállapították: a thuleiek és leszármazottaik, az inugsukok a vadászó-halászó népek legfejlettebb képviselői voltak. Függetlenségüknek az 1721-ben bekövetkezett dán gyarmatosítás vetett véget.

Az őslakos eszkimók és a hódító dánok keveredéséből alakultak ki a grönlandiak.

Napjainkban is orvosokból, fogorvosokból, régészekből, történészekből, geológusokból és zoológusokból álló népes kutatócsoport dolgozik Grönlandon, hogy még alaposabban földerítse a részleteiben már ismert eszkimó kultúrákat, másrészt pedig fölkutassa az Izlandról 985-ben az óriás szigetre települt, jellegzetesen északi ember nyomait.

A leletekkel, tudományos eredményekkel gazdagítani kívánják az egyre önállóbbá váló Grönlandnak a fővárosban, Nuukban található nemzeti múzeumát.”

A Az újságíró archívumából: Múmiák Grönlandon bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A képen Gojko Mitić egyik filmjének jelentében.

Élt-e a valóságban Osceola? És Tecumseh?

– Igen. Mindkettő hús-vér ember, sőt történelmi szemé­lyiség volt. Az észak-ameri­kai indiánok múlt századi függetlenségi harcainak le­gendás hírű vezéreiként let­tek népük – és általában az indiánok – nemzeti hősei – mondja Paul Siebert, a Drez­da melletti Radebeul város­kában található Indiánmúzeum igazgatója. Aztán hoz­záteszi még:

– Osceola vezette a flori­dai szeminola indiánok fölke­lését 1835–38 között. Tecumseh az Appalach-hegység északi lejtőjétől az Ohio folyóig elterülő földön élt algonkinok shawnee törzsének volt a főnöke. Életútját meg­lehetősen jól ismerjük: 1768-ban született, és már nagyon fiatalon részese volt a fehér telepesek elleni elkeseredett önvédelmi harcoknak. Tecumseh legfőbb érdeme volt, hogy fölismerte: az indiánok csak együttesen szállhatnak szembe a betolakodókkal, azokkal, akik meg akarják fosztani őket földjeiktől. A Nagy Tavak vidékétől egé­szen a Mexikói-öbölig sorra járta az indián törzseket, hogy szövetség alakítására bírja rá őket. Tecumseh és társai fehér szövetségesekre is találtak az amerikaiak ellenében, akik az indiánvezért egyik legfélelmetesebb ellen­ségüknek tartották. A shawnee indiánok Tecumseh ve­zetésével az angolok oldalán küzdöttek az amerikaiak ellen, de végül is vereséget szenvedtek Harrison tábornok csapataitól az 1813. évi, Thames menti csatában, Tecumseh is ott esett el; negyvenöt éves volt csupán…

May Károly íróasztala.

– Mielőtt tovább mesélne az indiánok fordulatokban gazdag történelméről, küzdelmeiről, kérem, mondja el, hogyan kerültek ide, Európa szívébe, az Elba partjára az indiánok?

– A valóság és a fantázia vegyes házasságának szülöttei ők. Az évtizedeken át legnépszerűbb német ifjúsági író, a Magyarországon is jól ismert May Károly (1842. február 25-én született, 1912. március 30-án hunyt el) özvegye, Klara asszony alapította ezt az Európában egyedülálló gyűjteményt, amelyet Indiánmúzeumnak nevezünk ugyan, de inkább kiállítás, miután tudományos kutatóm unkát mi nem végzünk, ismeretterjesztést viszont annál többet. Az író, May Károly élete utolsó évtizedeit itt töltötte Radebeulban. Az utcai fronton áll egykori lakóháza, a Villa Shatterhand, az udvaron pedig az amerikai stílusban épített faház, a tulajdonképpeni múzeum, homlokzatán a felírás: Villa Bärenfett, azaz Medvezsír-villa.

A Villa Bärenfett a radebeuli indiánmúzeum udvarán.

– Az itt látható eredeti indián ruhák, használati tárgyak, sátrak, népművészeti alkotások, fegyverek csupán huszadrésze származik az írónak az amerikai kontinensen gyűjtött anyagából; legnagyobbrészt egy valamikori német artista, Patty Frank hozta magával amerikai előadó-körútjairól. Frank 1959-ig kezelte ezt a gyűjteményes kiállítást, amely 1928-ban May Károly-múzeum néven nyílt meg a nagyközönség előtt – magyarázza Siebert igazgató. – Az író özvegye a harmincas években még elutazott az amerikai indiánok közé, és számos, értékes darabbal gyarapította a néprajzi gyűjteményt. Miután May Károly könyveinek kiadásából a szerzői jog révén csinos összegekkel gyarapodott az író végrendelete szerint létesített May Károly-alapítvány, az Indiánmúzeum további értékekkel gazdagodhatott.

A radebeuli Indiánmúzeumot a 60-as években fölújították és tudományosan is rendszerezték a drezdai Néprajzi Múzeum szakemberei.

Azért ők, mert a takarítónőket is beleszámítva csupán hatan irányítják- kezelik a Német Demokratikus Köztársaságban az egyik leglátogatottabb kiállítást, az Indiánmúzeumot. Maga az igazgató sem muzeológus, sem történész. Pénzügyi szakértő volt, mielőtt két évtizede a feleségével együtt átvette itt a vezetést. – Húsz év alatt azonban rengeteget tanultam, olvastam az indiánokról, előadások százait tartottam meg az idelátogatóknak, akiknek zöme iskolás – beszéli Siebert igazgató. – Évente mintegy 223 ezren keresik föl a múzeumot, minden ötödik látogatónk külföldi! Hadd mondjam még el, hogy minél többet foglalkozom az amerikai indiánokkal, annál inkább az a meggyőződésem, hogy még mindig meglehetősen keveset tudunk erről az ősi, nagy kultúrájú, gazdag népi hagyományokkal rendelkező, sok száz nyelvet beszélő népről, amely 40–100 ezer évvel ezelőtt vándorolt ki Ázsiából Amerikába, az akkoriban még létezett földnyelven, a mai Bering-szoros helyén.

Miután Kolumbusz fölfedezte Amerikát (és abban a tudatban, hogy Indiában szállt partra, az őslakókat elnevezte indiánoknak), az itt élő népek és törzsek szüntelen küzdelmet folytattak fönnmaradásukért. Számuk ma már csak töredéke annak, ahányan itt évszázadokkal ezelőtt éltek. Az észak-amerikai indiánok lapjának fölmérése szerint az USA-ban és Kanadában élő mintegy 150 indián törzsből sokat a kihalás veszélye fenyeget.

A legkevesebben, mindössze 21-en a klititatók és a kolumbiai wenatchee-k (33-an) vannak. Sok törzs népessége még az ezret sem éri el. A legtöbben a navajók vannak, 96 ezren, viszont Osceola népéből mára csak ötezren, Tecumseh shawneeiből pedig még feleannyian sem maradtak…

(Képek: https://www.dampfbahn-route.de)

A Az újságíró archívumából: Indiánok az Elba partján bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A nagy változás egyik aprónak látszó, ám később bebizonyosodott, embermentővé magasztosult fejleménye volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megalakulása és megerősödése – (nyugat)német segítséggel, közreműködéssel. Erről tudósíthattam az akkor itthon és külföldön egyaránt tekintélyes, nagy olvasottságnak örvendő Magyar Hírlap 1989. április 18-i számában. Íme:

Tíz héttel ezelőtt jelentettük: Budapesten megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Elnöke Kozma Imre zugligeti plébános. Elsősorban az ő egyházközségének az aktívái járnak elöl a nyugatnémet segítséggel működő, egyre önállóbbá váló karitatív szervezet hazai meggyökereztetésében.

Az esti istentisztelet után tartotta zárófoglalkozását az NSZK-beli Máltai Segélyszolgálat kiképzési vezetője a templompadlásból kialakított tanteremben. Werner Müller egyike a máltai szervezet hivatásos munkatársainak, ennek ellenére a budapesti elsősegély-tanfolyamokat a szabadsága alatt és jórészt a saját költségére tartja. „Tankönyveket, bemutatóanyagot, videófilmet és -berendezést, műszeres babát és még sok apróságot hoztam, hogy a lehető legeredményesebb legyen a munkánk. Nagy előny: a tanulók jó része (középiskolások, egyetemi hallgatók, orvosok, gyógyszerészek és mások) tud németül. Van önkéntes tolmácsunk és két magyar mentő-főorvos is jelen van az oktatáson, így gyorsan haladunk. A Máltai Segélyszolgálat otthon évente 240 ezer embert tanít meg az életmentés, az elsősegély legfontosabb teendőire. Különösen fontosak ezek a tudnivalók a sajnos, gyakori közlekedési balesetek helyszínén, amikor a lélekjelenlét, a szakszerű elsősegélynyújtás életet menthet. Szolgálatunk 60 ezer önkéntese jelen van minden tömeges rendezvényen is. Magyar barátaink képzését a viszonylag gazdag tapasztalataink megosztásával kívánjuk segíteni…”

Dr. Győry Attila Pest megyei mentő-főorvos is közreműködött az első „máltai tanfolyamon”: magyar nyelvű szakmai magyarázattal segítette sikerét. Elmondta, hogy a nyugatnémet segélyszervezet ajándékaként kapott, kiválóan fölszerelt Volkswagen mentőautót éppen ezekben a napokban láttak el magyar mentő-rendszámmal. A nemzetközileg is rangos magyar mentőszolgálat nagyszerű segítőtársat, partnert talált a máltaiakban, akikkel – mihelyt elegendő kiképzett aktívájuk lesz – a mentők szeretnének szorosan együttműködni.

Ez alkalommal tudhattuk meg azt is, hogy a héten Budapestre érkezik Johannes Freiherr von Heeremann, a Máltai Segélyszolgálat nyugatnémet elnöke, és ő adja majd át az egészségügyi tanfolyam frissen végzett első csoportjának a szervezet elsősegélytáskáit és egyen-pulóvereit, rajta a máltai kereszttel.

Csilla Freifrau von Boeselager (bal oldali kép: segélyeket oszt a budapesti menekülttáborban 1989-ben; a kép forrása: https://www.boeselager-osteuropahilfe.de), az NSZK-beli Magyar Máltai Szeretetszolgálat magyar származású társelnöke, aki alig másfél esztendő alatt mintegy 40 kamionnyi egészségügyi fölszerelést, gyógyszert, segédeszközt, a romániai menekültek számára ruhát, bútort, élelmiszert gyűjtött össze máltai önkéntesként a szövetségi köztársaságban és juttatott el hozzánk, ezekben a napokban újra hazánkban tartózkodik:

– Először is: szívből jövő köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik eddig is segítették a munkánkat. Önkéntesek vagyunk, mi csupán jó szóval tudjuk kifejezni hálánkat és megbecsülésünket az embertársaikért erkölcsiségük, hitük, meggyőződésük parancsára cselekvőknek. Köszönet a Malévnak az ingyen repülőjegyekért, a tűzoltóknak, akik éjjeli munkával működtek közre a szállítmányok kirakodásában, a vámnak a nagyvonalú ügyintézésért, a Délkernek az élelmiszer-adományért, a Contrax-cégnek a munkánkat szerfölött gyorsító telefax-készülékért, a katolikus egyház és elsősorban a zugligeti közösség önzetlen segítőkészségéért.

– Hadd említsem meg név szerint is – hisz más jutalma aligha lehet – Petres Emőkét, a Gyógyszertári Központ patikusát, aki az ide szállított nagy mennyiségű gyógyszer válogatásában, rendszerezésében és továbbításában segít munkatársaival együtt. Tujner F. Miklós, az Egészségügyi Beruházási Vállalat orvos-technológus szakértője a nyugatnémet kórházak még kiválóan használható, magas műszaki színvonalú diagnosztikai, életmentő, EKG-, röntgen- stb. ajándék készülékeinek, berendezéseinek a vizsgálatában, rendszerezésében és elosztáséban segít szaktudásával, javaslataival, tanácsaival.

– Boldog vagyok, amikor tapasztalom: a máltaiak alaptörvénye, az önzetlen segítség ebben az országban az emberek veleszületett erénye, és ez a magasabb erkölcsiség élteti azt, aki ad és adományoz, és azt is, aki segít a rászorultak fölemelésében, gyámolításában. A keleti országhatár mentén jártam, tárgyaltam ezekben a napokban, a Romániából menekültek körülményein is szeretnénk javítani. Sok teherautónyi ruhát, bútort, háztartási eszközt és egyebet sikerült Magyarországra hozni és kiosztani az új életet kezdők között. Nagyon hálás lenne a Máltai Szeretetszolgálat, ha a határ, a leendő menekülttáborok közelében raktárakat, irodahelyiségeket kaphatna a szervezetünk. Eredményesebben dolgozhatnánk. Békéscsabán például közvetlenül a plébánia és a templom mellett láttam egy üres épületet, mellette raktárnak, garázsnak alkalmas helyiségeket. Szeretném a helyi tanácstól elkérni a Magyar Máltai Szeretetszolgálat – végül is a rászoruló közösség – számára. 

– Szándékunkban áll – miként ez más országokban már gyakorlat – a sokgyermekes családok és az idős, egyedülálló, elesett emberek rendszeres segítése is. Anyagi javakkal (ruhával, lábbelivel, bútorral, felszerelési tárgyakkal, élelemmel) éppúgy, mint személyes törődéssel, jó szóval, emberi-szociális gondoskodással. Ehhez viszont további önkéntesekre van szükségünk, olyan nőkre, férfiakra, fiatalokra, munkabírókra, akik erkölcsi indíttatásból, netán vallási meggyőződésből is készek közénk állni, hogy az embert, a társadalmat szolgálják.

A Az újságíró archívumából: Elsősegély és első segítség bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Internacionálé: a proletariátus nemzetközi forradalmi himnusza. Szöve­gét E. Pottier írta 1871 júniusában, ze­néjét P. Degeyter szerzette. Először a lille-i munkások énekelték 1888-ban. Ma­gyarra elsőként Bresztovszky Ernő újság­író fordította 1904-ben; ezt a változatot énekelték hazánkban első alkalommal 1905. november 27-én. Az Internacionálé 1917–44-ig a Szovjetunió állami him­nusza volt – olvashatták a Magyar Hírlap 1985. november 7-i számának mellékletét böngészők.

Csupán ennyit ír a legtöbb lexikon e csodálatos költeményről és dallamról, az Internacionáléról. Kisgyermekkorunk óta ismerjük, énekeljük, de milyen kevesen tudják, hogy ki és milyen ember volt a tőke ellen harcba hívó dal szövegírója és ki volt a zeneszerzője! Milyen volt Lille, ahol először csendült fel e nemzet­közi munkáshimnusz, és milyen emlékei maradtak ránk a mű keletkezésének, pá­lyafutásának?

Majd’ húsz évvel ezelőtt ért az első, kétséget támasztó meglepetés, amikor a belga határ mentén fekvő észak-francia­országi nagy iparvárosban, Lille-ben időzvén, régi szokásom szerint elmentem a temetőbe. Ismerőseim hívták föl a fi­gyelmemet arra, hogy ott, a déli teme­tőben van Degeyter-nek, az Internacionálé komponistájának a sírja. „Itt nyug­szik Adolphe Degeyter, az Intemacionálé zeneszerzője, 1859–1916.” Tévedés lenne? Hiszen mindenütt Pierre Chrétien De­geyter, az 1848–1932 között élt faipari munkás, ács neve szerepel a klasszikusan szép dallam szerzőjeként a kottákon és az irodalomban is.

KI VOLT AKKOR ADOLPHE? A bel­giumi Gent városából települt át család­jával, három fiával együtt munkát ke­resvén Adrien Degeyter 1855-ben a ha­tár másik oldalára, Lille-be. Persze nem a rue Royale-ba, a Király utcába, a gaz­dagok és arisztokraták palotáinak vala­melyikébe költöztek Degeyter-ék, hanem Saint-Sauveur-be, a francia irodalomban jelképpé vált nyomornegyedbe, a courettes, a hátsó udvarok penészes, sötét világába, hol századokon át pusztított a tüdőbaj.

„Lilie pincéi, az ember csak elpusztul­hat kőboltjaitok alatt…” – írta egy lá­togatása után a pokolnak e bugyrairól Victor Hugo. E pincéket adták ki „ott­honul” munkásaiknak a múlt századi tex­tilgyárosok. Ide, az örökké izzadó falak, a sötétség, a tuberkulózis, a patkányok borzalmas világába szálltak alá Degeyter-ék is. Itt cseperedett föl Pierre Degey­ter, aki öccse, Adolphe születésének évé­ben, alig 11 esztendősen már gyári mun­kás lett a Fives-Lille mozdonygyárban.

Tizenhat évesen, a napi 12 óra robot után volt annyi ereje és kitartása, hogy el­járjon és tanuljon a városi konzervató­riumban. Tehetségére mi sem jellemzőbb, mint hogy egész sor hangszeren tanult meg játszani rövid idő alatt, énekelt a városi színház kórusában, és közben egyik szerzeményével, 18 évesen, elnyer­te a lille-i zenei akadémia első díját. Ak­tív tagjává lett a Gustave Delory – a francia munkáspárt helyi vezetője – ál­tal istápolt Lyre des Travailleurs munkás zeneegyletnek.

MICSODA VÉLETLEN! Delory egy al­kalommal Párizsban járt, ahonnan egy illegális nyomtatványt, egy párizsi mun­kás költeményeit hozta magával. Ebben a brosúrában olvashatta először Pierre Degeyter az Internacionálét, a nemrég a párizsi szegények kórházában, a Lariboisiere-ben elhunyt Eugene Pottier egyko­ri kommünár költeményét. Az akkor, 1888-ban már negyvenéves munkás ze­neszerzőt annyira megragadta az Internacionálé – Marx tanainak versbe sze­dett változata –, hogy azonnal hozzálá­tott a megzenésítéséhez.

Évtizedekkel később nyilatkozta Pierre Degeyter, hogy a második versszak ad­ta neki az igazi ihletet: „Kihúzni járom­ból nyakunkat / Nem jő sem isten, sem király. / Csak mink válthatjuk meg ma­gunkat, / Dolgozó, tovább ne várj: / Irtsd ki végre ezt a sok piócát, / Aki véredet szívja most: / Se szép szó nem használ, se jóság, / Muszáj, hogy őket széttaposd!” Órák alatt írta meg a munkáshimnusz zenéjét, melynek fülbe mászó, könnyen megjegyezhető dallamsora, lendülete Rouget de Lisle halhatatlan alkotására, a Marseillaise-re emlékeztet.

Maga a zeneszerző énekelte először az Internacionálét munkástársai előtt a Fives-Lille-ben: szinte csak dúdolva, óva­kodván a besúgóktól. Teljes erővel né­hány nappal később, 1888. július 23-án csendültek föl az Internacionálé hangjai a Saint-Sauveur negyed, Vignette utca 21. alatti kávézójában, a Café de la Liberté-ben, az újságárusok szakszervezetének éves gyűlése alkalmával. Hallatlan sikert aratott a gyújtó szövegű Internacionálé megzenésített változata. Azonnal elhatá­rozták, hogy kinyomtatják; a zeneszerző személyének védelmére csak a vezeték­nevét írták ki. Ennek ellenére pár nap múltán kitudódott, hogy ki a komponis­ta; Pierre Degeyter-t azonnal elbocsátot­ták a mozdonygyárból.

EZREK DALOLTÁK már az Internacionálét szerte Észak-Franciaországban: gyá­ri munkások, bányászok, fiatalok egy­aránt. Az igazi nagy áttörés 1899. decem­ber 8-án következett be Párizsban, a Japy-teremben, a szocialista irányzatú csopor­tok egyesülési kongresszusán. Az északi megyék egyik küldötte a fölszólalását az Internacionálé refrénjének eléneklésével fejezte be: „Ez a harc lesz a végső, / Csak összefogni hát! / S nemzetközivé lesz / Holnapra a világ!”

A kongresszus után már nem lehetett megállítani az Internacionálé diadalútját: néhány nap múl­tán egész Franciaországban énekelték, sőt, a határokon túl is, Európa számos országában fölcsendültek a proletariátus himnuszának dallamai. Hazánkban 1905. november 27-én énekelték először, Bresztovszky Ernő, a Népszava fiatalon elhunyt szerkesztője, Ady Endre lelkes híve és költészetének pártolója fordította magyar­ra Eugéne Pottier szövegét. A ma dalolt változatot Gábor Andor remek átülteté­sének köszönhetjük.

Politikai természetű nézeteltérései miatt Pierre Degeyter 1901-ben kilépett a munkáspárt lille-i szervezetéből, és feleségé­vel, fiával együtt a Párizs melletti Saint- Denisbe költözött. A lille-iek (a már em­lített) Delory kezdeményezésére szerették volna kisajátítani maguknak az Internacionálét.

RÁBESZÉLTÉK HÁT PIERRE ÖCCSÉT, Adolphe-ot, hogy egyezzék bele: ő a zeneszerző, nem pedig a báty. Másfél év­tizeden át folyt a huzavona a szerzői jog kiderítésére, a valódi komponista – mi­után járatlan is volt a paragrafusok kö­zött – minduntalan elveszítette a pert. Végül a Lille-ben maradt öcs röviddel az 1916-i öngyilkossága előtt, levélben fölfedte az igazságot, bocsánatot kért bátyjától az erkölcstelen és testvérietlen szerepvállalás miatt. Perújrafelvétel követ­kezett és 1922-ben végre jogilag is ki­nyilatkoztatták: az Internacionálé zene­szerzője Pierre Degeyter. Az a személy, aki 72 évesen lett a Francia Kommunis­ta Párt tagja, aki soha egy fillér szerzői jogdíjat nem követelt és nem is kapott a proletárhimnuszért, a talán legtöbbször előadott és legnagyobb tömeg által éne­kelt dalért, és aki a közvilágítási válla­lat alkalmazottjaként 150 frankos fizetés­ből tartotta el magát.                                      

Hatalmas megtiszteltetésnek tartotta Pierre Degeyter, amikor a Kommunista Internacionálé meghívta kongresszusára Moszkvába és vendégként részt vehetett a Szovjetunió kikiáltása tizedik évfordu­lójának ünnepségein. Lelkes levélben szá­molt be a 80. évében járó munkás-zene­szerző saint-denisi barátainak, hogy sok­szor hallotta fölcsendülni az Internacionálét, a Szovjetunió akkori himnuszát; mi több, az ő vezényletével kétezer nő és férfi énekelte, a hadsereg zenekarának kíséretével.

ÖTVENEZREN KÍSÉRTÉK utolsó útjá­ra az 1932. szeptember 26-án, 84 évesen elhunyt Pierre Degeyter-t, akinek sírjá­nál a saint-denisi temetőben a legendás emlékezetű kommunista vezető, Marcel Cachin mondott gyászbeszédet. Az Internacionálé zeneszerzőjének sírján, képe alatt, sarló és kalapács látható, és a ref­rén sorai:

„C’est la lutte finale…” / „Ez a harc lesz a végső…”

Akkor, tizennyolc esztendővel ezelőtt, ami­kor ott jártam, Lille-ben, már híre sem volt a Vignette utcának és a Café de la Liberté-nek, és a nyomornegyed, Saint-Sauveur is szinte teljesen eltűnt. És em­léktábla sem hirdette a Fives-Lille falán: itt dolgozott Pierre Degeyter.

AZ INTERNACIONÁLÉ 88 NYELVEN, tessék kattintani!

Az Internacionálé modern rock pop változatban kínaiul és franciául.

A Az újságíró archívumából – Vívsz magadnak szebb jövendőt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Érdekesség: miközben a hruscsovi Szovjetunió Varsóban a kommunista tömb katonai erejét fitogtatta a VSZ megalapításával, aközben Ausztria irányában kezdeményezőként, a (közép-)európai enyhülés szorgalmazójaként lépett föl. Dokumentumokkal meg nem erősített hírként terjedt akkoriban, hatvan esztendővel ezelőtt, hogy a szovjetek hajlottak volna az osztrákhoz hasonló szerződés megkötésére a magyarokkal is, csak Rákosi és közvetlen köre ellenezte körömszakadtáig, mert az örökös (svájci mintájú) semlegesség iránti magyar elkötelezettség és vele együtt a nyugati mintájú társadalmi és gazdasági berendezkedés eljövetelével az ő idejük lejárt volna…

Az osztrák államszerződés aláírásának 30. évfordulója alkalmából, 1985 májusában alkalmam volt egy hosszabb beszélgetést folytatni dr. Bruno Kreisky többszörös osztrák kancellárral, külügyminiszterrel. A legendás emlékű szociáldemokrata politikus beszélgetésünk előtt két évvel vált meg a kormányfői székétől – egészségi állapota miatt már nem vállalta a rengeteg munkával járó, további politikai-államférfiúi szerepet.

Szerencsés ember volt, az ő nevéhez fűződnek azok az évek, amikor hazája a világra nyitott, modern állammá, országgá vált. Kreisky zseniális diplomata volt, ebbéli adottságát, tehetségét közvetítőként, hídverőként egyaránt kamatoztatta a világpolitikában, a kelet–nyugati (különös tekintettel az osztrák–magyar) kapcsolatok építésében, a közel-keleti békekezdeményezésekben. Hazájában gyakorta a „Napkirály” meg „az Öreg” néven emlegették közbeszédben, sajtóban, politikai körökben egyaránt, tekintélyét még az időnként indulatos csipkelődések sem kezdték ki. Szenzációs debattőr volt, kristálytiszta logikával és bécsies jó kedéllyel áldotta meg a sors.

Alább részletet olvashatnak az 1985. májusi interjúból:

– Mi volt Ausztria nemzetközi jogi státusa 1955 tavaszáig, tehát az államszerződés megkötéséig?

– Négy nagyhatalom, a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország által megszállt 
ország voltunk, melynek szuverenitását – éppen a megszállásból adódóan – súlyos feltételek és korlátozások 
terhelték.

– Mi tette szükségessé, illetve lehetővé az osztrák államszerződés megkötését? Hogyan zajlottak az előkészítő tárgyalások?

– A kiindulópont az volt, hogy az Osztrák Köztársaság egyetlen országgal sem állt háborús viszonyban. Ebből következően békeszerződés megkötésére sem került sor. Az általunk óhajtott szerződéssel állami létünk helyreállítását, a megalapozását kívántuk elérni. Tíz esztendő alatt, tehát 1945–55 között, az osztrák tárgyaló küldöttség 260 előkészítő megbeszélést folytatott; legnagyobbrészt eredmény nélkül zárultak ezek az ülések. Az államszerződés kimunkálására három évtizeddel ezelőtt (a szerző megj.: a beszélgetés időpontja 1985. május!)  a szovjet vezetésnek az a világos és logikus felismerése 
adott lehetőséget, hogy megváltozott az európai politikai-katonai helyzet.

– Tekinthető-e az osztrák államszerződés megkötése az európai enyhülés, felé vezető első nagy lépésnek, s ha igen, miért?

– Egyértelmű igennel kell válaszolni a kérdésre. Azért, mert Potsdam óta először került sor kézzelfogható eredményekre vezető tárgyalásokra a négy nagyhatalom között. Elméletileg akkor zárult le a hidegháború korszaka. Ez még akkor is történelmileg bizonyítható állítás, ha később, a berlini és a kubai válság következtében ismét megjelent a világpolitikai szóhasználatban a krízis kifejezés. Szerencsére sikerült ezeket a problémákat háború nélkül megoldani.

– Milyen fogadtatásban részesítette a szovjet vezetés az államszerződés ügyében tárgyalni hívott osztrák 
küldöttséget, és tagjai között dr. Bruno Kreisky külügyi államtitkárt?

– Rendkívül barátságosan és nagyon reprezentatív külsőségek között, amely egy megszállt országból érkezett küldöttség számára szerfölött meglepő volt. Meg is jegyeztem, csak úgy, magunk között, hogy ha ekkora tisztelettel fogadnak bennünket, akkor egyáltalán nem valószínű, hogy dolgunk végezetlenül térünk haza.

– Milyen következtetést vontak le a Bécsből érkezett tárgyaló delegáció tagjai e légkört tapasztalván?

– Azt, hogy sorsdöntő lehetőség kihasználására nyílott alkalma az osztrák kormánynak, éppen ezért nagyon okosan, hajlékonyan kell tárgyalnunk.

– Hogyan zajlottak le a moszkvai megbeszélések, és mi állt a középpontjukban?

– Nagyon jó, építő szellemben, amely elsősorban az orosz fél megértő magatartásának volt köszönhető. Viszonylag 
gyorsan sikerült megállapodnunk a valamikori német javaknak és az ausztriai olaj-lelőhelyeknek a visszakapásában, megváltásában, amit áru-, illetve kőolaj-szállításokkal kompenzáltunk. Kedvező megváltási áron lett újra osztrák tulajdon – a többi között – a Dunai Gőzhajózási Társaság is.

– Hogyan vetődött föl a svájci mintájú örökös semlegesség gondolata?

– Szovjet részről megkérdezték tőlünk, miként képzeljük el annak megakadályozását, hogy Ausztria valamikor is Németországhoz csatlakozzék. A mi válaszunk az volt, hogy svájci mintájú semlegesség alapján, amelyet természetesen alkotmánytörvénybe is foglalunk. Erre azután kerülne sor, mondtuk, hogy az utolsó megszálló katona is elhagyja majd Ausztria földjét.

– Milyen kötelezettséget ró ez az Osztrák Köztársaságra?

– Az örökös semlegességet vállalt államnak figyelemmel kell lennie bizonyos nemzetközi jogi előírásokra. Közéjük tartozik egyebek közt az, hogy semlegességét minden rendelkezésre álló eszközzel megvédi; nem csupán területét, hanem légterét is.

– Több évtizedes tapasztalat: Ausztria sohasem szemlélte kívülállóként a nemzetközi, főként az európai helyzetet, mi több, sajátos lehetőségeinek a birtokában, minden alkalmat fölhasznált a béke megszilárdítására. Exkancellár úr! Ön diplomataként, országa diplomáciájának és kormányának vezetőjeként is oroszlánrészt vállalt hazája külpolitikai alapelveinek a kimunkálásában. Melyek ezek?

– Az osztrák külpolitika egész sor olyan alapelvet dolgozott ki, amely véleményem szerint, axióma jellegű, azaz gyakorlati tapasztalatok széles körű általánosításán nyugszik.

– Viszonyunk az államszerződést aláirt államokkal: ők voltak azok, akik legyőzték a Hitler-fasizmust, és ezzel – bár tíz évig megszállva tartották Ausztriát – lehetővé tették hazánk függetlenségének, nemzeti létének a helyreállítását az ország régi határain belül. Az ő áldozatos küzdelmük nélkül Ausztria nem létezne. Éppen ezért a lehető legbizalomteljesebb kapcsolatot ápoljuk velük.

– Közép-, Délkelet- és Kelet-Európában élő közvetlen és közvetett szomszédainkat tekintve, a legnagyobb mértékű normalizálásra törekedtünk és törekszünk, mert csak az vezet eredményre. Itt kívánom leszögezni, hogy jószomszédi kapcsolataink tipikus példája az osztrák–magyar viszony.

– Kapcsolatépítő gyakorlatunkban törekszünk az optimális európai gazdasági integrációra; részvételünk benne Ausztria gazdasági, fejlődése, illetve továbbfejlődése szempontjából létfontosságú. De egy pillanatra sem szabad elhanyagolni a Kelet-Európához fűződő fontos gazdasági kapcsolatainkat sem.

– Kötelességünknek tekintjük, hogy Bécset a világpolitikai jelentőségű találkozások egyik középpontjává tegyük, és 
ebből a célból a szükséges létesítményeket e nemzetközi rendezvények szolgálatába állítsuk. Úgy vélem, hogy e 
feladatunknak legnagyobbrészt máris eleget tettünk, és ha rövidesen fölépül a bécsi konferencia-központ, minden objektív feltétel adott lesz. Ezt a célt nem csupán a politika motiválja; szolgálja Bécs tekintélyének további növekedését az egész világ szemében. Olyan módon, miként az Első Köztársaság idejében is hatalmas megbecsülést és jó hírnevet vívott ki magának ez a város az akkor megkezdett szociális és kommunális politikájával.

– Célunk továbbá, hogy cselekvő módon hozzájáruljunk az ENSZ békefenntartó küldetéséhez. Évtizedek óta 
teljesítenek szolgálatot katonáink (eddig mintegy 30 ezer személy) Cipruson és a Golán-fennsíkon. Tevékenységünk 
arra irányul, hogy szüntelenül növekedjék az ENSZ politikai jelentősége. Mindenütt, ahol háborús veszély fenyeget 
vagy válsághelyzet van kialakulóban, a világszervezet alapokmányának szellemében kívánunk tenni a béke és a nyugalom megőrzéséért.

– Melyek Ausztria feladatai az államszerződés 30. évfordulóján és a későbbiekben?

– Az államszerződés megkötése óta eltelt három évtized az Osztrák Köztársaság állampolgárai számára a jó ütemű 
fejlődés harminc esztendejét is jelenti. Feladatunk tehát olyan politikát folytatni, amely a jövőben is legalább ilyen, 
vagy még gyorsabb ütemű haladást tesz lehetővé mindannyiunk számára.

– Exkancellár úr! Köszönöm a beszélgetést!

(Bruno Kreisky megemlékező beszéde az osztrák államszerződés 20. évfordulójának előestéjén, 1975. május 14-én; eredeti hangfelvétel.)

Osztrák krónika, 1955 

Február 8.: Molotov szovjet külügyminiszter a Legfelsőbb Tanács ülésén javasolta az osztrák államszerződés 
megkötését. Kijelentette: ha az Ausztriát megszállva tartó négy nagyhatalom és a bécsi kormány közti szerződéssel szavatolni lehetne az Anschluss örök időkre szóló kizárását, akkor a négyek már a német békeszerződés megkötése előtt kivonulnának az országból. (Az NSZK-nak a NATO-hoz csatlakozásával hosszú időre elodázódott a német békeszerződés.)

Március 24.: Julius Raab osztrák szövetségi kancellár meghívást kapott Moszkvába, az államszerződéssel 
kapcsolatos tárgyalásokra. A bécsi minisztertanács döntése értelmében a kancelláron kívül dr. Adolf Schärf 
alkancellár, Leopold Figl külügyminiszter és dr. Bruno Kreisky külügyi államtitkár utazik a szovjet fővárosba.

Április 11.: Anasztasz Mikojan miniszterelnök-helyettes, Vjacseszlav Molotov külügyminiszter és Andrej Gromiko 
külügyminiszter-helyettes üdvözölte az osztrák kormányküldöttséget, amelyet Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök is fogadott. A szovjet kormány: az osztrák államszerződést mielőbb ki kell dolgozni és alá kell írni, 
mert az a kontinens békéjét és biztonságát szolgálná.

Április 12–14.: Szovjet részről Molotov és Mikojan vezette az osztrák politikusokkal folytatott tárgyalásokat, amelyeken Moszkva elfogadható biztosítékként jelölte meg Ausztriának Svájcéhoz hasonló örökös semlegességi státuszát.

Április 15.: A két kormányküldöttség aláírta a moszkvai memorandumot, amelyben az osztrák fél kötelezte magát az 
örökös semlegességre, elfogadta a négy nagyhatalom garanciáját országa területi sérthetetlenségére. A Szovjetunió 
kötelezettséget vállalt az osztrák államszerződés aláírására, megszálló csapatainak 1955 végéig való kivonására 
Ausztriából. A moszkvai emlékirat kétoldalú gazdasági-pénzügyi megállapodásokat is tartalmazott.

Május 2–13.: Iljicsov szovjet, Thompson amerikai. Wallinger brit és Lalouette francia nagykövet, valamint Figl 
külügyminiszter és dr. Kreisky államtitkár véglegesen megfogalmazták az osztrák államszerződés szövegét.

Május 14.: Bécsbe érkezett Vjacseszlav Molotov szovjet, John Foster Dulles amerikai, Harold MacMillan brit és 
Antoine Pinay francia külügyminiszter. (Az államszerződést is ebben a sorrendben írták alá.)

Május 15., 11 óra 30: A bécsi Felső-Belvedere-palota márványtermében a négy nagyhatalom külügyminisztere, valamint Leopold Figl, az osztrák diplomácia vezetője aláírta a Második Osztrák Köztársaság teljes függetlenségét és szuverenitását kimondó államszerződést.

A korabeli osztrák filmhíradó beszámolója az eseményről; tessék kattintani! A kommentátor: „Ausztria ismét szabad, demokratikus, szuverén köztársaság….A haza újra a miénk!”

Június 7.: Az osztrák törvényhozás egyhangúlag elfogadta az államszerződés és az ország semlegességére 
vonatkozó nyilatkozat szövegét.

Július 27.: Miután a négy nagyhatalom törvényhozása is ratifikálta az okmányt, érvénybe lépett az osztrák államszerződés.

Október 26.: Az Ausztriát megszálló hatalmak utolsó katonája is elhagyta az ország területét. A parlament beiktatta az Ausztria semlegességét kimondó alkotmánytörvényt. 1965-ben ezt a napot az Osztrák Köztársaság nemzeti ünnepévé nyilvánították.

November 22.: A Magyar Népköztársaság és a Svájci Államszövetség kijelentette, hogy elismeri az Osztrák Köztársaság örökös semlegességi státuszát.

December 15.: Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár bejelentette: a Biztonsági Tanács javaslatára az ENSZ-közgyűlés 555. plenáris ülése fölvette a világszervezetbe Ausztriát.

* * *

Az osztrák államszerződés napján tartották a Magyarország–Dánia válogatott labdarúgó-mérkőzést. A magyarok Kocsis két, Palotás egy és Sándor három góljával 6–0 arányban legyőzték a dánokat Koppenhágában.

Előtte három héttel, április 24-én a bécsi Práterben játszottak Európa-kupa meccset az osztrák és a magyar fiúk. A végeredmény: 2–2. A vendéglátók mindkét gólját Probst lőtte, a magyarokét Fenyvesi és Hidegkuti. Emlékezetes jó mérkőzés volt, akárcsak az október 16-i, budapesti visszavágó, amelynek végeredménye: 6–1. A góllövők: Tichy, Kocsis, Czibor (kettőt is!), Tóth II. és Puskás. Az osztrákok közül Grohs volt eredményes.

Még mindig 1955. május 15-e történéseihez: aznap csendült föl a (nyugat-)német rádióban a kor rajongott sztárja, a csodás hangú és sokoldalú, akkor 24 éves Caterina Valente előadásában a nagy sláger: „Ganz Paris träumt von der Liebe” (Egész Párizs szerelemről álmodik). A dal máig gyakorta elhangzik a rádiókban.

Filmes összefoglaló Ausztria 1945–1999 közötti évtizedeiről, benne az államszerződés aláírásáról:

Österreich unser Jahrhundert 1945 – 1999 Teil 1

Österreich unser Jahrhundert 1945 – 1999 Teil 2

Österreich unser Jahrhundert 1945 – 1999 Teil 3

Heinz Conrads (1913-1986), a 20. századi osztrák színészet egyedülálló egyénisége, színész, kabaréművész, milliók rádiós és tévés kedvence, kiváló humorista, konferanszié 1946-tól negyven éven át, a haláláig vezette minden vasárnap reggel az osztrák rádióban a „Was gibt es Neues?” című, gyakorlatilag egyszemélyes rádióshow-t. A közvetítés helyszíne minden alkalommal zsúfolásig megtelt, vasárnap kora délelőtt kiürültek az utcák, mert mindenki a legendát, Heinz Conradsot akarta hallani. Az ő műsorkezdő dala az államszerződés aláírása utáni héten már így végződött: „…wir wünschen Dir liebes Österreich, einen schönen guten Morgen, wir sind so frei.” Azaz: kívánunk neked, kedves Ausztria, szép jó reggelt, (hisz) oly szabadok vagyunk.

A Österreich ist frei! – 70 éve írták alá az osztrák államszerződést bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nemzetközi alapítványt szervez egy 60 esztendős New York-i ügyvéd, vegyészmérnök, szabadalmi-találmányi ügyvivő, Gabriel P. Katona, azaz Katona Gábor, aki a pesti Pozsonyi út 23-ból távozott külföldre 1956 őszén. Az alapítvány segítségével szeretné létrehozni a Magyar Holocaust Múzeumot 1994-re, ezzel is emlékeztetvén napjaink és a jövő nemzedékeit arra a 631 ezer vértanúra, akit az 50 évvel ezelőtti vészkorszak idején, a magyar történelem legsötétebb hónapjaiban hurcoltak haláltáborokba, munkaszolgálatra, gyilkoltak meg a gettókban, nyílt utcán, nyilasházakban, géppuskáztak a Dunába. A holokauszt múzeum a főváros V. kerületében, a Vadász utca 29-ben lenne.

– Miért éppen ott? – kérdem a budapesti hivatalos és magánlátogatáson időző Katona Gábort.

– Azért, mert az az épület, a valamikori üvegház volt a háború alatt a magyarországi zsidóság önmentő törekvéseinek, mozgalmainak a központja. Ez a Vadász utcai ház egykoron családi tulajdonunk, az ifj. Weiss Gyula és Fiai Táblaüveg-nagykereskedés központja volt. Valójában már azért is műemléknek számíthat, ugyanis Kozma Lajossal, a Bauhaus legismertebb magyar építészével terveztette nagyapám és apám. Kozma zsenialitására jellemző, hogy a székház egyúttal cégünk reklámja is lett, ugyanis az általunk forgalmazott összes üvegféleséget bemutatóul felhasználta benne.

A pesti, Vadász utcai Üvegház, nem sokkal az elkészülte után.

Holokauszt-emlékhelyek és múzeumok vannak már a világban, csupán itthon nincs még, abban az országban, ahonnan a legrövidebb idő alatt a legtöbb zsidót elhurcolták a németek és – hűséges kiszolgálója, a Horthy-rezsim fajüldöző törvényei által legalizálva – a Szálasi-puccs után a nyilas hordákkal is kiegészült csendőrség, rendőrség. Emlék- és kutatóhely, történelemoktató központ egyaránt lenne a Vadász utca 29., ugyanis az állandó és időszaki kiállítások, az archívum segítségével szeretnénk megcáfolni a hitleri propaganda máig idézett rágalmát, amely szerint a zsidók passzívan tűrték volna a haláltáborokba hurcolásukat.

– Milyen emlékei vannak az „üvegházi” hónapokból?

– Eszmélő kamaszfiú voltam, aki előtt nem lehetett eltitkolni családom, mindenekelőtt édesapám, Weiss Arthúr politikai nézeteit, embermentő, értsd mindenekelőtt: zsidómentő törekvéseit, cselekedeteit.

(Az olvasó eligazítása céljából: Katona úr Weiss Gáborként látta meg a világot, de édesapja mártírhalála után nevelőapja, dr. Katona Imre orvos a nevére vette. „Jobb is volt így – emlékezik beszélgetőtársam –, mert egy orvos fia egy fokkal könnyebben tanulhatott tovább az ötvenes években, mint egy nagykereskedőé.”)

– Negyvenhárom végén, negyvennégy elején bizonyosodtunk meg a koncentrációs táborokból szökött két lengyel (pontosabban: szlovák – a szerk.) fiatalember elmondása és más hírek alapján, hogy a németek megsemmisítő táborokat működtetnek Lengyelországban – mondja Katona Gábor. – Akkoriban a fővárosiak még azt sem tudták, hogy a Kárpátalja, Felvidék, Erdély zsidóságát már rég elhurcolták és meggyilkolták. A magyar vidéki zsidók deportálása 1944 tavaszán kezdődött, és pár hónap alatt 147 vonatszerelvénnyel 434 ezer embert vittek a németek és magyar karhatalmi segítőik a haláltáborokba. Édesapám akkor sürgősen létrehozta a zsidó hitközség kivándorlási osztályát, hogy társaival, Kasztner Rezsővel, Komoly Ottóval, Krausz Miklóssal és más cionista aktívákkal együtt megszervezze az életveszélyben lévő százezrek kimenekítését a brit mandátumterületnek számító Palesztinába.

Tekintettel arra, hogy Krausz Miklós ismerte Carl Lutzot (bal oldali kép), a budapesti svájci konzult, elintézte, hogy az üvegházban állítsák föl a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztályát, amelynek vezetésével apámat bízták meg. Akkor kapott diplomáciai mentességet a Vadász utca 29.

(Itt megint csak álljunk egy magyarázat erejéig: Svájc és más semleges államok a háború alatt a nemzetközi jog és gyakorlat szerint elvállalták olyan államok magyarországi diplomáciai képviseletét, amelyekkel a Magyar Királyság – mindenekelőtt a német érdekek miatt – hadiállapotba került s ily módon a diplomáciai kapcsolatokat is megszüntette. Így lett a többi között az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Románia és még jó néhány állam magyarországi védőhatalma Svájc. Ennek megfelelően a szóban forgó országok itteni ingatlanait – a többi között a Szabadság téri amerikai követség épületét – is svájci megbízottak kezelték.)

Az üvegház hétköznapjairól mondja az akkor még gyermek Katona Gábor:

– Napok alatt elterjedt a fővárosban és vidéken is, hogy elsőként a svájci kormány 7500 védő útlevél – Schutzpass – kiadására hatalmazta föl budapesti konzulátusát. Ezeket az életmentő dokumentumokat mindenekelőtt a legveszélyeztetettebbek, a kényszermunkára és haláltáborokba menetelők számára állították ki a kivándorlási osztály ugyancsak zsidó, de svájci védelem alatt álló munkatársai: Grossmann Sándor, Vörös Weisz Margit, Zerkovitz Imre, Eppler Erzsi, Deutsch Berta (Dundi), Radó Margit, Weiss Margit és mások.

(Engedtessék meg, hogy a hitelesség kedvéért újabb olyan kiegészítést tegyünk, amelyről Katona úr a vészkorszak napjaiban, gyermekként nem tudhatott: Lutz konzul és Krausz Miklós közösen fogalmazta meg a svájci címerrel ellátott, Carl Lutz által aláírt és lebélyegzett, a magyar nyilas hatóságok által is majdnem mindvégig elfogadott védő útlevél szövegét. Bern kétszer 7800 okmány kiadását engedélyezte. Lutz – látván, hogy igen nagy tömegeket fenyeget a biztos halál – a Schutzpass-t tovább fejlesztette, és a svájci külügyminisztérium tudta nélkül, a történelemben elsőként kollektív útlevelet bocsátott ki, amelyre egész családokat, közösségeket vett fel. Az ő nevéhez fűződik a Védlevél (Schutzbrief), amely felmutatóját „svájci állampolgárrá”, otthonát pedig svájci felségterületté minősítette. Ugyancsak ez a mélyen vallásos, puritán, visszahúzódó, migrénes fejfájásokkal küszködő beosztott diplomata, hazájában méltatlanul elmarasztalt, nálunk évtizedekig elfelejtett antihős Lutz fogadtatta el a Magyarországot megszálló német hatóságokkal és a magyar külügyminisztériummal a „Palesztina-certifikátumot”: mindazok, akiknek a nevére Palesztinába szóló kivándorlási igazolványt állít ki, elvileg – bár útlevelük nincs, miután zsidók a fajüldöző törvények miatt ilyet a magyar hatóságoktól nem kaphattak – palesztin állampolgárnak számítanak. Miután Svájc volt Nagy-Britannia védőhatalma, Palesztina pedig brit mandátum a Népszövetség határozata értelmében, a certifikátummal rendelkezők svájci védelem alá kerültek. Ez persze, miként más, vatikáni, svéd, Vöröskereszt-, spanyol, portugál okmány, nem mindig jelentett abszolút biztonságot az üldözötteknek, mert sok esetben a valódi papírokat is hamisnak nyilvánították és megsemmisítették a féktelen gyűlölettől elvakult nyilasok, csendőrök, rendőrök. Viszont az is igaz, hogy csupán a svájci dokumentumokkal mintegy 60 ezren menekültek meg a biztos haláltól!)

Visszatérve az üvegházhoz: igen gyorsan megtelt magyar vidéki és pesti, sőt külföldi menekültekkel, keresztény katona-szökevényekkel, szökött szövetséges hadifoglyokkal, politikai nézeteikért üldözöttekkel – mondja Katona Gábor. – A Vadász utcába karhatalmat vezényeltek, hogy féken tartsák a védőokmányért tülekedő sárga csillagos ezreket. Emlékezetem szerint 2300 főig vezették a kivándorlási hivatalba menekültek nyilvántartását, aztán fölhagytak vele, mert nem látták értelmét. A ház összes helyisége, pincéje, padlása, raktárai megteltek emberekkel. Orvosi rendelő, kis kórház, hatalmas konyha, pékség működött ott. Később sikerült kibérelni és svájci védelem alá helyezni a szomszédos, kívülről romos, lakatlannak látszó Vadász utca 31. alatti épületet, a Magyar Labdarúgó-szövetség székházát is. Az üvegházból titkos átjárót vágtak oda. Később a Wekerle utca 17. számú házat is sikerült birtokba venni. Addigra az amerikai követség Szabadság téri épülettömbje is „svájci” menekülteké lett.

– Túl békésnek hangzik ma mindez, mintha a papírok és a védett épületek oltalmában mindenkinél nagyobb biztonságban és nyugalomban élték volna át a vészkorszakot…

– Senkinek sem kívánom az akkori „biztonságot és nyugalmat”. Nyilasok többször is megtámadták az üvegházat és a többi védett házat. Volt, amikor a háztetőn át próbáltak bejutni, gazdag zsákmányt sejtve. Egy alkalommal szem- és fültanúja voltam, amikor csak Lutz konzul igen határozott föllépésére vonultak vissza a nyilasok. (Ezt az epizódot a Bern mellett élő Gertrud Lutz, a konzul felesége is elmondta e sorok írójának.) Magát az üvegházat saját osztag, a Hagana is védte. Nem titok, az élelmiszeren kívül fegyverhez is hozzájutottak a bentiek. A legbátrabbak, mint például Rafi Friedl, azaz a Szlovákiából Pestre szökött Sampiás János, aki Gestapo-egyenruhában járt portyázni fiatal cionista társaival, diplomáciai rendszámú gépkocsikon vitték az élelmet a gettóban sínylődőknek. A palánkon hajították át az életet jelentő csomagokat.

A nagy fegyvertényt azonban fegyver nélkül, az üvegházban követték el a legügyesebbek. Nagyszerű okmány-, bélyegző- és aláírás-hamisító műhely működött a Vadász utcában, ahol a valódi svájci dokumentumokon túl is ezrével készültek a reményt adó, életmentő iratok, és amelyeket ugyancsak az önmentő zsidó csoportok – futárként nemegyszer jómagam is – juttattak el üldözött társaiknak.

(Egy újabb kori adalék: a Katona úr által is többször említett Grossmann Sándor, a Vadász utcai kivándorlási hivatal aktívája eredeti dokumentumok sokaságával hitelesített könyvet írt a zsidó önmentő akciókról. Ebben a könyvben áll, hogy a svájci konzul tudtával és szellemi irányításával folyt az okmányhamisítás. A németek által engedélyezett védő útlevelek sorszáma egyszer sem haladta meg a bűvös 7800-at, mégis sokkalta több készült belőlük, mert nagyon okosan a betűjelét változtatták. 1944 karácsonyáig legalább 150 ezer életmentő okmány készült az üvegházban. „Tudtam, hogy az úttörők (a cionista aktívák – a szerk.) hamis papírokat produkálnak a különféle életmentő akcióikhoz, de azt nem, hogy számuk meghaladja a 150 ezret – mondta Lutz a 70-es évek elején. – „A legsajnálatosabb, hogy nem jóval előbb kezdődött meg a védőútlevél-akció, mert akkor talán a magyar vidék zsidóságát is sikerült volna megmenteni.”)

Évek óta egyszerű márványtábla hirdeti a Vadász utca 29. alatt (jobb oldali kép, forrás) hogy kegyelettel emlékeznek Weiss Arthúrra azok, akik ott élték meg a felszabadulásukat. Weiss Arthúr, Katona Gábor édesapja viszont az önmentő ügy mártírja lett. 1945. január 1-jén a nyilasok tőrbe csalták és elhurcolták.

A Az újságíró archívumából: Embermentő központ a vészkorszakban – Máig őrzi titkait az Üvegház bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Németh Miklós, az MSZMP Po­litikai Bizottságának tagja, a Mi­nisztertanács elnöke tegnap Vas megyébe látogatott. Délelőtt Szombathelyen, a megyei pártbizottság székházában két és fél órás megbeszélést folytatott a Vas megyei országgyűlési képvi­selőkkel. A kötetlen konzultáción elsősorban az Országgyűlés már­ciusi ülésszakának napirendjén szereplő témákat tekintették át. A Vas megyei képviselők kife­jezték azt a meggyőződésüket, hogy a nemrég elfogadott gyülekezési törvény egyik passzusát, nevezetesen azt, amelyik megtilt­ja, hogy a Kossuth téren politi­kai demonstrációt rendezzenek, módosítani kell. Németh Miklós erre vonatkozóan elmondta, hogy két változatot terjesztettek az Országgyűlés elé. Az egyik csak a parlament üléseinek idejére tilt­ja meg a demonstrációt az érin­tett területen, míg a másik egyéb kivételekkel tartaná fenn a tilal­mat. A kormányfő ezt követően délben fölavatta Szombathelyen hazánk első tároltprogram-vezérlésű digitális telefonközpontját. Az eseményre eljött dr. Heinrich Neisser, az osztrák kormány köz­igazgatási minisztere, jelen volt Berecz Frigyes ipari, Derzsi And­rás közlekedési, hírközlési és épí­tésügyi miniszter, a Budapesten és Bécsben akkreditált diplomá­ciai kar számos vezetője.

Németh Miklós avatóbeszédé­ben hangsúlyozta: az ország inf­rastruktúrájának fejlesztése a kormány kiemelt programjai kö­zé tartozik. Mint mondotta, fej­lett infrastruktúra, ezen belül korszerű távbeszélő-hálózat nél­kül hatékony gazdaság elkép­zelhetetlen. A hazai távbeszélő-hálózat megújításában a szombathelyi digitális telefonköz­pont üzembe helyezése az első lé­pés, amelynek megtétele széles körű nemzetközi együttműködés­nek köszönhető. A közreműködő osztrák francia és kanadai cégek munkáját, segítőkészségét példaértékűnek nevezte Németh Mik­lós, majd rámutatott: a kormány mindent megtesz azért, hogy az ezredfordulóig európai színvonal­ra fejlődjék hazánkban a táv­közlés.

Heinrich Neisser felszólalásá­ban példamutatónak nevezte ha­zánk és Ausztria együttműködé­sét. Majd azt hangsúlyozta, hogy az osztrák szövetségi kormány a maga részéről mindent megtesz a két ország vállalatai közötti kapcsolatok szorosabbra fű­zéséért. Mint kiemelte, különösen nagy lehetőséget lát erre a határ menti régiók vonatkozásá­ban.

Túlzás nélkül állapíthatta meg dr. Valter Ferenc, a Magyar Pos­ta elnökhelyettese az avatás alkalmából összehívott nemzetközi sajtókonferencián: korszakos változás kezdődött a magyar telefónia történelmében. Digitális sziget keletkezett a Szombathelyen és Vas megye további 13 településén üzembe helyezett, 27 ezer vonalkapacitású telefonközpontok révén az egyelőre analóg magyar távközlési hálózatban. A február 3-án kezdődött próbaüzemelés néhány hete alatt 8500 előfizető állomását kapcsolhatták át a mindentudó új központokra.

Ezekben a napokban további 2500, az év végéig pedig még 3000 előfizetőt csatlakoztatnak a teljesen elektronikus berendezésre.

A napjainkban a legkorszerűbbnek számító DMS 100/200 típusjelű rendszert a kanadai Northern Telecom cég fejlesztette ki. Észak-Amerikában 1800 ilyen központ létesült eddig 24 millió állomással. Az Austria Telecom nyugati szomszédságunkban 13 telefonközpontban 110 ezer ilyen telefonállomást üzemeltet.

A posta elnökhelyettese közölte: már áprilisban átadják a forgalomnak Budapesten a szintén digitális belföldi távhívóközpontot, és még az idén Budafokon, Székesfehérvárott, Gárdonyban és körzeteikben, jövőre Zalaegerszegen, Lentiben, Sopronban, és az említett helységek körzeteiben létesül kanadai–osztrák–magyar közreműködéssel digitális telefonközpont és -hálózat. A Magyar Posta következő tízéves fejlesztési terve (mai áron számolva 300 milliárd forintos beruházással) hárommillió előfizető kiszolgálására alkalmas központkapacitást kíván megvalósítani. „Felerészt a posta nyereségéből, 10 százalékban költségvetési támogatásból, a többit pedig itthoni és külföldi hitelből” válaszolta dr. Valter az egyik osztrák laptudósító kérdésére, amikor az a szépreményű tervek anyagi hátteréről érdeklődött. A posta arra is törekszik, hogy működő tőkét vonjon be elképzeléseinek realizálására. Ezek egyébként korántsem a Magyar Posta „magánügyei”, annál inkább az egész népgazdaság sürgős, hatékony és hosszú távra megoldást követelő problémája. Az elaggott, helyenként csak a postás dolgozók áldozatvállalásával életben tartható magyar telefonhálózat korszerűre cserélése, bővítése haladásunk egyik feltétele.

Fölvetődött az a kérdés is, hogy miért Szombathelyen és környékén készült el ez a mintaként és preferenciaként szolgáló központ és hálózat? Prózai az ok: a térség elavult távközlését mindenképpen korszerűsíteni kellett volna: eredetileg crossbar-rendszerű berendezéseket szántak oda, és jóformán az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy megkapja-e Magyarország az esztendőkig COCOM-tiltólistán szerepelt technikát. Az Austria Telecom igazgatóhelyettese mondta el tegnap az „üzemi titkot”: saját laboratóriumaikban szimulálták a magyarországi telefonkörülményeket, hogy a mi viszonyainknak legmegfelelőbbet fejlesszék ki. E munka befejezése szinte napra egybeesett a COCOM-tiltás megszüntetésével. Valójában a nemzetközi politikai helyzet enyhülése segítette hozzá hazánkat a digitális telefonkorszakba jogosító belépőhöz.

Edmund B. Fitzgerald, a Northern Telecom elnöke igen bátornak nevezte a magyar távközlési szakembereket, és Kőszeg esetét említette példaként: elektromechanikus, crossbar telefonhálózat helyett már létesítettünk digitális telefonhálózatot, de hogy kézi kapcsolású telefonközpont után következzék a számítógép – ez kuriózum a szakmában. Berecz Frigyes ipari miniszter a Magyar Hírlap kérdésére elmondta: akkora minőségi ugrást tett a magyar távközlés, mint a hírtovábbítás a füstjelektől az első telefonig. Részese a magyar ipar a hazai számítógépes telefóniához szükséges berendezések fejlesztésének, előállításának. Amellett, hogy az ő számára is új korszak kezdődött, egy új gyártási kultúra meghonosodásával, modern termékek kínálatával akár újabb exportpiacok is nyílhatnak előtte.

A hazánkban elsőként létrehozott integrált digitális távbeszélő-hálózatot üzemeltető Soproni Postaigazgatóság vezetője, Bodnár László – miközben a magyar kormányfő és az osztrák közigazgatási miniszter a központavatón a két ország nemzetiszínű szalagját elvágta – elmondta: az 1875 millió forintos beruházásban 892 millió forint értékű a külföldi hányad. Maga a telefonközpont negyedakkora helyen elfér, mint a mostanáig „legkorszerűbbnek” tartott crossbar-típusú kapcsoló-berendezés. A Vasban tegnap fölavatott „digitális sziget” a többi között alkalmas több állomás összekapcsolására konferenciák tartására, önébresztő-szolgálatra telefonhívások átirányítására, ha az előfizető nincs éppen a saját lefonja közelében. Egyúttal arra is, hogy bizakodással töltse el telefonra várók százezreit: belátható időn belül mégiscsak telefon-közelbe jutnak.

A Az újságíró archívumából: Digitális sziget Szombathelyen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.