„Döntött a kormány: ahogy vállaltuk, szeptember 1-től áfamentessé tesszük a vényköteles gyógyszereket” – írta a kormányfő.Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter azt írta a Facebook-oldalán: a vényköteles gyógyszerek áfájának 0 százalékra csökkentése nem hirtelen ötlet, és „nem utólag kitalált ígéret”, hanem a Tisza nyilvánosan elérhető, hivatalos kormányprogramjának része.

A tárcavezető kiemelte: a vényköteles gyógyszerek áfamentessége különösen azoknak jelent segítséget, akik betegségük miatt rendszeresen többféle vagy drágább gyógyszert kénytelenek kiváltani. Minél több gyógyszert kell valakinek megvásárolnia, annál többet számíthat számára az áfacsökkentés – fűzte hozzá.

Magyarországon a vényköteles gyógyszerek eddig a kedvezményes, 5 százalékos áfakulcs alá tartoztak – függetlenül attól, hogy a készítmény társadalombiztosítási támogatásban részesül-e -, szemben a 27 százalékos általános áfakulccsal.

A Szeptember 1-jétől áfamentesek a vényköteles gyógyszerek bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

– Mama találkozott vele, ismerte?

–Persze, beszédes asszony volt, még idős korában is, úgy emlegette ” a haza bölcsét” jó zalai tájszólásban, hogy: „A Ferkó, ja, hát a Ferkó csak urizányi szeretett, meg politizányi szeretett, dógoznyi a Ferkó sóse szeretett…”

Ebből is látszik, hogy tényleg senki sem lehet próféta a saját családjában!

A dolog ennyiben is maradt, a parti mama, – azért ez volt a neve, mert egy dombon laktak, Zalában pedig a domb az ugye part -, hamarosan elment, én pedig nem kutakodtam tovább, bár amikor a Kossuth Rádió főszerkesztője lettem, akkor az íróasztalom fölé kitettem egy Deák képet…

2003-ban a Deák bicentenáriumon, Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára kitaláltam, hogy össze kellene hívni a Deák-rokonságot, – száz évvel korábban volt hasonló összejövetel. A Kossuth Rádióban, az akkori Napközben című műsorban elmondtam az ötletet, és már adás közben telefonált a söjtöri polgármester asszony, hogy ők vállalják a házigazda szerepét.

A találkozóra több mint negyvenen jöttek el, érkeztek külföldről is rokonok, így Bajorországból Deák László, aki egyébként a lazarénus lovagok, a Szent Lázár lovagrend képviselője volt Budapesten.
Később ő szervezte meg azokat a sétákat március tizenötödikére, ahol a Kossuth és a Deák nemzetség-rokonság tagjai a Kerepesi temetőben együtt emlékeztek meg 1848-ról. Az ötletet Mádl Ferenc is támogatta… Eredetileg úgy volt, hogy a Batthyány és a Széchenyi leszármazottak is jönnek, de betegség miatt lemondták a dolgot. A temetőben kinyitották a mauzóleumokat, egyszer még Dévai Nagy Kamilla is eljött, gitározott, énekelt, szép emlékezés volt és szép emlék maradt.

A söjtöri találkozón sokat emlegették Hertelendy Annát, (1744-1803), aki 1757. augusztus 28.án ment férjhez kehidai Deák Gáborhoz (1730-1788), vagyis Deák Gábor és Hertelendy Anna Deák Ferenc, a „haza bölcse” apai nagyszülei voltak. Anna egy igen nagy vagyon egyetlen örököse volt, és Mária Terézia korának híres szépsége. A művelt, latinul jól beszélő felvilágosult asszony a negyedik gyermek születése után, igen fiatalon megszökött Nyitrára az egyik rokonával, Uzovics Ferenccel. Onnan Bécsbe majd Párizsba utazott, pazarló élete miatt nagy adósságot halmozott fel. Akkor, amikor a kehidai birtok évi jövedelme 800 forint volt, több mint 60 ezer forintos adósságot hozott össze.

A Deák család évtizedeken át próbálta visszafizetni az adósságot, de nem sikerült, így azt Széchenyi fizette ki, az övé lett a birtok. Széchenyi azt mondta Deák Ferencnek, hogy neked életjáradékot adok, mert túl jószívű vagy és a pénzt elosztanád, menj vissza Pestre és kezdj újra politizálni. Így költözött vissza Pestre Deák Ferenc, bérelt két szobát az Angol királynőben és hozta létre a kiegyezést.

Söjtörön, 2003-ban a jelenlévő rokon nők nyomdafestéket nem igazán tűrő kifejezésekkel úgy szidták Hertelendy Annát, mintha el sem telt volna az a 240 év…

A Duna TV-nek filmet is készítettünk, András Ferenc volt a rendező, – szegről-végről anyai ágon szintén rokon -, és a film készítése közben derült ki, hogy a Deák nemzetség a Dunántúl egyik legnagyobb nemesi nemzetsége volt, és Móricz Zsigmond róluk vette az ötletet a Rokonok című könyvhöz…

Anyaggyűjtés közben még valami előkerült: Deákot az 1850-es években kirabolta két betyár, elvitték az ezüstöt. Nem sokkal után a betyárokat elfogták, és fölkötötték. Az egyiket úgy hívták: Kulics. Nos, anyai ágon Kulics a családnév, zalai a család, apai ágon ott a Deák rokonság, az ezüst pedig nincs meg…

https://wooland.blog.hu/2019/03/26/kettos_kiegyezes
https://wooland.blog.hu/…/hogyan_segitette_elo_egy…
https://wooland.blog.hu/…/a_magyar_sikertortenet_a…

A Senki sem lehet próféta… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mindannyian tisztában vagyunk a folyóiratok honoráriumaival, a könyvkiadás pénzügyi hátterével, a színházi élet szerzői, rendezői díjaival – emlékeztetett, kiemelve: „én egyetlenegy olyan emberrel sem beszéltem, aki OJD közpénzből finanszírozott jogdíjait piaci mértékűnek, vagy etikailag, szakmailag vállalhatónak tartotta volna”.

„Néhány operett librettójára közel félmilliárdot felvenni egy olyan állami szervezettől, amelyben az egyik aláíró a szerző élettársa, későbbi felesége volt, még akkor is etikátlan lenne, ha az ár piacilag kikezdhetetlen lenne” – hangsúlyozta L. Simon László, hozzátéve: de az ár nem kikezdhetetlen, sőt, kirívóan aránytalan, bármit is mondjon róla maga a szerző.

Közben Tarr Zoltán miniszter bejelentette: visszaszereztek 1,3 milliárd forintot: pluszban ennyit fizettek volna még Orbán János Dénes műveiért. A társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter szerdán a Facebook-oldalán azt írta, ennyit fizetett volna a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) új operettek megírására, fordítására és külföldi bemutatására. A támogatást Hankó Balázs minisztériuma ítélte meg a KMTG-nek – közölte Tarr Zoltán.

Orbán János Dénesről a Prae.hu irodalmi lap írta meg vasárnap, hogy a szakmai vezetése alatt álló Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) több mint négyszáz millió forintért vásárolta meg kilenc művének, operettlibrettójának felhasználási jogait. A 24.hu információja szerint a Budapesti Operettszínház 90, a KMTG 422 millió forintot fizetett Orbán János Dénesnek a műveiért. Az Operettszínház és a KMTG ügyvezetője ugyanaz a személy, Rózsás Péter. A KMTG ügyvezetője 2025. július 21-ig Tódor Szidónia Ágota volt, Orbán János Dénes felesége – írta a Magyar Hang az Opten céginformációs rendszer adataira hivatkozva.

A Prae cikke szerint a 2015-ben alapított szervezet több mint tízmilliárd közpénzt kaphatott. 2025 márciusa és 2026 áprilisa közt, azaz alig 13 hónap alatt megvásárolta a KMTG Orbán János Dénes „mintegy kilenc” szövegének felhasználási jogait öt, illetve hat évre, de minden esetben valamiért 2031. 08. 28-ig. A nagybevásárlás összértéke 422.421.620 forint volt, ez az összeg jelentősen nagyobb az irodalmi Nobel-díj összegénél…

Orbán János Dénestől mint magánszemélytől vette ezt a KMTG, közpénzből, mialatt Orbán János Dénes volt a szakmai vezetője a szervezetnek. Azaz szakmailag azt tartotta jónak, hogy önmagától csaknem félmilliárd forintért vásároljon szövegeket a szervezete.

A szervezet honlapján megtalálható, nettó 5 millió forint fölötti szerződések szerint más íróktól-költőktől nem vettek műveket, csak Orbán János Dénestől, illetve az általa írt Dankó Pista és az Oroszlánszerelem című darabok zeneszerzőitől.

A nettó 28–56 millió forint közötti értékű szerződéseket az Erős János, az Orfeum Mágusa, a Hamupipőke, a Dankó Pista, az Oroszlánszerelem, a Papucsszaggató királykisasszonyok, a Csongor és Tünde, a Búbocska és a Magyar Faust című művekre kötötték.

A Wikipédia szerint Orbán János Dénes (gyakori rövidítéssel OJD) erdélyi származású, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, irodalomszervező és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja. Az 1990-es évek óta a kortárs magyar irodalmi élet egyik legmeghatározóbb, gyakran vitatott, az irodalom „fenegyerekeként” is emlegetett alakja.

A Prae cikke szerint Orbán János Dénesnek nem volt elég a 2023-as Kossuth-díjjal járó dicsőség és a nettó 24,7 millió forintos pénzösszeg. Talán megtudta valahol, hogy a Nobel-díjjal mennyi pénz jár. A Nobel-díj jutalom 2024-ben 11 millió svéd korona volt, ami az akkori SEK/HUF árfolyammal számolva körülbelül 385 millió forintnak felelt meg. Egyébként az OJD szövegek csaknem a fele már legalább 14 éve elkészült, van olyan, amelyik több mint 20 éve napvilágot látott…

A L. Simon László arra kérte Orbán János Dénest, hogy mondjon le az MMA-tagságáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A NATO katonai szövetség, mindig is az volt, így akár logikusnak is mondható, ha egy csúcstalálkozó után a fegyverbarátság erősítésére a Colt az ajándék. A gesztus olyan természetesen simul bele korunk puskaporos hangulatába, hogy alig lehet csodálkozni rajta. Pedig volt idő, amikor egy csúcstalálkozó emléke egy közös fotó vagy egy dísztányér volt. Ma egy fegyver.

Samuel Colt nevét ismeri a világ. A revolver nem egyszerű használati tárgy. A Colt a vadnyugat mítosza, a személyes erőszak, a hatalom, a túlélés szimbóluma. Egyetlen tárgyban ott van Hollywood, a polgárháború, a sheriff csillaga és a pisztolyhősök egész kultúrája.

Ha valaki Coltot ajándékoz, nem pusztán fémet ad át. Történetet ad. Erdoğan nyilván tudta ezt. Ahogy azt is, hogy napok múlva senki sem fog emlékezni arra, hány százalékra emelték a védelmi kiadásokat, vagy milyen diplomáciai fordulatok kerültek a zárónyilatkozatba. A revolverre viszont mindenki emlékezni fog.

Ezért a gesztus kommunikációs szempontból zseniális, de marad utána valami rossz érzés. Talán azért, mert a tárgyak néha többet árulnak el egy korszakról, mint a beszédek. Mintha a világ lassan elfelejtené, hogy a fegyver eredeti rendeltetése a lövés. Itt egy revolver a dobozban, mint Csehovnál a puska a falon. A színdarabban az első felvonásban a kerül a falra, a harmadikban sütik el.

Lehet, hogy túlgondolom a dolgot. Lehet, hogy túl sokat gondolunk bele egy diplomáciai ajándékba. De lehet, hogy éppen ez a diplomácia lényege. A legfontosabb mondatok azok, amelyeket senki sem mond ki. Egy Colt, és más semmi, a válasz csak ennyi…

A Puska a falon, Colt a díszdobozban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A régi közmédia modell

A XX. század közmédiája alapvetően tartalomszolgáltató volt. Híreket mondott, híradót készített, kulturális és oktató műsorokat gyártott, sporteseményekről közvetített. A legitimációja az volt: „Mi olyan műsorokat készítünk, amelyeket a piac nem készítene el.” Ez a modell ma már gyengül. Streaming van. Podcastok vannak. YouTube van. Információözön van. A közmédia nem tud többé a tartalom mennyiségében versenyezni.

Az új modell: a bizalom infrastruktúrája

A Reuters Institute, az Ofcom, a BBC és az északi országok reformvitái mögött egyre inkább ez jelenik meg: a közmédia értéke nem a tartalomtömegben van, hanem abban, hogy képes-e olyan helyet létrehozni, amelyben az állampolgár bízhat, vagyis a közmédia nem egyszerűen műsorokat gyárt, hanem hitelesít, ellenőriz, archivál, kontextust ad, összekapcsol. Válságban tájékozódási pontot jelent. Ez valódi infrastruktúra-funkció!

Ami a hazai viszonyokat illeti, az 1989-90-es rendszerváltozás idején a kutatások szerint a legmegbízhatóbb intézmény a Magyar Rádió volt. A mostani rendszerváltozáskor az utolsó helyek egyikén szerepelt.

A magyar médiarendszer problémája tehát nem technikai. Nem az a kérdés, hogy hány csatorna van, hanem az, hogy a társadalom jelentős része nem ugyanazokból a tényekből indul ki. Egy demokratikus társadalom azonban nem működhet minimális, közös ténybázis nélkül. Ezért a magyar közmédia reformjának célját nem úgy kellene megfogalmazni, hogy: „független televíziót vagy rádiót akarunk létrehozni”, inkább úgy, hogy: „nemzeti bizalmi infrastruktúrát akarunk létrehozni”.

Ha ezt a logikát követjük, akkor a közmédia feladatai is másképp rendeződnek. Első helyre kerülne a hitelesítés. A közmédia egyik fő feladata a hírgyártás mellett, a tények ellenőrzése lenne. Valahogy úgy, hogy „Ha valami fontos történt Magyarországon, itt lehet megnézni, hogy mi az, amit biztosan tudunk.”

A BBC Verify vagy a francia és skandináv fact-checking modellek ebbe az irányba mutatnak. Másodszor: nem csatornákban, hanem közszolgáltatásokban kellene gondolkodni.

A bizalmi infrastruktúra logikája:

• nemzeti hírszolgálat,

• nyilvános adatbázisok,

• választási információs rendszer,

• közérdekű tudástár,

• digitális archívum,

• tényellenőrző központ.

Ha a bizalom maga a termék, akkor minden működési adatnak nyilvánosnak kell lennie.Kell a szerkesztési elvek, a költségek nyilvánossága, akárcsak a panaszok, helyreigazítások, a politikai kiegyensúlyozottsági jelentések nyilvánossága. A BBC vagy az ARD sokszor éppen azért hiteles, mert látható, hogyan működik. 

Algoritmikus nyilvánosság

A közmédia nemcsak műsort gyártana, hanem azt is vizsgálná, hogyan működnek a platformok, hogyan terjednek az álhírek, hogyan manipulálnak az algoritmusok. A digitális korszakban a médiaértés részben már infrastruktúra-feladat. Az eddigi reformelképzelések elsősorban az intézményi és jogi oldalról közelítenek, az új jogszabályi környezet, a függetlenség, a szervezeti átalakítás, az MTVA lebontása, az új irányítás bevezetése került szóba.

Ez mind szükséges feltétel, de még nem válaszol arra a kérdésre, mi legyen a közmédia küldetése a digitális korban? Erre a „bizalom infrastruktúrája” korszerű felelet. Nem a múltat akarja helyreállítani. Nem a régi televíziós korszakot akarja visszahozni. Azt mondja: a közmédia nem azért létezik, hogy csatornákat üzemeltessen. Azért létezik, hogy fenntartsa azt a minimális bizalmi környezetet, amely nélkül sem a demokrácia, sem a digitális gazdaság, sem a közélet nem tud működni.

Ha ebből egy mondatban kellene a reformprogramot összefoglalni, az így hangzana: „A magyar közmédia újjáépítésének célja nem egy új állami televízió és rádió létrehozása, hanem egy olyan nemzeti bizalmi infrastruktúra megteremtése, amely a digitális korban garantálja a hiteles információhoz való egyenlő hozzáférést.” Ez olyan elv, amelyre intézményt, finanszírozást és szerkesztőségi kultúrát is lehet építeni.

(Ezt a szöveget június elején már publikáltuk, de a tegnapi fejlemények után, – új vezetés az MTVA-ban, elsötétített képernyő, a rádiós hírszolgáltatás beszüntetése, a Bartók Rádió sugárzása a Kossuth Rádió frekvenciáján -, úgy véltük, hogy érdemes újra ismertetni.) Délelőtt érkezett meg az általa kijelölt ideiglenes vezetéssel az MTVA székházába Horváth András, az MTVA ideiglenes vezérigazgatója, és délutánra ők állítatták le a Kossuth Rádió adását, illetve sötétült el az M1 képernyője.

Kedden szimbolikus időpontban, 19:56-kor elindult az átmeneti adás az M1 csatornán Bacsó Péter A tanú című filmjével – közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája az MTI-vel. A közlemény felidézi, hogy a 16 órakor kezdődött leállás egy korszak lezárását jelentette, de egyben egy új kezdetet is. „Magyarországon mostantól egy olyan közmédia épül, amely összehozza és tájékoztatja az embereket, nem pedig megosztja és félrevezeti őket” – írták.

Az összegzés szerint A tanú című film egyszerre emlékeztet a múlt tanulságaira és arra, miért fontos a szabad, független tájékoztatás. Hozzátették: a következő napokban az M1-en a magyar filmművészet emlékezetes alkotásai lesznek láthatók. A hírszolgáltatás fokozatosan tér vissza az új szerkesztési rend szerint, a Kossuth rádió helyén pedig átmenetileg a Bartók rádió műsorai hallhatók.

A sportközvetítések, köztük a labdarúgó-világbajnokság mérkőzései, és az egyéb csatornákon futó adások, a hírszolgáltatás kivételével, változatlanul elérhetők.

„Köszönjük a türelmüket és a bizalmukat. Maradjanak velünk! Együtt dolgozunk azon, hogy a közmédia ismét olyan intézmény legyen, amelyre büszke lehet az ország” – olvasható a közleményben.

A A közmédia mint bizalmi infrastruktúra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Néhány ember 1776 július 2-án aláírt egy papírt, egy nyilakozatot, amit két nap múlva kihirdettek Philadelphiában. Ez nem azért volt forradalmi, mert fellázadtak a brit korona ellen, hiszen ilyen, vagy ehhez hasonló dolog előfordult máskor is a történelemben. De ők leírtak néhány veszélyes mondatot: hogy az emberek egyenlőnek születnek, és a hatalom nem Istentől vagy a királytól származik, hanem a néptől.

Persze voltak rabszolgák. A nők nem szavazhattak. Az őslakosoknak senki sem kérte ki a véleményét. A szabadság ünnepén sokan nem voltak szabadok. De a történelem furcsa játékot játszik. Néha nem az számít, hogy egy eszme az első pillanatban igaz-e, hanem hogy később számon lehet-e kérni rajta a saját ígéretét.

Amerika két és fél évszázada tulajdonképpen erről szól: újra és újra emlékezteti önmagát arra, amit egyszer leírt. Néha sikerül. Néha látványosan nem.

Most, a Függetlenségi Nyilatkozat 250. születésnapján sem diadalmenet az ünnep. Az ország politikailag megosztott, a társadalmi feszültségek óriásiak, a világ már nem olyan egyértelműen amerikai, mint harminc éve volt. Kína kopogtat, Európa önállósodni próbál, a mesterséges intelligencia pedig olyan korszakot nyit, amelyben már nem biztos, hogy ugyanazok lesznek a nagyhatalmak, mint eddig.

De mégis, ha végignézünk a modern világon, szinte mindenütt találunk valamit abból a kísérletből, amely 1776-ban indult. Alkotmányokat, fékeket és ellensúlyokat, szólásszabadságot, független bíróságokat, polgári jogokat, a hatalom leválthatóságának gondolatát. Nem mind amerikai találmány, de Amerika tette őket globálissá.

Lehet szeretni vagy utálni az Egyesült Államokat. Mindkettőre bőven szolgáltat érveket, azonban egy valamit nehéz elvitatni tőle: képes volt 250 éven át úgy vitatkozni önmagával, hogy közben nem szűnt meg önmaga lenni. Ez manapság, amikor országok napok alatt esnek szét, intézmények hónapok alatt veszítik el a hitelüket, és a közbeszéd néha egyetlen hosszú kiabálásnak tűnik, önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.

A születésnapokon szokás kívánni valamit. Amerikának talán nem újabb technológiai csodákat kellene kívánni. Abból úgyis lesz még. Inkább azt, hogy képes legyen ugyanazzal a bátorsággal, kíváncsisággal és önkritikával belenézni a tükörbe, amellyel emberei egykor megírták azt a bizonyos nyilatkozatot, hiszen a szabadság és függetlenség kivívása és megtartása nem egyszeri esemény, minden nemzedék folyamatosan elvégzendő házi feladata.

A Kétszázötven gyertya egy makacs köztársaság tortáján – Boldog Függetlenség Napot! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1975-ben jártam először az Egyesült Államokban, rokonoknál. Piri néni és Rudi bácsi 1956 után hagyták el Magyarországot; disszidensek, emigránsok voltak, ahogy akkoriban mondtuk. Mindkettőjüknek volt már két-két gyereke, később pedig két közös gyermekük is született. Így aztán ők is elmondhatták Karinthyval élve: a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket.

A családtörténetben benne volt az egész korszak feszültsége. Piri néni már a hetvenes évek elejétől hazajárt Budapestre. Rudi bácsi viszont kijelentette: ő csak akkor hajlandó ide repülni, ha megbuktak a kommunisták. Ezt az ígéretét be is tartotta. Csak a kilencvenes évek elején jött először Pestre.

Nekem az a másfél hónap Philadelphia, mellett Roslynban életem egyik nagy kalandja volt. Az Egyesült Államok akkor már a függetlenségi nyilatkozat kétszázadik évfordulójára készült; 1975-öt írtunk, egy évvel voltunk a bicentenárium előtt. A városban, ahol az amerikai államiság alapító emlékezete különösen erős, minden ezt az ünnepet készítette elő. Piri néni ls Rudi bácsi természetesen elvittek az Indenpendence Hall-ba, a Függetlenség Csarnokába, ahol 1776-ban kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot.

Amikor másfél hónap után hazarepültem Budapestre, magammal hoztam egy másolatot az amerikai alapító dokumentumok egyikéről, és egy kis replikát a Liberty Bell-ről, a Szabadság harangról, ezt karácsonykor néha használjuk csengettyű helyett. .. Nem a Függetlenségi nyilatkozatot, hanem az alkotmány, pontosabban a preambulum másolatát. „We the People of the United States” – „Mi, az Egyesült Államok népe azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt…

A Függetlenségi Nyilatkozat, majd a függetlenségért vívott harc megalapozta Egyesült Államok alkotmányát, melynek preambuluma tökéletesen kifejezi azt, amit népfelségnek nevezünk. Világos politikai üzenet: a hatalom forrása nem az uralkodó, nem párt, nem államapparátus, hanem a nép. 1975-ben, Magyarországról nézve, ennek a mondatnak különös súlya volt. Nem elvont alkotmányjogi formula volt, hanem annak az ígérete, hogy a közösség maga lehet saját politikai rendjének alapja.

A philadelphiai út megváltoztatott, azt is mondhatnám, hogy kinyitotta a szemem, egyszerre lett családi emlék és történelmi tapasztalat. Ott olvastam el a Gulag szigetcsoportot Szolzsenyicin-től, a szovjet rendszer valóságát bemutató és leleplező könyvet, amit Magyarországon csak 1990 után lehetett legálisan megszerezni. Mit jelent otthon lenni, és mit jelent a szabadság, mit jelent elnyomottnak és szabadnak lenni?

Most, amikor újra alkotmányozni fognak Magyarországon, érdemes lenne ezt az ominózus mondatot, sőt az egész preambulumot magyarítani. Nem túl nagy munka, és bevált gyakorlatként alkalmazható volna, például így:

„Mi, Magyarország népe, azért, hogy egy tökéletesebb országot hozzunk létre, megalapozzuk az igazságosságot, biztosítsuk a belső békét, gondoskodjunk a közös védelemről, elősegítsük az általános jólétet, és biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, elrendeljük és megalapítjuk ezt az Alkotmányt Magyarország számára.”

A „Mi, Magyarország népe” – egy amerikai emlék tanulsága bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Papp László (Fidesz), Debrecen polgármestere július 1-jén délelőtt tárgyalást folytatott a kínai Semcorp képviselőivel, akikkel közölte, a cégük nem kívánatossá vált Debrecenben – jelentette be a politikus a közösségi oldalára feltöltött videóban.

„A tárgyalás rövid volt és tartalmas” – árulta el Papp. A polgármester arról beszélt, nincs helye a városban olyan vállalatnak, amely nem tartja be az engedélyében foglaltakat, a rá vonatkozó szabályokat. A Semcorp márpedig, mint mondta, az elmúlt időszakban ezeket megszegte, ezért elveszítette a bizalmat, írja a debreciner.hu tudósítása.

Papp emlékeztetett, a Semcorp képviselőit már márciusban figyelmeztette arra, hogy tartsák be a működéshez és környezetvédelemhez kapcsolódó szabályokat, másképp súlyos következményekkel kell számolniuk. „A Semcorp minden korábbi ígéretét megszegte, amelyre tekintettel ki kell nyilvánítanom, hogy a Semcorp tevékenysége nem kívánatos Debrecenben” – magyarázta a polgármester.

A városvezető felszólította az akkumulátoripari céget, hogy fejezze be itteni tevékenységét, és azt telepítse át egy másik gyártási helyszínre. Bejelentette továbbá, az önkormányzat és annak minden vállalata elzárkózik a Semcorppal való minden további együttműködéstől, ami azt jelenti, hogy a cég további debreceni fejlesztéseit, növekedését, esetleges újabb ütemeket semmilyen formában nem támogatnak.

Papp felszólította továbbá a kínaiakat, hogy a hatóságokkal együttműködve haladéktalanul kezdjék meg a teljeskörű környezeti kármentesítést. A polgármester elmondta, a Semcorp tevékenysége jelenleg szünetel, az önkormányzat pedig a gyárterületen kívül több ponton mintavételt rendelt meg annak érdekében, hogy tisztázza, történt-e szennyezés a gyár területén kívül. Azt ígérte, a vizsgálat elvégzését követően tájékoztatást adnak annak eredményéről.

„A környezeti károk elhárítása után a kormányhivatalnak, és hangsúlyozom, nem az önkormányzatnak, hanem a kormányhivatalnak kell döntenie arról, hogy a gyár tud-e szabályosan működni és újraindítható-e. Én erre jelenleg nem látok garanciát a gyár eddigi vezetőinek felelőtlen hozzáállása miatt” – magyarázta a politikus, miért indítványozzák a gyár működésének teljes leállítását.

Ahogy arról korábban a Debreciner elsőként beszámolt, a Semcorp debreceni szeparátorfólia-gyáránál a kormányhivatal mérése során súlyos környezetszennyezést azonosítottak a talajvízben, alumínium esetében egy ponton a határérték tizenháromezerszeresét mutatták ki.

A A kínai Semcorp nemkívánatos Debrecenben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egyetlen ige, két történelemszemlélet

A magyar nyelv különös gazdagsága, hogy a „váltani” és a „változni” igék ugyanabból a gyökből erednek, mégis egészen más jelentést hordoznak.
Váltani aktív cselekvés. Valamit lecserélünk valami másra. Ahogy ruhát váltunk, munkahelyet váltunk, pénzt váltunk. A régi megszűnik, helyébe új kerül.
Változni ezzel szemben folyamat. Valami ugyanaz marad, de átalakul. Ez a nyelvi különbség 1989–1990-ben politikai jelentőséget kapott. A kérdés valójában nem az volt, hogy melyik szó hangzik jobban, hanem az, hogy mi történt Magyarországgal.

Forradalom vagy alkotmányos átmenet?

A kommunista rendszer összeomlása Kelet-Közép-Európában minden országban más utat járt be. Lengyelországban a Szolidaritás betiltása, és a katonai diktatúra után az ellenzék és a kommunista párt képviselői tárgyalásokon állapodtak meg a választásról, a hatalom békés átadásáról, és most átalakulásról, törvényes transzformációról beszélnek. Romániában véres forradalom zajlott, bár puccsnak is nevezték a történteket. Kelet-Németországot Moszkva elengedte, a berlini fal le, a kommunista uralom pedig összeomlott. A német politika a Wende, vagyis a fordulat szót használja arra, ami történt. Csehszlovákiában „bársonyos forradalomról” beszéltek. Egy időben használták még a csendes forradalom kifejezést is,- e sorok írója 1988 decemberében írta le -, hogy „csendes forradalom van Kelet-Európában”.

Magyarország egészen sajátos utat választott. Nem volt polgárháború. Nem dördültek el lövések. Nem omlott össze egyik napról a másikra az államapparátus. Fél szemmel figyelve a lengyel eseményeket, Budapesten a kerekasztal tárgyalásai, az alkotmánymódosítás, az első szabad választások és a jogfolytonosság fenntartása egy békés alkotmányos átmenetet eredményeztek.

Innen nézve érthető, miért vonzott sokakat a rendszerváltozás kifejezés. Hiszen nem új állam született. Magyarország ugyanaz az ország maradt, csupán politikai berendezkedése alakult át.

A konzervatív gondolkodás és a folytonosság

Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás szó különösen közel állt a konzervatív politikai gondolkodáshoz. A konzervativizmus egyik alapelve ugyanis nem a múlt változatlan megőrzése, hanem a folytonosság tisztelete.

Edmund Burke már a francia forradalom kritikájában azt írta, hogy a társadalom nem egyszerűen az élők közössége, hanem a holtak, az élők és a még meg nem születettek szövetsége. A politikai közösség nem tabula rasa, amelyet időről időre újra lehet rajzolni, hanem történelmi örökség, amelyet reformálni lehet, de gyökerestül kitépni veszélyes.

Ebben a gondolkodásban a változás szerves fejlődés. Ez a szemlélet jól illett Antall József történészi gondolkodásához is. Antall számára 1990 nem új Magyarország születése volt, hanem Magyarország visszatérése európai alkotmányos fejlődésének megszakított útjára. A kommunista korszak történelmi kitérő volt, amely után helyre kellett állítani a természetes fejlődést. Az egykori miniszterelnöknek volt egy profán megjegyzése is a vitáról, eszerint az ember nem rendszert, hanem gatyát vált… Ebben az értelmezésben tehát a rendszerváltozás nem kisebb esemény, hanem éppen ellenkezőleg, ez a mélyebb történelmi folyamat.

A liberális és radikális értelmezés: új rendszer született

A másik oldal ugyanakkor egészen más hangsúlyokat tett. Ha megszűnik az egypártrendszer és az állampárt, megszűnik a tervgazdaság és létrejön a többpártrendszer, ha magántulajdon válik meghatározóvá és új politikai szabadságjogok születnek, akkor az nem egyszerűen változás, hanem rendszerváltás.

Ezen értelmezés szerint az egyik politikai-gazdasági rendszer helyét egy másik foglalta el. A szocialista tervgazdaságot felváltotta a piacgazdaság. Az egypártrendszert felváltotta a parlamenti demokrácia. A marxista-leninista állameszmét felváltotta a liberális alkotmányosság. Ez valóban „váltásnak” tűnt.

Magyar Péter 2026 májusában tette le esküjét Magyarország új miniszterelnökeként, ezzel véget vetve Orbán Viktor 16 éves hatalmának. Eskütételén Magyar arra buzdította a magyarokat, hogy „lépjenek át a rendszerváltás kapuján”.

A magyar politikai és szellemi életben már régóta heves vita folyik arról, hogy valójában mit is jelentett 1990. Azok, akik igazi „rendszerváltásnak” nevezték, azzal érveltek, hogy a kommunizmus valóban véget ért – a szabad választások, a piacgazdaság, a magántulajdon és a polgári szabadságjogok mind felváltották a régi rendet. A kritikusok szerint inkább „tárgyalásos átmenetről” volt szó, amelynek során a régi kommunista elit nagyrészt megőrizte gazdasági hatalmát, politikai tőkéjét üzleti vagyonra váltotta át, és soha nem kellett valódi elszámoltathatóságnak alávetnie magát. A struktúrák megváltoztak, de sokan ugyanazok az emberek maradtak hatalmon. Ez az érvelés olyan történészek és filozófusoké, mint Tamás Gáspár Miklós, aki szerint 1990 inkább egy elitpaktum volt, mint valódi forradalom.

Magyar Péter újra használja a „rendszerváltás” szót. De a kritikusok máris azt kérdezik: valóban lebontja-e az Orbán-rendszert, vagy inkább annak intézményeit örökli? Magyar már megerősítette, hogy gyorsan lépni akar a régi rendszerhez kötődő tisztviselők ellen, de számos kihívással kell szembenéznie, és szorítja z idő, egybek között az EU-val való kapcsolatok helyreállítása a gazdaság fellendítése és a költségvetési hiány leküzdése.

Ugyanakkor a magyar történelem mélyebb mintázatában használják a „rendszerváltás” szót, de az alapvető kérdés – hogy valóban átkerül-e a hatalom más kezekbe, másik struktúrába, vagy csak a hatalom birtokosai cserélődnek – minden alkalommal nyitott marad.

A nyelv döntött?

A történelemben ritkán nyernek a filozófusok, ritkán érvényesülnek az árnyalt megoldások. A köznyelv egyszerűbb képekkel gondolkodik. A „rendszerváltás” kifejezés rövid, drámai. Kíváló címsor és politikai szlogennek még ennél is jobb.

A „rendszerváltozás” ezzel szemben árnyaltabb, de kevésbé ütős. A média is hozzájárult ahhoz, hogy az egyszerűbb kifejezés kiszorítsa vetélytársát. A rendszerváltozás lassan történészi és politológiai szó lett.

De sikerült?

Harmincöt év távlatából azonban a kérdés új értelmet kapott. Mert ma már nem azt vitatjuk, melyik szó a helyes, hanem azt, hogy mit sikerült valóban megváltoztatni. Megtörtént-e a teljes elitcsere? Átalakult-e a politikai kultúra? Megszűntek-e a régi gazdasági hálózatok, vagy csak alkalmazkodtak az új körülményekhez?

Az elmúlt évtizedek politikai vitái újra és újra visszatérnek ehhez az alapvető kérdéshez. Sokan úgy érzik, hogy a politikai intézmények ugyan megváltoztak, de a hatalom működésének logikája kevésbé.
Mások szerint éppen ellenkezőleg: a változás történelmi léptékű volt, és természetes, hogy egyetlen generáció alatt nem lehet minden örökséget felszámolni. Vagyis a vita a szavakról valójában soha nem zárult le, csak más formában folytatódik.

A politikai nyelv emlékezete

A politikában a szavak sohasem puszta címkék. A francia történelemben nem mindegy, hogy valaki restaurációról, forradalomról vagy köztársaságról beszél. Németországban más jelentése van a „Wende” (fordulat) és más a „Revolution” (forradalom) szónak. Lengyelországban sem véletlenül beszélnek „átalakulásról” (transformacja ustrojowa), nem pedig forradalomról. Magyarországon a rendszerváltás és a rendszerváltozás közötti különbség őrzi azt a bizonytalanságot, amely 1989-ben természetes volt: senki sem tudta biztosan, hogy egy korszak lezárulását vagy egy új világ kezdetét éli-e át.

Aztán még az is lehet, hogy a két szó valójában nem is egymás ellenfele. A rendszerváltozás leírja a folyamatot. A rendszerváltás megnevezi annak eredményét. Az egyik történelmi mozgás, a másik pedig politikai állapot, így a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.

Időnként azért érdemes elővenni a régebbi kifejezést. Nem azért, mert „helyesebb”, hanem mert emlékeztet arra, hogy a történelem nem mindig egyetlen pillanat műve. Néha hosszú, bizonytalan, kompromisszumokkal teli átmenet, amelynek jelentéséről még évtizedek múltán is vitatkozunk. Egyébként ez a vita önmagában is a rendszerváltozás egyik öröksége. Hiszen egy valódi demokráciában nemcsak rendszereket lehet megváltoztatni – hanem azt is szabadon meg lehet vitatni, hogy valójában mi is történt velünk…

A Rendszerváltás vagy rendszerváltozás? Micsoda különség! bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A házigazda Magyar Péter miniszterelnök korábban úgy fogalmazott, hogy a visegrádi együttműködés „újra megerősödő” szakaszába lép, és célja a rendszeres V4-es egyeztetések visszaállítása az uniós csúcstalálkozók előtt. A budapesti találkozón Donald Tusk lengyel, Robert Fico szlovák és Andrej Babiš cseh kormányfő vett részt.

A megbeszélések középpontjában a régió versenyképessége, az európai gazdasági kihívások, az energetikai és közlekedési együttműködés, valamint a közös uniós érdekérvényesítés állt. A felek egyetértettek abban, hogy a közép-európai országoknak összehangoltabban kell fellépniük az Európai Unióban, különösen a következő többéves uniós költségvetés és a gazdasági versenyképességet érintő kérdések kapcsán.

A csúcstalálkozó egyik fontos üzenete a visegrádi együttműködés politikai újraindítása volt. Magyar Péter szerint a régió országai „egy erős Közép-Európáért” dolgoznak, és a V4-ek ismét meghatározó szerepet tölthetnek be az európai döntéshozatalban.

A találkozó előtt felmerült annak lehetősége is, hogy a jövőben Ausztria szorosabban kapcsolódhat a visegrádi együttműködéshez, bár erről hivatalos döntés nem született. A résztvevők elsősorban a négy alapító tagállam közötti együttműködés megerősítésére helyezték a hangsúlyt.

A budapesti V4-csúcs így nemcsak diplomáciai esemény volt, hanem annak demonstrációja is, hogy a visegrádi országok a korábbi nézetkülönbségek ellenére ismét keresik a közös hangot, és nagyobb súlyt kívánnak adni a régió érdekeinek Európában.

A Új lendületet kapott a visegrádi együttműködés – Budapesten és Gödöllőn ülésezett a V4-csúcs bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.