Vuk Z. Cvijić és Milan Radonjić számított arra, hogy fenyegetéseket kapnak a cikkük miatt. Cvijić az N1 televíziónak arról beszélt: arra azonban nem készültek fel, hogy a gyermekeik megölését is emlegetik majd. A Radar internetes oldalán megjelent hozzászólások mindkét újságírót név szerint célba vették, és családjuk elleni erőszakkal fenyegettek.

A két szerző október 22-én közölt részleteket a Sky ECC titkosított üzenetküldőn folytatott beszélgetésekből. A Darko Šarić elítélt kábítószer-kereskedőhöz és más bűnözői körökhöz kapcsolódó üzenetek a lap értelmezése szerint Aleksandar Vučić volt szerb államfő, családtagjai és a biztonsági szolgálatok vezetőinek feltételezett alvilági kapcsolataira utalnak. Vučić aznap este azt mondta, hogy soha nem volt Sky-telefonja, nem beszélt az említett bűnözőkkel, és ő juttatta őket rács mögé.

Cvijić a Szerbiai Újságírók Egyesületének azt mondta, bejelentették a fenyegetéseket, és a számítástechnikai bűnözéssel foglalkozó ügyészség már megkereste, hogy tegyen vallomást. Az újságíró-szervezetek az elkövető azonosítását és a családok védelmét követelték. A Belgrádi Biztonságpolitikai Központ civil bizottsága külön hangsúlyozta: a gyermekek erőszakos halálának emlegetése akkor is megfélemlítés, ha átokként fogalmazzák meg; a hatóságoknak a fizikai támadás előtt kell közbelépniük.

A megfélemlítés többféle eszközzel működik

A szerbiai fenyegetések egy gyorsan romló helyzetet illusztrálnak. A Szerbiai Független Újságírók Egyesülete, a NUNS 2025-ben 380, újságírók és médiumok biztonságát veszélyeztető esetet tartott nyilván, köztük 116 fizikai támadást. Egy évvel korábban ugyanebben a nyilvántartásban 168 eset és 18 fizikai támadás szerepelt. Az adatokat az újságírók biztonságával foglalkozó állandó munkacsoport éves jelentése is közli.

Az európai Media Freedom Rapid Response hálózat 2025-ben összesen 1481 sajtószabadság-sértést dokumentált az általa vizsgált uniós és tagjelölt országokban; ezek 2377 médiamunkást vagy médiához kapcsolódó szervezetet érintettek. A leggyakrabban rögzített jogsértések közé a verbális támadások, a lejárató kampányok és a megfélemlítés tartoztak. A hálózat szerint a digitális fenyegetések is terjedtek, és egyre gyakrabban politikai szereplők álltak az újságírókra nehezedő nyomás mögött.

A terepen dolgozó tudósítókat rendőrök, politikai szereplők és tüntetők is bántalmazták. Az Európa Tanács újságíró-biztonsági platformjának partnerszervezetei a 2025-ös évről szóló jelentésükben a demonstrációkhoz kapcsolódó támadások különösen magas szintjét jelezték Szerbiában, Grúziában és Törökországban. A háború további közvetlen életveszélyt jelent: ugyanez a jelentés négy médiamunkás 2025-ös halálát rögzítette Oroszország Ukrajna elleni háborújában.

A megfigyelés a tudósítók kapcsolatait is veszélybe sodorja. Az Amnesty International 2025 márciusában arról számolt be, hogy a balkáni oknyomozó hálózat, a BIRN két szerbiai újságíróját Pegasus kémszoftverrel próbálták célba venni. Az egyik újságíró nem kattintott a fertőzést előkészítő hivatkozásra, és telefonján nem találtak sikeres telepítésre utaló nyomot. A támadási kísérlet így is súlyos figyelmeztetés volt: egy feltört telefon az informátorok kilétét és bizalmas közléseit is felfedheti.

Az elhallgattatás eszköze lehet a per is. A SLAPP-nak nevezett, közéleti részvételt akadályozó visszaélésszerű eljárások a perköltségekkel, kártérítési követelésekkel és elhúzódó jogvitákkal terhelik az újságírókat és szerkesztőségeket. A platform partnerszervezeteinek jelentése szerint ezeket továbbra is széles körben használják a sajtó elnémítására. A fizikai fenyegetés, az online zaklatás, a megfigyelés és a jogi nyomás más-más módon teszi kockázatossá ugyanazt a munkát: a közhatalom és a befolyásos gazdasági szereplők ellenőrzését.

Autóbomba Máltán és lövések Moszkvában

Daphne Caruana Galiziát 2017. október 16-án az autójába rejtett bomba ölte meg Máltán. Az oknyomozó újságíró politikai és üzleti korrupciót, valamint szervezett bűnözést tárt fel. Halálának kilencedik évfordulóján az Európai Újságíró-szövetség és más sajtószabadság-szervezetek arra figyelmeztettek: öt embert elítéltek a merénylet végrehajtásáért vagy a bomba szállításáért, de a gyilkosság megrendeléséért továbbra sem vontak senkit jogilag felelősségre.

Az ügyben megvádolt Yorgen Fenech üzletembert 2026. szeptember 2-án felmentették; az ügyészség szeptember 22-én fellebbezett. A sajtószervezetek a 2021-es független vizsgálat megállapítását is felidézték: az állam felelősséget viselt a gyilkosságot lehetővé tevő büntetlenségi környezet kialakulásáért.

Anna Politkovszkaját húsz éve, 2006. október 7-én lőtték agyon moszkvai lakóházában. A Novaja Gazeta munkatársa a csecsenföldi háborúról, kínzásokról, emberi jogi jogsértésekről és hatalmi visszaélésekről tudósított. Munkája miatt korábban is fenyegették, fogva tartották, és mérgezéses támadást is túlélt.

Az Európai Unió az idei évfordulón arra emlékeztetett: az orosz bíróságok hat embert ítéltek el a gyilkosságban való részvételért, de az ítéletek nem állapították meg, ki adta a megbízást. Az egyik elítélt, Szergej Hadzsikurbanov később elnöki kegyelmet kapott, miután részt vett az Ukrajna elleni háborúban. A végrehajtók felelősségre vonása így sem adott teljes választ arra, kik és miért akarták végleg elhallgattatni az újságírót.

A fenyegetések a családokat is elérik

A szlovák Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kušnírovát 2018. február 21-én nagymácsédi otthonukban gyilkolták meg. Mindketten 27 évesek voltak. Az Aktuality.sk újságírója adócsalási és korrupciós ügyeket vizsgált. Kuciak korábban feljelentést tett Marián Kočner üzletember fenyegetései miatt. A gyilkosság előtt tehát már jelezte a hatóságoknak, hogy veszélyben érzi magát.

Az ügyben három embert ítéltek el, a feltételezett megrendelő és közvetítő ügyét azonban 2026 januárjában ismét tárgyalni kezdték. A szeptemberi tárgyaláson lejátszották Kuciak és Kočner korábbi telefonbeszélgetését is. Kočner a telefonban azt mondta, Kuciak családja után is érdeklődni kezd, és mindent nyilvánosságra hoz róla. Az üzletember a tárgyaláson tagadta, hogy ezzel fenyegetett volna. A szerb Radar munkatársai elleni mostani üzenetekben ugyancsak a hozzátartozók váltak a nyomásgyakorlás célpontjává.

Szerbiában a büntetlenség jelképe Slavko Ćuruvija szerkesztő és lapkiadó ügye. A Milošević-rendszert bíráló újságírót 1999. április 11-én Belgrádban lőtték agyon, miután az állambiztonság napokon át megfigyelte. Négy volt titkosszolgálati tisztet 2019-ben elítéltek, a fellebbviteli bíróság azonban 2024-ben valamennyiüket felmentette. A CPJ és partnerszervezetei idén áprilisban a felelősségre vonás teljes elmaradására figyelmeztettek, valamint arra, hogy a jelenlegi erőszak újabb halálos támadáshoz vezethet.

A holland Peter R. de Vries bűnügyi újságírót 2021. július 6-án Amszterdam belvárosában lőtték meg; kilenc nappal később meghalt. A holland fellebbviteli bíróság 2025 decemberében kimondta: a Marengo-per koronatanújának tanácsadójaként és bizalmasaként vállalt szerepe miatt gyilkolták meg. A bíróság szerint a bűnözők ezzel azt üzenték: aki egy koronatanút segít, maga is gyilkosság célpontjává válhat. A bíróság a gyilkosság több résztvevőjére hosszú börtönbüntetést szabott ki.

Görögországban Giorgos Karaivaz bűnügyi tudósítót 2021-ben, fényes nappal lőtték agyon athéni otthona előtt. A Riporterek Határok Nélkül 2026-os országértékelése szerint a gyilkosság továbbra is megoldatlan; a két bíróság elé állított gyanúsítottat 2024-ben felmentették. A szervezet a görögországi újságírók elleni rendőri erőszakot, fizikai támadásokat és megfigyelést is a sajtószabadság súlyos problémái között tartja számon.

Az e heti európai díj a tényfeltárás jelentőségét emeli ki

Az Európai Parlament október 21-én, szerdán Strasbourgban adta át a Daphne Caruana Galizia újságírói díjat. Az idei, húszezer euróval járó elismerést Giacomo Zandonini olasz és Maite Vermeulen holland újságíró kapta az olasz–albán migrációs megállapodást feltáró munkájáért. A holland De Correspondent oldalán megjelent vizsgálat az Olaszország által Albániában működtetett migránsközpontokkal és az ott tapasztalt emberi jogi problémákkal foglalkozott.

A díjazottak munkája a nyilvánosság akadályozását is bemutatta. Beszámolójuk szerint az újságírókat nem engedték be a központokba, adatigényléseik gyakran válasz nélkül maradtak, a szerződések pedig nem voltak nyilvánosak. A díj így olyan munkát ismert el, amely állami döntéseket és azok következményeit próbálta ellenőrizhetővé tenni.

Az újságírók védelmére európai jogszabály is született: a 2024-ben elfogadott, visszaélésszerű perekkel szembeni uniós irányelv a határokon átnyúló polgári ügyekben teremt eljárási biztosítékokat. A Riporterek Határok Nélkül azonban idén májusban arra figyelmeztetett, hogy a tagállamok többsége a határidőig nem ültette át maradéktalanul a szabályokat. A szervezet szélesebb védelmet sürgetett a tisztán belföldi ügyekben és a büntetőeljárásokban is.

A Radar újságíróinak ügyében most az a sürgős kérdés, milyen védelmet kapnak a megfenyegetett családok, és azonosítják-e a fenyegetések elkövetőjét. A belgrádi civil bizottság szerint az ügyészség szelektív fellépése és a hatékony védelem hiánya újabb fenyegetéseknek és erőszaknak nyit teret. A követelésük konkrét: a hatóságok ne várják meg, hogy az online megfélemlítés fizikai támadássá váljon.

Források

1. N1 — Dve pokretne mete, 2026. október 23.
2. Radar — Vučko sad naš brat, Andrej glavni, kume, 2026. október 22.
3. Nova — Vučić: Nikada nisam imao Skaj telefon, 2026. október 22.
4. UNS és NUNS közleményei az Ozonpress oldalán, 2026. október 22.
5. Belgrádi Biztonságpolitikai Központ — közlemény a fenyegetésekről, 2026. október 23.
6. Az újságírók biztonságával foglalkozó szerb állandó munkacsoport 2025-ös jelentése, 2. és 10. számozott oldal
7. MFRR — Media Freedom Monitoring Report 2025, 2026. február 18.
8. Európa Tanács — Press freedom report: increasingly hostile environment for journalism, 2026
9. Amnesty International Security Lab — Journalists targeted with Pegasus spyware, 2025. március 27.
10. Az EU Tanácsa — Anti-SLAPP: Final green light for EU law protecting journalists, 2024. március 19.
11. EFJ és partnerszervezetei — Daphne Caruana Galizia meggyilkolásának kilencedik évfordulója, 2026. október 16.
12. Európai Külügyi Szolgálat — Anna Politkovszkaja meggyilkolásának huszadik évfordulója, 2026. október 7.
13. Committee to Protect Journalists — Anna Politkovskaya adatlap
14. Committee to Protect Journalists — Ján Kuciak adatlap
15. TASR / Aktuality — Kuciak és Kočner telefonbeszélgetése a tárgyaláson, 2026. szeptember 7.
16. CPJ és partnerszervezetei — Slavko Ćuruvija meggyilkolásának huszonhetedik évfordulója, 2026. április 10.
17. Amszterdami fellebbviteli bíróság — Ítéletek Peter R. de Vries meggyilkolásának ügyében, 2025. december 11.
18. Riporterek Határok Nélkül — Görögország, 2026-os országértékelés
19. Eunews — Investigation into Italy-Albania migrant deal wins the Caruana Galizia Prize, 2026. október 22.
20. Euronews — A 2026-os Daphne Caruana Galizia díj nyertesei, 2026. október 21.
21. Riporterek Határok Nélkül — Two years after the EU anti-SLAPP directive, 2026. május 13. Az összeállítás az AI segítségével készült

A Halálos fenyegetések, gyilkosságok európai újságírók ellen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ő 26 éves volt, anyám 22, gyakorlatilag elmenekültek a zalai szülőfalunkból – ők is ott születtek, mindkét család ott élt – , mert nagyapámékat kuláknak nyilvánították, őt pedig többször összeverték a kollektivizálók…

56 októberében alig néhány hónapja éltek Budapesten, a két család megtakarított pénzéből vettek egy kis házat Sashalmon, a Hősök fasorában, – később ez volt az az utca, ahonnan az orosz tankok lőtték az Üllői utat, mert ez Sashalom szinte a Gellértheggyel egy magasságban lévő utcája, legalábbis ezt mesélték sok-sok évvel később.

Engem, a kétévest akkor nem vittek magukkal Pestre, Pölöskén hagytak az anyai nagyszülőknél és a dédmamánál, a forradalom kitörése, majd leverése után pedig nem mertek felvinni, így fél évig nem is láttam őket, amikor pedig értem jöttek, akkor nem igazán akartam megismerni őket…

Szóval, apám azt mesélte, hogy kíváncsi vidékiként mindent látni akartak, nézték, hogyan döntik le a szobrot, a tömeggel együtt mozogtak, így kerültek a Blaha Lujza térre, de már nagyon későre járt, felkapta a szobordarabot, emléknek jó lesz, gondolta, és gyalog elindultak a belvárosból Sashalomra, mert semmi nem járt, nem volt busz, se HÉV.

Gyalogoltak, a szobordarab egyre nehezebb lett, így aztán Nagyicce magasságában elhajította fák közé, talán még most is ott van, a földbe süppedt, körbe fonták a fák gyökerei, tömör bronz, évszázadokig megmarad, hetven éve a forradalom emléke a kiserdőben…

A Hetven év bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A facebook.com/huppahu és a zona.gesta.ro elemzéseit mindenkinek ajánlom, aki érdeklődik a világ dolgai iránt.

Most egy stúdióbeszélgetést hoztak össze Csintalan Sándorral a magyar sajtó és a világmédia aktuális, szánandó helyzetéről, jó szívvel ajánlom mindenkinek, mielőtt még a mesterséges intelligencia és a Facebook véglag felfalja a hagyományos sajtót…

https://forgokinpad.blog.hu/2026/10/20/szele_tamas_sajtougyi_korseta

A Forgókínpad a sajtóról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

2017. október 16-án, alig néhány perccel azután, hogy elindult otthonából, autóját pokolgép robbantotta fel. Daphne Caruana Galizia 53 éves volt. Halála nemcsak Máltát rázta meg, hanem az egész európai sajtószabadság egyik legsúlyosabb ügyévé vált.

Egy újságírónő a hatalom ellen

Daphne Caruana Galizia 1964-ben született Máltán. Újságíróként elsősorban a korrupcióval, a politikai összefonódásokkal és a közélet átláthatatlanságával foglalkozott. Dolgozott a máltai sajtó különböző orgánumainál, majd saját internetes blogján, a Running Commentary című oldalon publikált.

Írásai különösen nagy olvasótábort értek el. Nem a hagyományos politikai közlemények nyelvét használta: éles, személyes, gyakran kíméletlen stílusban írt a politikusokról, üzletemberekről és a hatalom közelében működő szereplőkről.

Munkásságának középpontjában az a kérdés állt, hogy kik és milyen érdekek mentén gyakorolják a hatalmat Máltán. A szigetország az Európai Unió tagja, jelentős pénzügyi és üzleti központ, ahol a politikai kapcsolatok, a nemzetközi vállalkozások és a pénzügyi tranzakciók átláthatósága különösen fontos közérdek.

Caruana Galizia nem pusztán politikai véleményeket fogalmazott meg. Dokumentumokat, cégkapcsolatokat és pénzügyi összefüggéseket vizsgált, és olyan ügyeket tett a nyilvánosság elé, amelyek kellemetlen helyzetbe hozták a máltai politikai elit különböző szereplőit.

Éppen ezért egyszerre vált ismertté, befolyásossá és rendkívül vitatottá. Támogatói a korrupció elleni küzdelem egyik legfontosabb alakját látták benne, bírálói viszont kifogásolták stílusát és személyeskedő megnyilvánulásait. Ezek a viták azonban nem változtatnak azon, hogy a vele szembeni fenyegetések és végül a meggyilkolása a sajtószabadság alapvető kérdését vetették fel.

A Panama-iratok és a politikai korrupció árnyéka

Caruana Galizia munkájának fordulópontját a 2016-ban nyilvánosságra került Panama-iratok jelentették. A nemzetközi oknyomozó újságírói együttműködés keretében feltárt dokumentumok offshore cégek és pénzügyi konstrukciók révén világítottak rá arra, hogyan mozoghatnak jelentős összegek a politikai és üzleti világ szereplői között.

A máltai újságírónő a dokumentumok alapján olyan céges és pénzügyi kapcsolatokat vizsgált, amelyek a kormányzat magas rangú szereplőit is érintették. Írásai többek között Keith Schembri, Joseph Muscat akkori miniszterelnök kabinetfőnöke, valamint Konrad Mizzi miniszter körüli ügyekre irányították a figyelmet.

A történet másik fontos szereplője Yorgen Fenech üzletember volt, akinek üzleti érdekeltségei között szerepelt a máltai energiatermeléshez kapcsolódó Electrogas-projekt is. Caruana Galizia halálakor éppen a vállalkozóhoz és az energiabizniszhez kötődő ügyeken dolgozott.

Fontos különbséget tenni a feltárt pénzügyi kapcsolatok, a korrupciós gyanúk és a büntetőbíróság által bizonyítottnak ítélt tények között. Nem minden, az újságíró által felvetett állítás vezetett jogerős elmarasztaláshoz. A botrány politikai jelentősége azonban vitathatatlan volt: megmutatta, mennyire nehéz lehet egy kis országban ellenőrizni a politikai hatalom és a nagyvállalkozói érdekek összefonódását.

A gyilkosság: 2017. október 16.

2017. október 16-án Caruana Galizia elhagyta otthonát a máltai Bidnija település közelében. Autójában távirányítással működésbe hozható pokolgépet helyeztek el. A robbanás megölte az újságírónőt.

A merénylet azonnal nemzetközi felháborodást váltott ki. Felmerült a kérdés: miként történhetett meg egy európai uniós tagállamban, hogy egy korrupciós ügyeket vizsgáló újságírót ilyen módszerrel gyilkoljanak meg?

A merénylet végrehajtásával kapcsolatban több férfit elfogtak és bíróság elé állítottak. Vince Muscat 2021-ben bűnösnek vallotta magát, és 15 év börtönbüntetést kapott. Alfred és George Degiorgio testvéreket 2022-ben egyenként 40 év szabadságvesztésre ítélték a gyilkosság végrehajtásáért. Robert Agiust és Jamie Vellát 2025-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a merénylethez használt bomba beszerzésében, illetve szállításában játszott szerepükért.

A gyilkosság végrehajtóinak és a robbanószerkezet beszerzésében részt vevőknek az elítélése azonban nem jelentette azt, hogy a merénylet megrendelésének kérdése is megnyugtatóan rendeződött.

A politikai földrengés és a miniszterelnök bukása

A nyomozás 2019-ben újabb fordulatot vett, amikor letartóztatták Yorgen Fenech üzletembert, akit az ügyészség azzal vádolt, hogy ő állt a gyilkosság hátterében. A vád szerint közvetítőn keresztül pénzt adott a merénylet megszervezésére. Fenech tagadta bűnösségét.

Az ügy középpontjába került Melvin Theuma taxisofőr is, aki közvetítőként vett részt a merénylet előkészítésében, és akinek vallomása, illetve felvételei fontos szerepet játszottak a nyomozásban. Theuma elnöki kegyelmet kapott, cserébe azért, hogy együttműködött a hatóságokkal.

A fejlemények súlyos politikai válságot idéztek elő. Keith Schembri kabinetfőnök távozott tisztségéből, majd Joseph Muscat miniszterelnök 2020 januárjában lemondott. A kormányzati szereplők körüli botrányok, az utcai tiltakozások és a nemzetközi nyomás Máltán a politikai elszámoltathatóság egész rendszerét kérdőjelezték meg.

Muscatot nem ítélték el Caruana Galizia meggyilkolásáért, és az ügyben nem szabad összemosni a politikai felelősséget a büntetőjogi bűnösséggel. A politikai következmények ugyanakkor egyértelműek voltak: az újságírónő halála olyan válságot robbantott ki, amely a kormány legmagasabb szintjéig ért el.

2021: az állam felelőssége

A gyilkosság körülményeinek vizsgálatára létrehozott független nyilvános vizsgálóbizottság 2021 júliusában tette közzé jelentését.

A bizottság megállapította, hogy a máltai államnak viselnie kell a felelősséget a gyilkossághoz vezető körülményekért. A jelentés szerint az állami intézmények nem ismerték fel megfelelően az újságírónőt fenyegető veszélyeket, és nem tettek meg minden észszerűen elvárható intézkedést a védelmére.

A vizsgálat különösen súlyosnak ítélte a büntetlenség légkörét: azt a közeget, amelyben a politikai és üzleti hatalomhoz közel álló szereplők úgy érezhették, hogy következmények nélkül cselekedhetnek.

Ez nem ugyanaz, mint annak bírósági bizonyítása, hogy az állam rendelte meg a gyilkosságot. A bizottság megállapítása a védelmi és intézményi kudarcokról, valamint a hatalom működésének felelősségéről szólt.

A jelentés jelentősége messze túlmutatott Máltán. Rávilágított arra, hogy a sajtószabadságot nem elég törvényben garantálni. Ha a politikai közegben az újságírókat ellenségként kezelik, ha a fenyegetéseiket nem veszik komolyan, és ha az intézmények nem működnek megfelelően, a formális jogvédelem önmagában kevés.

2026: felmentés a megrendelés vádja alól

A történet egy hónapja újabb, sokakat megrázó fordulathoz érkezett. A máltai esküdtszék 2026 szeptemberében felmentette Yorgen Fenech üzletembert a gyilkosságban való bűnrészesség és a bűnszövetség vádja alól. A döntés mindkét vádpontban 8:1 arányban született.

Fenech ügyészségi vád szerint a merénylet megrendelője volt, ő azonban végig tagadta a bűnösségét. A felmentés azt jelenti, hogy ebben az eljárásban nem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani az ellene felhozott vádakat. Ez nem változtat azon, hogy a merénylet végrehajtói és a bomba beszerzésében közreműködők közül többen már súlyos büntetést kaptak.

Az újságírónő családja a döntés után ismét az intézményi felelősség és a szükséges reformok hiányát bírálta. A Reuters és az Associated Press beszámolói szerint a felmentés újra felszínre hozta azt a kérdést, hogy sikerül-e valaha teljes körűen feltárni, ki és milyen körülmények között rendelte meg a gyilkosságot.

A jogállam szempontjából két dolgot egyszerre kell szem előtt tartani: senkit sem lehet bizonyítékok nélkül elítélni, ugyanakkor egy újságíró meggyilkolásának hátterét akkor sem lehet lezártnak tekinteni, ha a feltételezett megrendelő felmentést kap.

Egy újságírónő halála és Európa felelőssége

Daphne Caruana Galizia története azért különösen fontos, mert nem egy távoli, háborús országban, hanem az Európai Unió egyik békés tagállamában történt. Máltán működtek bíróságok, rendőrség, ügyészség és demokratikus intézmények. Mégis évekre volt szükség ahhoz, hogy a merénylet végrehajtásában részt vevők közül többeket elítéljenek, miközben a megrendelés kérdése továbbra is viták tárgya maradt.

Az ügy három alapvető tanulságot hordoz.

Az első: a korrupció feltárása nem pusztán újságírói szakmai feladat, hanem a demokratikus ellenőrzés egyik legfontosabb eszköze. Az újságíró a nyilvánosság nevében tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre a hatalom gyakran nem szívesen válaszol.

A második: a politikai támadások, a fenyegetések és a lejárató kampányok nem feltétlenül vezetnek erőszakhoz, de olyan légkört teremthetnek, amelyben az újságírók elleni fellépés elfogadhatóbbá válik. Ezért a közéleti szereplők felelőssége nem merül ki abban, hogy formálisan elítélik az erőszakot.

A harmadik: a sajtószabadság védelme nem ér véget a merénylet elkövetőinek elfogásával. Szükség van a megrendelők felderítésére, az állami mulasztások feltárására, az intézményi reformokra és arra, hogy a hatalom ellenőrzése ne váljon életveszélyes vállalkozássá.

Daphne Caruana Galizia nem volt tévedhetetlen, és újságírói stílusa is vitákat váltott ki. De a sajtószabadság nem a hibátlan újságírók kiváltsága. Éppen az a lényege, hogy a hatalom működése akkor is vizsgálható és bírálható legyen, amikor a feltáró munka kellemetlen vagy politikailag veszélyes. Caruana Galizia életét nem lehet visszaadni. A történetének valódi lezárása azonban nem pusztán a büntetések kiszabása lenne, hanem egy olyan politikai és jogi környezet megteremtése, amelyben egyetlen újságírónak sem kell attól tartania, hogy a munkájáért az életével fizet.

A Daphne Caruana Galizia története: egy újságírónő, akit nem tudtak elhallgattatni bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A díjat évente olyan kiemelkedő oknyomozó újságírói munkáknak ítélik oda, amelyek az Európai Unió alapértékeit, köztük a szabadságot, a demokráciát, az egyenlőséget, a jogállamiságot és az emberi jogokat védik. Egyéni újságírók és újságírói csapatok pályázhatnak, bármilyen állampolgársággal, amennyiben munkájukat valamely uniós tagállamban működő médiaszolgáltató publikálta vagy sugározta. A díj pénzjutalma 20 ezer euró, a nyertest független zsűri választja ki.

A korábbi díjazottak között olyan jelentős nemzetközi tényfeltáró munkák szerepelnek, mint a Pegasus kémszoftver használatát feltáró Pegasus Project, a görögországi Pülosz közelében történt menekülthajó-katasztrófa vizsgálata, a kísérő nélküli eltűnt kiskorú migránsokról szóló közös nyomozás, valamint a 2025-ben díjazott, az orosz árnyékflottát feltáró The Shadow Fleet Secrets.

A 2026-os díj átadását október 21-re hirdették meg Strasbourgban, az Európai Parlamentben. Ez a hatodik alkalom, hogy a Parlament az újságírónő nevét viselő elismeréssel állítja a figyelem középpontjába a független újságírás jelentőségét.

A díj jelentősége azonban nem merül ki az ünnepélyes átadásban és a pénzjutalomban. Emlékeztető is: Európa nem tekintheti saját ügyének csupán a határain kívül üldözött újságírók sorsát. A sajtószabadságot az unión belül is védeni kell, különösen akkor, amikor az oknyomozó újságírók politikai nyomásnak, fenyegetésnek, lejárató kampányoknak vagy jogi megfélemlítésnek vannak kitéve.

Daphne Caruana Galizia nevét ma már egy európai díj viseli. De az igazi tisztelgés előtte az lenne, ha egyetlen újságírónak sem kellene attól tartania, hogy a nyilvánosság érdekében végzett munkája miatt az életével fizet. A díj ezt az eszményt tartja életben: hogy az igazság feltárása nem bűn, hanem a demokrácia egyik alapfeltétele.

A Az Európai Parlament díja: az újságírás szabadságának jelképe. bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Dugin célzásai és a Rybar katonai blog Európa-térképe aggasztó üzenetet hordozhatnak. Stefano Bottoni történész Facebook bejegyzése szerint a szabotázsakciók után a társadalmi zűrzavar is a hibrid hadviselés részévé válhat.

„Nothing is sure, but everything is possible” – semmi sem biztos, de minden lehetséges. Stefano Bottoni történész ezzel a mondattal foglalta össze friss figyelmeztetését a nyugat-európai zavargásokról. Szerinte az olyan orosz szereplők, mint Alekszandr Dugin ideológus és a Rybar katonai elemzőblog, nem véletlenszerűen teszik közzé üzeneteiket.

Bottoni különösen aggasztónak tartja a Rybar Európát ábrázoló térképét. Értelmezése szerint az orosz katonai blogoszféra egy része a kontinenst közelgő hadszíntérként kezeli, lakóit pedig ellenségként, akik így legitim célponttá válhatnak. A történész felveti: a káosz lehet az orosz stratégia következő eszköze.

Nem kell minden tüzet Moszkvának meggyújtania

A történész különösen nyugtalanítónak tartja, hogy a zavargásokban politikailag nem feltétlenül motivált fiatalok is részt vesznek, akik kikerülhetnek az ellenőrzés alól. Úgy fogalmaz: ezek a fiatalok akár a saját gyermekeink is lehetnének, mégis úgy mozognak az utcákon, mintha egy hadsereg részei lennének.

Bottoni azt is felveti, hogy Dugin és a Rybar üzenetei alapján a néven nem nevezett legfelsőbb szereplő – feltehetően Vlagyimir Putyin – a korábban feltételezettnél közvetlenebbül is érintett lehet az eseményekben. Ez a történész értelmezése, még nem igazolt tény.

A Rybar október 18-i elemzése egyébként nem állítja, hogy a különböző országok tiltakozásait központilag irányítanák. Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium, Portugália és Ausztria megmozdulásait eltérő helyi problémákhoz – a megélhetési költségekhez, a lakhatáshoz, az oktatáshoz és a közszolgáltatások állapotához – köti. A blog inkább egymást követő nemzeti válságokat valószínűsít, mintsem egységes európai felkelést.

Dugin ezzel szemben a franciaországi zavargásokat a Nyugat hanyatlásának narratívájába illeszti. A Szputnyik Rádióban a tiltakozások terjedéséről és a migrációs politika szerepéről beszélt. Az ilyen értelmezés politikai haszna világos: a valós társadalmi konfliktusok a nyugati modell kudarcának bizonyítékaiként jelennek meg.

A hibrid hadviseléshez azonban nem feltétlenül szükséges minden eseményt külföldről megszervezni. Elég lehet a meglévő törésvonalak mélyítése, a szélsőséges tartalmak terjesztése, a kormányok hitelességének rombolása és az egymással szemben álló társadalmi csoportok közötti bizalmatlanság fokozása.

Mit mond a NATO?

A NATO dokumentumai szerint az orosz hibrid tevékenység valós biztonsági fenyegetés: a szövetség korábban szabotázsakciókra, kiberműveletekre, dezinformációra és más ellenséges tevékenységekre is figyelmeztetett.

A NATO ugyanakkor egyelőre nem minősítette a mostani nyugat-európai zavargásokat orosz irányítású műveletnek. Ehhez konkrét bizonyítékokra lenne szükség: dokumentált finanszírozási vagy szervezeti kapcsolatokra, utasításokra, összehangolt kommunikációra vagy olyan nyomozati eredményekre, amelyek az egyes eseményeket külső szereplőkhöz kötik.

Bottoni Oroszország mellett Katart, Iránt és különféle, államokhoz kötődő nem állami szereplőket is megemlít, mint amelyek érdekeltek lehetnek az európai társadalmak destabilizálásában. Ezt a felvetést is vizsgálni kell, de az érdekazonosság önmagában nem bizonyít együttműködést vagy konkrét beavatkozást.

A legfontosabb különbség tehát az, hogy ki idézi elő a válságot, és ki használja ki. A lakhatási nehézségek, a megélhetési költségek és a közszolgáltatások romlása valós elégedetlenséget szülhet; ezt külső szereplők megpróbálhatják saját céljaikra fordítani.

Bottoni figyelmeztetése nem bizonyíték, hanem komolyan veendő geopolitikai hipotézis. Európának egyszerre kell kezelnie saját társadalmi problémáit és kivizsgálnia az esetleges külföldi beavatkozásokat. A káosz ugyanis akkor is stratégiai előnnyé válhat egy ellenfél számára, ha nem ő gyújtotta meg az első tüzet – elég, ha tudja, hogyan táplálja tovább.

A Európa mint hadszíntér? Bottoni szerint a káosz lehet az orosz stratégia eszköze bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Tisztelt Kollégák, Vendégeink, Hölgyeim és Uraim!

Üdvözlet a szép új világban! Az Európai Újságírók Szövetségének legutóbbi jelentései szerint az újságírók és érdekvédelmi szervezeteik számára a rossz munkakörülmények, a szabadúszók kiszolgáltatottsága, a mesterséges intelligencia, a gyenge üzleti modellek és a digitális platformokkal szembeni hátrányos alkupozíció sziszifuszi feladatot jelentemnek. A 2026-os Médiapluralizmus Monitor szerint a munkakörülményekkel kapcsolatos kockázatok Magyarországon különösen magasak.

Ötven éve dolgozom a szakmában. Rádióban, televízióban, újságoknál; voltam riporter, szerkesztő, műsorvezető, vezető és oktató. Megfordultam a hírek, a politika, a közélet, a kultúra, a gazdaság és a szórakoztatás világában. Mondhatom, hogy az újságírás szinte minden zegzugát megjártam. Láttam a szakmát az újságírói íróasztal mögül és a vezetői tárgyalóasztal túlsó oldaláról is.

Ez utóbbi különösen tanulságos tapasztalat. Az ember idővel rájön, hogy ugyanazt a problémát a két oldal egészen másképp látja. Az újságíró fizetést szeretne, a tulajdonos nyereséget, a szerkesztő pedig mindkettőt, lehetőleg tegnapra.

Ötven év után arra a kellemetlen következtetésre jutottam, hogy a világ legszebb hivatása veszélyben van. Nem, nem elfogytak volna az érdekes és fontos történetek, vagy ne lenne szükség újságírókra. Az történt, hogy a szakma sokkal gyorsabban változott meg, mint azok a szervezetek, amelyeknek a benne dolgozókat kellene képviselniük.

Az elmúlt másfél-két évtizedben az internet, a közösségi média, az algoritmusok, a digitális platformok és most a mesterséges intelligencia alapjaiban alakították át a médiát. A hagyományos üzleti modellek meggyengültek vagy összeomlottak. Sok újságíró-szakszervezet és szakmai szervezet viszont még mindig úgy működik, mintha minden újságírónak volna egy szerkesztősége, egy főnöke, egy munkaszerződése és egy kiszámítható karrierje.

Csakhogy ez a világ eltűnőben van. A digitális gazdaságban pedig nem feltétlenül az nyer, aki a legjobb cikket írja, hanem az, aki a legtöbb figyelmet szerzi meg. Az algoritmusnak nincs újságírói lelkiismerete, és a hónap végén sem kér fizetést – egyelőre.

A kérdés tehát nem az, hogyan mentsük meg a régi világot. Hanem az, hogyan szervezzük meg az újságírókat abban az új világban, amely már régen megérkezett, csak mi nem mindenütt vettük észre.

Négy nagy problémát látok: a szakma széttöredezettségét, az érdekképviselet nehézségeit, az alkupozíció gyengeségét és a pénzt. Az utóbbi nélkül az előző háromról nagyon sokáig lehet kiváló konferenciákat rendezni.

Szabadúszó – szabad, de kitől?

Az újságírók már régóta nem alkotnak egységes munkavállalói csoportot. Vannak állandó alkalmazottak, szabadúszók, platformokon dolgozók, tartalomkészítők, helyi újságírók, oknyomozók és részmunkaidős munkatársak. Egyre többen használnak mesterséges intelligenciát is.

A szabadúszó jogilag önálló vállalkozó. Gazdaságilag azonban gyakran egy vagy két médiavállalattól függ, amelyek meghatározzák, mennyi munkát kap, milyen határidővel dolgozik, és mennyit fizetnek neki. A szabadság ebben az esetben néha azt jelenti, hogy az ember maga döntheti el, melyik megrendelőjétől függjön.

A helyzet ennél is abszurdabb. A szabadúszó maga fizeti a nyugdíját, maga viseli a betegségből és a szabadságból eredő jövedelemkiesést, maga finanszírozza a képzését és az eszközeit. Közben pontosan ugyanazt a munkát végezheti, mint a szerkesztőség alkalmazottja.

Papíron vállalkozó, a valóságban kiszolgáltatott munkavállaló – csak éppen a munkáltató felelőssége nélkül.

Az Európai Újságírók Szövetségének 2026-os projektje több ország példáján mutatja be, hogyan próbálják a szakszervezetek bevonni a szabadúszókat a kollektív tárgyalásokba. Ez fontos kezdeményezés. Ideje volna ugyanis felhagynunk azzal, hogy az újságírók egyik legkiszolgáltatottabb csoportját másodrendű szakmai szereplőként kezeljük.

Ha egy médiavállalatnak szüksége van egy újságíró munkájára, akkor a munkakörülményei iránt sem lehet közömbös.

A versenyjog nem lehet a gyengék ellen használt fegyver

Az Európai Bizottság 2022-ben iránymutatást adott ki arról, hogy bizonyos, egyéni vállalkozóként dolgozó csoportok miként tárgyalhatnak kollektíven anélkül, hogy ezzel megsértenék az uniós versenyjogot. Az iránymutatás a gyenge alkupozícióban lévő önálló vállalkozókra, köztük egyes szabadúszó újságírókra is kiterjed.

Ez logikus megközelítés. A versenyjog feladata a vállalatok közötti verseny védelme, nem pedig annak megakadályozása, hogy az újságírók megpróbáljanak tisztességes árat kialkudni a munkájukért.

Egyetlen szabadúszó és egy nagy médiavállalat tárgyalása ugyanis nem feltétlenül a piac diadala. Inkább két egyenlőtlen erejű fél találkozása.

Ha az egyik fél határozza meg a feltételeket, a másik pedig eldöntheti, hogy elfogadja-e őket, vagy sem, azt ne nevezzük szabad piaci versenynek.

Mit akarnak a fiatal újságírók?

A fiatal újságírókat nem lehet pusztán hagyományra hivatkozva meghívni egy szakszervezetbe vagy szakmai szervezetbe. Nem biztos, hogy azért akarnak tagok lenni, mert a szüleik is azok voltak. Sőt, az is lehet, hogy a szüleik sem voltak azok.

Ők egészen gyakorlati kérdéseket tesznek fel: Mit kapok a tagdíjamért? Segítenek, ha jogi problémám támad? Átnézik a szerződésemet? Kiállnak mellettem, ha elbocsátanak? Szabadúszóként is számíthatok rájuk? Tanulhatok valamit? Segítenek megérteni a mesterséges intelligenciát? Tartozhatom egy olyan közösséghez, amelyben nem mindenki a másik állására pályázik?

Ezek jogos kérdések. A szervezeteknek pedig nem sértődötten, hanem használható válaszokkal kell reagálniuk.

A jövő újságírói érdekképviselete nem lehet pusztán jogvédő intézmény. Szakmai szolgáltató szervezetté is kell válnia.

Képzésre, közösségre, érdekképviseletre, jogi segítségre és valódi szakmai támogatásra van szükség.

A mi újságíró-akadémiánkon is próbáljuk ezt a modellt követni. Néha sikerül, néha kevésbé…

Ki beszél az újságírók nevében?

Az érdekképviselet azért is nehezebb, mert maga a szakma egyre kevésbé egységes.

Ki képviseli azt az újságírót, akinek nincs szerkesztősége? A vidéki online újságírót? A szabadúszót? Azt, aki egyszerre újságíró és tartalomkészítő? Azt, akinek három különböző megrendelője van? És ki képviseli azt, akinek a munkáját már nem egy hagyományos médiavállalat, hanem egy algoritmusokkal működő platform szervezi? Ezekre a kérdésekre nem lehet a múlt szervezeti modelljeivel választ adni.

Megkérdeztem a mesterséges intelligenciát is, mit mondjak az újságírás és az AI kapcsolatáról.

Azt a tanácsot kaptam, hogy ne egyszerűen azt állítsam: a mesterséges intelligencia tönkreteszi az újságírást. A lényeg inkább az, hogy megváltoztatja a szakmán belüli erőviszonyokat. Ez jó tanács volt. Kellemetlen, de jó. A kérdés ugyanis nem csupán az, hogy az AI elveszi-e az újságírók munkáját. Hanem az is, hogy kié a szerzői jog, felhasználhatók-e a cikkek a mesterségesintelligencia-rendszerek betanítására, kap-e ezért pénzt a szerző, és ki dönt arról, miként alkalmazzák az új technológiát a szerkesztőségekben. Hány állás szűnik meg? Milyen új munkakörök jönnek létre? Ki kap képzést, és ki az, akinek egyszerűen megköszönik az eddigi munkáját?

Az EFJ álláspontja szerint az AI alkalmazásáról a munkáltatók és a munkavállalók közötti szociális párbeszédben kell dönteni, emberi szerkesztői felügyelettel, átlátható szabályokkal és az újságírói munka megfelelő védelmével.

Nem az a dolgunk, hogy hadat üzenjünk a technológiának. Az a dolgunk, hogy ne mások döntsenek nélkülünk arról, milyen feltételekkel használják. A mesterséges intelligencia gyorsan tanul. Az érdekképviseleteknek is érdemes volna felgyorsítaniuk a saját tanulási folyamataikat.

Magyarország: győzött a demokrácia. És most ki fizet?

Magyarországon sokáig a politikai nyomás és a médiapiac koncentrációja jelentette a független sajtó legnagyobb problémáját. Most egy másik, nem kevésbé súlyos kihívással is szembe kell néznünk: a gazdasági fenntarthatósággal.

A független magyar média számára komoly gondot okoz a támogatások visszaesése és a hazai finanszírozási környezet bizonytalansága. Az áprilisi választás után azt tapasztaljuk, hogy elapadtak a független sajtónak korábban juttatott támogatások. Mintha egyes támogatók arra a következtetésre jutottak volna, hogy ha a demokrácia már győzött, akkor a független újságírás támogatására sincs többé szükség.

Ez különös logika. Olyasmi, mintha valaki azért mondaná le a tűzbiztosítást, mert a háza még nem égett le.

Ha egy új politikai korszakban végre győz az igazság, akkor felmerül a kérdés: ki fizeti meg az igazság feltárásának költségeit?

A demokrácia nem fizeti ki az újságírók fizetését. A szerkesztőségeknek továbbra is ki kell termelniük a béreket, a működési költségeket és a riportok árát. Az oknyomozás nem lesz olcsóbb attól, hogy a politikai környezet kedvezőbbé válik. A jó újságíró pedig nem tud politikai optimizmusból lakbért fizetni.

A független sajtó nem élhet politikai hálából, és nem válhat az új hatalom rajongói klubjává sem. Ha csak addig fontos, amíg ellenzékben van az, akinek szüksége van rá, akkor nem a függetlenségét támogatjuk, hanem egy politikai ciklus igényeit szolgáljuk ki.

A sajtószabadság nem az egyszeri politikai győzelemről szól , annak megvédése, megtartása mindennapos intézményi és gazdasági feladat.

Mit kellene tenni Európában?

Először is erősebb szociális védelmet kellene biztosítani a szabadúszó újságíróknak. A kollektív alku lehetőségét nem elég európai iránymutatásokban rögzíteni: a gyakorlatban is érvényesíthetővé kell tenni.

Másodszor, az uniós forrásoknak az újságírást és a független médiaszervezeteket kellene támogatniuk, átlátható, politikailag semleges eljárásokon keresztül. A támogatás nem válhat a kormányok jutalmazásának vagy büntetésének eszközévé.

Harmadszor, az újságírók képviselőinek már azelőtt helyet kell kapniuk a tárgyalóasztalnál, hogy a mesterségesintelligencia-rendszereket bevezetnék a szerkesztőségekben. Utólag tiltakozni mindig lehet, csak éppen többnyire késő.

Negyedszer, az európai médiaszabadságról szóló rendeletet, az EMFA-t nemcsak alkalmazni, hanem következetesen érvényesíteni is kell.

Európának nincs szüksége újabb ünnepélyes nyilatkozatra arról, mennyire fontos a médiaszabadság. Abból már elegendő van. Arra van szükség, hogy a szabályok megsértésének következményei is legyenek.

Brüsszel nem fogja megszervezni helyettünk az újságírókat

És végül a nemzeti feladatokról. Brüsszel nem szervezheti meg helyettünk a magyar, a francia vagy a finn újságírókat. Nem hozhat létre helyettünk működő szakszervezeteket, nem tárgyalhat helyettünk a munkáltatókkal, és nem tudja rávenni a szabadúszókat arra, hogy felismerjék: egyedül sokkal gyengébbek.

Ezt nekünk kell megtennünk. Korszerűsítenünk kell a szervezeteinket. Be kell vonnunk a szabadúszókat. Minimumhonorárium-ajánlásokat kell kidolgoznunk. Jogi és szerződéses segítséget kell nyújtanunk. Kollektív megállapodásokat kell kezdeményeznünk. Képeznünk kell az újságírókat az AI és a digitális technológiák használatára. Szövetségeket kell építenünk más szakszervezetekkel, és meg kell védenünk a kollégáinkat a jogi eszközökkel történő megfélemlítéstől.

Ehhez pénz, ember, idő és szervezeti akarat kell. A tagoknak pedig látniuk kell, hogy a szervezet nem csupán közleményeket ad ki, hanem akkor is mellettük áll, amikor valóban szükségük van rá.

Ötven év után sem gondolom, hogy az újságírás elveszítette volna a jelentőségét. Ellenkezőleg: egy olyan világban, amelyben egyre nehezebb megkülönböztetni a tényt a véleménytől, a hírt a propagandától és az embert a géptől, a jó újságírás fontosabb, mint valaha, de ebből nem következik automatikusan az újságírók biztonsága, tisztességes fizetése vagy szakmai szabadsága. Ezt nekünk kell kiharcolnunk.

A válság idején már késő elkezdeni a szervezkedést. Akkor kell megszerveznünk magunkat, amikor még van erőnk, időnk és mozgásterünk. Mert ha megvárjuk, amíg minden újságíró szabadúszó lesz, minden szerkesztőség pénzügyi válságba kerül, és minden második cikket mesterséges intelligencia ír, akkor már nem nagyon lesz kit képviselni.

A László József: Az újságírás a világ legszebb hivatása – csak egyre nehezebb megélni belőle bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Aligha tudjuk bizonyítani valaha is, mekkora szerepe volt a közvetlen politikának abban, hogy az első szabadon választott parlament megalakulása után szűk két esztendővel – egy évvel a Duna Televízió, illetve a Magyar Televízió határon túli szerkesztőségének létrehozása előtt –, 1992 januárjában elindult a Határok nélkül című magazin a Kossuth adón. Az alapító felelős szerkesztő László Józseftől ugyanis ezt a műsor 10. születésnapjának ünneplésekor, 2002 őszén nem sikerült pontosan megtudni” , írta még 2002-ben kollégám, Gecse Géza, aki hosszú évekig szintén felelős szerkesztőként jegyezte a Határok Nélkül-t.

Nos, azt mondhatom,- és ezt alighanem akkor is mondtam -, hogy közvetlen politikai befolyás nem volt, politikai igény viszont igen, de ez nem csak a politika igénye volt, sok évtizedet kellett pótolni a rádiózásban is.

Az ötletgazda, és a műsor névadója én voltam, mert az ügy, a dolog egyszerűen benne volt a levegőben, a határok nélküliség, a határok nélküli Európa pedig a nagy többség fantáziáját is megragadta. Megjegyzendő az is, hogy akkortájt a magyar külpolitika meglepően egységes volt három dologban: az Európai Uniós tagság, a NATO tagság és a határon túli magyarság képviseletének ügyében. A Határok nélkül így gyakorlatilag egybehangzó támogatással indult 1992 januárjában, egy évvel a Duna Televízió előtt.

A blogban korábban már utaltam rá, hogy az első ilyen, határok nélküli „akció” az a körzeti időjárás-jelentés volt, amit még a Krónika főnökeként reggel 7.20-kor úgy alakítottam át, hogy belekerültek Pozsonytól Lendváig határon túli, magyarok lakta városok. Az első ilyen körzeti időjárás-jelentés némi jelképértékkel 1989 október 23-án reggel, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján hangzott el…

Néhány nappal később levelet kaptunk Szatmárnémeti polgármesterétől, hogy mondjuk el azt is, náluk hány fok van, mert ők is szeretnének felkerülni a magyarság térképére. Így aztán másnaptól már az is elhangzott, hogy Szatmárnémetiben hány fok van. A körzeti időjárás-jelentés ma az akkori elv szerint működik, most már több mint 30 éve…

1991 végére ráadásul belefáradtam a Krónika vezetésébe, a napi pénzügyi és politikai harcokba, 1989 szeptemberétől, a hivatalos cenzúra megszüntetésétől kezdve történt ez-az Magyarországon és a világban is, tehát örültem, hogy a „darálóból”, az esetenkénti 12-14 órás munkából kiszabadulhatok. Így 1991 december végére lemondtam a Krónika vezetéséről, hogy a Határok nélkül-lel foglalkozhassak.

Az világos volt, hogy a műsornak középhullámon kell jelentkeznie, hisz a határon túli magyarokat ilyen frekvencián lehet a leginkább elérni. A Határok nélkül eredetileg hétköznap este fél kilenc és kilenc között jelentkezett. és volt egy nagyon korai ismétlése, Arra törekedtünk, hogy a lehetőségekhez képest összefoglaljuk, hogy mi történt a Kárpát-medencében az anyaország határain túl. A műsornak szerda délután három és négy között volt egy igen népszerű, egyórás naplóváltozata is, ez 1994 őszén megszűnt.

Műsorszignálnak Bartók Béla művéből, a Román táncokból választottunk egy jellegzetes dallamot, állandó pénteki adásként szerepelt az Irodalom határok nélkül, Kulcsár Katalin szerkesztésében, és szintén állandó elem lett Miska bácsi, vagyis az ő levelesládája, immár határok nélkül.

A Határok nélkül munkáját az alapozta meg, hogy a Magyar Rádiónak műsorcsere egyezményei voltak, illetve ilyen egyezményeket kötött a szomszédos országokban működő rádiókkal, az egyes anyagokért elvileg egyik félnek sem kellett fizetnie. A gyakorlatban viszont a Határok nélkül honoráriumot fizetett, ezáltal is ösztönözve a kapcsolatot.

A kolozsvári, temesvári, vásárhelyi, újvidéki, pozsonyi és ungvári kollégák munkája nélkül persze a műsor nem tudott volna működni, köszönet és hála annak a sok tudósítónak, riporternek, akik az évek során anyagot adtak és adnak. Ugyanez érvényes persze a Budapesten dolgozókra is, a teljesség igénye nélkül: Márványi Péter, Juhász Nagy Ágnes, Kardos Ernő, a felejthetetlen Padisák Mihály, Farkas Erika, Kulcsár Katalin, Antall István. Dormán Laci, Varga Szilvi, Gecse Géza, aki később sokáig vitte felelős szerkesztőként a műsort, – amíg lehetett. Sokat tettek azért, hogy a határok nélküli gondolat erősödjön, de voltak aztán olyanok is, akik később falakat kezdtek emelni…

A 30 év alatt száznál is többen dolgozhattak a műsorban, de az alapítók közül mára senki nem maradt.

2021 őszén részt vehettem Gyergyószárhegyen a MÚRE, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének évfordulós ülésén, ahol régi ismerősökkel is találkozhattam, így Gáspár Sándorral, aki a kezdetektől fogva ott volt a műsorban, de sajnos nem volt ott Csép Sanyi, aki nagyon fiatalon itt hagyott minket.

Harminc év egy házasságban is hosszú idő, egy rádióműsor életében talán még hosszabb. A műsort a huszonötödik évfordulón Magyar Örökség díjjal tüntették ki, a laudációban elhangzott, hogy a Határok nélkül a rendszerváltás óta a maga hitelességével, korrektségével látja el azt a feladatot, hogy hitelesen tájékoztasson és így a hétköznapok nemzetpolitikáját is segítse.

Én távolról is örültem a díjnak, igaz, senkinek nem állt szándékában az alapító – névadót is elhívni az ünnepségre…

Mára az alapításhoz képest sok minden változott, az eredeti szándék, a kiegyensúlyozott, sokszínű tájékoztatás csorbult, a kormányzati propaganda a Magyar Rádiót és benne a Határok nélkült is bedarálta. A rádió mostani vezetéséről nem akarok semmit mondani, és ez a legtöbb, amit tehetek értük az évfordulón. Ugyanakkor még mindig reménykedem, hogy ez nem marad így, mert az katasztrofális lenne, határok nélkül, határon innen és túl…

László József, a Határok Nélkül névadója, alapító szerkesztője

P.S.: az írás 2022-ben jelent meg, de nagyon bízom abban, hogy a műsor mostantól az eredeti szándékot és gondolatot megtartva megy tovább…

https://epa.oszk.hu/00400/00458/00111/1565.html

https://wooland.blog.hu/2020/01/05/huszonnyolc_eve_hatarok_nelkul_avagy_az_alapito_visszanez

A Határok nélkül – hamarosan 35 éves lesz a Kossuth Rádió egyik legrégebbi műsora bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Egyes molekulák – például az aminosavak – két, egymás tükörképének számító változatban léteznek. Az élő szervezetek azonban e tükörképek közül csak az egyiket tartalmazzák. Sokáig a kémia egyik nagy rejtélye volt, hogyan alakulhat ki ez a fajta kémiai aszimmetria. Henri B. Kagan és Szoai Kenszo megoldást találtak erre a rejtélyre” – olvasható a Svéd Királyi Tudományos Akadémia szerdai sajtóközleményében.

A hivatalos indoklás szerint az 1930-ban született Kagan 1986-ban tette meg az első döntő lépést, amikor felfedezte a kémiai reakciók befolyásolásának egy új módját.A következő lépést Szoai Kenszo tette: az 1950-ben született japán kutató „meghatározó jelentőségű” 1995-ös tanulmányát követően végül 2003-ban kísérletben is bemutatta azt reakciót, amelynek során a két lehetséges tükörképi forma közül kizárólag az egyik jött létre. A Nobel-díj bizottság szerint ez a „biokémiai evolúciót leszámítva” neki sikerült elsőként.

„Henri Kagannak és Szoai Kenszónak köszönhetően ma már tudjuk, hogyan alakulhat ki a homokiralitás. Felfedezéseik döntő jelentőségűek a gyógyszergyártási célú, farmakológiai reakciók tervezésében” – összegzi a francia és a japán kutató teljesítményét az indoklás.

A Henri B. Kagan és Szoai Kenszo kapja idén a kémiai Nobel-díjat bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Eva Olsson, Ellen Moons és Mark Pearce svéd fizikusok (b-j) alkotta bizottság indokása szerint Halzen az asztrofizikai eredetű nagy energiájú neutrínók felfedezéséért és az IceCube Neutrínóobszervatórium létrehozásában és munkájában játszott meghatározó szerepéért részesül az elismerésben. MTI/EPA/TT Hírügynökség/Christine Olsson

„Francis Halzen felismerte, hogy a Déli-sark jege felhasználható a neutrínóknak nevezett részecskék nyomon követésére. Elképzelése és tudományos irányítása alapvető jelentőségű volt az IceCube (Jégkocka) Neutrínóobszervatórium – egy fényérzékelőkkel felszerelt, óriási jégtömb – létrehozásában. Az IceCube segítségével a kutatók képesek észlelni a távoli világegyetem rendkívül nagy energiájú folyamataiból származó neutrínókat”- emelték ki az akadémia közleményében.

„Francis Halzen egy olyan nemzetközi kutatói és mérnöki csoportot vezetett, amely fantasztikus eszközt adott a kezünkbe. Kitartása és tudományos jövőképe újfajta csillagászat előtt nyitotta meg az utat” – hangsúlyozta Mark Pearce, a Fizikai Nobel-díj Bizottság elnöke.

A 82 éves, Belgiumban született Halzen az amerikai Wisconsin-Madison Egyetem tudósa.
A kitüntetés 12 millió svéd koronával (392 millió forinttal) jár. A díjat a hagyományoknak megfelelően december 10-én, az elismerést alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján adják át.

A Francis Halzen részecskefizikus kapja idén a fizikai Nobel-díjat bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.