Gazdaságának egyik alappillére a turizmus

Pedig a galloknak igazán nem volna szükségük marketingre, hiszen hazájuk a világ leglátogatottabb desztinációja, tavaly több mint százmillióan voltak rá kíváncsiak. Gazdaságának egyik alappillére a turizmus: 2 millió munkahelyet teremt, és több mint 9
százalékos a GDP-ben az ágazat részesedése. Magyarországról is egyre többen látogatnak ide, bár ma már nehéz ezt pontosan nyomon követni, hiszen csak a fapados járatokkal naponta ezrek érkeznek.
Franciaországban minden van és minden – a kevésbé attraktív látnivaló is – profi módon van eladva. Bár a franciák különösebben nem kényeztetik az ide érkezőt – bár ma már mintha jobban elfogadnák, ha valaki nem beszél franciául, csak „angolul” – mégis milliók érkeznek ide, évről-évre, egyre többen.

Új látnivalók, Nizzától Nantes-ig

Ahogy a nagykövet hangsúlyozta, mind a be-, mind a kiutazó turizmusban jelentős szerepet játszik, hogy számos várossal bővült a repülőgéppel megközelíthető városok száma. Ezzel tehermentesítik Párizst, miközben az ország egészen új szegleteivel ismertetik meg a turistákat. A franciák pedig lehetőségeket kapnak a közép- és kelet-európai városok megismerésére. Dagmar Grzeja, a Bécsben székelő közép- és kelet-európai piacot lefedő Atout France marketing igazgatója nyitotta meg a nagykövetségen rendezett mini workshopot, ahol tájékoztatást kaptunk az idei év kiemelkedő eseményeiről is.

A síparadicsomok idén különösen népszerűek

Minden évben más, viszonylag kevéssé ismert régiók mutatkoznak be. Most – sokak meglepetésére – a független Monaco képviselője is jelen volt, amely persze, ha úgy akarjuk, kicsit francia is. Nizza szépsége évszázadok óta mindenkit elbűvöl, de amióta pár óra alatt odaérünk repülővel, sokkal többen felfedezik, mint eddig. Nantes nem tartozik a leghíresebb városok közé, pedig történelmi emlékekben gazdag és természetesen magas szintű a gasztronómia, akárcsak a többi francia városban. A sajtótájékoztatón levetített filmből nem hiányozhattak a síparadicsomok sem, amelyek idén várhatóan 83 százalékos töltéssel zárják a szezont, talán a szomszédban rendezett téli olimpiának köszönhetően is.

Korzikának saját légitársasága van

Az Air Corsica különösen nagy figyelmet kapott a workshopon. A legkorszerűbb gépekkel repülő légitársaság képviselője, Emilie Luciani elmondta, hogy a céget 1989-ben alapították. Ma egyike azon légitársaságoknak, amelyek utasainak 93 százaléka elégedett a reptéri, valamint fedélzeti kiszolgálással.

A helyi nevezetességeket talán kevésbé ismerjük, de nyilvánvaló, hogy a történelmi emlékek, a bor és a gasztronómia, mint vonzerő nem hiányoznak itt sem. A korzikai városokat a jövőben – igaz, még nem közvetlen budapesti csatlakozással – könnyebben felfedezhetjük, ha Bécsben felszállunk valamelyik gépükre. A sajtótájékoztatón szóba kerültek az idén Franciaországban nyíló kiállítások, a legfontosabb sportesemények, valamint bor- és gasztronómiai fesztiválok is.

A Egyre több francia város érhető el repülőgéppel Magyarországról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Vígszínház saját műfajt teremtett

Meggyőződésem, hogy a szó – musical – amely a hivatalos kommunikében szerepel, nem
pontosan fedi ezt a műfajt. A Vígszínház páratlan sikerű darabjai – a legendás Képzelt riport
egy amerikai popfesztiválról (milyen izgalmas volt a premieren szorongani a függöny mögött)
vagy A padlás, – bemutatásának most volt a 38. évfordulója – illetve az utóbbi évtized
sikerdarabjai, a Túl a Maszathegyen vagy a Pál utcai fiúk, megteremtettek egy saját műfajt,
amely csak ehhez a legendás színházhoz kötődik. Ezeket a darabokat kiváló írók jegyzik, a
zenét pedig magyar Kossuth-díjas legendák, Pressertől Désig. A szerepeket kitűnő színészek
játsszák, akik nem elsősorban énekesek, táncosok, bár, ha kell, ebben is kiemelkedők.

Nem mintha lebecsülném a klasszikus musicalt, amely inkább a Madách profilja, a
Macskáktól a Notre-Dame-i toronyőrig. De a Vígszínház páratlan sikerszériájának titka
másban rejlik. A recept titka a magas színvonal, a ráérzés arra, hogy egy adott korban minek
tapsolna a közönség és a megszállottság.

A premier óta 765 000 néző látta

A kerek évforduló alkalmából pillantsunk hát most egy kicsit bele A dzsungel könyve
múltjába, amely az ugyanabban a rendezésben legtöbbet játszott magyar zenés darab.
Szövegkönyvét Békés Pál, dalszövegeit Geszti Péter írta, zenéjét Dés László szerezte,
ötletgazdája és rendezője Hegedűs D. Géza. A premier óta 765 000 néző látta az előadást, 130
színész és 172 táncos, 11 nagy és 27 kis Maugli, 16 Túna, 11 Sír Kán lépett már színpadra.
Borbiczki Ferenc 1427-szer játszotta el Akelát, Méhes László 1414-szer Kát, míg Reviczky
Gábor 1323-szor Balut.

Hogy is kezdődött? Hegedűs D. Géza 1993-ban esténként felolvasta Rudyard Kipling
novellagyűjteményét, a kislányainak. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy ebből a műből
egy minden generációnak szóló családi musicalt lehetne színpadra állítani.

Minden Kiplinggel és egy ibrányi mozival kezdődött

„Gyerekkoromban nekem is a szüleim olvastak fel Rudyard Kipling történet-füzéréből, A
dzsungel könyvéből. Aztán az ibrányi moziban, gyerekként az emlékezetembe égett ennek a
felkavaró történetnek a fekete-fehér amerikai filmváltozata, Korda Zoltán rendezésében,
Sabu-val a főszerepben, Maugli szerepében. Nem véletlen, hogy én is beálltam a hagyományt

tovább vivő kulturális láncolatba.” – idézi fel a kezdeteket Hegedűs D. Géza. Ezután egy több
mint 3 évig tartó csapatmunka kezdődött: Radnóti Zsuzsa dramaturg, Marton László, Dés
László, Békés Pál és Geszti Péter és a színész-rendező rendszeresen találkoztak, hogy
közösen dolgozzák ki az ötletet.

A darabban egybefonódik mese és valóság, látomás és indulat, költészet és humor, szerelem
és durva érdek, értelem és ösztönök, élet és halál. Ezek formálják az előadásunk
kiszámíthatatlan dinamikáját – ahogy a színház csapata vélekedik.

A siker a kiváló csapatnak köszönhető

A kreatív ötleteket, fantáziát, teremtő energiákat a csodálatos alkotótársak adták az
előadáshoz. Dés László zenéje, Geszti Péter dalszövegei, Békés Pál librettója, Imre Zoltán
koreográfiája, Radnóti Zsuzsa dramaturgi munkája zsenialitásuk együttműködésének
eredménye. Ezért nem veszít erejéből az előadás. A siker az egész csapatnak, köztük a
háttérben teljesítő kollégáknak köszönhető” – teszi hozzá a rendező, aki az előadásban részt
vevő főiskolásokat nem szokványos tréninggel készítette fel a bemutatóra.

Mára több színészgeneráció „nőtt bele” a darabba. „Lassan három hónapja, hogy reggelente
álmos zsivaj keltegeti a Margitszigetet. Éppen ennyi ideje, hogy egy energikus tréner körbe
fut a parton, maga után vonva ifjú karavánját. Miután kocogtak a szigeten, a konditeremben
tetőzik az izomláz, de csak jó néhány leúszott hossz után, a szaunában kapnak kegyelmet a
kimerült ifjak.”

Miért ez a gyilkos hajsza? Kiplingért?

A tréner nem más, mint Hegedűs D. Géza, a stáb pedig a Színművészeti Főiskola osztálya.
Hogy miért ez a gyilkos hajsza? Kiplingért” – számoltak be a felkészülésről egy korabeli
újságban.

A szövegkönyv hat átírás után nyerte el végleges formáját, majd elkezdődött a dalok írása.
Dés László pedig szokatlan ötlettel állt elő: családja révén ismerkedett meg a Rapülők
szövegeivel, és mivel akkori állandó szerzőtársa nem tudta vállalni A dzsungel könyvét,
Geszti Pétert kérte fel a munkára. „Az alkotó csapat legfiatalabb, zöldfülű tagja, úgy éreztem,
hogy Hegedűs D. Géza rendező, Radnóti Zsuzsa dramaturg, Békés Pali és Dés Laci úgy
fogadtak be maguk közé, mint a darabban Mauglit veszi pártfogásba Balu, Akela, Bagira.
Szerencsére Sir Kán nem volt a csapatban – véli Geszti.

• Ma már sokat nevetek korabeli soraimon, át-átsüt rajtuk a tejfogú vad szertelensége,
  láblógató vidámsága, és itt kezdtem felnőtté válni dalszerzőként is, amikor olyan dalokat
  kellett megírni, mint például amilyen az Amíg őriz a szemed lett. De időtállónak, érvényesnek
  látom, hallom őket, és ezt nem pusztán az eredmény igazolja, hanem az, hogy ha beülök egy
  előadásra, azt érzem, ma is ugyanúgy működik a humoruk, az egzotikumuk, a romantikájuk
  vagy a dinamikájuk.

Nem a slágereken múlik

Jó passzban voltunk mind, akik ezt a darabot összeraktuk, és Dés Lacival történt egymásra
találásunk minden optimizmusa és energiája ott lüktet a dalokban. Akkori fiatalságunk
hangjai egyelőre nem látszanak öregedni.” – idézi fel Geszti Péter. „A kritikusok, sőt, a nézők
egy része is slágereken mérik egy zenés darab színvonalát, sikerét. Ez nem így van. A
dzsungel könyve darabunkban egyetlen nagy sláger nincsen. De a dalok tökéletesen
működnek a színpadon, a történeten belül. És ez a fontos. Akkor jó egy színpadi zene, akkor
átélhető, ha tökéletesen illeszkedik a darabban előforduló szituációkhoz.

Ma is aktuális a mondandója

Amikor bemutatták a darabot, sejtették, hogy siker lesz, de erre azért senki sem számított. Ha tudnám a titkát, minden évben írnék egy sikerdarabot. De egy biztos, jó a szövegkönyv, jók a dalok a zene, a koreográfia, és jó a színház, amelyik játssza! Ideális körülmények között született meg az előadás, nagyszerű munkatársakkal, egyetértésben, harmóniában. És ez máig rányomja a bélyegét az előadásra. És persze maga a történet. Van humora, van lírája, de…! Egy helyes, szimpatikus, fiatal srác, aki hiába ismeri tökéletesen a dzsungel törvényeit, hiába találja fel magát jól minden helyzetben, egyet mégsem tud elérni: hogy befogadják. Sem itt, sem ott. És ez sajnos nagyon aktuális a mai világban.” – tette hozzá Dés László.

P.S..A szerkesztő megjegyzése: nagyon örültem ennek a cikknek, a megemlékezésnek, mert a darab igencsak közel áll hozzám, a személyek okán, és persze azért, mert zseniális! 1996-ban a Danubius Rádió főszerkesztője voltam, és az egyik sztárunk, Geszti Péter darabját próbáról próbára követtük, közvetítettük, mi készül, mi várható. Nagyon drukkoltunk neki, én pedig Békés Palinak is, aki a szövegkönyvet írta, mert anno a Radnóti Gimnáziumban együtt nyertünk irodalmi versenyt, ő a novelláit hozta, én a verseimet…

A A dzsungel könyvének titkai – 30 év Mauglival és Baluval bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Más az északi, és más a déli fűszerezés

A kínai helyett van, aki inkább az indiaira esküszik, amely mérhetetlenül sokszínű, hiszen egy hatalmas államról van szó. Igaz, mi ennek csak egy kis részét ismerjük, jószerivel pár híres ételüket. Persze azt is csak néhányan, hiszen manapság minden nagyobb magyar településen működik kínai kifőzde, de indiai kevés helyen. Összesen hetven, indiai fogást kínáló vendéglátóhely működik Magyarországon.

Nyilvánvalóan senki nem tudja megállapítani honfitársaink közül, hogy melyik az igazán autentikus, és hogy a hatalmas ország mely részéről származik – más az északi és más a déli ízvilág – mint ahogyan a külföldiek is azt gondolják, hogy a gulyás, a pörkölt, a paprika meg a lángos egyenlő a magyar konyhával.

A tulajdonos harminc éve él Magyarországon

Erről morfondíroztam, miközben haladtam Budapest nemrég nyílt legnagyobb indiai étterme, a Hitchki felé, ami közvetlenül a Lánchíd pesti hídfőjénél található, pár lépésre az Akadémiától, a Four Seasons-től, a Bazilikától. Itt nyáron alig lehet magyar szót hallani, hiszen innen indulnak a Várba a buszok és a Duna-parton meg a Lánchídon rengeteg turista fotózkodik. Ma ez az egyik legforgalmasabb turisztikai régiója Budapestnek, ahol minden négyzetcentiméternyi hely méregdrága.

A tulajdonos, Kumar Charaan Jeet tökéletesen beszél magyarul, hiszen három évtizede él Magyarországon. Gyermekei már itt születtek. Az elmúlt másfél évtizedben fordult a vendéglátás felé, ma már négy nagy étterme működik Budapesten.

Miért éppen Hitchki?

Először arról kérdeztem, miért éppen Hitchkinek nevezte el a legújabbat. Mint kiderült,ez magyarul csuklást jelent. Az indiai nyelvben ez egy pozitív fogalom. Azt szeretnék, ha a vendégek kellemes élményekkel távoznának az éttermünkből, és másoknak is ajánlanák. Több mint negyven főt foglalkoztat éttermeiben Kumar, külföldieket, magyarokat egyaránt. Alapszinten persze kell tudni angolul, de ha nem, az se gond, a vendég csak rámutat a gazdag étlapon valamelyik fogás számára, és elég, ha a pincér ezt mutatja meg a séfnek, illetve séfeknek, akik indiaiak.

Az amerikai filmekben gyakran látni indiai éttermeket, amelyek rendkívül színesek és dúsan díszítettek. A Hitchki nem ezek közé tartozik, a design ízléses, nem túl csicsás belső designt mutat, az indiai motívumok visszafogott színvilággal párosulnak, ami nem minden hasonló étteremről mondható el. Mint megtudom, az enteriőr megvalósítása Varjas Judithoz kötődik, aki a 2023 és 2024-es Év Dekorfestője címet érdemelte ki.

Fűszerkavalkád és helyi street food

Ami a lényeget, a gasztronómiát illeti,nemcsak az Észak-Indiából ismert klasszikusokat kínálják, hanem a ritkaságszámba menő dél-indiai fogásokat és helyi street food ételeket is. Hogy kik járnak ide ebédelni, vacsorázni? Nos, nemcsak turisták és nem is csak magyarok, hanem például Magyarországon élő indiaiak törzsvendégek, de ugyanígy látni itt élő, de más ázsiai országból származó embereket is.

A leginkább ismert indai fogások – mint a különféle módon ízesített naanok, tandoorik, és basmati rizsek mellett van több mint kétszáz, sosem hallott nevű fogás szerepel az étlapon. Ezek lehetnek szolidan fűszeresek, illetve az igazi indiai konyha kedvelői számára erősebbek: a régiónként más összetételű garam maszala fűszerkeverék az alap, de kevés olyan fogás van, amelyet nem jellemez a csípős paprika, sárga kurkuma és a zöld koriander használata. Az ma már természetes, hogy a legkülönfélébb mai étkezési szokásokat is kielégítik: van, aki vegetáriánus, megint más vegán, illetve gluténmentes és laktózmentes ételt keres. Már ottjártunkkor éppen betévedt egy indiai csoport, ez mindenképpen jó jel: ezek szerint autentikus a konyha…

Fotó: Hitchki

A Mennyire ismerjük az indiai konyhát? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Annyira hozzá tartozott a magyar karácsonyhoz, hogy a háborús fronton olykor szárazkenyér-téglácskákat csomagoltak be kirojtozott papírba és kötözték rá valamilyen faágra. Hogy miért szalon? Mert valaha a nagypolgári lakások szalonjában állították fel a fenyőfát, amelynek ágaira házilag főzött fondant-darabokat akasztottak fel, mintás papírkákban, némi cérna segítségével. Gyakran házilag készült, amint arról úri háztartások 19. századi szakácskönyvei is tanúskodnak.

Sokáig pofozták-nyújtották márványlapon a nyúlós meleg cukrot, amelyet házi dzsemmel, aszalvánnyal, szárított gyümölccsel, oranzsáddal, kandírozott narancs vagy citromhéjjal, kakaóporral ízesítettek, ételfestékkel, alkörmössel színeztek. A legillatosabb a kandírozott ibolyaszirmos lehetett, amely bizonyára Sisi tetszését is elnyerte volna – ő minden tekintetben imádta az ibolyát és általában a lila színt. Talán meg is kóstolta az ibolyaszirmoktól illatozó csemegét? Később már vásárolni is lehetett a cukrászdákban szaloncukrot, de nem a mostani csillogó-villogó nyomott papírost, hiszen nem találták még fel az alufóliát, az ezüstpapírt és a celofánt is csak később. Kirojtozott színes papírokba csomagolt ízesített cukortéglácskák voltak ezek, amelyeket nem ártott hamar elfogyasztani, mert gyorsan megkeményedtek. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén terjedt el eredetileg a szaloncukor, bár Ausztriában máig nem vált szerves részévé a Salonzuckerln az ottani ünnepi hagyománynak.

A cukor egyébként is drága volt – emlékezzünk azokra a régi magyar filmekre, amelyekben a háziasszony övén ott lóg a kamra kulcsa és kiszámolja a kis cseléd előtt a kockacukrot. A szövőlány cukros ételekről álmodott, a költő Kuglerekről… Az édesség, amely a 21. század veszélyes, egészségtelen (de demokratikus, gyakorlatilag mindenki által elérhető) örömforrása lett, akkor még luxus volt. Ezért sem volt régen sok elhízott ember!

Régen csupán néhány nagyüzem ontotta a szaloncukrot, ma a csokoládégyárak mellett több kisebb-nagyobb manufaktúra és cukrászat is kínálja. Ez utóbbiakat akár kézművesnek is nevezhetnénk, bár a gépeket nem lehet teljesen kiiktatni ebből a folyamatból, így aztán marad a kisipari jelző.

Fél évszázada csupán a konzumszalon létezett, aztán megjelent a krémszalon – ez finomabb, harmonikusabb zamatú volt – és bővült az ízválaszték is. Jött a zselés, amely meglepő módon kedvelt lett, olyannyira, hogy ma a forgalmazott szaloncukrok fele ilyen. Igaz, az idők folyamán az ízesítésük és a küllemük sokkal tetszetősebb lett. 

Mára elképesztő íz-, ár- és fajtakínálat köszöntött be. Az üzletek polcai roskadoznak a szaloncukrok követhetetlen választékától.

Az utóbbi években egyre kevesebben díszítenek fát szaloncukorral, ugyanis az életszínvonal emelkedésével a karácsonyi dekorációk, díszek, gömbök viszonylag olcsók, azaz megfizethetőbbek lettek. A jómódú családoknál minden évben (ez is divat!) más-más árnyalatba öltözik a fenyőfa, olyanba, ami illik a berendezés stílusához, árnyalataihoz…

Itthon a szaloncukorka egyik nagy gyártója a Szerencsi Bonbon Kft. A városka csokoládégyártásának közel 100 éves múltja van, de a jelene is biztató. A Nestlé, amely a rendszerváltás után megvásárolta a gyárat, a „Szerencsi” márkanév és egyes termék-márkanevek használati jogát nemrég visszaadta a gyárnak. A cég ünnepi termékskálája változatlanul széles, hagyományosan a kiemelkedően jó minőség és a beltartalom a fontos.

A szerencsiek igazodnak a táplálkozási divathoz: a Paleobon szaloncukor nem tartalmaz hozzáadott cukrot és 70 százalék kakaótartalmú étcsokoládéval készül. Manapság sokan étkeznek ‘mentesen’ ételallergiájuk, étel-intoleranciájuk miatt. Manapság a jó minőségű szaloncukrok inkább finom bonbonok, mint díszek a fán. Szintén újdonságnak mondható a választékban a valódi tojáslikőrös krémmel töltött, tejcsokoládés szaloncukor.

A krémes család tagjai még a mogyoró-, trüffel- és ír krémmel töltött szaloncukor-különlegességek is. Nagyon népszerűek a marcipános (vörös áfonyás, alkoholos-meggyes, narancsos és sárgabarackos), a retrónak is tekinthető zselés (amely még mindig slágercikk!), a rum-kakaós, a vajkaramellás és a kókuszos szaloncukrok. A jövő az egészségtudatos termékeké.

Mindeközben a szaloncukor-fogyasztás csökken itthon, viszont kelendő exportcikk mindenekelőtt azokba az országokba, ahol sok magyar él.

A tehetős vevők újabban a patinás cukrászdák saját gyártmányú szaloncukorkáit szerzik be ünnep előtt. Olyan cukrászat is létezik, mint Cegléden a Békebeli, ahol – amint azt Lajos Mary igazgató elmondta – visszanyúlnak a gyökerekhez és retrót gyártanak, méghozzá kézzel, és csak a négy alapízben, elfelejtve az aromákat.

Az egyik például feltámasztotta a vágott – és kimérve kapható – bonbonok divatját. Ismét divatba jött habkarikák; van, amelyik csak díszít. Némely cukrászdák kívül roppanós, belül puha krémes, csokoládé és málnaízű gömbjei még a felnőtt édességrajongókat is elbűvölik.

Hasznos tanács, nem árt többször leírni: inkább keveset vegyünk szaloncukorból, de jó minőségűt, amely szép is és el is fogy, így karácsony után nem lökdössük, tesszük-vesszük ide-oda, visszük be munkahelyre, kínáljuk a kávéra beugró szomszédasszonynak.

Szaloncukrot ma már nem az édes íz miatt vásárolunk elsősorban, hanem hagyományból. Főleg ott, ahol kicsik a gyerekek. (Igaz, rögtön el is tiltják őket tőle, hogy ne rongálják a fogukat, mossák meg utána.) Az édesanyák – a legmegrögzöttebb bio-, mentes-, organikus-, natúrhívők is – mégis előbb-utóbb megismertetik porontyaikkal a magyar karácsony egyik specialitását.

Újabban – az otthoni konyhaművészet rangjának emelkedésével, a gasztrobloggerek térhódításával – sokan ismét megpróbálkoznak házi szaloncukor-készítéssel, mint ahogy sok ezren belevágnak a mézeskalács-készítésbe is. Az otthoni aligha lesz olyan omlós, és korántsem marad olyan puha, mint a cukrászdai vagy éppen a gyári, amelyekben benne van az ízlés, a szakértelem ezernyi rafinált trükkje, kelléke, titka. De legalább fogjuk tudni, mit is nassolunk a hosszú téli estéken…

A Szalon nincs, szaloncukor van akárhány bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

De milyen volt régen a New York, amikor még nem a turistacsoportok adták a közönség zömét, és nem álltak sorban a kíváncsiskodók egész nap – akár a Blaha Lujza térig – a pesti, VII. kerületi Erzsébet körút 9–11. számú épület előtt? – Az alábbi cikk az azóta már, sajnos, megszűnt Budapest című képes folyóirat 2019. évi 10. számában jelent meg.

A pesti New York Palota udvarát (évtizedekig hulladéktároló volt!), a lobbyt a szálloda és a kávéház vendégei egyaránt használják.

«Ez pedig itt az elnöki lakosztály – mutatott rá a szálloda megnyitóján, 2006. május 5-én a sajtó kalauzolásával megbízott lány a fényűzően berendezett teremre, aminek plafonja csaknem leszakadt a hatalmas, muránói, színes üvegcsillártól.

Volt egyszer egy deszk

Nem, ez itt a deszk – mondtam magamban. Nekem örökre az is marad. Itt volt a régi Magyar Hírlap szerkesztőségének szíve, ahol az 1968-ban alapított napilap készült. Emlékszem, milyen megilletődötten léptem be először ide 1974. május 24-én, hiszen tudtam – mint mindnyájan – író- és költőóriások alkottak valaha a csodás palotában, sőt, ugyanabban a szobában is, ahol magyarhírlaposként az íróasztalom állt.

Igaz, akkor még Hungáriának hívták a patinás épületet. Szerettem ide belépni. Napról napra élő zsenikkel lifteztem fel a másodikra, akik a házban lévő irodalmi folyóiratokhoz igyekeztek. Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Szabó Magda, Lázár Ervin cipelték kéziratokkal teli bőrtáskáikat a tágas, fedett folyosókon. A büfében Királyhegyi Pali szórakoztatta pikáns vicceivel és hollywoodi történeteivel a hölgyeket, Demeter Imre pedig szállította a szaftos pletykákat a színházak környékéről. Itt működött ugyanis a nagyon népszerű Film Színház Muzsika hetilap, később pedig az Új Tükör is.

De ne siessünk ennyire előre!

A kávé, a gondolkodás és a faunok

Az egészről Max Aufricht tehet, más néven dr. Arányi Miksa, aki szülővárosában, Trencsénben kezdte meg tanulmányait és Budapesten fejezte be. Jogot végzett, majd irány Párizs, hogy aztán pár év múlva visszatérjen a magyar fővárosba, a New York Biztosító Társaság igazgatójával. A cég hálózatának szélesítése székházat igényelt. Ők jó érzékkel megtalálják a Blaha Lujza térhez közeli nagy telket, és megbízást adnak neves építészeknek a palota megalkotására.

Hauszmann Alajos, Korb Flóris és Giergl Kálmán megtervezik az 1894. október 23-án (!) megnyitott négyemeletes, eklektikus stílusú palotát, és a földszintjén berendezett kávéházat. A külső szobrok és díszek, a portált koronázó faunok Senyey Károly művei.

Bár mindenki tudta, hogy biztosítótársaság üzemel a palotában, az Erzsébet körút 9-11. szám alatt magasodó épület nem ettől lesz híres. A földszintjén berendezett New York kávéház a századfordulón nyitott – sőt, itt alakult – irodalmi és művészi asztaltársaságok, kávéházi szerkesztőségek révén vonul be a magyar irodalmi és művészeti élet történelmébe.

A pazar luxussal berendezett, hatalmas belső tér még az úri köröket is meglepi. A csavart márványoszlopok, az operettes-primadonnás lépcsők, a belső bronzszobrok, a szökőkút, a velencei csillárok tobzódó eleganciát sugároznak. A tizennégy faun az érzékiséget, a csúfolódó kedvet szimbolizálja. A kávéház homlokzatán található El Asmodáj alakja is, amely a kávé és a gondolkodás szellemét hirdeti a mai napig, ezzel inspirálva az itt alkotó, agyserkentőre vágyó művészeket. Asmodájt Luciferrel is szokás azonosítani, mely fényhozót jelent, ebből következően ideális a lámpatartó funkcióra. A mennyezeti freskók Mannheimer Gusztáv és Eisenhut Ferenc munkái. Volt külön női szalon is, meg játék- és billiárdterem, amely később Mélyvíz néven híresült el, és avanzsált máig élő, átvitt értelemben is használandó fogalommá.

Csupán legenda, hogy a megnyitó napján pesti bohémek (jelesül Molnár Ferenc) a Dunába dobták volna a kávéház kulcsait, hogy az éjjel-nappal nyitva legyen, hiszen Molnár akkor még csak 16 éves volt. De ez egy olyan épület, amelyhez már akkor is legendák fűződtek, méghozzá elszakíthatatlanul.

Irodalmi kávéházi rangját azonban csak akkor nyerte el, amikor 1900-ban Harsányi Adolf és fivére vette át a menedzsmentet.

Varázsának senki sem tud ellenállni

Hamarosan neves írók törzshelyévé válik, itt alkot Ady Endre, akit csak Kávéházi Borzasnak becéznek, egyes források szerint ez volt a gúnyneve volt 1910 körül. Ady sok időt töltött kávéházakban, ahogy Kosztolányi és Karinthy, meg szinte az összes akkori író és költőfejedelem, a sármőr Bródytól a szerény, szemüveges Tóth Árpádig.  Külön törzsasztala van a festőknek és a filmeseknek: Kertész Mihály – akiről épp most mutattak be egy önéletrajzi filmet – és Korda Sándor már filmszüzsékről tárgyalnak a márványasztaloknál és itt szerkeszti Korda az első magyar filmmagazint.

„A New York minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat az, hogy nyári estéken a vakító villamoslámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni. Mindenki mindenkit ismert benne. A pincér rögtön kiszolgált, meg sem várta, hogy rendelj valamit. Szó nélkül megkaptad mindennapi feketédet és hozzá a tintatartót meg az írópapirost” – írta a New Yorkról Heltai Jenő, az egyik törzsvendég.

Ez volt csak igazán közösségi iroda – ahogy ma mondanánk, co-working office –, igaz, wifivel még nem szolgálhattak…A legendás főpincér, Reisz Gyula, sokszor hitelezett az éhenkórász zseniknek. A kávéház tulajdonosai lexikonokkal segítették a kutakodást, és előfizettek a legfontosabb hazai és külföldi lapokra.

Még az (ezerkilencszáz-)hetvenes években is előfordult, hogy a szerkesztőségi kézbesítők egyenesen innen vitték a szomszédos Athenaeum Nyomdába a kéziratoldalakat.

Mindez ma, ugye, elképzelhetetlen lenne. A költők nem üldögélhetnek órák hosszat egy-egy kávé mellett, kedvük sincs hozzá a bábeli turistazsivajban, és persze írótál sincs, amit annak idején a Harsányi fivérek feltaláltak: fillérekért lakhattak így jól a fiatal kezdők.

Tarján Vilmos 1920-ban veszi át az üzletet, amely még fényűzőbbé válik. Éttermet nyit, jószerivel csak az arisztokrata köröknek, hátul bár sejlik a félhomályban, ahová csak estélyiben szabad belépni. Tarján, amint azt korabeli krónikák feljegyezték, marketingzseni volt, csak akkor még nem így hívták ezt a talentumot. Egyszer egy Pesten vendégszereplő revü fókaidomárját rávette, hogy reggelijét fókája társaságában, a New York kávéház ablakában költse el, hogy az újságok hírt adjanak róla. A cigányzene mellett jazz-muzsika szól, akkor még némi felháborodást keltve, magyar és külföldi énekesek adnak elő sanzonokat, és tingli-tangli filmslágereket.

Az oroszok a toronyban vannak

Ki hitte volna el akkor, hogy alig telik el 10 év, és a hatalmas kirakatablakokban emberhullák és döglött lovak hevernek, az épület tornyára pedig egy szovjet katona kitűzi a Vörös Hadsereg zászlaját – mintha már a Reichstagnál tartanának? Persze, ki tudja, sejtette-e egyáltalán a szovjet közkatona, hol is jár Európában, ahová soha nem tette volna be a csizmáját, ha nincs a szörnyűséges II. világháború…

A háború után sokáig rom marad a New York, amit persze már nem így hívnak, sportszeráruház üzemel benne, meg IBUSZ-iroda – utóbbi minek is, amikor utazni nem lehet, meg nincs is rá valutakeret – majd következik a gyönge enyhülés, és 1954-ben Hungária néven megnyílik újra a kávéház. Harmatos utánzat, bár a márványoszlopok azért állnak. Az írók, költők – már, akiknek szabad írni – előmerészkednek és rendelnek egy szimplát. „Kutyanyelv” (—> Hosszú, keseny papírlap, főként szerkesztőségi, nyomdai kézirat(ok), ideiglenes feljegyzés(ek) céljára) is akad még olykor, bár a dicsőséges korszak nem jön el többé.

Jön viszont más: a forradalom. A torony ismét ledöntve, romok mindenütt. Alig telt el 11 év, és a hely ismét felújításra vár.

A Lapkiadó Vállalat terpeszkedik el ezután az épületben, a kávéházat pedig – akkor úgy tetszik, végérvényesen – Hungáriának hívják. A szerkesztőségek ismét működni kezdenek, a hetvenes évek egyfajta pezsgést hoznak a palota életébe.  A Lapkiadó ügyes, menedzser típusú igazgatója (ne röstelljük ideírni a nevét: Siklósi Norbert) – ide- és odakacsintva egyszerre – a jelentkezőkben hamar meglátja a tehetséget, és ha nincs is státusz valamelyik szerkesztőségben, az ifjoncot bedugja a sajtóarchívumba, aki addig ott dekkol és rakosgatja a külföldről érkező – nagy kincset érő – magazinokat, amíg nem üresedik meg a fenti traktusokban egy hely. A valamiért feketelistán lévő íróknak, spanyolosoknak, börtönből frissen szabadult politikaiaknak, gazdasági reformot túl erősen sürgetőknek névtelen, de biztos pozíciót, olvasószerkesztői állást juttat.

Utólag belegondolva furcsa, hogy szinte semmit nem tudtunk akkor az épület közeli múltjáról, a szovjet kiskatonáról, aki kitűzte a zászlót, soha nem hallottunk az 56-os eseményekről se. Fotókat sem láttam az akkor újra romos palotáról. Hamar rendbe hozták ugyanis a szem előtt lévő, belövést kapott házakat, hogy semmi se emlékeztessen azokra a hetekre.

Pár év, és a szerkesztőségekben jó dolga lesz hirtelen az újságíróknak, elfogadható fizetés, vállalati kocsi, kiküldetés vár a riporterekre, még párttagnak sem kötelező lenni, nem úgy, mint a szemközti házban – ahogyan a Hírlapkiadót hívta a szakma. A különböző műhelyekben dolgozó kollegák között jó kapcsolat alakul ki. Bár az ide-oda külsőzés nem szokás, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak közös a KISZ-alapszervezete, ami ugye, erős kapocs…

Bakik persze adódnak, félreütések, politikailag kínos hibák, de ahogy az egyik bölcs szerkesztőm mondogatta, egy napilapnál minden botrány három napig tart. Aztán jön egy másik.

A (akkor) Lenin körúti Hungária bárja késő este tele lesz azokkal a főszerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, sőt, mi több, függetlenített párttitkárokkal, akik szeretnek kirúgni a hámból, és olykor dalra fakadnak, sőt táncolnak is a mutatós fiatal kolléganőkkel. A ház fiókintézményeként működik a Lucullus meg a Kulacs „étterem”, oda ugyanúgy járnak interjúzni meg konyakozni az újságírók – karöltve a nyomdászokkal, mert akkor még a házban üzemel az Athenaeum nyomda – mint a Hungáriába. Amit csak a fiatalabb korosztály hív így.

Szellempalotából luxus szálloda

Egy idő után Pallas Lap- és Könyvkiadónak nevezik a vállalatot, de ez nem változtat a lényegen. Következik a rendszerváltás és a keserves nyűg, a kötelező privatizáció. Évekig nem akad pénzes kérő, és szégyenszemre, évekre szellempalota lesz a New Yorkból. Végül 2001 februárjában az olasz Boscolo csoport veszi meg az épületet, ami a teljes felújítás után, 2006. május 5-én nyitja meg a 107 szobás luxusszállodát, meg a földszinti, az egykori hangulatot csak messziről idéző kávéházat.

Eltelik pár év, és már nem a Boscoloé a ház, és a neve is megváltozott.

De ez ma már nem fontos.

A régi New Yorknak vége. Ma minden nagyon drága itt, és a miliőnek semmi köze az irodalomhoz, pláne a magyarhoz. Turisták téblábolnak az asztalok között, lefényképezik naponta százszor magukat, meg a világ legszebb kávéházának többször is megválasztott intézményt, és rendelnek valamit, ami az ő zsebüknek olcsó….És még abban a percben elküldik a fotókat haza…Dél-Koreába.»

A Az újságíró archívumából – Éjjel-nappal New York Café – a világ legszebb kávéháza bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ettől bizonyára tömegek nem fognak nekivágni ennek az ázsiai országnak, de azért lesznek majd ezrek, akik kíváncsiak erre az abszurd birodalomra. A Kommerszant című orosz napilap szerint mindenkit szívesen látnak, kivéve a dél-koreaiakat – ez azért sokat elmond a várható vendégszeretetről. Arról nem szól a Kommerszant cikke, hogy a dél-koreai származású, de már külföldi állampolgárokat beengedik-e. Ugyanakkor ismeretes, hogy a járvány előtt sem volt éppen turisztikai nagyhatalom az ország, jóllehet, a cikk szerzője azért felsorol látogatószámokat.

Honlapján az észak-koreai túrák szervezésére szakosodott KTG, valamint a kínai Koryo Tours megerősíti, hogy a külföldi turisták 2024 végétől látogathatják az országot. Kezdetben csak a hegyvidéki területen, a kínai határ közelében fekvő észak-koreai Samjiyon városba szervez túrákat a két iroda. Előfordulhat, hogy később más térségekbe is visznek turistákat. Az utazásszervezők jelentése szerint észak-koreai partnereik hivatalosan értesítették őket a nemzetközi turizmus újraindításáról.

„Több, mint négy évet vártunk a bejelentésre, és örülünk, hogy feléled az észak-koreai turizmus” – nyilatkozta a kínai utazásszervező. 2020 óta nagyon kevesen, és csak bizonyos országokból, főleg hivatalos okból, különleges esetekben léphettek be Észak-Koreába. Tavaly már indult néhány nemzetközi járat, az idén pedig már orosz turista- és iskoláscsoportok is ellátogathattak az országba.

Amint arról a CNBC amerikai hírtelevízió az észak-koreai médiára hivatkozással beszámolt, a múlt években Samjiyonban nagyszabású turisztikai infrastruktúra-fejlesztésbe fogtak, szállodákat, vidámparkokat és síközpontot építettek. Kim Dzsongun, az évtizedek óta elzárt ország mindenható vezetője a múlt hónapban Samjiyongba látogatott, hogy felmérje az építkezéseket.

Amint azt a helyi média megjegyezte, „az ország vezetője rendkívül civilizáltnak ítélte meg a hegyekben található várost. Emellett az ország keleti partján fekvő Wonsan városában is folynak turisztikai építkezések, ahova Kim Dzsongun szintén ellátogatott. A helyi média szerint ez is annak a jele, a „vezér” mindig buzgón gondoskodott arról, hogy „népünknek a legcivilizáltabb és legboldogabb élete legyen. Ez egy új kezdet kezdetét jelenti és Wonsan csodálatos kulturális turisztikai várossá válik”.

Az amerikai hírtévé által megkérdezett szakértők úgy vélik, hogy ezek a túrák elsősorban a kínai állampolgárokat célozzák meg, a világjárvány előtt is ők adták a külföldi turisták legnagyobb részét: 2019-ben 350 ezer kínai turista látogatott Észak-Koreába, ami akkor rekordnak számított. A Koryo Tours honlapján található adatokból kiderül, hogy egy észak-koreai kirándulás személyenként 600–1500 eurónak megfelelő összegbe kerül. Az utazási iroda arra figyelmeztet, hogy „eleinte a dolgok kissé kaotikusabbak lehetnek a megszokottnál”, de igyekeznek gondoskodni a biztonságról.

Ne gondoljuk, persze, hogy Európából vagy Észak-Amerikából rögvest ezrek indulnak majd felfedezni az országot, legfeljebb azon bátrak, akik nem ragaszkodnak a nyugati életszínvonalhoz, de kíváncsiak az országban tapasztalható, nyugati szemmel meghökkentő körülményekre, no meg, a kiszámíthatatlan biztonsági helyzet sem tántorítja el őket. Az sem egyértelmű, hogy az oroszok és a kínaiak mellett kit látnának tényleg szívesen, és rajtuk kívül kik merészkednek majd el oda, miután megdöbbentő hírek érkeznek Észak-Korea lakóinak életéről. Az sem tudható, hogy a vízumok kiadása mennyire lesz gördülékeny, hiszen azt bárkitől bármilyen okból megtagadhatják.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma ugyanakkor változatlanul szigorúan figyelmezteti az amerikai állampolgárokat: bármikor előfordulhat, hogy valakit letartóztatnak Észak-Koreában. Kiemelik a „hosszú idejű fogva tartás magas kockázatát”, az amerikai útlevéllel rendelkezőkkel szemben.

A Észak-Korea megnyílik a külföldi turisták előtt? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Sok haj, szakáll, kicsit mackós termet, rojtos bőrzakó, nyakában fény­képezőgép. – Ő Roy Carr, aki a Tremeloes-szal együtt érkezeti Magyarországra. Híres újságíró, a világ egyik legtekintélyesebb popzenei szak­lapjába, az angol New Musical Expressbe ír hetente riportokat, lemezkritikákat.

Mikor cikkeit olvastam, mindig felötlött bennem a kérdés: hogyan lesz valakiből Angliában beatújságíró? Ezt most személyesen is megkérdezhettem tőle, a Tremeloes 1971. július 25-i koncertjén.

– Természetesen én is, mint min­den fiatal, a hatvanas évek eleje óta érdeklődöm a beat iránt. Nem­csak mint hallgató, hanem mint a műfaj ak­tív művelője. Akkor kezdtem, mi­kor Johnny Kidd, Eddie Cochran és Lord Such volt a nagy sztár. Hank Marvinnal való barátságom (a Shadows egyik alapító tagja) adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy elkötelezzem magam egy életre a zené­hez. Bár többféle hangszeren ját­szottam, kedvencem a conga dob volt és az is maradt.

– Voltak-e zenei hagyo­mányok a családodban?

– Igen, és ez feltétlenül nagy hatással volt rám. Apámnak saját zenekara volt, anyám táncosnő. így már ötéves korom óta a színpad kö­rül éltem. 1962-ben megalakítottam saját zenekaromat, az Executlvest, mely rock and rollt játszott. Orgo­nistánk az akkor még csak 15 éves Tony Ashton volt, aki ma a divatos „Ashton Gardner and Dyke”-nak a tagja. Később hozzánk tartozott John Evan is, ő ma a Jethro Tull­ban van.

– Hogy született meg a gondolat, hogy felcseréld a színpadot a tollforgatásra?

– Mint zenész, jól ismertem a többieket. Együtt tanultunk vagy turnéztunk, tehát írnom is könnyebb volt róluk. Először a Down Beatben jelentek meg cikkeim.

– Hogyan kerültél a NME-hez?

– 1969-ben, Torontóban volt a Rock and Roll Revival Festival. Együtt utaztam el erre John Lennonnal. Erről írtam először ripor­tot, mely megtetszett Andy Gray-nek, a NME főszerkesztőjének. Ké­sőbb interjúvoltam meg a Creedence-t, a Blood Sweat and Tearst, Santanáékat.

– Legutóbb olvastam nek­rológodat Jim Morrisonról, a Doors fiatalon elhunyt énekeséről. Mi a vélemé­nyed a mostanában oly gya­kori halálesetekről a zené­szek között?

– Az az életforma, ami evvel a foglalkozással jár, a rengeteg uta­zás, az éjszakázás; a néha szinte kötelező ivás, a hajsza, igen kime­rítő fizikailag és szellemileg is. Jimnek nem bírta a szíve tovább.

– Kit tartasz a legjob­bnak a jelenlegiek közül?

– Megpróbálok elfogulatlan len­ni, bár nehéz lesz, hiszen legtöbb­jük jó barátom. Az együttesek kö­zül a Who-t említeném, akik évek óta tudnak újítani és nagyon sok ötlet van ma is bennük. A legte­hetségesebb muzsikusoknak John Bonham-et, a Led Zeppelin dobosát és Lennont tartom. A kedvenc nagylemezeim közé tartozik Harrison All Things Must Pass című albuma.

– Szerinted ki lesz a jö­vő Beatlese?

– Ha tudnám, milliomos len­nék…

– Ha éppen nem a zené­vel foglalkozol, mi a hobbyd, kedvenc elfoglaltságod?

– Nagyon szeretem a filmet és a színházat. Bár ez sem csupán hobby, hiszen a legkülönbözőbb francia és angol szaklapokba írok filmkritikákat, ismertetéseket.

– Mi a véleményed né­hány rövid benyomás alap­ján a magyar könnyűzenei életről, a hallott együttesek­ről?

– Meglepődtem azon a tudáson és eredetiségen, melyet a meghallgatott magyar groupoknál tapasztaltam. Úgy vélem, sok fel­kapott külföldi világhírű együttes­sel felvehetnék a versenyt.

– Köszönöm az interjút és viszontlátásra, ha nem is Magyarországon, de a NME ha­sábjain.

Legendás interjú Roy Carr-rel (angolul)

A Az újságíró archívumából: Beszélgetés Roy Carr-rel bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Már a megkülönböztető jelző is egyenlő volt az antiszemitizmussal, bár erről sem volt sokáig fogalmunk. Hiába volt az akkori pártvezetők jórésze zsidó, ez – legalábbis a kortársaimat – nem nagyon érdekelte, nem is tudtuk. Legfeljebb akkor, ha családilag érintettek voltak. Ám az érintett szülők is sokszor elhallgatták a gyerek elől is származásukat, egyfajta önvédelemből.

„Apámhoz fordultam útbaigazításért, noha igazán ritkán állt szóba velem. Éppen keresztrejtvényt fejtett, mint általában. Mondtam neki, hogy Zsé szerint én zsidó vagyok. Mire ő feltolta a homlokára az olvasószemüvegét: Ami azt illeti, van is ebben valami, édes fiam! – és visszasüppedt a Füles magazinba, jelezve, hogy eszmecserénknek vége.

Tomboltam. Csapkodtam. Hogyhogy senki nem vette a fáradságot, hogy engem tájékoztasson erről? És miért kell zsidónak lennem, pont énnekem?”

Vámos Miklós ma az egyik legnépszerűbb kortárs írónk. Sokáig őriztem a fiókban az egyik régi fotóját, ami nálam ragadt, egy polbeates cikk szerkesztése-tördelése után. Nemrég juttattam el neki, mint jogos tulajdonosának. Sztár író, vagy írósztár, ha úgy tetszik, bár ő kikérné magának ezt a szót. Emellett és ezen kívül amerikai egyetem professzora, nagysikerű tévés talkshow-műsorvezető, kiadóalapító, a legnépszerűbb női magazin kolumnistája. Mindent elért, amit ebben a műfajban – és még sok másban – lehet.

Az Athenaeum vékony kis kötete, a Ki vinné haza nem a holokausztról szól, hanem főleg arról, mi történt utána. Illetve mi történt volna, ha mindenki túlélte volna ezt a borzalmat?

„Mi volna, ha befutna egy vonat a Nyugati pályaudvarra, a szerelvény marhavagonokból állna, s lekászálódnának róla mindazok a rokonaim, akiket sohasem ismerhettem, mert különféle haláltáborokban végezték?  Mi volna továbbá, ha így nyert népes családommal – aj, mindig erre vágytam – együtt élhetnék, ha volnának unokatestvéreim, nagynénikéim?”

Hol és hogyan élnének?

A közeli múltban megjelent kötet ezt boncolgatja, fiction és non fiction elemeket keverve.

A Z- vagy Y-generáció tagjai bizonyára már nem is értik ezt a dilemmát, vagy ha igen, akkor megdöbbennek azon, hogyha mindez a szörnyűség valóban megtörtént, sokat nem tanultak róla a történelemkönyvekből (mint ahogy az én generációm tagjai sem, ez a helyzet nem változott), miképpen lehet, hogy ma léteznek félig-meddig hivatalosan támogatott náci pártok?

A könyv amúgy külsőleg becsapós, bizonyára szándékosan. A csillogó-villogó esernyős, pop up-os borító – Földi Andrea munkája – talán még azokat is vásárlásra, olvasásra készteti, akik menekülnek a témától, vagy – és ez a legszörnyűbb – el sem hiszik, hogy megtörtént.

A Visszajönni sem annyira könnyű bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az évtizedekkel ezelőtti „klasszikus ügynök”: Timár József alakításában. (Foto: Keleti Éva.)

Arthur Miller világhírű darabja ma másért aktuális, mint annak idején volt. Eltérő volt abban az időben a fiú–apa viszony, és az is meglepte az akkori nézőket, hogy Amerikában nemcsak gazdagok, hanem egyik napról a másikra élő kisemberek is élnek ám.

Ugyanakkor a mű mondandója örök.

Megjósolható: a pesti Centrál Színházba özönlenek majd a nézők, hiszen az Ügynök előadásain igazi sztárparádé várható amellett, hogy Alföldi Róbert rendezései eleve vonzzák a közönséget, és ha hozzá Stohl Andrást meg Balsai Mónit kérte föl főszereplőnek a rendező, akkor különösen vonzó programnak ígérkezik az előadás.

A mai rendezői koncepció teljesen eltér a klasszikustól. Az egykori ügynököt átformálta a rendező, miáltal Willy Loman egy ereje teljében lévő, középkorú apaként jeleik meg, aki nem tudja a feladatát teljesíteni, hogy megfelelő életet teremtsen a családjának. Ám ahelyett, hogy szembenézne a hibáival és gyengeségeivel, elhazudja a valóságot.

A darab főszereplői – Stohl András, Balsai Móni, Fehér Tibor és Szécsi Bence – mellett olyan nagyszerű színészeket láthatunk az előadásban, mint Földes Eszter, Kocsis Pál, Puskás Dávid és László Zsolt.

Arthur Miller akaratos utazó ügynöke, Willy Loman 1949 óta járja a világ színpadjait. Töretlen sikere annak köszönhető, hogy évtizedek óta mindig tudnak vele azonosulni a nézők. Willy egy jobb, sikeresebb jövő reményében végigküzdi az egész életét, és idősebb korára sem képes pihenni. Továbbra is vágyik az elismerésre, nem hajlandó beletörődni a kudarcba.

Nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy ő legyen az, akinek nem jött össze, akinek nem sikerült. Kiégett, elfáradt, mindig újabb és újabb falakba ütközik, mégis hiszi, hinni akarja, hogy ha a győzelem ma még nem is következett el, holnapra biztosan elkövetkezik. Csakhogy a talaj fokozatosan kicsúszik a lába alól, fejében összekeveredik a múlt, a jelen és a kilátástalan jövő.

Nem érti, hogy mi történik vele, csak azt tudja, hogy nem akarja, hogy így legyen. Willy Loman egy rettenetes apa, egy lelkileg összetört ember. Olyan, aki végighazudja az életét. Önmagának is, a feleségének is és a gyerekeinek is. Ezáltal őket is belekényszeríti egy hazugságspirálba. Ez a szerep kicsit olyan nekem, mint egy terápia, ahol a rendező, Alföldi Róbert a pszichológus.

Stohl András mondja: „Egy sor darabbéli helyzet szembesülésre kényszerít, és annak átgondolására, hogy egy apa mit ad tovább a gyerekeinek. A színpadi gyerekeim, Fehér Tibor és Szécsi Bence tehetséges, fiatal színészek, akikkel öröm együtt játszani. A feleségemet, Balsai Móni alakítja, a rá jellemző finom érzékenységgel.”

„Az én karakterem, Linda, egy erős nő, egy nehéz természetű, élete közepén tartó, ámde megrekedt férjjel az oldalán. Valószínűleg nagy szerelem volt az övék, de ahogy a férfi a munkájában kerül csapdába, úgy a nő e férfi csapdájába esik…Nem tettekkel, de szavakkal erősen bántalmazó ez a férj, aki a saját elvárásai mentén szeretne családfenntartó lenni. A nőnek nem engedi, hogy dolgozzék, a gyerekek – bár felnőttek – valójában nem repültek ki. Mégis támogatja a férjét, ő a villámhárító Willy és a fiúk között. Igyekszik a családot összetartani, lavírozik e fura élet teremtette őrületben. Eközben ő maga már nem is létezik” – világít rá a darab női vonatkozásaira Balsai Móni.

A természetesen mai, modern környezetbe átültetett darab díszlet- és jelmeztervezője Kálmán Eszter, a dramaturgja Bíró Bence.

A Az ügynök képtelen föladni – Alföldi és Stohl egy új karaktert teremtett bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Karsay Ferenc XXII. kerületi polgármester az online sajtótájékoztatón hangsúlyozta: már a pincejáratok indulásakor is kivételes közösségi összefogásra volt szükség, ami aztán az elmúlt évek alatt tovább erősödött.

A jól bevált recept alapja valami igazán izgalmas és egyedi létrehozására: a jó ötlet, lelkes csatlakozók, a megfelelő szakmai, illetve anyagi háttér. A programhoz már kezdetben számos borász csatlakozott, hogy az önkormányzattal összefogva mutassa meg az érdeklődőknek, micsoda egyedülálló kincset rejt a Budafok-Tétény alatti pincerendszer.

„Célunk azóta is változatlan: Budapest bornegyedének, a XXII. kerület történelmi hagyományainak, művészeti értékeinek, egyedülálló pezsgő- és borkultúrájának, pincerendszerének, színes gasztronómiai kínálatának bemutatása, Budafok-Tétény turizmusának fellendítése. Nagy örömünkre szolgált, hogy a tavaly a színes kulturális programok tízezerszám vonzották a látogatókat” – foglalta össze a polgármester.

Budafok boros múltja a római korig nyúlik vissza. Egyedülálló pincerendszerrel, borászképzéssel rendelkezik. Olyan városrész ez, ahol a hagyományos pezsgőgyártást is meg lehet ismerni: egyetlen kerületnek sincs öt pezsgőkészítő borászata. Budafokon egyszerre legalább hat borvidék borai kóstolhatók meg, továbbá megtekinthetők Magyarország 10 történeti borvidékének jellegzetes építészeti hagyományai is.

Az interneten zajlott sajtótájékoztatót kiemelkedő budafoki borászatok formabontó, online borkóstolója koronázta meg: a Katona Borház 2020-as évjáratú Cabernet Sauvignon – Franc száraz vörösborát, a Sauska borászat világbajnok Brut pezsgőjét, a Soós István Borászati Technikum és Szakképző Iskola 2023-i Kéknyelűjét, a Törley Pezsgőpincészet zászlóshajóját, a Chardonnay Brut pezsgőjét, valamint a Várszegi Pincészet ugyancsak tavalyi Rosé Cuvée-jét mutatták be a borászok.

Decemberig minden hónap első szombatján 16 helyszínen várják Pincejárat szervezői az érdeklődőket.

A Budapest borászatának esszenciája: Budafok – turisztikai vonzerővé válhatnak a pincejáratok bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.