Szerdán elhunyt újságíró kollégánkra, Kocsis Tamásra emlékezünk – az általa évekig történelmi feljegyzések formájában, Sub rosa cím alatt írt, akár könyvvé szerkeszthető magyar politikusportré-sorozat egyik fejezetével.

Bevezetőül írta a szerző: Életem több miniszterelnök epizódszereplőjéről olyan események ragadtak meg az emlékezetemben, amelyek villanásnyira érzékeltethetik: bár valamennyien ugyanazt a magas posztot érték el, mégis legalább annyira különböztek egymástól, mint amennyire közös volt a hivataluk.

Dinnyés Lajos (1901–61)

Jómódú, középbirtokos református nemesi családból származott, gazdálkodott, a 30-as évek elejétől volt kisgazdapárti politikus s a háborút megelőző években két ciklusban parlamenti képviselővé választották. Az országos politikába az ideiglenes nemzetgyűlés tagjaként tért vissza: 1947. május 31-től 1948. december 10-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot.

Egyszerre látszott örök bohémnak és volt ugyanakkor mélységesen józan, hitette el önmagával, mennyire ravasz, miközben a naivsága közismerten a párját ritkította. De a szerencséje mindig megmentette attól, hogy beszakadjon alatta a jég; meg az is, hogy mindenkor megsúgta az önvédelmi ösztöne, hol a határa annak, amikor már nem igazán lehetett elég erős védőszentje a szerencse.

Elődje Nagy Ferenc volt, aki 1947 elején miniszterelnökként hagyta el az országot, és berni követségünkön írta alá a lemondását, hogy aztán soha többé ne térjen vissza Magyarországra. Ilyen sem fordult elő sem korábban, sem később a történelmünkben. Rákosi maga írta meg az 1997-ben itthon is megjelent emlékirataiban, hogy amikor „rá esett a választásunk”, vagyis Dinnyésre, abban szerepet játszott nemcsak az, hogy a Kisgazdapárt balszárnyához tartozónak tekintette, de a már emlegetett emberi tulajdonságai is.

A voronyezsi szovjet áttörés után – Rákosit idézem – a demokratikus érzelmei miatt a frontra vezényelt Dinnyés „a magyar hadsereg visszaözönlését például így írta meg egy lapon Pestre: bátran nyomulunk előre a Hangli felé”, ami köztudottan egy városligeti vendéglő volt. Amikor felajánlották neki hivatalosan is a miniszterelnökséget, egyenesen megkérdezte Rákositól – ezt Dinnyéstől tudom, maga mesélte, én meg gyerekként csak tátottam a számat –, hogy „nem fog-e ebben kitörni a nyakam?”
Azt meg újságíró apámtól kérdezte meg, hogy „hihetek-e Mátyásnak, aki azt ígérte, nyugodtan alhatok”.  Jóval később mondta, már nekem, az 1950-es évek végén, – hogy nagyon pontosan értette, megértette, és állítása szerint alkalmazta is amit Öregemtől tanácsként kapott: “Ha egyetlen pillanatra sem hagyod elaltatni magad, túléled”.

A Parlament nyüzsgő folyosóján, megválasztása után későbbi legendás kollégámnak, Fahidy Józsefnek felelte derűsen, mindenki füle hallatára, aki körbeállta (én akkor is apám gyerekeként nyújtogattam ott a nyakamat), arra a kérdésére, hogyan lett kormányfő:

„Abban az országban, ahol Veres Péter lehet a honvédelmi miniszter, miért ne lehetnék én miniszterelnök.„

Az újdonsült kormányfő azért megeskette Fahidyt, hogy ezt meg ne írja.  A nagyszerű parasztíró, Veres Péter egyébként 1947. március 14-től 1948. szeptember 9-ig volt honvédelmi miniszter, nota bene éppen Dinnyés utódaként s egy ideig éppen Dinnyés kormányában. Veres Pétert pedig már „Farkas Mihály rézágyúja” követte a magyar honvédelem kacskaringós történetében.

Amikor másfél évvel később, távozni kényszerült a miniszterelnökségből – személyesen őt tették felelőssé Nyárádi Miklós kisgazda pénzügyminiszter emigrálásáért –, már keserűen, de most sem humor nélkül így felelt azok érdeklődésére, akik szerették volna tudni, ki lesz az utóda:

– Nem tudom, de ha tudnám akkor sem mondanám meg. Hogy miért, az nyilvánvaló: Ab ÁVÓ!

Dinnyés Lajos miniszterelnöksége egyébként 20. századi történelmünk egyik különösen kemény, emlékezetes idejére esett: a fordulat éveként emlegették már akkor is. Ez volt a többi között a „kékcédulás választások”, a nagy bankok és a 100 munkásnál többet foglalkoztató üzemek, az egyházi iskolák államosításának ideje. De ami számára később létfontosságúnak bizonyult, ekkora esett, 1948 február 18-án, Moszkvában, a magyar–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény megkötése.

A képen: Szakasits, Rákosi, Dinnyés.

Leváltásától haláláig a nyilvános politizálástól visszavonultan dolgozott, dolgozhatott az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ főigazgatójaként a budai Attila utcában. Amikor a Magyar Nemzet munkatársaként beszélgettem vele – ex-kormányfőként a szerkesztő bizottsági tagság is volt 1957-től a népfront lapjánál –, nem hagyott bennem kétséget, miért gondolta úgy a leginkább börtönveszélyes években is, hogy nem érheti bántódás:

 – Miniszterelnökként ott szerepel a kézjegyem a magyar–szovjet barátsági szerződésen, amelynek az aláírásánál nemcsak Rákosi de maga Sztálin is jelen volt. S ha már így esett – ez így része a történelemnek…   

Dr. Münnich Ferenc (1886–1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi pölöskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt, maga az író, a T. Házról szívesen anekdotázó, karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogyan félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országház Duna-parti folyosóján, amikor megszólalt a parlamenti ülésterembe hívó csengő. Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30–32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns.” (A kép forrása: MTI.)

Pedig forradalmár volt, jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz’ nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik, nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem.
Pedig 1956. november első napjaiban egyedül ennek a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak volt valóban esélye arra, hogy helyette Magyarország első embere lehessen.  De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyverek miniszteri parancsnoklása, majd a miniszterelnökség 1958–61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek, az MSZMP első embere-e vagy pedig a kormány feje-e.

Tito – jól ismert – azért utasította el Hruscsovnak, hogy Münnichet Magyarország élére állítsák, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár. (Belgrádban alighanem már 1956 október végén tudták, hogy Rákosi viszont – aki ezt azóta emlékirataiban nyomtatásban is közzétette – éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre.) Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.

Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért. 1918–19-ben vörös katona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta –1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben. 1944–45-ben fel sem vetődött, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyesfogat – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőr-főkapitányaként viszont legendává vált akkor, s ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte akkor is, amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor nem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levettették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla többet sokaknál, és tartott moszkvai kötődéseitől, amelyek talán erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál, mint magának az SZKP-nak a csúcsán…

Talán éppen ebből a háttérből fakadóan kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, – utóbb kiderült – egymáshoz szegről-végre kötődő alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országháza Vadásztermében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz. Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem vetődött.  Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett:

 – Maradjon a helyén, fiatalember. Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja – mondta derűs hangossággal, hogy hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.  Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouche-től, Napóleon rendőr-miniszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander Bach-ján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran jelentett egyszerre munkát és túlélést, a szó legteljesebb értelmében. Münnich „bon mot”-ja egyébként  legendák szerint  Deák Ferenctől származik.
Úgymond, egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…”

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy Münnich a mi ebédesetünkre öt évvel később is emlékezni fog: akkor már félnyugdíjas államminiszterként, de még (1966-ig) változatlanul PB-tagként és azután is „ősforradalmár nagyúrként”.

Az Országház Kupolatermében az 1965. április 4-i fogadáson (a Magyar Nemzetet képviseltem újságíróként, nem meghívott vendégként) ketten léptek hozzám: Pécsi Ferenc, az MTI akkori, később a TV legendás főszerkesztője és Münnich Ferenc. Az utóbbi odahívott egy pincért, elkért tőle három borospoharat, egyet a kezembe nyomott – és úgy meglepett, ahogyan ritkán történt az életemben.

– Eredetileg Pécsi feladata volt, hogy itt és most tájékoztassa, de jó hírt, ha lehet, nem engedek át másnak. Kapaszkodjon belém, nehogy hátra vágódjon, olyat mondok: nyártól maga lesz az MTI és a Népszabadság pekingi tudósítója – mondta és várta a hatást. S mert sem nyelni, sem szólni nem tudtam, gyorsan hozzátette:

 – Nem mondhat nemet, már minden illetékes, köztük a felesége is elfogadta a kinevezést. Augusztusban mennek. És gratulálok!

Pécsi magyarázta el a továbbiakat, az előzményeket is: a politikai és adminisztratív jellegűeket, meg az asszony becsülettel megtartott titoktartását. Az történt, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója 1964 végén magához hívatta az MTI-ben dolgozó feleségemet.

– Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek. Végül a Margit-híd pesti oldalán, a már akkor Fehér Háznak nevezett pártközpontban sem emeltek kifogásolták, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Én meg a helyszínen  hápogtam, Münnich pedig ez után úgy vette vissza a szót, mintha fel sem álltunk volna  a már emlegetett öt évvel korábbi ebédtől (pedig azóta egy szót sem váltottunk).

– Pekingben az a jó, hogy legalább azon nem kell töprengenie, az asztalfőn ül-e vagy az asztal alján: ott ugyanis kerekek az asztalok. Több ezer éves bölcsesség ez is náluk: helyzete válogatja, lehet eggyel több vagy kevesebb veszélyforrás, hogy legalább az asztal formája ne árulja el rögtön, ki ül a legfontosabb helyen.

Majd teljes komolysággal hozzátette:

– Én mindig igyekeztem elkerülni, hogy a legfontosabb asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.

Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt. (Hangfelvétel: Münnich Ferenc emlékezik/You Tube)

A Miniszterelnöki galéria – két vidéki úr: Dinnyés és Münnich bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A gyerekek az „Óriások, varázslók, törpék” nevű játékot játszották. Mintegy nyolcvan, 7–10 év közötti gyerek volt a felügyeletemre bízva, szüleik felnőtt dolgaik után jártak.

Nem könnyű feladat egy teremnyi besózott kisiskolást két csapatra osztani, elmagyarázni a legfontosabbakat, tisztázni, ki, kivel van, de elszántak voltunk, úgyhogy végül sikerült, és minden készen állt a kezdéshez.

A kergetőzés izgalma a tetőfokára hágott. Elkiáltottam magam: Most mindenki döntse el, mi akar lenni: ÓRIÁS-E, VARÁZSLÓ-E, netán TÖRPE!

Miközben az összebújt csoportok lázasan sutyorogtak, valaki megcibálta a nadrágszáramat. Lenézek, egy kislány áll ott, és vékony, aggodalmas hangon kérdezi: „És hová álljanak a sellők?”

– Hová álljanak a sellők?

Hosszú csend. Hosszú, hosszú csend.

– Hová álljanak a sellők? – ismételtem meg a kislány kérédését.

– Igen. Tudod én sellő vagyok.

– De olyan nincs, hogy sellő.

– Dehogy nincs. Én is az vagyok.

Nem akart sem óriás, sem varázsló, sem törpe lenni. Tudta pontosan hová tartozik. Ő sellő. Esze ágában sem volt, hogy kiszálljon a játékból, és a fal mellé álljon szomorkodni. Részt akart venni benne, úgy ahogyan a sellők, anékül, hogy feladná méltóságát és személyiségét. Biztos volt benne, hogy a sellők számára is van valahol hely, és hogy én tudni fogom, hol.

Nos, hát hová is álljanak a sellők? A „sellők” mindazok, akik különböznek, akik nem felelnek meg az előírásoknak, akik nem hajlandók beleülni a rendelkezésükre bocsátott skatulyába.

Aki erre a kérdésre választ tud adni, iskolát, országot, egész világot építhet rá.

Hogy ebben a pillanatban mit feleltem? Nos, néha sikerül meglelnem a helyes választ.

– A sellők ide állnak, a Tenger királya mellé. (Igen, ide, a király bolondja mellé, gondoltam.)

Ott álltunk hát, kéz a kézben, és a varázslók, óriások és törpék csapatait szemléltük, ahogy vad összevisszaságban rohangáltak fel s alá.

Egyébként nem igaz, hogy nincsenek sellők. Egyet ismerek személyesen. A kezét is fogtam.

Nekiültem az internetnek: milyen szép gondolataira bukkanok még az amerikai írónak, aki gyakorlatilag kortársam. Íme, kettő közülük:

„Az egyenjogúság, azt hiszem, azt jelenti, hogy mindenki megkapja, amit akar, anélkül, hogy a teljes igazsággal tisztában lenne. Másképpen fogalmazva: felszabadít bennünket azok alól a dolgok alól, amiket nem szeretünk, hogy aztán az általunk helyesnek tartott dolgok rabszolgáivá váljunk.”

„A békére nem vágyakozni kell – tenni kell érte, lenni kell érte, s szükség esetén szét kell osztogatni a rászorulók között.”

Béke velünk!

A Hova álljanak a sellők? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig harcot sem látott, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a Helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát.

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én azonban a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok akkorra már elérte ugyan Pilzent, a szovjet csapatok pedig még messze jártak Prágától. Eisenhower tábornok azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is.

Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a cseh partizánokat támogató szovjetek mentették meg a németektől, – de árulók, nem pedig a Vörös Hadsereg. Malinovszkij 2. Ukrán Frontjának alakulatai csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót! (Lásd nyitó képünket!) A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés. 

Erre alapozva jelentette be első szabad német újságként az Aachener Nachrichten  1945. május 8-án: „Vége a háborúnak! Feltétel nélküli kapituláció.”

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.   

Egy drámai részlet:

„…A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a «túsza». Sztálin, igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve – beleértve Németországot is – a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha «csak» a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egyetlen országot, egyetlen népet sem. Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                   

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst.

Emléktábla hirdeti a berlin-karlshorsti Zwieseler Straße 4. számú épület falán: „A fasiszta Németország itt írta alá a feltétel nélküli megadást 1945. május 8-án.” Aznap reggel érkezett Berlinbe Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

A feltétel nélküli német kapituláció okmányának teljes szövege:

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka”.

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  A dokumentum keltezése  pedig 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután…

Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy a saját archívumából származó, mindössze egyoldalas (feltehetően rendkívüli kiadásnak szánt) lapszámmal, a Szabad Győr című demokratikus napilap I. évfolyama 11. számának facsimiléjával is bizonyítsa a jeles szerző állítását a II. világháború európai befejezésének „vitájában”.  A Szabad Győr 1945. május 7-i, hétfői kiadása ezt írta:

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte.

A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s akár igaz is lehet, hogy őt nem ezért az aláírásért  büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a «második aktus» a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.   

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarschall) Wilhelm Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam: képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. Minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

«Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott. A Harmadik Birodalom végét jelképezte az is, hogy Németországot és fővárosát, Berlint négy (szovjet, amerikai, brit és francia) övezetre osztották a győztes hatalmak.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlan népi orosz vodkával zárult.

A szovjet házigazdák oldottságának köszönhetően ott hallottam először arról, hogy a budai önkénteseken kívül is harcoltak magyar fegyveres alakulatok a Vörös Hadseregben illetve a szovjet hadsereg oldalán a második világháború idején. (Azóta a Zvezda tévécsatorna megerősítette, hogy az orosz hadi levéltárban őrzik az erre utaló magyar vonatkozású dokumentumokat) A fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.        

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.       

Most 2017-et írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.»

Az írás elsőként és először az Infovilág hasábjain jelent meg

A Legendák és valóság a náci birodalom kapitulációjáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Jumzsagin Cedenbal (1916–1991) soha sem tudta meg, de egyike volt azoknak, akik alaposan megváltoztatták életem pályáját. Nem akármilyen karriert futott be. 1940-ben, mindössze 24 évesen – az akkori mongol „haza atyjával”, Csojbalszannal és nem utolsó sorban Sztálinnal a háta mögött – lett először főtitkára a Mongol Népi Forradalmi Pártnak. A Csojbalszan, majd Sztálin halálát követő ulánbátori hatalmi harcokból – immár Hruscsov „hátszelével” – pedig egyértelmű új vezérként került ki győztesen. Így 1958-tól 1984-ig – amikor betegségére és öregségére hivatkozva nyugdíjazták –, megkérdőjelezhetetlen párt- és állami első emberként egyaránt ő regnált a Mongol Népköztársaságban.

Cedenbal 1967. január elején addigi legélesebb hangú, az akkori kínai politikát támadó interjúját (minden valószínűség szerint csak azért, mert aznap mi voltunk kéznél, mélyebb oka nem igen lehetett) éppen Gosztonyi Jánosnak, a Népszabadság akkori főszerkesztőjének és nekem adta, aki ott és akkor az MTI-t képviseltem, s ez nem volt kis teljesítmény. Azzal nyomta a kezembe írott válaszait Ulánbátorban, a parlament, a Nagy Népi Hurál palotájában, közösen, írásban előre átadott kérdéseinkre, hogy „biztosak lehetnek benne, el fogják olvasni az egész világon”.  Igaza lett, amit kifejtett, megjárta a világsajtót. Vastagon szerepelt benne Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Nem kevesebbel vádolta Mao Ce-tungot, mint hogy vissza akar vágni az egykori mongol birodalomnak, amiért Dzsingisz kán 1205–15 között meghódította Észak-Kína nagy részét, s büntetésként a pekingi vezetés most újra meg akarja szerezni magának Mongóliát, amelyet egykor évszázadokig – gyakorlatilag a 20. század elejéig, végső soron a szovjetek által támogatott mongol forradalom teljes győzelméig – uralma alatt tartott.

Mao nem foglalta ugyan el Mongóliát, de Cedenbal azt nem sejthette, hogy az én poharam Mao teljhatalmú neje, „a kínai kulturális forradalom” anyja és a „vörös gárdisták” vezére, Csiang Csing számára éppen ennek az interjúnak az olvasásakor telt meg színültig.

Az interjúról, miután visszatértem Pekingbe, akkori állandó tudósítói állomáshelyemre, kínai részről hivatalosan nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal-nyilatkozat miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le. Ezért itthonról – a követségen keresztül – Barcs Sándor MTI vezérigazgató utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Kínából a lehető leggyorsabban.

Másfél hónappal később pedig nem voltam magyar tudósító Pekingben…

Örülhettem, hogy megúsztam annyival, amennyivel, és végül nem vették a fejemet Kínában, hanem legalább vehettem a kalapomat családostól – Észak-Korea irányába. Azóta sem merészkedtem vissza, még látogatóba sem Pekingbe, mert ez az ötezer éves óriás ország az én eszem járása szerint lassan felejt, és semelyik kor kínai isteneit sem célszerű kísérteni…

Cedenbal egyébként, miután átadta az interjúválaszokat, egy árva szót sem ejtett nagypolitikáról. Leültetett minket, s mint aki pihenőnek szánja a következő fél órácskát, arra kérdezett rá, hogyan éltük meg az előző éjszakai földrengést. Én – holott fogalmam sem volt, meddig lehet nála elmenni a humorkodásban –elmondtam azóta is egyik legkedvesebb élményemet: a földmozgáskor jobb híján kimenekültem a szálloda folyosójára, ahol ebben a pillanatban elszáguldott előttem egy feltűnően csinos ifjú hölgy, köldökig érő, alul semmi hálóingecskében. Később kiderült, egy német szakértő felesége volt, s a toronyszálló bejáratánál fékezték le, mielőtt kirohant volna rémületében a mínusz 30 fokos hidegbe. A kerek fejű és egyébként sem szilfid Cedenbal a történettől úgy belelkesült, hogy – tessék elhinni, úgy esett, ahogyan leírom! –  kacagva körülnyargalta a teremnyi irodát. Ez felbátorította Gosztonyit, aki meg előjött a földrengést követő reggelen történtekkel. Az Unen, a mongol pártlap jubileumát ülték ugyanis akkor Ulánbátorban, s a vendégek között volt – különböző sajtó sarzsik és hozzám hasonló tudósítók mellett – a moszkvai Pravda főszerkesztőjének egyik helyettese is. Feltűnőnek találtuk, hogy elkésett a közös reggeliről, s már aggódni kezdtünk, hogy esetleg baja esett, amikor belépett az ajtón, de úgy köszönt és ült le az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Végül megkérdeztük, hogyan élte át a földrengést. Ő ránk csodálkozott:

– Földrengés volt? – kérdezte meglepődve. – Igaz, felébredtem és láttam, hogy elindul felém a szekrény. Ijedten a fal felé is fordultam, és mondtam magamban: „Szása, te olyan részeg vagy, hogy azt álmodod, megtanult járni a szekrény” – és ebben a tudatban azonnal tovább aludtam.

Mire Cedenbal:

– Marha orosz!  – vihogott és azonnal hozzátette:

– Én marházhatom őket, nekem papírom van róla. Orosz lányt vettem feleségül.

Jómagam meg elkönyveltem: végre összehozott a sors egy emberszabású pártkorifeussal. S még nem volt vége. Jött az ő első története:

– Sajnálhatják, hogy itt találkoztunk, és nem a házamban. Otthon láthatnának valamit, ami maguknak biztosan furcsa, de nekem, nekünk mongoloknak természetes. A kertemben ugyanis áll egy jurta, az apám lakik benne. Ő azzal a feltétellel jött hozzám lakni, hogy tudomásul kellett vennem: kőházban pedig nem hajlandó élni. Ne felejtsék el: ilyen ez a nép is, amelyet kormányzok…   

S olyan is, amelyik nem látja értelmét annak, hogy túlhajtsa magát a munkában. A mongol nem látja értelmét annak, hogy bizonyos határokon túl dolgozzék: Mongóliában ugyanis a legtöbb az egy főre jutó „méretes” állat – juh, teve, szarvasmarha, kecske, jak, ló – az egész világon. Tíz számos jószág jut egy emberre. (Ez egyébként, most, az új évezredben és a visszatőkésített nagy területű és kis népsűrűségű országban sincs másként).  

– Az én mongolom kilép a jurtájából, nem is céloz a puskájával, csak lő, amerre lát. Biztos, hogy eltalál egy állatot, s megvan néhány hétre az élelme. Ezt próbáljam elküldeni gyárba dolgozni, órabérért! Legfeljebb behívhatjuk katonának pár évre, a seregben meg építkezik, nem pedig fegyvert forgat. Mao meg azt hiszi, ellene készül a hadseregünk… – derül Cedenbal, s ebben a „katonás” szellemben is búcsúzik.

– Minden, Magyarországra küldött mongol nagykövetet azzal indítok útnak, hogy a megbízólevele átadásakor közölje hivatalosan: Mongólia békés ország, ígéri, soha több nem fordul elő az, amit Batu kán annakidején tett. Ne féljenek, nem lesz újabb tatárjárás.

Dobi Istvántól, az egykori államfőtől tudom: az ígéret előtte egyszer valóban elhangzott. Azzal kiegészítve, hogy a mongolok szeretnék, ha mi, magyarok is szépen emlékeznénk egyszer-egyszer azokra a régi időkre, amikor a legendák szerint együtt vadásztak közös őseink, hun törzsekben és ujgur kánságok kebelén. Vagyis arra, hogy szegről-végről rokonok valánk… 

A Az újságíró archívumából: Egy újkori tatár – Dzsingisz kán nyomában bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Én ilyeneknek vélek magamhoz közel álló, történelmet mesélő szobrokat…

A háború – a 2. világháború – nagyobb pusztítást végzett a 20. században, mint a „nagy háborúként” emlegetett első. A Viasat History „2. világháború számokban” című sorozatának logikája szerint a háborút akkor érthetjük meg igazán, ha átlátjuk a kapcsolódó számadatokat. Íme a sokkoló tények.

Az 1. világháború halottjainak számát 15 millióra becsülik. A második világháborúban pedig mintegy 100 millió ember vesztette el az életét frontokon, bombázások következtében (Hirosima, Nagaszaki, Coventry, Drezda stb.), hadi- és másfajta fogságokban, a holokausztban és más módon elhurcolt áldozatokként, és ebből több mint 30 millió civil áldozat volt.

Ami pedig Magyarországot illeti…A Wikipedia megfogalmazásában – „a második világháború több emberáldozattal járt hazánkban, mint a 660 821 fő életét követelő első világháború. A teljes lakosság arányához viszonyítva Lengyelország, a Szovjetunió és Németország után Magyarország szenvedte el a legnagyobb népességveszteséget. 1941 és 1945 között a katonai veszteségeket 350 ezer főre, a civil lakosság veszteségét 60–100 ezer főre, a zsidó vagy annak minősülő lakosságét (az 1941-i országhatárok között) több mint 400 ezerre teszik”.   

Azon lehet vitatkozni, hogy az első szovjet csapatok Magyarország határát éppen 1944. szeptember 23-án és Battonyánál lépték-e át; és 1945 április 4-én, s pont Nemesmedvesnél söpörték-e tovább Nyugat felé az utolsó német egységeket. Az viszont egyértelműen tény (megint csak Wikipedia), hogy „1944–1945-ben Magyarország lényegében a szovjet és német erők ütközőzónájává vált, végül totális háborús vereséget szenvedett. Az 1947-i párizsi békeszerződés nyomán Magyarország a trianoni békeszerződésben meghatározott és kijelölt területénél is kisebb területtel fejezte be a háborút.”

Mindez ma már nemzedékek sora számára csak szülők, nagyszülők által felidézett múlt, emlékezés, meg politikusok, tudományos kutatások, tankönyvek, irodalom, művészet által így-úgy, felszabadulásnak vagy egészen másnak minősített történelem.

Aligha mernék vállalkozni Kisfaludi Strobl Zsigmond szobrászművészetének méltatására: mindannyiunk szerencséje, hogy oly hosszú évtizedeken át élt és alkotott (1884–1975), s egyike lett azoknak a magyaroknak, akik a huszadik században kivívták maguknak a világhírt.

Amit soha senki sem vitatott: minden alkotásában kitűnően érvényesítette technikai tudását. Nagyméretű kompozícióktól apró porcelán figurákig minden munkáját együtt és egyszerre jellemeze lendület és elegancia.

Mindig büszke volt rá, hogy nem akárkik voltak a tanítói. Maga mondta: így, amikor úgy hozta a véletlen, hogy egymás mellett ültünk az ötvenes évek végén egy ünnepségen a Parlament parádés Vadásztermében. Ő természetesen önmagát képviselte, én a Magyar Nemzet című napilapot. Hamar kiderült: kevéssé foglalkoztatott minket az, ami a helyszínen zajlott, s ezért ő titkos időtöltésként suttogva megismertetett a mestereivel. Egy cédulára pedig sorban felírta, hogy az Iparművészeti Iskolán 1901–04 között Mátrai Lajos és Loránfi Antal tanítványa volt. Azt szóban mondta el néhány perccel később az Országháza kupolatermében, alig méternyire attól a helytől, ahol most a magyar korona díszeleg, hogy eközben Stróbl Alajos irányításával („Stróbl hosszú ó betűvel, én csak röviddel”, figyelmeztetett, „Loránfi viszont rövid o-val, mint én”) két akttanulmányt készített (1904, illetve 1905 nyarán). Ezután Zala vármegye ösztöndíjával egy évig Bécsben tanult. Hazatérése után Radnai Béla és Székely Bertalan volt a tanára a Mintarajziskolában (1904–08).

Az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar szobrász volt. 1947-ben állították fel Budapesten a gellérthegyi, akkor Felszabadulási-emlékműnek elnevezett, mai nevén Szabadság-szobrot.

Az én igazi történetem is erről szól, s a 80. születésnapja tájékáról való.

A népfront Belgrád rakparti központjából jöttünk ki együtt. Nem neki, a mozgalomnak adott rangot, hogy az országos vezető testület a tagjai között tisztelhette. Az épület előtt megállt, megfogta a karomat, és a járda szélére vezetett. Átnézett a Dunán és felmutatott a Gellért-hegy tetején álló emlékműre.

„Tudja fiatalember, miért olyan gyönyörű?  A lányt nézze, a szobor minden más részét arra építettem, hogy a lányra vonzza az emberek szemét. A lány csodaszép, az adja meg az egésznek a fényét.”

Hallgatott egy sort, aztán csendesen folytatta:

„Még nem voltam harminc éves, amikor díjat nyertem egy hármas aktot ábrázoló szobrommal. „Finale” volt a neve. Akkor határoztam el, hogy mindig csak olyan női alakokat készítek, akikkel nem szégyenkeznék, ha életre kelnének, és végig kellene mennem velük az Váci utcán. Azzal a lánnyal, ott a hegytetőn, például büszkén sétálgatnék karonfogva most is, biztos megfiatalodnék tőle 10–20 évet. Csak ő hajlandó lenne-e velem, a vénemberrel szégyenkezni?”

A Szabadság-szobor modellje Zalából származott, később soproni lett: Thuránszkyné Gaál Erzsébet, egészségügyi asszisztens volt. Született egy lánya, akinek Kisfaludi volt a keresztapja. A lány – felnőve grafikus lett…

A szobor kicsinyített mása bekerült azok közé a tárgyak közé, amelyet magyarként Farkas Bertalan magával vitt a világűrbe. A rendszerváltás után az eredeti emlékmű talapzatán álló szovjet katona szobrát 1992-ben a budai Szoborparkba vitték, arról pedig vita bontakozott ki, mi legyen a főalak sorsa. A lebontás terve akkora ellenállásba ütközött, hogy az mégis a helyén maradt – Szabadság-szoborként.

Budapest egyik mindmáig csodálható világszép jelképe, amelynek nőalakja, felemelt kezében pálmaággal a békét hirdeti …

A másik, számomra történelmet idéző szoborból viszont már semmi sincs az eredeti helyén.

Steinmetz kapitányt, azaz Steinmetz Miklóst Magyarországon korosztályomból mindenki az előbbi néven ismerte meg, leginkább mint szobrot Pest határában, Vecsés előtt.

1944. december 29-én halt meg, 31 évesen, szovjet parlamenterként, amikor gépkocsival úton volt a német frontvonal felé, hogy tárgyaljon; a magyar főváros ostromának elkerülése volt a tét. Akkor halt meg, ahogyan társa, Ilja Osztapenko is, Budaörsnél. Ma vitatják, pontosan hogyan haltak meg, ahogyan manapság csaknem minden vita tárgya, aminek köze van a II. világháborúhoz. De a tragédia emberi oldalán ez semmit sem változtathat: a magyar nemzetiségű Steinmetz kapitány biztosan annak reményében hajtott át a frontvonalon, hogy békességet közvetíthet.

Nehezen vitatható: megérdemelte, hogy legalább a budai szoborparkban ma is minden látogató megnézi az oda átvitt emlékművét. És sokan vannak…

Vele kapcsolatos történetem igazában nem róla szól, hanem egy kisfiúról. Röviddel a háború vége után csöngettek lakásunk ajtaján. Egy ismeretlen, velem egykorúnak látszó, piciny termetű fiúcska állt anyám előtt.

„Úgy tudom, hogy itt, az első emeleten lakik egy fiú. Játszani szeretnék vele. Bogdán Miklós a nevem” – mondta hadarva, mint aki attól tart, nem marad elég ideje a mondandójára. – „Én mostantól a szomszéd házban lakom.”

Így ismerkedtem meg Miksivel, majd a történetével. A nagyapja 1919 után kiment Bécsbe, majd Dél-Amerikába és onnan Moszkvába. Ő már Oroszországban született, Steinmetz kapitány pedig az ő édesanyjának a testvére volt. Tőlük tanult meg tökéletesen magyarul, otthon másként nem is beszéltek. És amint lehetett – ez 1946-ban volt – hazaköltöztek Magyarországra.

Akárkivel játszottunk együtt, senkinek, soha nem emlegette rokonságát Steinmetz kapitánnyal. Miksi sokáig kedves pajtásom volt, aztán én elköltöztem az Amerikai útról. Ő a harmadik évezredet is abban a lakásban élte meg (sikeres mérnök lett), ahova gyerekként letelepedett. Legutóbb akkor találkoztunk, amikor az édesanyja, már ősz fejjel, megírta közös gyermekkori környékünk, a Herminamező helytörténetét, s benne a két Amerikai úti szomszédos ház – a miénk és az övék – históriáját is.

Meg az ezektől 150 méterre lévő Korong utca 6-ét, amelyben József Attila lakott 1933–36-ban; falán szoborszépségű emléktábla hirdeti, hogy „A város peremén”.

A Volt egyszer egy világháború – Szobrokba gyúrt történelem bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Emeld fel fejedet, büszke nép, / Viselted a világ szégyenét / Emelkedj magasba, kis haza / Te, az elnyomatás iszonya / Emeld föl szívedet, nemzetem, / Lángoljon a világegyetem!”

Életem legszebb márciusi ünnepeként éltem meg sokadmagammal, a gyerekek által prózával, verssel, énekkel megtöltött nem egészen egy órát. Benne a Nemzeti dalt a Petőfit alakító kisdiáknak az egyes versszakokat felnőtt művész módján előadott felvezetőivel és az osztálykórus válaszként újra és újra visszazengő közös esküjével: „Rabok tovább nem leszünk”.

Meg Juhász Ferencet, a költőt.

Megkönnyeztem, megkönnyeztük: ez ritka alkalom! És nem csak a csupa szívvel közreműködő unoka okán. Történelmi lecke részesei voltunk hazaszeretet, szabadság témájában. Köszönet mindenkinek, akinek köszönhettük…

Fel a fejjel, Magyarország!

Mert ma, 2024-ben nem kevésbé időszerű, sőt: „Emeld fel fejedet büszke nép!” Bár azóta Emese unokám érettségire készülő nagykorú hölgy lett!

A Március 15. örök: „Emeld föl fejedet, büszke nép!” bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

…és ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként. Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan – sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika” szele, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946–47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. Tizenkét évesen tanúja lehettem, amikor a pesti, Amerikai úti otthonunkban Péter János azon háborgott újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak, hogy Mihály román király (aki eltérően Horthytól, 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.

Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan. – Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosi sem kifogásolhatná.

Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, a budai Esterházy-palotát; Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

– Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.

Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, és én már csak a hallottakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

– Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg se próbáljuk.

Péter azért – másokkal együtt – mégis csak próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük…

Fiatal újságíróként, 1957-től néhány éven át, budai, Mikó utcai lakásában „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt véleményt formálni a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban. Péter János akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.

­– Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.             

Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.

– Hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező  kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:

– És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.

Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején, átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár megromlott állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.

Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjetet és a kínait közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik. Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „Ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk arra kell vigyáznunk, hogy ép bőrrel megússzuk”.

Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma…

Péter János nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése végett, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – abban az időben meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, amire így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János – aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen – ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami fölszította Moszkva ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából is.

Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982–87 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.

Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, – és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egy időben búcsúzott el…

* * *           

A szerk. megj.: A szerénységem által kattintott (középpontban Tatár Imrével, akkor a Magyar Nemzet főmunkatársával, évekig a  legidősebb és az Infovilágban is rendszeresen publikáló magyar újságíróval) felvétel Péter Jánosról azután készült, hogy véget ért az európai biztonsági és együttműködési csúcsértekezletet előkészítő, 35-oldalú külügyminiszteri konferencia a helsinki Finlandia-palotában (1973. július).

A külügyminiszteri eszmecsere záróokmányára váró újságírók tömege egyre türelmetlenebbé vált, mert csak nem akart kinyílni a tanácskozóterem ajtaja. A pincérek már kitöltötték a Lanson pezsgőt a kristálypoharakba, a finom ital meg is melegedett, és bár az épületben kellemes hűvös uralkodott, mégis egyre melegebb lett a légkör. (Egyébként azon a nyáron mérték emberemlékezet óta a legnagyobb hőséget Helsinkiben.) Végül föltárult az ajtó, és mi, magyar tudósítók Péter Jánost ostromoltuk, mondja el már a késlekedés okát.

Kiderült, hogy Dom(inic) Mintoff akkori máltai miniszterelnök-külügyminiszter akasztotta meg a dokumentum megfogalmazásának a folyamatát azzal, hogy követelte: az észak-afrikai országokat is vonják be az európai megbeszélésekbe, elvégre annak a tengernek a másik partján sorakoznak, amelyik tengernek a vize egyaránt mossa mindkét földrészt, szorosak a történelmi, kulturális, gazdasági stb. kapcsolatok. Tekintettel arra, hogy az egész európai biztonsági és együttműködési folyamat alapelve kezdettől a konszenzus volt, a máltai küldöttségvezető ezt megakasztotta, de csak addig, amíg Péter János közbe nem lépett. Javasolta, hogy a konszenzus végett írják bele a záróokmányba:

„Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet helsinki külügyminiszteri szakaszának részvevői egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet a máltai javaslattal.”

Ennyire egyszerű lenne a diplomácia?                                                                     (Kulcsár László)

A Az újságíró archívumából – A püspökből lett fődiplomata: Péter János bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.