A történelem sok olyan egyéniséget ismer, aki miután sokáig egy bizonyos eszmét és rendszert megtestesítő személyiség híve, esetleg egyenesen bálványozója volt, később szakított vele, s nyilvánosan, bátran fellépett ellene. Az ilyen elpártolásnak és pálfordulásnak az őszinteségében mindenkor sokan és sokáig kételkedtek. Pedig ősidők óta ismert és nagyon is emberi tulajdonság, hogy új tények és megrendítő események súlya alatt valaki megváltoztatja nézeteit, majd új meggyőződéséért szilárd hittel kiállva, akár áldozatokat is vállal. 

Az alábbiakban éppen egy ilyen folyamat szereplőjéről, vagy mondhatnánk úgy is, hogy eseménysorozat hőséről lesz szó. Egy újságíróról, aki külföldi tudósítói pályafutását 1935-ben a Népszövetség genfi központjában kezdte meg, s akit feladata teljesítése után Olaszországba küldtek. A fiatal Badics László maga mesélte el évekkel később, hogy pályája első fontos kiküldetése alkalmával miként tevékenykedett a Magyar Távirati Iroda „póttudósítójaként és a magyar küldöttség mellé beosztott francia és angol fordítóként”. De Svájcba kijutása majdnem kútba esett. Mégpedig egy nagyon prózai oknál fogva, amit azonban sosem bocsátottak volna meg neki, s ami miatt ő maga is önkínzó szemrehányásoktól gyötörten élte volna le egész életét. Méghozzá nyilvánvaló kényszerűségből egy más hivatás vagy szakma területén.  Az történt ugyanis, hogy hajszál híján lekésett a Keleti pályaudvaron Bécs felé induló gyorsvonatról!!! Az eset pontos leírása szerint az indulás előtt 15 perccel már helyet foglalt egy másodosztályú fülkében. Ekkor azonban hirtelen átvillant az agyán a gondolat, hogy a nagy kapkodásban magával hozta-e az útlevelét. Kapkodva készült, hiszen megbízatását az abszolút sürgősség jegyében határozták el főnökei, akik szerény személyével óhajtották volna megerősíteni az MTI genfi kirendeltségét és a magyar kormánydelegációt.

Pillanatok alatt kiderült, hogy nincs nála nélkülözhetetlen úti okmánya, hiába kereste pánikszerűen zakója két belső zsebében: útlevele, bizony, otthon maradt. Csak most jutott eszébe, hogy utoljára íróasztalán látta. De lélekjelenléte nem hagyta el. Támadt egy mentőötlete: felpattant, szélsebesen leugrott a vasúti kocsiról, végigrohant a peronon, át az egyik mellék kijáraton, és behuppant egy éppen akkor előálló taxiba. A söfőr ráripakodott, hogy hívásra jött, s mindenáron ki akarta tessékelni. Ám a felajánlott királyi borravalónak nem tudott ellenállni: beleegyezett, hogy erőszakos utasát elveszi a Szabadság térre, majd onnan a Kelenföldi pályaudvarra, ahol a szerelvény pár percre még megáll. A Szabadság téri házban meg sem várta a felvonót, két-három lépcsőfokot ugorva szaladt fel az ötödik emeletre. Szülei lakásának ajtaját saját kulcsával kinyitotta, és pár ugrással szobájában termett. Amikor édesanyja döbbent arccal megjelent a folyosón, a lihegő fiatalember meglobogtatta útlevelét, csókot dobott feléje, és már vágtatott is lefelé. Amikor vadul dobogó szívvel kilépett a Kelenföldi pályaudvar peronjára, az állomásfőnök éppen leeresztette az indulást jelző zöld tárcsáját, és az ifjú Badics még fel tudott ugrani a már mozgó vonat utolsó kocsijára. Megtalálta ott hagyott poggyászát a folyosón, és kényelmesen elhelyezkedett a lefoglalt, ablak melletti ülőhelyen…

Ha a vége jó, minden jó szólásmondás alapján minden a legnagyobb rendben lett volna, ha… Ha hősünk el tudott volna vonatkoztatni kiküldetésének sötét hátterétől. Ebben a háttérben – mint visszaemlékezésében megírta – két holttest feküdt: Sándor jugoszláv királyé és Barthou francia külügyminiszteré. Mindkettőjük életét egy terrorista, közelebbről egy bolgár–macedón származású merénylő oltotta ki 1934. október 9-én. Szinte percekkel az után, hogy Sándor király Marseille-ben Franciaország földjére lépett. Jugoszlávia bűnrészességgel vádolta Magyarországot, azt állítva, hogy az ilyen terroristákat magyarok képezik ki a Dráva-parti Jankapuszta táborában. A jugoszláv kormány nemcsak vádaskodott, hanem háborúval is fenyegetőzött. Az újdonsült MTI-tudósító maga soha nem hallott Jankapusztáról, de megtudta, hogy vállalkozó szellemű nyugati újságírók becserkészték Jankapuszta környékét, és nem sok kétséget hagytak egy horvát usztasákat kiképző ilyesfajta titkos tábor létezése felől. Ugyanakkor azonban a világsajtó azt is megírta, hogy az olaszok Isztriában legalább húsz ilyen jugoszlávellenes tábort tartanak fenn. Nagy feszültség uralkodott nemcsak Genfben, hanem Európa-szerte is. Hírek terjedtek el jugoszláv mozgósításról, amire állítólag az olaszok mozgósítással készültek válaszolni.

A pisztolyos merénylő maga sem élte túl orgyilkosságát, mivel végzett vele, karddal levágta a király és a külügyminiszter biztonsági kíséretének egyik lovas rendőr tagja. A halottnál találtak egy hamisított csehszlovák útlevelet, amelyet Peter Kalamen névre állítottak ki. Jobb alkarján tetovált halálfejet viselt, alatta „Szabadság vagy halál!” jelszó és a macedón terrorszervezet rövidítése volt olvasható. Ez a macedón terrorista azonban állítólag sohasem járt Jankapusztán. Belgrád felháborodása Badics szerint „Magyarországon keresztül elsősorban Olaszország ellen irányult, de Mussolinival nem akartak nyíltan ujjat húzni.” Ebben a puskaporos légkörben hívták össze a Népszövetség rendkívüli közgyűlését, hogy megvizsgálják Jugoszlávia Magyarország elleni panaszát, és megpróbáljanak békés kiutat találni a válságból. Kánya Kálmán külügyminiszter és Eckhardt Tibor fődelegátus eredményes tárgyalásokat folytatott Anthony Eden brit fődelegátussal, akit akkor a Népszövetség legbefolyásosabb diplomatájának tartottak. A közgyűlés végül dorgálásban részesítette a magyar kormányt, és kötelezte a jankapusztai tábor feloszlatására. Ezzel a jugoszláv–magyar viszály békésen elintéződött. Badics genfi kiküldetése azonban ezzel még nem ért véget. Hazulról ugyanis utasították, hogy maradjon ott még egy ideig, nyissa ki a fülét és a szemét, ismerkedjék meg minél több emberrel, és tájékozódjék a nemzetközi helyzet várható fejleményei felől…

A fiatalember Magyarországra visszatérve befejezte egyetemi tanulmányait, majd útja MTI-tudósítóként ismét külföldre, ez alkalommal Rómába vezetett.  Ez az 1937–43 közötti ottani időszak életének egyik meghatározó része lett. Itt, az Örök Városban tudta meg egy katonai körökben is forgolódó olasz barátjától 1938 novemberében, hogy a magyarbarát olasz hadvezetés egy vadászrepülőrajt készül áttelepíteni Szombathelyre. Badics rohant a hírrel báró Villani Frigyes királyi követhez, aki gondterhelt  arccal fogadta. Az egyébként szintén csak hírfoszlányokra hivatkozó diplomata valami olyasmit adott elő, hogy az olaszok állítólag egy esetleges cseh légi bombázást akartak volna megakadályozni a magyarok védelmében. A magyarok ugyanis Csehszlovákia Münchenben bekövetkezett szétdarabolása után, 1938 novemberében be akartak vonulni Kárpátaljára is, hogy létrehozhassák a hőn óhajtott magyar–lengyel közös határt. Ezt azonban akkor a németek még ellenezték. Villani elmondta Badicsnak, hogy Ciano külügyminiszter magához kérette, s közölte vele: Mussolini személyes utasítására telefonált német kollégájának, Ribbentropnak, tisztázandó, hogy a németek valóban szabad kezet adtak-e Magyarországnak. „Erről szó sincs – jelentette ki Ribbentrop, nyomatékosan hozzáfűzve, hogy aki átlépi vagy átrepüli Ruténföld, vagyis Kárpátalja határait, német géppuskákkal, német repülőgépekkel fogja magát szembe találni.” Erre az olaszok azonnal lefújták a másnap hajnalra tervezett „szombathelyi kirándulást.” Mussolini magához kérette vitéz Szabó  László vezérőrnagy katonai attasét, és azzal vádolta a magyar katonai köröket, hogy félrevezették őt. „Meg vannak maguk őrülve – kiabált a Duce magából kikelve. Hiszen vadászgépeink német repülőkkel találhatták volna szembe magukat. Micsoda látvány: a két tengelyhatalom egymás ellen harcol Magyarország és Csehszlovákia légterében. Az egész világ a hasát fogja a nevetéstől.”

Alig fél évvel később azonban a magyar honvédség 1939. március 15–17. között bevonult Kárpátaljára, de ezúttal a németek ezt már nem ellenezték…

Még egy évvel korábban, 1938-ban jelent meg az akkor már dr. Badics László tollából a „Mit tett Mussolini Magyarországért” című munka a Stádium Sajtóvállalat Rt. könyvkiadó osztályának gondozásában. A könyv felelős kiadójaként ugyancsak a szerző van feltüntetve, akit  gróf Galeazzo Ciano külügyminiszter, a Duce veje megtisztelt azzal, hogy ő írta az előszót.  A római MTI-tudósító alkotása mintegy sűrítve tartalmazza mindazokat az illúziókat, amelyeket akkor oly sokan tápláltak Magyarországon az itáliai fasiszta vezér személyét és politikáját illetően, elsősorban a területi revízió kérdésében. Az olaszországi rendszerrel – legalábbis egy ideig – rokonszenvezők között olyan nagyszerű személyiségeket is találunk, mint amilyen nemzeti hősünk, a mártír Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki éppen a német nemzetiszocializmus általa korán felismert növekvő fenyegetésével szemben remélt olasz védelmet.

Cikkünk főszereplője akkor még szintén feltétel nélkül osztozott a Mussolinival kapcsolatos csalfa reményekben. Az alábbiakban röviden idézünk alkotásából, hogy ezzel is érzékeltethessük az általa később ellenkező irányban megtett hosszú és nem is veszélytelen politikai utat.

Bevezetőjében a Duce életrajzát felvázolva megállapítja: „Nem felesleges röviden ismertetni ennek a csodálatosan szép, a maga gyors ívelésében Bonaparte Napóleon pályájával vetélkedő pályfutásának a történetét.” Aztán: „A kiváló lelki és testi tulajdonságok olyan tökéletes egyensúlya jellemzi, amilyenre talán nincs példa a világtörténelemben. Mussolini egyénisége eszménye a küzdő és győzelmes férfinak és így a küzdő és győzni akaró magyar hazában is mintaképe kell hogy legyen minden ifjúnak.”

Mussolini történelemszemléletének középpontjában az antik Róma áll, és a modern fasiszta Olaszország az antik Róma birodalmi és polgári hagyományainak továbbvivője. Mussolini jól tudja, hogy Közép-Európában Magyarország a legerősebb bástyája a római hagyományoknak és a latin civilizációnak. Az új Róma nagy Diktátora számára ez talán a legerősebb ok, hogy szeresse, támogassa az országot” – olvasható Mussolini a revízió bajnoka című fejezetben. Mint Badics doktor emlékeztet, az olasz vezér már 1922. november 16-án elmondott első miniszterelnöki beszédében kijelentette, hogy „A békeszerződések nem örök életűek és nem jóvátehetetlenek. Csak egy fejezetét, nem pedig zárószavát jelentik a történelemnek. Mussolini beszédének világszerte óriási visszhangja van. Ez valóban az első komoly hang a békeszerződések ellen, az első, amely egy nagyhatalom miniszterelnöke szájából hangzik el. A Duce szavai új reményt gyújtanak az igazságtalanul kifosztottak lelkében, és Rómából az igazság fényessége kezd szétáradni.”

A hírügynökségi tudósító ezután több fejezetben részletezi a két ország közeledésének történetét, kiemelve az 1927. április 5-én Mussolini és Bethlen István által aláírt barátsági szerződést. Még inkább dicsfénybe vonja azt az eseményt, amikor a magyar Társadalmi Egyesületek Szövetségének (TESZ) küldöttsége a Palazzo Veneziában „átnyújtotta Mussolininak kétmillió magyar ember aláírását a magyar hála és szeretet legnagyobb szabású megnyilvánulásaként”.  Az ünnepséget a fasiszta csapatok Róma felé történt megindulásának, a Marcia su Roma-nak 10. évfordulóján, 1932. október 28-án tartották.

A következő fejezetek címei is már önmagukért beszélnek: Horthy Miklós kormányzó római látogatása, Mussolini és a magyar hadsereg, A magyar barátság az olasz iskolákban, A cseh dráma előjátéka, Imrédy Béla miniszterelnök és Kánya Kálmán külügyminiszter római látogatása, A cseh dráma utolsó felvonása, Mussolini a világbéke megmentője, A Duce javaslata a magyar és a lengyel követelések kielégítésére, A revízió mint valóság…Badics akkori okfejtésének „mélypontját” alkotják az alábbi fölöttébb kétes tartalmú mondatok:

„Az Anschluss tette lehetővé, hogy a már húsz év óta vajúdó cseh kérdés is a legkomolyabb formában szőnyegre kerüljön, és megtörténjék az az elkerülhetetlen műtéti beavatkozás, amely nélkül Európa nem kezdhetett új életet. Az a nagy megrázkódtatás, amelyet az Anschluss Közép-Európában előidézett, elsősorban a Csehszlovákiában élő elnyomott kisebbségeket mozgatta meg, és a köztársaság területén elő 3 és fél millió német, egymillió magyar, 200 000 lengyel, 2 és fél millió szlovák és félmillió rutén szívét ismét bizakodással töltötte el, hogy már nemsokára üt a szabadulás órája…” „Bizony hová lett Ausztria, a bécsi szocialista rezsimmel, majd a hazafiúi arcvonal mára már semmivé vált politikájával?” – kérdi az e sorokat ma is megborzongva olvasóktól. 

Badics László munkája az Ideiglenes Nemzeti Kormány által 1945-ben betiltott könyvek sorsára jutott… Kétségtelen azonban, hogy a „korszellem” még olyan kiváló diplomatákat is megérintett, mint amilyen Barcza György egykori vatikáni és londoni királyi követ volt, aki később külföldön szervezte magyar diplomaták szembefordulását a Sztójay-féle bábkormánnyal. Még a háború után külföldön papírra vetett emlékirataiban is például ez áll: „Mussolini belpolitikai rezsimje első időszakában a fegyelmezetlen és indolens olasz emberanyaggal valóban csodákat művelt. Rendbe szedte az olasz népet, ami igen nagy eredmény volt… Az, aki az első világháború előtt Olaszországba utazott, lépten-nyomon tapasztalhatta az ottani rendezetlen állapotokat és az olasz nép alacsony életszínvonalát. Mussolini el nem múló érdeme, hogy ezt megszüntette… A soha nem nyugvó, mindig előbbre törő és új meg új eredményekre törtető diktátorok végzete azután utolérte őt külpolitikai téren, s ebbe 1943 nyarán belebukott. De nekünk, magyaroknak, kiket támogatott, kik mellé akkor állott oda, midőn egyetlen barátunk sem volt, el kell ismerni nagy érdemeit… Nagy hibája, hogy 1940-ben idegei felmondták a szolgálatot, és elkápráztatva a németek kezdetbeli katonai sikereitől, azt hitte, hogy lekésik a közös győzelem utáni nagy osztozkodásról. Ekkor támadta meg a már agonizáló Franciaországot… Bukásának fő oka a háborúban való részvétel volt…

Feltételezhető, hogy a „Mit tett Mussolini Magyarországért” Ciano gróf előszavával történt megjelentetése az MTI római tudósítóját minden más külföldi tudósítónál kedvezőbb helyzetbe hozta a befogadó országban. A rendszer vendéglátói megbíztak benne, s nyilvánvalóan ellátták másoktól megtagadott vagy előlük rejtegetett sok értékes információval. Ennek aztán nemcsak Badics, hanem a budapesti Bródy Sándor utcai MTI-központ vezetői, rajtuk keresztül pedig a magyar politikai élet irányítói is hasznát vették. Főképpen fontos nemzetközi események bekövetkeztekor.

Dr. Badics László éppen egy ilyen alkalommal írta be nevét örökre a Magyar Távirati Iroda és a magyar hírügynökségi újságírás történetébe. A nemzetközi feszültség rohamos éleződése idején az MTI vezetése igényelte, hogy az intézmény külföldi tudósítói belső használatra is küldjenek tájékoztatást. Ezt tette Badics egy levelében, amelyet az olasz fővárosból 1939. augusztus 17-én küldött a főszerkesztőnek. Az MTI „római levelezője” ebben – ez két héten belül kiderült – nem kevesebbet cselekedett, mint hogy lényegében megjósolt egy világtörténelmi tragédiát. Közelebbről a második világháború kirobbanásának szinte napra pontos idejét. A minden valószínűség szerint egyfelől „bennfentes és illetékes olasz helyekről” szerzett, másrészt saját megérzéseire, gazdag tapasztalataira és kombinációs készségére támaszkodó értesüléseit fölöttébb bizalmas és kényes jellegük miatt időjárás-jelentések szakkifejezéseibe burkolta. Ezzel megteremtette a politikai meteorológia vagy időjóslás nemzetközi műfaját. Ennek ily módon ő lett első és legismertebb művelője.

Ez a virágnyelven rejtjelezett üzenet, amelyet elküldője az európai éghajlati-klimatikus viszonyok drámai gyorsaságú megváltozásáról szóló közléssel álcázott, így hangzott:

„A meteorológiai jelentések egyébként az utóbbi napokban rosszabbodtak. Augusztus végére nagy kánikulát várnak, amelyet szeptember elején pusztító zivatar, mennydörgés és villámlás követhet. Azt hiszem, azoknak lesz jó, akik jól megépített, villámhárítóval ellátott házaikba vonulnak, mert aki a fa alá áll, abba könnyen belecsaphat a villám, akármilyen nagynak és erősnek is tessék az a fa. A kérdés most már csak az, vajon akad-e olyan viharágyú, amellyel még idejében szét lehet kergetni a gomolygó felhőket, és a tavalyi ágyúk nem mondanak-e csütörtököt… De talán nem is árt a zivatar. Hiszen azt szokták mondani, hogy az esőtől a nagyok tüdőgyulladást kapnak és elpatkolnak, míg a kicsikre növesztőleg hat a sok víz!?”

A „római levelező” két nap múlva távbeszélőn még „utánalőtt” üzenetének: „Tegnap szerzett benyomásaim megerősíteni látszanak időjóslásomat, sőt még talán előbb is bekövetkezhet a zivatar…”

A világháború kitörése, majd Magyarország hadba lépése, a doni kasztrófa, Mussolini életveszélyes nagyzási hóbortja és végzetes katonai kalandjai nem maradtak hatás nélkül a háború végkimenetelét alighanem lassan már sejtő római „politikai meteorológusra”. Ő, aki egykor könyvében a magyar ifjúság számára követendő példaképnek ajánlotta az itáliai vezért, végleg kiábrándult belőle és rendszeréből, amikor bukása, majd a fogságából Hitler által történt kiszabadítása után látta az egykor oly büszke diktátor visszataszító, tehetetlen, de egyben még mindig kegyetlen vergődését a Führer kitartottjaként.    

Ezenközben hírügynökségi jelentései és bizalmas tájékoztatói, elemzései változatlanul annyira megalapozottnak bizonyultak, hogy érthető módon reá esett a választás, amikor 1943 végén különlegesen fontos feladattal megbízva egy már „hitelesített” MTI-tudósítót kellett kiküldeni Isztambulba. A történelmi nagyváros a háború alatt a látszatra szigorúan semleges, de „lelke legmélyén őszintén angolbarát” Törökország sajtó- és hírközpontja volt. Ez az isztambuli megbízatás pedig úgy szólt, hogy Badics a maga eszközeivel segítse a Kállay-kormány nyugati béketapogatózásainak sikerét.

Ehhez addigra már meg is volt benne a szilárd elszántság. De a megtisztelő és nemes feladat teljesítésével kecsegtető, egyben kemény kihívást tartogató kiküldetését váratlanul „megrövidítette” a világtörténelem: a németek 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, s a kormányzó Sztójay Döme volt berlini követet nevezte ki miniszterelnöknek. A hazájáért, kenyéradó gazdájáért, az MTI-ért és a maga sorsáért aggódó tudósító ekkor megtagadta a további szolgálatot. Feltételezhető, hogy az otthoni újságírói és kormányzati körökben nagy tekintélyt élvező „politikaiidőjárás-előrejelző” már számított Hitlernek erre a lépésére, s előre átgondolta jövőbeni törökországi lehetőségeit. Most azonban szembe kellett néznie azzal a szomorú ténnyel, hogy bátor lépése folytán március végén egy csapásra állás nélküli emigráns újságíró lett messze idegenben. Ám ez a messze idegen mégis csak a baráti Törökország volt, amely Rákóczin és Kossuthon kívül sok más akkori és későbbi menekültnek is biztos menedéket nyújtott. Miért ne nyújthatna neki is? Valóban, a politikai tudományok magyar doktorának nem sokáig kellett külföldi munkanélküliként, dologtalanul és csüggedten kószálnia az ősi Konstantinápoly utcáin, s éhesen aggódnia puszta megélhetéséért.

Török hazafiak, a szövetségesek elkötelezett hívei azokban a napokban megalapították a „Les nouvelles hebdomadaires” című hetilapot. Akkoriban a francia nyelv a mainál sokkal nagyobb elterjedtséget élvezett a török értelmiség körében, s ezen a nyelven Isztambulban már korábban is több hivatalos kormányzati, kormánybarát vagy magánkézben lévő újságot adtak ki. Dr. Badics László ennek az új kiadványnak lett egyik fő cikkírója, egyben a nácik protektorátusaként berendezkedett hazaáruló otthoni rezsim kérlelhetetlen ostorozója. Minthogy az olaszon és a németen kívül a francia is egyik erőssége volt, a lapnál folytatott ebbéli tevékenysége nem okozott nehézséget számára.

Gyorsan teljes gőzerővel belevetette magát a munkába. Már a lap első számában egy teljes oldalt foglalnak el Magyarországról szóló értesülései, írásai a Balkán és a Közel-Kelet rovatban. „A nácibarát pártok vetélkedése” című elemzésében sorra veszi a jobboldali nacionalistákat, a magyar nemzetiszocialistákat és a nyilasokat. Badics tollából külön figyelmet érdemel, ahogy az imrédysta nemzetiszocialistákat jellemzi: minden kétséget kizárólag ez egy fasiszta alapú mozgalom. Eme urak számára ugyanis mintha be sem következett volna Mussolini Itáliájának összeomlása, gondolatban még mindig 1939-ben élnek, anélkül, hogy tudatosítanák, hogy a világ azóta némileg megváltozott… A „Merre tart Magyarország?” című cikkében, amelyet Pannonicus álnévvel jegyzett, egyebekben megállapítja: a „népszerűséghajhász” Sztójay–Imrédy kettős kormánya féktelen antiszemita és antibolsevista tombolásba kezdett. Betiltották a demokratikus pártokat és a szabad szellemű újságokat, ezrével küldtek gyűjtőtáborba népfrontosokat, a zsidók vagyonát elkobozták, őket magukat pedig gettókba zárták vagy Lengyelországba deportálták… Londonban azonban megalakult egy magyar tanács, és szabad magyar csoportosulások jöttek létre úgyszólván a világ minden nagyvárosában…

A Kossuth Lajos arcképével illlusztrált központi cikkben, „A török–magyar történelmi kapcsolatok” címűben, amelyet Badics László mint a politikai tudományok doktora írt alá, a szerző természetesen – és néhol némi kedves túlzásokkal is – élteti az ősi rokonságot és testvéri barátságot. Törökök és magyarok egyaránt az ural-altáji népek nagy családjába tartoznak, s így jogosan tekinthetők mintegy unokatestvéreknek – írja. Az Oszmán Birodalom terjeszkedésének korszakában a muzulmán törökök és a keresztény magyarok új érintkezése szakadatlan háborúskodás formáját öltötte, amelyet a kortársak gyakran szent háborúk sorozatának vélhettek. Több évszázad távolából azonban a kapcsolatok eme szakasza úgy tűnhet fel, mint a vitézség valóságos közös hőskölteménye. A két nép történelmének megannyi dicső oldalát írták a nikápolyi csatában, Buda visszavívásakor, a két nándorfehérvári csatában, Szigetvárnál, Kőszegnél, Egernél és más végvári harcokban. Miközben törökök és magyarok sokszor megmérkőztek, megismerték és megtanulták becsülni is egymást, s lelkükben cseppnyi nyoma sem maradt gyűlölségnek.

Modern tekintetünk mindamellett törökök és magyarok eme évszázados küzdelmét kizárólag tragikusnak látja, főként Magyarország szempontjából, amely oly sokat szenvedett e korszakban. Ám történelmi dokumentumok fényénél nyilvánvaló, hogy az akkori magyarok, akárcsak a maiak, tévedtek, amikor magukat a Nyugat védelmezőinek vélték. Éppen úgy, mint ma, akkor is csak két hatalmi csoportosulás viszálykodott, s ha hinni lehet Kemálpasazéde török történetírónak, Törvényhozó Szulejmán azzal a céllal indított háborút Magyarország ellen, hogy segítsen szövetségesének, I. Ferenc „legkeresztényibb” francia királynak. Így tehát Magyarország nem a Nyugatot védelmezte, hanem V. Károly német császárt. Az ország ügyesebb politikával talán elkerülhette volna a mohácsi vészt, ahol Szulejmán tüzérsége lekaszálta a nemesség színe-virágát….

A cikk második részében a szerző megállapítja, hogy a magyarok sohasem felejtették el a Habsburg önkényuralom elleni szabadságharcok bajnokainak törökországi befogadását, e hősöknek nyújtott menedéket. A szerző egy másik helyen közli értesüléseit arról, hogy miként tölti napjait Kállay Miklós, a budapesti Zivatar utcai török követségre menekülése után. A volt kormányfőnek a lehető legszívélyesebb vendéglátásban van része – írja… Kertészkedik, gondozza a követség virágágyait, az estéket olvasással, beszélgetéssel tölti, vagy elmereng a viharos múlton, a fenyegető jelenen és a vajúdó jövendőn… 

Badics egy július 15-i írásában pedig a szövetségesekhez fordul az üldözött zsidók érdekében. Mint hangsúlyozza, az egész világon súlyos aggodalmat kelt több százezer magyar zsidó sorsa. Riasztó hírek érkeznek e szerencsétlenekről, akikre Magyarország megszállása óta dühöngve sújt le a nácizmus. Arról beszélnek, hogy már százezreket deportáltak Lengyelországba és máshová, s nagy részüket legyilkolták… Felvetődik azonban a kérdés, vajon a fenti eseményektől elborzadt szabad világ megnyilatkozásai, közöttük a svéd királynak Horthy kormányzóhoz intézett levele az óhajtott eredménnyel járnak-e, és alkalmasak-e arra, hogy megoltalmazzák e védtelen emberek életét, akik ki vannak szolgáltatva egy bosszúálló  katonai uralom vagy fanatikus antiszemita hatóságok kénye-kedvének. Százezreket csak ennél határozottabb fellépéssel lehet kiragadni a halál torkából. Mi lenne például – kérdezi –, ha semleges országok hajóiból flottát szerveznének. A hajórajt Constancába vagy egy másik román kikötőbe küldenék azzal a céllal, hogy ott lehetőleg minél nagyobb létszámú zsidót vegyenek fel fedélzetükre. Őket aztán közvetlenül a szövetségesek valamelyik közel-keleti kikötőjébe vinnék, ahonnan pedig menekülttáborokba irányítanák, ahol kivárhatnák a háború végét? Ezt a kezdeményezést azoknak a személyiségeknek kellene felkarolniuk, akik annyira szívükön viselik az üldözött zsidók sorsát. Az idő sürget, mert ez az ügy a civilizált világ becsületbeli és lelkiismereti kérdése.

A magyar újságírónak ezeket a cikkeit minden bizonnyal sok török értelmiségi olvasta, rajtuk kívül pedig természetesen a külföldi diplomaták. A fenti lapszámot még áttanulmányozhatták a német birodalmi nagykövetség munkatársai is, akiknek csak augusztusban kellett távozniuk, miután Ankara abban a hónapban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Berlinnel.

Volt azonban valaki, aki Badics tevékenységét magyar oldalról is rendkívül élénk figyelemmel kísérte, minden egyes cikkét kommentálta, értelmezte. Ez a személy Vörnle János ankarai magyar királyi követ volt, aki a németek bábjaként működő magyar Quisling-kormány megalakulása után is megmaradt törökországi hivatalában. Ezzel a magatartásával kirívóan és tüntetően elkülönült az európai semleges országokban akkreditált magyar követek csoportjától, amelynek tagjai a németeknek behódolás és a nyílt kollaboráció elleni tiltakozásul megtagadták az együttműködést az új rendszerrel.  A követ korábbról ismerhette Badicsot és munkáját, mivel utóbbi 1943 vége óta 1944 márciusának végéig még mint MTI-munkatárs küldte tudósításait. Vörnle egy táviratában regisztrálta is 1943. októberi érkezését, valamint azt, hogy elődjét, egy bizonyos Zalán Józsefet, visszahelyezték a távirati iroda budapesti központjába. (Az illetőt a német megszállás és Badics lemondása után újra kiküldték).

A Badics után szimatoló magyar diplomata az „átállt” tudósítót Magyarország német megszállása után először május 20-án „érte tetten” ellenséges tevékenység kifejtése közben. Táviratában idézte a Tanin című napilapot, amely átvette a svéd Dagens Nyheter isztambuli tudósítójának jelentését. E jelentés szerint „Velics László athéni magyar követ titokzatosan eltűnt Görögországból, és átpártolt a szövetségesekhez. Vele volt felesége, valamint Bogdán követségi tanácsos és annak felesége. A magyar diplomata eltűnése után a német hatóságok azonnal nyomozást indítottak, de csak üres gépkocsijukat találták meg. A görög lakosság igen szerette Velicset, mivel a megszállás alatt sok görög hazafit megmentett. Az eset Magyarország német megszállása után néhány nappal történt.

Megjegyzem, hogy a Dagens Nyheter idézett isztambuli tudósítója minden valószínűség szerint Badics László volt MTI-tudósító” – üzente haza Vörnle. A stockholmi újság akkor még nem ismerhette Velics szövetségesekhez történt átállásának pontos részleteit.

Ma már tudjuk, hogy útját első beosztottjának, Bogdán Ivánnak görög felesége egyengette. Az asszony, Popella Cirimokosz ugyanis leánytestvére volt az egyik görög ellenállási csoport vezetőjének, s így a Görög Népi Felszabadító Hadsereg (EAM-ELASZ) harcosainak segítségével kijuthattak Törökországba. Velük tartott két zsidó menekült és két brit hírszerző is. Velics korábban mindent elkövetett, hogy megvédelmezze a Görögországban élő magyar állampolgárságú zsidókat is. A magyar zsidók megmenekültek, legalábbis nem esett bajuk addig, amíg ő volt a követ…

Az ankarai magyar követ Badicsról szóló első feljelentését később több is követte. A Sztójay Dömének a „volt MTI-tudósító tevékenységéről” felterjesztett táviratában „leleplezte”, hogy annak a francia nyelvű hetilapnak a főszerkesztője, amelynél Badics dolgozik, „egy Jósé d’Orient nevű zsidó”. „Az illető korábban a Journal d’ Orient című napilap munkatársa volt, amelynél közreműködik Zekerya Sertel, az ismert kommunista érzelmű, zsidó származású napilap-tulajdonos, továbbá Ihsan Boran volt bukaresti török katonai attasé, aki erősen angolbarát érzelmű és több, már hasonló beállítottságú levantinus újságíró. A lap természetesen zsidó pénzen indult.”

Miután ecsetelte, hogy „feljelentettje” milyen társaságban érzi jól magát, „jelezni bátorkodik”, hogy a hetilap „Balkán és a Közel-Kelet rovatában egész oldalt szentel Magyarországnak. „A cikkeket értesüléseim szerint teljes egészében Badics László, az MTI volt isztambuli tudósítója írta, kettőt azokból mindenestre teljes névaláírásával, illetve kezdőbetűivel látott el.

A cikkeket éles kritikai hang jellemzi Nagyméltóságod kormányával szemben, hangoztatják az állítólagos belső magyar ellenállást és a külföldön élő magyarok munkáját egy ‘új Magyarország’ felépítése érdekében.” Badics – hívja fel a figyelmet a követ – „úgy látszik a legnagyobb súlyt  „A török–magyar történelmi kapcsolatok” című cikkre helyezte, melyben rövid és igen tudománytalan bevezető után megpróbálja átértékelni a legmélyebben a nemzet lelkében gyökerező magyar hivatástudatot, a kereszténység hősies védelmét a keleti támadókkal szemben… Azt állítja, hogy akkori őseink éppúgy, mint a mostani magyar vezető férfiak tévesen tartották magukat a Nyugat védelmezőinek…” Ám az eredeti francia szövegben, amely a követség által mellékelt újságban olvasható, csak akkori és „mostani magyarokról” van szó. A túlbuzgó követ önhatalmúlag, szájbarágósan tette hozzá a „mostani magyar vezető férfiak” bővítményt, hogy még a „nehézfejű” Sztójay is jól megértse a reá is vonatkozó egyenes és félreérthetetlen célzást… Aztán augusztus 3-i török lapszemléjében újra „megemlékezik” Badicsról, aki egy cikkében július 15-én szót emelt az üldözött zsidókért, és az eddiginél hathatósabb segítség megadására szólította fel a nyugati szövetség hatalmait.

Vörnle már a Kállay-kormány idején is vadászta a török sajtóban felbukkanó zsidó vonatkozású témákat. Nemcsak a Moszkvából 1942 januárjában Ankarába átvezényelt Steinhardt amerikai nagykövetről tartja szükségesnek mindenekelőtt tudatni, hogy zsidó, hanem 1943 áprilisában küldött jelentésében Davis volt moszkvai amerikai nagykövetről is siet megjegyezni ugyanezt. Róla ugyanis szerinte „mind gyakrabban lehet olvasni a lapokban”.

„Ezért legyen szabad egy-két jellemző adatot feljegyeznem” – írja. Kifejti: Davis „feltűnt szovjetbarát viselkedésével és nyilatkozataival”, amelyek „gyakran túllépték a jó ízlés határát”. Általános nézet szerint Davist elsősorban üzletei érdekei indítják a szovjet kormányférfiak kegyeinek megnyerésére, feleségének ugyanis az Egyesült Államokban hűtőgépgyára volt, s ehhez piacot kellett teremteni. Úgy mondták, hogy Davis ez irányú törekvése sikerrel járt, és vagyona hatalmas összegekkel gyarapodott”. Ezt a példát ezután utódaik, Steinhardték is követték, ha kisebb mértékben is. Steinhardtné főleg cobolyprémekre specializálta magát” …Egyébként „úgy Davisék, mint Steinhardték a legszorgalmasabb látogatói voltak az opera mögötti üzleti városrésznek (Sztolesnyikov)”…Íme, ilyesmire is volt ideje egy magyar királyi követnek Ankarában. Nem sokkal Sztálingrád és Voronyezs után…

Badics bármennyire el volt is vágva hazájától, a törökországi francia nyelvű újságokból – és persze segítséggel a török sajtóból is – jól tájékozódhatott az otthoni eseményekről. Az isztambuli újságok gyorsan, széleskörűen és hozzáértő hitelességgel számoltak be a német megszállásról és várható tragikus következményeiről. A hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansi budapesti tudósítójának március 20-i jelentése szerint a „német csapatok Horthy kormányzó hozzájárulásával szállták meg Magyarországot. A magyar hadsereg kapcsolatai a különböző német csapatokkal szorosak, lojálisak és barátságosak. Semmilyen incidens nem fordult elő…”

A kormányhoz közel álló Ulus megállapította, hogy a németek Magyarországot katonailag az Ausztria és Csehszlovákia megszállására emlékeztető módszerrel szállták meg. A németeknek minden országban vannak Quisling-szerű embereik… Ha a hírek helytállóak, akkor Magyarország olyan rezsim alá kerül, mint Norvégia és Hollandia…

A La Turquie „Magyar katasztrófa” című március 27-i cikkében megállapítja, hogy az üldöztetés új hulláma csap át Európán. A szövetségesek magyar földre menekült állampolgárai, a zsidók és a magyar demokraták ugyanarra a sorsra jutnak, mint a hozzájuk hasonlók német Európa többi országában. Sorsuk a halál, némelykor kegyetlen, némelykor lassú halál.”

A La République március 20-án Kossuth Lajosról mint a magyar szabadság hőséről közöl méltatást halálának ötvenedik évfordulója alkalmából.

A Vatan március 25-én közölte a Törökországi Szabad Magyarok első nyilatkozatát. Eszerint „a Magyarországon a németek által felállított új kormánynak már a névjegyzéke is elég ahhoz, hogy megmutassa: nincs semmi kapcsolata a magyar nemzettel. Az igazi magyarokat mind eltávolították, Sztójay igazi neve Sztojakovics, és szlovén (valójában szerb – a szerk.)… A többi kormánytag román, német vagy szlovák eredetű. A megszállás vezetősége azonnal megfojtott mindent, ami kapcsolatos lehet a magyar nemzet lelkiségével és szellemiségével… Láncra verték a magyar rádiót és sajtót, a nemzetiszocializmus propagandáját terjesztik. A rádió azzal van elfoglalva, hogy ismételgesse a náci propaganda elcsépelt bolsevista-, zsidó- és demokráciaellenes jelszavait… A lakosság körében igyekeznek erős antiszemita gyűlöletet kelteni. A rádió már ellenségnek nevezi az angolokat és amerikaiakat, akikről korábban soha nem nyilatkoztak ellenségesen…

Ezt már nem hagyta annyiban Vörnle János követ, aki gyanította, hogy március 19-e után a szabad magyarok sorába lépett mind Badics, mind pedig Újváry Dezső konzul, aki szintén megtagadta a további szolgálatot. Május 13-i táviratában „leszámol” ezzel a „társasággal”, amelyet igyekszik „fajilag” is lejáratni. Sztójaynak jelenti: „Nagyméltóságod kormányalakítása után emigrációba vonult magyar diplomaták és a köréjük csoportosult külföldi magyarok soraiban máris felismerhetők a minden emigrációnál szükségszerűen bekövetkező jelenségek, a széthúzás, az egymás elleni intrika és vádaskodás.” Az isztambuli „szabad magyar” társaság a már régebben ott élő magyarországi származású zsidók köréből csakhamar olyan tagokkal is szaporodott, akik nem akarták elismerni Újváry fennhatóságát…

„Mint arról értesülök, a zsidókérdés az ellentéteket elmélyíti, mivel az alighanem félzsidó Újváry és társai idegenkednek attól, hogy mozgalmuk teljesen zsidó szervezkedésnek tűnjék fel, a zsidók pedig elérkezettnek látják az időt arra, hogy végre szerephez jussanak, és Magyarországra való visszatérésüket lehetőleg valami zsíros és jól jövedelmező állással egybekötve előkészítsék…”

Augusztus 3-i lapszemléjében Magyarországgal kapcsolatban a zsidókérdést a török sajtó által taglalt fő témák élén említi, mint amely megelőzi a Budapest elleni légitámadások leírását és a belpolitikai fejleményekről szóló beszámolókat.

„A zsidókérdéssel kapcsolatban azonban meg kell hogy jegyezzem – magyarázza Vörnle –, hogy a török sajtó ebben a viszonylatban az angolszász sajtóhoz és más semleges országok sajtójához viszonyítva igen nagy mérsékletet tanúsított, és kimondottan török forrásból egyetlenegy támadó cikk sem jelent meg ellenünk, amely a zsidókérdés magyarországi fejleményeit tette volna tárgyává. Ennek oka az, hogy a faji kérdést a törökök lényegében velünk azonos síkon szeretik vizsgálni, és ha nyíltan a külpolitikai viszonyok miatt nem is helyeselhetik, hallgatásukkal mintegy megértőleg vették tudomásul a magyar kormány radikális beállítottságát a zsidókkal szemben…”

„A zsidó irányítás alatt álló Journal d’Orient és az angol befolyású La Turquie természetesen első oldalon közölték a különböző angolszász megnyilatkozásokat a magyarországi zsidókérdésről…”

A régi, tapasztalt diplomata – fenti szövegeinek tanúsága szerint – a végén már roppant szánalmas látványt nyújtott. Olyan ember benyomását keltette, aki Sztójayék és a vészkorszakbeli deportálások rendszerének odaadó támogatásával eljutott teljes erkölcsi megsemmisüléséig. Végül azonban tett még egy kísérletet, hogy valahogy átmenthesse magát jobb időkre: a nyilasoknak hátat fordított. Szálasiék ezt annyira rossz néven vették tőle, hogy báró Kemény Gábor „külügyminiszter” feljelentette a hadbíróságon, amely a Honvéd Vezérkar főnökének a „totális harcbavetés minisztériuma” mellé volt kirendelve. Azzal vádolták, hogy egy ankarai táviratában, amelyet még 1944. október 12-én küldött, „a bolsevik világhatalom céljait szolgáló Sztálint dicsőítette, és a magyar kormányt felszólította, hogy az ellenséges orosz kormányt támogassa.”

A nyilasok szemében azonban Vörnle azzal követett el egy ennél még nagyobb bűncselekményt, hogy „október 16-án megtagadta a magyar közszolgálatot. Erőszakkal kényszerítette ugyanis követsége teljes személyzetét, katonai attaséját, ennek helyettesét, hogy vele egyetértésben járjanak el.

A Az újságíró archívumából: Történet egy Rómában „hitelesített magyar politikai időjósról”… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Írásainak a sokak által kedvelt és még többek által nem ismert Türkinfo (kétnyelvű magyar–török kulturális alapítvány hírportálja) adott publikálási lehetőséget. Az alábbi dolgozat két és fél évvel ezelőtt, 2015. március 5-én jelent meg a Turkinfo portálon, semmit sem vesztett értékéből, ezért az Infovilág jó szívvel ajánlja elolvasásra. Lapunk meggyőződése, hogy sokak számára forrásmunkaként használható.

Új megvilágításban Törökország szerepe a sztálingrádi csata idején

Törökország a minap nem várt oldalról kapott elismerő szavakat „második világháborús történelmi érdemeiért”. A nem várt oldal Moszkva volt, ahol némely szaktekintély ma már úgy látja, hogy a török kormány 1942–43-ban „jelentős mértékben hozzájárult a Vörös Hadsereg sztálingrádi győzelméhez”. Ez a meglepő és eddig soha nem hallott dicséret Jurij Dubinyin nyugalmazott orosz nagykövet egyetemi előadásában hangzott el, amire  érthetően azonnal felfigyeltek Törökországban. Mások mellett az angolul, arabul és oroszul is híreket sugárzó Cihan (Világ) sajtóirodában. 

Az isztambuli-ankarai olvasók érdeklődését kiválképp felcsigázta, hogy a professzor a patinás Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében beszélt tanítványainak. A „diplomácia titkok” és a „diplomácia művészete” kérdéskört taglalva egy olyan eseményről osztotta meg tudását ifjú hallgatóival, közöttük sok külföldivel, amelyről az egykori beavatottakon kívül másoknak eddig nemigen lehettek pontos értesüléseik. A történtek még történészi-szakmai körökben sem váltak közkinccsé, s ha „hétpecsétesnek” nem is, a nemzetközi közvélemény számára mind ez ideig mégiscsak „diplomáciai titoknak” számítottak. A moszkvai tudósítást átvette a muzulmán ihletettségű Zaman című befolyásos török napilap, az ország egyik legnagyobb példányszámú újságja is.

Prof. dr. Jurij Dubinyin ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy országának déli-kaukázusi szomszédja akkori magatartásával, döntésével – voltaképpen egy agressziós cselekménytől való tartózkodásával, illetve egy diplomata e cselekmény várható elmaradásáról szóló és igaznak bizonyuló jelentésével – kedvezően befolyásolta a Sztálingrád térségében kibontakozott hadműveleteket, a szovjet–német háború kimenetelét. S ez a török hozzáállás végül is világtörténelmi jelentőségűnek  bizonyult. Hogyan? Miképpen? Milyen döntésről volt szó? – kérdezzük. Méghozzá annak ismeretében, ahogyan korábban nem egészen így értelmezték – főként a szovjet korszakban Moszkvában, de némely nyugati történészi körökben is – Törökország óvatosan egyensúlyozó, „lényegében azonban Németoszágnak kedvező” második világháborús semlegességi poltikáját.

Az egyetemi előadó felelevenített egy réges-régi történetet, felidézte ifjúkori beszélgetését diplomáciai mesterével, Szergej Vinogradov volt ankarai nagykövettel, aki beszámolt neki 1942 késő őszének sorsöntő napjairól. Vinogradovot 1940-ben 33 évesen nevezték ki a törökországi szovjet nagykövetség tanácsosává, nemsokára ő lett az ügyvivő. A Szovjetunió ellen indított német támadás után ugrásszerűen megnőtt az ankarai szovjet képviselet politikai súlya, a semleges török fővárosban egyaránt ott szolgáltak az antifasiszta koalíció diplomatái és a tengelyhatalmak megbízottai. Egy 1941-i brit filmhíradó kockáin egymás után tűnik fel a színen Sir Hughes Knatchbull Hugessen angol, Franz Papen német és Szergej Vinogradov szovjet nagykövet. Éppen egy török fogadásra, a köztársaság kikiáltásának október 29-i ünnepségére siettek. (Az Egyesült Királyságnak ez az említett képviselője fogadta 1943 szeptemberének elején egy brit hajó fedélzetén a Márvány-tengeren Veress László fiatal diplomatát, Kállay Miklós miniszterelnök kormányának küldöttét, s tárgyalt vele Magyarországnak a tengelyhatalmaktól való elszakadásáról).

A helyzet különösképpen kiéleződött 1942 őszén, amikor a világ lélegzet-visszafojtva figyelte a sztálingrádi csata alakulását, és amikorra a németek mélyen előretörtek a Kaukázus, Baku és a Közel-Kelet irányában is. A Wehrmacht alakulatai már több hegyszorost is uraltak, s így a Kaukázuson túli területeknek már csak egy keskeny sávja választotta el a frontvonalat a szovjet–török határtól.

Nagyon sok múlott azon, hogy a katonai és stratégiai kulcshelyzetben lévő Török Köztársaság milyen magatartást tanúsít. A valódi török szándékokat azonban rejtély övezte. A helyzet Moszkva szempontjából látszólag nem sok jóval kecsegtetett. Annál is kevésbé, mivel az „aktívan vagy fegyveresen semleges” Törökország nyáron még súlyos engedményt tett a németeknek: Berlin kérésére Ankara oly módon „egyengette” a Dél-Oroszországban Sztálingrád felé hömpölygő diadalmas német 6. hadsereg útját, hogy megerősítette keleten elhelyezett katonai egységeit, és összevont 26 hadosztályt a török–szovjet határon. Johannes Glasneck NDK-beli német történész kutatásai szerint ezzel jelentős szovjet erőket kötöttek le a határ túlsó oldalán, s így a németeknek megkönnyítették, egyben meg is gyorsították Rosztov és a Kubán-alföldi területek elfoglalását.  

Török részről azonban rámutattak arra, hogy „ezzel a lépéssel csupán színlelték németbarátságukat.” Valójában Törökország „aktív semlegességével megoltalmazta a Szovjetuniót attól, hogy a németek Anatólián és a Kaukázuson keresztül ollóba fogják, eltorlaszolták továbbá a németek útját a Közép-Kelet, Irak és Afrika felé”. Szovjet források szerint a török kormány azonban egy ideig „kacérkodott a Szovjetunió megtámadásával is”. A németek valóban ezt szeretették volna. 1941-i kezdeti nagy győzelmeik után frontlátogatásra hívtak meg török tábornokokat. Egyikük, Emir Erkilet lelkes hangú cikkben számolt be a látottakról és arról, hogy a „Führer” is fogadta őket. Hazatérve azonban hiába próbálták meggyőzni Inönü köztársasági elnököt a „németek küszöbönálló teljes győzelméről.” Az államfő – miniszterelnökével és vezérkari főnökével ellentétben – nem hagyta magát befolyásolni. A köztársaság-alapító Atatürk egykori harcostársa, szellemi örökségének letéteményese és hivatali utóda ellenállt mindenfajta kalandor vállalkozás csábításának. Egy évvel korábban, 1940 márciusában, a „furcsa háború” idején pedig elutasította francia és angol szövetségesei ama sugalmazását is, hogy engedje át országa légterén harci repülőgépeiket, amelyek bombatámadásaikkal megbéníthatnák a bakui olajkitermelést. A Szovjetunió akkor rendszeresen olajat szállított a vele még szövetségben álló Németországnak, amely már hadban állt Angliával és Franciaországgal, Törökország újdonsült szerződéses szövetségeseivel. 

Szergej Vinogradovot 1942 őszén sürgősen hazarendelték Ankarából. Az utasítást nem indokolták. Akkor sem, amikor hosszú és viszontagságos utazás után repülőgépen valahogy hazajutott Moszkvába. Természetesen azonnal jelentkezett a külügyminisztériumban, de ott sem szolgáltak semmiféle felvilágosítással. Elöljárói vállukat vonogatták, és ujjukkal némán felfelé, a mennyezetre mutogattak, jelezvén, hogy a hazahívást a legfelső szinten rendelték el. Egy szállodában helyezték el, s ott kellett várakoznia. Az éjszaka kellős közepén érte jöttek. Közölték, hogy autó várja odalent. A gépkocsi a szovjet vezető dácsájába vitte, ahol rögtön Sztálin elé vezették. Utóbbi – több politikai bizottsági tag társaságában – éppen a vacsoraasztalnál ült. Az üdvözlések után Sztálin felemelte a hangját: „Adjatok vodkát a követnek!” Valaki töltött neki. „Igyál csak követ!” – biztatta. A „vendég” ivott – természetesen „Sztálin elvtárs egészségére”.

–   Mondd csak, te, követ, megtámad bennünket Törökország? – kérdezte minden átmenet nélkül a „házigazda”.

–   Nem, Sztálin elvtárs! Nem lép be ellenünk a háborúba.

–   Még adjatok neki vodkát! Újra töltöttek.

–   Igyál csak, követ!

Miután Vinogradov másodszor is kiitta a vodkáját, Sztálintól ismét ugyanazt a kérdést kapta:

–   Na jó, tehát akkor megint kérdezem, háborút indít-e ellenünk Törökország?

–   Nem fog indítani, Sztálin elvtárs.

–   Akkor rendben, most távozhatsz, követ. Menj vissza Ankarába, de ne feledd, milyen felelősséget vállaltál! – fejezte be Sztálin.

Szergej Vinogradov ezek után visszarepült Ankarába, Sztálin parancsára pedig a Vörös Hadsereg több egységét a határról átdobták a sztálingrádi frontra. A döntő pillanatban ezek hatékonyan erősítették az ott küzdő alakulatokat, s kivették a részüket a győzelemből.

Dubinyin annak idején megkérdezte Vinogradovtól, hogy szemtől szembe Sztálinnal, mi adta neki az erőt és bátorságot ahhoz, hogy ilyen szilárd meggyőződéssel állíthassa: a törökök nem fognak támadni. Voltak-e török forrásai, vagy más módon hozzájutott-e bizalmas értesülésekhez?

–   Nem – válaszolta. – Semmi ilyesmi nem volt. A törökök nagyon barátságosak voltak, annyira, hogy néha még a külügyminiszter is leült velem sakkozni. De soha nem bíztak rám államtitkokat, s különleges információkat sem tudtam szerezni. A Sztálinnak adott válaszaim tartalmát tekintve azonban mégis teljes mértékben biztos voltam a dolgomban. Következtetéseimet az ottani helyzet megfigyelésére, ismeretére alapoztam, na, meg az országban tapasztalható általános hangulatra, az elit beállítottságára. Mert ez néha fontosabb, mint bármiféle titkos okmányok megszerzése – idézte a professzor Vinogradovot.

A háború után a törökországi diplomatát a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével akarták kitüntetni. Amikor azonban a felterjesztést Sztálinnak láttamoznia kellett volna, a Kreml ura áthúzta. S helyette Lenin-rendre, erre a sokkal magasabb kitüntetésre javasolta nagyszerű, vérbeli ankarai diplomatáját. Azt a Szergej Vinogradovot, aki ismeretségei, tapasztalatai alapján tudta, megérezte: a Törökországot vezető államférfiak – kormányuk minden következetlensége, a háborús ellenfelek közötti életveszélyes kötéltánca és némelykor elvtelennek tetsző lavírozása ellenére – nem csatlakozhatnak a hitleri Németország táborához. Mert ezzel kockáztatnák függetlenségüket, köztársaságuk legnemesebb hagyományait, humánus alapelveit. Nem utolsósorban pedig azt az Atatürktől származó nem hivatalos iránymutatást, amely szerint brit szövetségesük tábora a küzdelemben csatát veszíthet ugyan, de a háborús győzelem végül mindenképpen az övé lesz. Tudták, hogy Hitlernek volt külön terve Törökország megszállására, értesültek arról is, hogy a náci vezér azzal fenyegetőzött, hogy „szükség esetén kezelésbe veszi” (rommá változtatja) ősi városaikat, mindenekelőtt Isztambult, amelynek szinte a kapui előtt álltak a balkáni német csapatok. Ezért húzták-halasztották, s csak 1945 elején jelentették be Németországnak szóló hadüzenetüket. De Inönü 1943 elején a törökországi Adanában találkozott Churchill-lel, majd az év végén Kairóban tárgyalt Roosevelttel és újra Churchill-lel. Vinogradovnak csalhatatlan diplomáciai érzéke és tehetsége súgta meg, hogy minden ellenkező látszat ellenére Törökország a „lelke legmélyén” a háború alatt végig megmaradt a szövetségesek hű partnerének.

Most már csak az a kérdés, hogy a Vinogradov-jelentés említése annyi évtized után csupán véletlen esemény volt-e az egyetemi oktatás folyamatában. Vagy e „dácsai történet” váratlan elővétele előhírnöke annak, hogy az Oroszországi Föderáció szorosabbra kívánja fűzni kapcsolatait szomszédjával, a Közel-Kelet viharaival keményen dacoló Török Köztársasággal.

A Az újságíró archívumából: történelemformáló öntudatos diplomata bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ez az ankarai és isztambuli kiküldetés határozott irányt szabott a fiatal MTI-s további pályájának. Nem csupán azzal, hogy kitűnő és segítőkész csehszlovák kollégák, a magas vendéget kísérő és ismerő moszkvai tudósítók nagylelkűen bevonták őt is egy általuk kezdeményezett és lebonyolított „közös” miniszterelnöki interjú elkészítésébe. Hanem azáltal is, hogy a védőszárnyuk alá vett fiatalabb magyar kollégát egyikük nem sokkal később beajánlotta régi ismerősének, az MTI főszerkesztőjének, hogy őt küldjék ki állandó tudósítónak Prágába… Így is történt.

Aztán múltak az évek, jött Tokió és Bonn, de az addigra már idősödő és tapasztaltabb MTI-snek a tudata és szíve mélyén örökre megmaradt Törökország is – és vele szorosan összekapcsolódva a két cseh önzetlenségének és barátságának emléke… Amikor Bonnból hazatért – és immáron egy új világba – erősen feltámadt benne a régi emlék és az érdeklődés a Török Köztársaság, valamint az alapító nagy államférfiak és bátor katonák fényes nemzedéke iránt.      

Írásainak a sokak által kedvelt és még többek által nem ismert Türkinfo kétnyelvű magyar–török kulturális alapítvány hírportálja adott publikálási lehetőséget. A digitális folyóirat alapító főszerkesztője Tarik Demirkan újságíró és író, tekintélyes nyugati médiák, közöttük a BBC tudósítója. A turkinfo.hu kormányoktól független szervezet, amely fő hivatásának tekinti a két ország életének kölcsönös bemutatását a történelmi és ma is élő hagyományok, a művelődés, a művészetek, az irodalom, a zene, a turisztika és a kulináris élvezetek világából.

Bár az alábbi dolgozat két és fél évvel ezelőtt, 2015. augusztus 29-én jelent meg a Turkinfo portálon, semmit sem vesztett értékéből, ezért az Infovilág jó szívvel ajánlja elolvasásra. Lapunk meggyőződése, hogy sokak számára forrásmunkaként használható.

Újabb adalékok egy ankarai magyar királyi követ háború utáni sorsának rejtélyéhez

Aki elmúlt történelmi korszakok ismert alakjainak nyomába szegődik, jól teszi, ha kutatás közben végigtekint egész életútjukon. Mert ha ezt elmulasztja, s pályájuknak csak az éppen tanulmányozott korai szakaszára figyel, megtörténhet, hogy később kínos meglepetés éri.

E sorok írója éppen egy ilyen mulasztásban tartja magát vétkesnek, s ezt most őszintén meg is vallja az olvasónak. Atatürkről szóló könyvében ugyanis beszámolt Ruszkay Jenő vezérkari százados titkos vállalkozásáról, kalandos törökországi küldetéséről. Ez az utazás akkor a Magyarországgal szembeni trianoni korlátozások miatt nem kis bátorságot követelt. A magyar katonatiszt álcázott állami megbízottként, „Abdullah bej” álnéven, kereskedelmi utazóként érkezett meg állomáshelyére 1923 januárjában. Jelentéseit Angora 1 fedőnéven továbbította, többször tárgyalt Rauf bej miniszterelnökkel, s fogadta őt Mustafa Kemal pasa is. A Magyar Királyság nem utolsósorban az ő fáradozásainak eredményeképpen vehette fel a diplomáciai kapcsolatokat a Török Köztársasággal 1923. december 18-án, s köthette meg vele barátsági, meg nem támadási és döntőbírósági szerződését.

E diplomáciai dicsőségtől övezett vezérkari százados pályája azonban szörnyen dicstelenül végződött. Ám minderről nem tudtam (ami persze nem mentség), amíg kezembe nem került „A magyar Quisling-kormány – Sztójay Döme és társai a népbíróság előtt” című dokumentumgyűjtemény, amelyet az 1956-os Intézet adott ki tíz évvel ezelőtt Karsai László és Molnár Judit történészek szerkesztésében. Ebből kiderült ugyanis, hogy Ruszkay, akit 1928-ig Ranzenbergernek hívtak, később a legszélsőbb politikai jobboldalra sodródott, Magyarország német megszállása idején pedig az egykor hazája szolgálatában tettre kész katonatiszt végül a becstelenség útját választotta, nyíltan elárulta hazáját: a náci német megszállókat szolgálta odaadóan a fegyveres SS tábornokaként és a magyar SS-alakulatok főfelügyelőjeként. A háború után a népbíróság golyó általi halálra ítélte, kivégzőosztag sortüze végzett vele…

És mi történt Vörnle János háború alatti ankarai magyar királyi követtel 1945 után? Egy vonatkozásban hasonlóképpen jártam vele is, de – mint most végül kiderült – az ő esete egy lényeges ponton nagyon különbözött az előzőtől. Említett könyvemben már írtam róla, idéztem is több jelentéséből, de akkor – miként ez Ruszkaynál is történt – nem foglalkoztatott pályájának, életének az a része, amely kívül esett könyvem tárgykörének időkeretén. Amikor tehát felütöttem „A magyar Quisling-kormány…” című könyvet, a névmutatóban a követ neve alatt döbbenten olvastam, hogy Vörnlét a háború után a népbíróság szintén halálra ítélte, és ennek alapján őt is kivégezték.

De miért sújtották a legsúlyosabb ítélettel? Olyannal, amilyent a háborús főbűnösökre szabtak ki? – ötlött fel bennem a kérdés. Mi volt a konkrét vád ellene? Erre akartam választ kapni, s ezért a közeli múltban ismét foglalkozni kezdtem a követ alakjával. Különben is rendkívüli módon érdekelt Atatürk és az elnöki székben utóda, egyben korábbi harcostársa, İnönü Törökországának második világháború alatti politikája, a fiatal köztársaság ügyesen, néha kockázatos furfangossággal megőrzött úgynevezett aktív semlegessége.

Az Atatürk-utód és -„tanítvány” İnönü veszélyesen egyensúlyozó diplomáciája tette lehetővé, hogy újjászületett és a korszerűsítés útján elindult hazáját – elődje politikai örökségének szellemében – megoltalmazza a világégés pusztításaitól, esetleg egy német megszállástól is, amelynek titkos tervét egyébként Berlinben már szintén elkészítették. Mindenképpen meg akartam tudni: pontosan mi volt a bűne annak a magyar diplomatának, aki nem sokkal a tengely oldalán történt magyar hadba lépéstől kezdve képviselte kormányát egy ilyen izgalmas ország fővárosában, Ankarában? Ez a szándék vezetett, amikor felkerestem Budapest Főváros Levéltárát, amely a háború után lefolytatott népbírósági perek anyagát őrzi. Minthogy névre szólóan kívántam kutatni, ehhez a hatályos törvények szerint egy tekintélyes tudományos intézmény vezetőjének írásbeli támogató nyilatkozatát is be kellett szereznem. Ezt a készséges támogatást megkaptam, s a levéltárban felmutattam.

De a kutatás merőben váratlan eredményéről – az olvasó türelmét kérve – jelen írásomban csak lejjebb számolok be, mert úgy vélem, hogy előtte szükséges néhány tény rögzítése.

Vörnle János, a tapasztalt diplomata, aki korábbi belgrádi és prágai kiküldetése után a külügyminiszter állandó helyettesének tisztét is betöltötte, erősen németbarát hírében állott. Barcza György, a kiváló magyar hazafi, egykori vatikáni és londoni követ, 1946-ban svájci emigrációjában papírra vetett és itthon csak 1994-ben megjelent emlékirataiban így jellemezte: a beamter Vörnle egy kis adóhivatalnok formájú emberke volt, aki igen alacsony sorból küzdötte fel magát a diplomáciába. „Németimádó lévén, ahol csak tehette, kellemetlenkedett az angolszászoknak, hogy ezzel magának a németek előtt érdemeket szerezzen.” Mint külügyi vezértitkár egy időben Bárdossy László helyettese volt. Barcza szerint „Bárdossynak határtalanul imponáltak a németek katonai sikerei, megszervezettsége és katonai ereje… Mindent csak a német erő akkori sikereinek szemszögéből nézett. Olyant, aki más véleményen volt, mint ő, s ezt meg is mondta, nem tűrt meg maga mellett. Így aztán csupa németbarát tisztviselő volt közvetlen mellette.”

Az 1961-ben az ausztráliai Sydney-ben elhunyt nagyalásonyi Barcza György 1943 elején a Kállay-kormány meghatalmazásával Svájcba utazott, ahol Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után mint rangidős diplomata megalakította a Követek Tanácsát, más néven a Követi Bizottságot, amelynek tagjai – összesen majdnem negyvenen – különböző beosztásban, időpontban és országokban a diplomáciai szolgálatból önként visszavonultak, vagy nem ismerték el a Sztójay-kormányt. Céljuk az volt, hogy segítsenek alkotmányos alapon és a demokratikus elveknek megfelelően helyreállítani Magyarország függetlenségét és szuverenitását. Vörnle azonban – eltérően a semleges országokban állomásozó többi követtől – a helyén maradt, és nem csatlakozott a bizottsághoz. Volt még egy semleges állambeli magyar követ, aki szintén állomáshelyén maradt: Apor Gábor báró a Vatikánban, ő azonban 1944 júniusában szintén csatlakozott a követi bizottsághoz.

E sorok írója jelen volt azon az ünnepségen, amelyen az ünnepi szónok, Kállay Kristóf Vörnlét nácibérencek nevezte. A néhai Kállay Miklós fia abból az alkalomból mondott emlékbeszédet 2002. február 28-án Budapesten, hogy apja, a magyar királyi miniszterelnök 1944 márciusában az egykori, Zivatar utcai török követségen talált menedékre. Erre az eseményre emlékezve a Magyar–Török Baráti Társaság és a török nagykövetség márványtáblát állított abban a házban, amelyet az ostrom alatt megsemmisült követségi épület helyén emeltek.

A táblát Kállay Kristóf avatta fel İsmail Cem török külügyminiszter jelenlétében. Kállay Kristóf akkor azt is elmondta, hogy apja és a törökök egyaránt tudtak Vörnle németbarát tevékenységéről. A magyar kormányfő azonban a németekre való tekintettel nem akarta leváltani ankarai követét. „Azt a megoldást választotta, hogy isztambuli főkonzulunk, Újváry Dezső intézte a bizalmas ügyeket, és Vörnlének a futárposta nyitásakor nem volt szabad jelen lennie” – mesélte Kristóf, aki szintén teljesített diplomáciai futárszolgálatot: egy alkalommal az angolokkal való együttműködés jegyében maga szállított egy titkos rádiókészüléket. Később Újváry főkonzul is tagja lett a követi bizottságnak.

Maga Kállay Miklós emlékirataiban szintén megállapította, hogy az ankarai magyar követ ismert volt von Papen ankarai német birodalmi „nagykövet iránti szolidaritásáról”. Ezért nem bízhatta rá, hogy Ankarában ő tárgyaljon meg egy nemzetközi kihatású bizalmas magyar–török ügyet, s a tervezett tárgyalás színhelyéül inkább a magyar fővárost óhajtották volna választani. A témája pedig egy Kállaynak tetsző török hivatalos javaslat volt, amelyet Ruşen Eşref Ünaydın budapesti török követ ismertetett a magyar kormányfővel. A török fél azt indítványozta, hogy a háború végén vagy után, mihelyt a németek kivonulnak a Balkánról, a balkáni országok, valamint Magyarország és Törökország részvételével hozzák létre a „rend és biztonság tömbjét”. Ez arra szolgált volna, hogy megakadályozhassák a „szovjet hadsereg előrenyomulása nyomán keletkező zűrzavaros viszonyok továbbterjedését”. Kállay szerint a „törökök joggal gondolhatták”, hogy a Balkánt esetleg orosz csapatok fogják megszállni, s „ebbeli félelmükben mi is osztozunk”. A teheráni konferencia után azonban a török miniszterelnök elrendelte a tárgyalások beszüntetését Magyarországgal. „Törökországot leintették, nehogy bármilyen oroszellenes akcióban részt vegyen, másrészt Magyarország a rossz oldalra, vagyis nem a nyugati érdekszférába került” – írta Kállay.

Aki a török javaslatot követként a magyar miniszterelnöknek előterjesztette, klasszikus műveltségű ismert költő és újságíró is volt. Mások között Vergiliust is fordított, s kiváltképp köztiszteletben állt hazájában amiatt, hogy a kemalista újságírók doyenjeként annak idején ő készítette az első részletes interjút Mustafa Kemallal, Gallipoli fiatal első világháborús hősével. A második világháború alatt érdekes módon több híres török irodalmár szolgált diplomataként külföldön, például az egyik legnagyobb modern török lírikus, Yahya Kemal Beyatlı Madridban. A Magyar Rádió 1943-ban török költők műveit sugározta kedvező hallgatottságú műsoridőben. A műsort Cs. Szabó László, a rádió irodalmi osztályának vezetője kezdeményezte, s a költemények kiválogatásában szíves-örömest közreműködött Ünaydın követ. Bajor Gizi szavalta el a verseket, amelyeket franciából Vas István fordított. A magyar költő visszaemlékezése szerint a műsor arra volt hivatott, hogy mintegy hangulatilag is aláfesse és előkészítse egy budapesti politikai szándék megvalósítását. Kállay ugyanis közeledni igyekezett az „angolbarát semlegességét” őrző Törökországhoz, amely óvatosan egyensúlyozott a tengelyhatalmak és a nyugati szövetségesek között. „Sőt – írta Vas István –, azt is rebesgették, hogy Törökország segítségével óhajtanánk kiugrani a német szövetségből, ha eljön az ideje…”

Ezenközben Vörnle, aki új ankarai állomáshelyén már 1941. szeptember közepétől kezdve nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, rendkívüli szorgalommal ismerteti a magyarországi események törökországi visszhangját. Főként lapszemléi érdemelnek figyelmet, a vezető török napilapok fontos cikkeinek akár szó szerinti fordításai. Az ezekhez fűzött magyarázataiból, a cikkek szerzőinek jellemzéséből, tehát az otthoniak „megbízható eligazítását” szolgáló megjegyzéseiből egyértelműen kitetszik politikai elkötelezettsége, amelyet nem is igyekszik véka alá rejteni. Mindamellett a Vörnle-féle követség diplomatáinak munkája meglehetős pontossággal képezi le a török államvezetés politikáját, s nem szépítgetik az egymást követő budapesti kormányok szempontjából kedvezőtlen megnyilatkozásokat, sajtókommentárokat sem.

Vörnle 1941. december 18-án ismerteti a Haber című napilap magyar vonatkozású cikkét. Az írás szerzőjéről, Hüseyin Cahit Yalçınról, a korszak egyik vezető török publicistájáról egy másik helyen már kifejtette azt a véleményét, hogy ő a török újságírók „teljesen angol beállítottságú nesztora. Félbolond ember, akit senki nem vesz komolyan”. A követ most megjegyzi, hogy „ez a Yalçın egy átkozódó piaci bohóc, ezért cikkeinek nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani”. Mivel ez esetben megint a magyarokról van szó, „Yalçın ez alkalommal sem maradt tétlen, és ismét kedvenc vesszőparipáján lovagol” – olvasható a követnek az otthoniakat a cikkre „kellőképpen felkészítő” hírmagyarázatában. Ebből aztán az is kiderül, hogy a szóban forgó szerző a „Magyar Rádióval perlekedik”. Ennek pedig az az oka, hogy a budapesti rádió „minden egyes alkalommal a magyaroknak azokat az érdemeit hangsúlyozza, amelyeket a törökök elleni küzdelmeikben szereztek. Pedig – így Yalçın – a törökökben igaz rokonszenv él a magyarok iránt, és már pusztán a magyar név hallatára szimpátia ébred bennük.”

„Ezzel ellentétben a magyarok állandóan ébren tartják az egymás elleni harcok emlékét és az ebből táplálkozó ellenszenv érzését” – írta Yalçın, ehhez hozzáfűzve azt a „ránk nézve kevéssé kedvező és hízelgő következtetést, hogy a magyarok csak akkor hivatkoznak a két ország közötti testvéri kapcsolatokra, diplomatái csak akkor mosolyognak, amikor valami érdekük fűződik hozzá, amikor a törököket ki akarják használni. Ha pedig közvetlenül nincs szükségük a törökökre, akkor ellenük való harcaikkal büszkélkednek. Viszont legyünk velük szemben elnézők. Mert ha érdekeiknek megfelelően ránk mosolyognak, már tudjuk, hogy ez csak szemforgatás. Bűn volna azonban némely dolgot elfelejteni.”

A követ szerint a török újságírók másfelől kínosan ügyelnek arra, hogy a sajtó meg ne sértse az ősi ellenséget, Oroszországot, mert ehhez Törökországnak eminens külpolitikai érdekei fűződnek. Ezzel összefüggésben felhívja a figyelmet az otthoni Pester Lloyd című kormánylap egyik legutóbbi vezércikkére, amely véleménye szerint – amennyiben Törökországnak volt szánva – „sajtópolitikai szempontból kissé túlment a józan óvatosság által megkívánt határon, amikor Törökország és Magyarország érdekközösségét méltatta a bolsevizmus ellen vívott harcban. Ezt a cikket sem az Anadolu Ajansı (hivatalos török hírügynökség), sem a baráti lapok útján nem sikerült elhelyeznünk”.

Bárdossynak 1942. február 26-án küldött jelentésében azonban Vörnle részletesen leírja, hogy ő maga miként hangsúlyozta a bolsevizmus elleni közös harc fontosságát a török féllel való bizalmas diplomáciai érintkezésben. Erre az kínált alkalmat, hogy a budapesti rádió kivonatosan ismertette a magyar kormányfő karácsonyi és újévi újságcikkeit, így azt, hogy ezekben párhuzamot vont Magyarország jelenlegi és múltbéli feladatai között. Minthogy a követség már két hónapja nem kapott magyar lapokat, a követ csak a rádióban elhangzottakra támaszkodhatott. Ám a rádiót a törökök is hallgatták, és – „nem értvén a Nagyméltóságod cikkeiben és beszédeiben rejlő magasabb politikát”, csak „azt látták, hogy szerintük minden különösebb ok nélkül legilletékesebb helyről kampány indul meg ellenük, felhánytorgatva a múltat és azt a körülményt, hogy Európát Magyarország védelmezte Törökországgal, vagyis Ázsiával szemben.”

„Ez a szembeállítás darázsként csípte meg őket, akik Trákia kis csücskére hivatkozva beteges nosztalgiával kapaszkodnak Európába. Magukat nem tekintik ázsiaiaknak, hanem mindenképpen európaiaknak akarnak tetszeni. Hiszen levetették a fezt, a turbánt, a fátylat, a színes ruhákat, s óriási áldozatok árán, a sivataggal való küzdelemben építettek fel egy teljesen modern európai fővárost…”

„Amíg a magyar miniszterelnöki megnyilatkozásokra való reakcióként csak a már jól ismert Yalçın cikkezett – írta a követ a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában fellelhető jelentésében –, addig nem jöttem ki a sodromból. Amint azonban észrevettem, hogy mások is kezdenek hasonló értelemben írni, s láttam, hogy nem elszigetelt felfogásról van szó, kezdtem komolyabban foglalkozni az üggyel. S rövidesen meggyőződtem arról, hogy – teljesen félreértve a Nagyméltóságod beszédeiben és cikkeiben rejlő tendenciát – a törökök azoktól mélyen meg vannak sértve. Különös keserűséggel tölti el őket most az a körülmény, hogy a támadás éppen a testvéri Magyarországról jön. Ezért engedelmet kértem Nagyméltóságodtól, hogy a dolognak kihúzzam a méregfogát, és amikor az megjött, felkerestem (Şükrü) Saraçoğlu külügyminisztert, s megmagyaráztam a helyzetet, amint arról a vonatkozó táviratomban már beszámoltam. Okfejtésemben teljesen ösztöneimre voltam utalva, mert – mint már emlékeztettem – magyar lapokat két hónap óta nem láttam, sürgönyutasítás pedig nem adott nekem támpontot. Ilyenekkel máig nem rendelkezem, s így csak arra támaszkodhattam, amit közönségesen ‘józan észnek’ szoktak nevezni. Tegnap vendégül láttam nevesebb kül- és belföldi újságírókat, közöttük Abacıoğlu sajtófőnököt is. Utóbbi vacsora után félrevont engem, és előadta a jelentésem tárgyát képező ügyet, felemlítve, hogy Saraçoğlu közölte vele beszélgetésünk tartalmát. Ámbár az általam felsorakoztatott érvek hatása alatt most már másképp látják a helyzetet, mégis azt szeretnék, ha nem hivatkoznánk a törökök elleni küzdelmünkre. Ez nekik fáj. Különben is úgy gondolja, hogy a célt más propagandával is elérhetnők, nem kell őket belevenni a játékba.

Erre megismételtem a Saraçoğlunak mondottakat, nevezetesen azt, hogy a közvéleménnyel meg kell értetni a bolsevizmus elleni küzdelemben való fokozottabb részvételünk szükségességét, amire kiválóan alkalmas az iszlám elleni küzdelmekre való hivatkozás. Mert miként 500 évvel ezelőtt is azért véreztünk, hogy keresztények és szabadok maradjunk, úgy most is ezért folyik a harc. Az erre való hivatkozás nem sértő, és semmi köze sincs a két ország jelenlegi viszonyához. Nem értem rossz helyen alkalmazott érzékenységüket, mert az Oroszország elleni küzdelem Törökország érdekében is folyik: ha mi elbukunk, úgy az nemcsak Európa, hanem Törökország végét is jelenti. Oroszországnak nem Magyarország, hanem a tenger kell, ahhoz pedig a Boszporuszon át vezet az út.”

Vörnle, a gyakorlott diplomata ezek után „baráthoz és testvérhez” méltatlan modorban folytatta egyáltalán nem diplomatikusan előadott kioktatását, sőt durva szemrehányásokkal illette a sajtófőnök által képviselt semleges ország politikáját. „Ahelyett, hogy eme harcunkban támogatnának, mégpedig aktívan, hadseregükkel, apró érzékenykedésekkel gáncsot akarnak vetni – jelentette ki. Teljesen értetlenül állok eme helyzettel szemben. Saraçoğluval azért beszéltem, hogy kiküszöböljem egy félreértés árnyékát. Sajnálom, hogy eljárásom nem hozta meg a kívánt eredményt. De egyről biztosíthatom: mi nem akartuk és nem akarjuk önöket megbántani, ilyen sohasem jutott eszünkbe. S a kifogásolt hivatkozás Törökországot is szolgáló magasabb célból történt és történik… Lám, Hitler is hivatkozott legutóbbi beszédében arra a históriai tényre, hogy 1000 évvel ezelőtt Németország verte meg az Európát veszélyeztető magyarokat, s mi ezen egy cseppet sem sértődtünk meg. Ha kívánja, a török és Törökország szavakat pótolni lehet az iszlám és az Oszmán Birodalom szavakkal, de ez minden, amit kormányuknak javasolhatok” – jelentette ki nagyvonalúan Vörnle saját jelentése szerint.

Mindazonáltal „a sajtófőnök azzal fejezte be a beszélgetést – olvasható a jelentésben –, hogy most már ő is egészen másként látja a dolgokat, de azért – mondotta nagyon bizonytalanul – mégis azt szeretné, ha nem hivatkoznánk a Törökország elleni küzdelmeinkre…”

A magyar királyi követ 1942. január 6-án Bárdossynak címzett szigorúan bizalmas táviratában beszámol a külügyminiszternél tett egyik látogatásáról, s a vele folytatott beszélgetés alapján – pontokba szedve – összefoglalja Törökország politikáját: 1. Mindenáron kimaradni a világkonfliktusból. 2. Semlegesség fenntartása a háború végéig. 3. Elutasítása mindennek, ami e politikát el akarná gáncsolni, s e célból mozgósítva tartja hadseregét. 4. Szorongó félelem, hogy a küzdő felek valamelyike színvallásra kényszeríthetné Törökországot. Vörnle teljesen új momentumnak minősíti, hogy tárgyaló partnere kijelentette: „a világkonfliktusba – amelytől semmi előnyt nem várhat – Törökország még az esetben sem lépne be, ha a küzdő felek egyike kétségtelen és végleges vereséget szenvedne”. Ez az egyébként fölöttébb ravasz akkori fogadkozás – mint tudjuk – hamisnak bizonyult: Törökország 1944 augusztusában megszakította diplomáciai kapcsolatait Németországgal, majd 1945. február 23-án – március 1-jei hatállyal – hadat üzent Németországnak és Japánnak. A jaltai konferencia határozata szerint ugyanis csak azokat az államokat hívták meg az ENSZ San Franciscó-i alakuló értekezletére, amelyek a jelzett időpontig hadat üzentek a tengelyhatalmaknak…

„A török állami vezetőségnek súlyos gondot és nagy csalódást okozott, hogy 1942 folyamán a német hadvezetésnek nem sikerült döntően megverni az oroszokat – állapítja meg 1942-i összefoglaló jelentésében az ankarai magyar királyi követség. Noha a török részről nem mulasztották el hivatalos helyen a német–török barátságot megfelelően kidomborítani, miként ezt például a külügyminiszter május 12-i expozéjában tette, tévedés volna azt hinni, hogy az ilyen baráti megnyilatkozásoknak mélyebb gyökerei lennének a török közvéleményben. A Németországtól és általában a meghirdetett Új Európától való idegenkedés áthatja nem csak jóformán az egész török közvéleményt, hanem a sajtóban is kifejezésre jut. Az oroszországi balsikerek nem voltak alkalmasak a németek iránti mélyebb baráti érzelmek élesztésére…

A török újságírók háromhetes júliusi németországi látogatásáról szólva, amelynek során főszerkesztők és laptulajdonosok berlini meghívásra beutazták Németországot és a hadszíntereket, a jelentés megállapítja: „a látottakról fenntartás nélküli csodálattal és elismeréssel írtak – nem hallgatva el a tapasztalt hátrányos körülményeket sem –, de a vezércikkek sorai között ott bujkált a félelem ettől az óriási hadigépezettől és az idegenkedés a németek célkitűzéseivel szemben… A Völkischer Beobachter ismeretes cikke a háború utáni tervekről az itteni sajtóban felháborodott visszautasításra talált.”

E fenti összeállítás után, amelynek szerzője báró Thierry Heribert követségi tanácsos, Vörnle 1943. szeptember 30-án a saját lesújtó véleményét közli a török sajtóval kapcsolatban: „Abban a sokszor áttekinthetetlen káoszban, amelyet a zavaros, gyakran nívótlan és tájékozatlan politikai újságírás képe nyújt, ma sem múlik el nap, hogy Magyarországról valamilyen formában meg ne emlékezzenek. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a Sztambulban megjelenő tucatnyi napilap vezércikkírói között alig van kettő vagy három, akinek írását egyáltalán figyelemre méltatni érdemes volna. Zavaros fejű, felületes műveltségű emberek az itteni divat szerint kivétel nélkül mindennap írnak politikai vezércikkeket vagy kommentárt, és el lehet képzelni, hogy ebben a szellemben miként hordanak össze hetet-havat. Az olaszországi fegyverszünet után az úgynevezett csatlós országok jöttek divatba. Elmondták vagy 25 cikkben, hűségesen szajkózva az angol rádiópropaganda adásait, hogy ezentúl már Magyarországon, Bulgárián és Románián van a sor, akik hamarosan ki fognak ugrani, követve Itália példáját.”

„Elmondották, hogy a Kormányzó Úr Őfőméltósága állandóan konferenciázik a régi miniszterelnökökkel, mert szükségét érzi, hogy megossza a történelmi felelősséget. A La Turquie az olasz árulást ‘hősies önfeláldozásnak’ minősítette, és szózatot intézett a finnekhez, magyarokhoz és románokhoz, hogy kövessék az olasz példát…”

Mintha a fentitől kissé eltérő hangsúlyokat lehetne észlelni a török sajtóról szóló másik jelentésben, amelyet Gáspár Ödön követségi titkár készített és Thierry tanácsos, ideiglenes ügyvivő láttamozott. Vagyis a követ távollétében küldték el Kállaynak. „A török politikát felületesen ismerő szemlélő előtt különösnek tűnhetik fel a török sajtónak általában hangsúlyozottan angolbarát és nagy többségében tengelyellenes beállítottsága. Törökországnak szövetségi szerződése van Angliával, és ez sajtójában állandóan markánsan kifejezésre jut. Sajátságos még az, hogy a török közvélemény éles oroszellenes beállítottsága a sajtóban nem jut kifejezésre – így a jelentés. Ez annak a vasfegyelemnek tulajdonítható, amellyel a török kormány a sajtót előzetes cenzúra nélkül is, csupán büntetések fenyegetésével tartja hatalmában, és megakadályozza, hogy a török napilapok közül bármelyik hangsúlyozottan tengelybarát magatartást tanúsítson… Külpolitikailag a török sajtó minden, csak nem szabad. Itt pártpolitikai élet nincs, és egyik lap sem kritizálhatja a kormány politikáját. Ha mégis élesebben kritizálnák a kormány intézkedéseit, akkor azt az újságot a legdrákóibb büntetéssel sújtják, a lap megjelenését hosszabb-rövidebb időre felfüggesztik, vagy esetleg végleg betiltják…Az Ulus (Nemzet) című félhivatalos napilap mindig a kormány szócsövének tekinthető, amíg valaki nem ír olyasmit, ami miatt tiltakozik valamelyik hatalom. Ebben a pillanatban ugyanis a kormány kijelenti, hogy Törökországban félhivatalos napilap nincs, és így az Ulus nem tekinthető a kormány szócsövének. A főszerkesztő, Falih Rıfkı Atay a köztársasági elnök meghitt környezetének tagja.”

A jelentés részletesen foglalkozik a legnagyobb napilap, a Cumhuriyet (Köztársaság) főszerkesztőjének, a képviselő és veterán kemalista újságíró Yunus Nadinak a személyével. „Többször járt Magyarországon, és fiával és helyettesével együtt kimondottan barátunknak mondható. A Nadi család különben a lap tulajdonosa is, apa és fia felváltva írja a vezércikkeket, míg a másik Nadi fiú a kiadóhivatalt vezeti. A Cumhuriyet azelőtt élesen németellenes irányzatú volt – olvasható a jelentésben. Ám a laptulajdonosoknak egy szép napon hatalmas bérházuk épült Sztambul egyik új negyedében. A rosszmájú közvélemény az épületet Göring-háznak csúfolja. A lap azóta látszólag teljesen semleges, azonban a német álláspontot igen ügyesen – úgy a vezércikkekben, mint a híranyag prezentálásában – finoman és kiváló újságírói érzékkel rendszeresen kifejezésre juttatja anélkül, hogy az angolokat vagy az oroszokat a legcsekélyebb mértékben támadná. A mi híranyagainkat és háborús híreinket rendszeresen átveszi, vezércikkei, amelyek rólunk íródnak, a legmesszebbmenőkig baráti hangúak.”

„A Tan (Pirkadat) a szovjet nagykövetséghez legközelebb álló lap. Főszerkesztője a kommunista érzelmeiről ismert Zekeriya Sertel. Ezzel az újsággal felesleges tartani minden összeköttetést. Zsidó lap a Journal d’Orient Karasu (Schwarzwasser) főszerkesztésében. A délkelet-európai államok, közöttük Magyarország kedvenc témái ennek a lapnak, amely természetesen angolabb akar lenni az angoloknál, és tajtékzó kárörömmel regisztrál mindent, ami a tengelyre nézve kedvezőtlen. Cinikus fölénnyel állapítja meg a Beneš-tervekkel szembeszálló magyar sajtómegnyilvánulásokról, hogy azok a kétségbeesés hangjai, minthogy az események nem várt fordulatot vettek.” A jelentés kelte 1943. február 27. Vörnle júliusban még annyiban pontosít, hogy a Tanról és a Journal d’Orient-ról egyaránt megállapítja, hogy mindkettő „zsidó irányítás alatt és az ellenséges hatalmakhoz közel álló lap”.

Bár a „kommunista és zsidó” Z. Sertelről nagyon rossz véleménnyel van, Vörnle lelkiismeretesen, tanult diplomataszakmája szabályainak megfelelően teljes terjedelemben ismerteti a Tan általa lenézett és gyűlölt főszerkesztőjének cikkét, amelyet a lap 1943. július 1-jén közölt Új helyzet Magyarországon, Romániában és Bulgáriában címmel. „Kállay miniszterelnök utóbbi napokban elhangzott beszéde a legjobb jele annak – idézi a magyar királyi követ a török lap vélekedését –, hogy Magyarország már olyan helyzetben van, hogy szövetségese akaratának ellen tud állni. Kijelentette, hogy ragaszkodik hazája önállóságához, és hogy ellenzi a náci elméletet, amely szerint a kisebb nemzetek a nagyhatalmak árnyékába kerülnének. A magyar nemzet saját sorsának ura akar lenni, és nem tartozik engedelmeskedni semmiféle más hatalom parancsainak. A magyar miniszterelnöknek, aki egy évvel ezelőtt még német nyomásnak engedve a magyar ifjakat a keleti frontra küldte ki meghalni, eme nyílt és bátor kijelentése, amely mindenféle segítséget megtagad, azt mutatja, hogy Berlin elvesztette szövetségesei feletti befolyását.”

Vörnle feltűnő gyakorisággal keresi fel a német birodalmi nagykövetet, és tudakolja tőle Berlin véleményét törökországi és világesemények tárgyában. Egy ilyen alkalommal – az erről szóló távirat időpontja 1943. május 26. – különös dolog történt. Papen azt kezdte fejtegetni, miszerint „mind valószínűbb, hogy Európa ellen nem lesz partraszállási kísérlet…” Az angolok szerint ugyanis az „Európa Erőd” elleni támadás egyelőre túlságosan kockázatos lenne, és igen nagy véráldozatokkal járna. „A hadműveletek fő terhét ezért továbbra is az oroszokra hárítják, míg ők maguk csak fokozott légitámadásokkal segítik a szövetségesüket. Ilyen körülmények között Sztálinnak előbb-utóbb észbe kell kapnia, és meg kell látnia, hogy az angolszászok csak kihasználják.”

„Majd hirtelen fordulattal – írta Vörnle – Papen azt a kérdést szegezte nekem: mi volna, ha a tengely békét kötne Oroszországgal? Erre teljes meggyőződéssel azt feleltem, hogy ez volna a legrosszabb, amit Németország tehet. Ez a jelenlegi háborút nem döntené el, a vitás ügyet nem oldaná meg, hanem feltétlenül oda vezetne, hogy a háború folytatódna a tengely és az angolszászok között (légi úton, mert egyik fél sem tudna partra szállni), Oroszország viszont rekonfirmálja megtépett erejét, csapatait feltölti, háborús iparát még az eddiginél is nagyobb teljesítményekre emeli, és amikor a harcban álló két fél már teljesen kimerítette egymást, amikor Európában már nem fog állni egyetlen ép ház sem, akkor a regenerált bolsevista hordák újból megjelennek a hadszíntéren, hogy semmi vagy csak nagyon kevés ellenállást találva mindent elsöpörjenek maguk előtt, és rátegyék kezüket egész Európára. Ezért a háborút szerintem – mondtam Papennek – csakis a keleti fronton lehet eldönteni. Amíg az orosz hadsereget nem sikerül megsemmisíteni (megverni nem elég), addig a háborút nem lehet megnyerni. Az orosz haderő végleges kikapcsolása viszont egy csapásra és véglegesen eldöntené a kérdést. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy ez esetben Anglia ne kössön békét, bármit tesz is Roosevelt és a mögötte álló zsidó agytröszt – magyarázta a királyi magyar követ a Harmadik Birodalom ankarai megbízottjának, Hitler egykori szálláscsinálójának és mindvégig odaadó hívének. De Vörnle itt még nem fejezte be, hanem folytatta, és még javaslatot is előterjesztett a náci hadvezetés számára: „harmonika-háborúval azonban nem lehet az orosz hadsereget megsemmisíteni: nincsen annak semmi értelme, hogy a tengely hadserege nyáron a Volgáig nyomul előre, télen pedig nagy veszteségekkel sok száz kilométerrel visszamegy, feladva a sok vérrel megszerzett pozíciókat. A német vezérkarnak egy olyan tervet kellene kiagyalnia (sic!), amely presztízse és más szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával az orosz veszély végleges felszámolását teszi lehetővé. Papen igazat adott nekem.” (A másolat hiteléül Gáspár Ödön követségi titkár. Vörnle s.k. m. kir. követ.)

Vörnlének ezt az őszinte politikai önarcképét nyilvánvalóan otthon is „megcsodálták”, mégpedig nem csak veszélyes tartalma, vagyis a németek iránti feltétlen hűség fitogtatása, hanem diplomáciai ritkasága miatt is. A jelentés ugyanis szinte példátlan módon elsősorban nem a követ által felkeresett tárgyaló partner érveit ismertette, hanem túlnyomórészt a magyar követ saját németbarát előadását tartalmazta. Nem csoda, hogy Kállayék a nyugati szövetségesek felé Vörnle megkerülésével igyekeztek tájékozódni, lehetőleg kihagyva őt az isztambuli főkonzulátus diplomáciai postabontásából is.

Ezen a ponton térek vissza Vörnle háború utáni sorsára, vagyis a reá állítólag kiszabott és végre is hajtott legsúlyosabb népbírósági ítéletre.

Budapest Főváros Levéltárában a közeli múltban kiderült, hogy a népbírósági adatbázisban nincs nyoma Vörnle elleni eljárásnak. Az 1945-i fogolytörzskönyvekhez pedig nincs névmutató, ezért nem ismert, hogy az ankarai magyar követ megfordult-e a Markó utcai fogházban, mint általában sok háborús bűnös. Kutatásomhoz felbecsülhetetlen támogatást nyújtottak a segítőkész levéltárosok – elsősorban dr. Nagy Sándor –, akiket őszinte köszönet illet. Nélkülük nem jutottam volna hozzá azokhoz a hivatalos hazai és külföldi okmányokhoz, amelyek arra utalnak, hogy Vörnle Brazíliába távozott. Ezt bizonyítja az a nevére 70671. regisztrációs számon Brazíliában kiállított okmány, amely szerint 1947. augusztus 20-án engedélyezték az országban való tartózkodását. Az okmány tartalmazza brazíliai, Rio de Janeiró-i lakcímét, pontos személyi adatait, tehát szülei nevét, születési helyét és idejét, családi állapotát. Mindez megegyezik a házasságkötése alkalmából a budapesti anyakönyvi hivatal által 1941-ben kiállított okmány adataival. Ezek fénymásolata a levéltár jóvoltából a birtokomban van. Nem lehet tehát félreértés, s így teljesen valószínűtlen, hogy Vörnle valaha is a népbíróság elé került. Érdekesség, hogy a nemzetgyűlés képviselői között akadtak olyanok, akik hallhattak valamit harangozni Vörnle külföldre való távozásáról. A parlament 1946. augusztus 7-i üléséről a sajtóban megjelent beszámoló szerint ugyanis Lénárt Iván kisgazda képviselő kijelentette, hogy „Vörnle János, a volt ankarai követ és Bartalis (általam nem ismert személy) 100 kg arannyal most utazik Dél-Amerikába…” Az értesülés forrásáról, valamint arról, hogy milyen arannyal és honnan utaznak, nem esik szó. Vörnle talán nem is hazulról indult a nagy útra, s Törökországból már nem is tért vissza Magyarországra.

Nevét mindenesetre nem tartalmazzák a Magyar Külügyminisztérium igazolóbizottságának a fővárosi levéltárban található jelentése, iratai. Tehát feltételezhetően meg sem jelenhetett a bizottság előtt, amely az 1946. év folyamán hivatva volt megvizsgálni a diplomaták és más külügyi alkalmazottak háború alatti tevékenységét. Vörnle személyére és tevékenységére vonatkozólag azonban néhány érdemi megállapítást tartalmaz az a fogalmazvány, amelyet Újváry Dezső nyújtott be az igazolóbizottságnak. Őt 1946. május 3-án igazoltnak nyilvánították. A volt isztambuli főkonzul ebben megállapítja:

„Résztvevője lehettem annak a kis külügyi csoportnak, amely a Kállay-kormányt az előző kormányok bűneinek jóvátétele és a háborúból való kiugrásunk irányába igyekezett befolyásolni. E tevékenységem folytatása volt a lisszaboni, majd ennek elejtése után sztambuli kiküldetésem terve. 1943. május 1-jén vettem át a sztambuli főkonzulátus vezetését, s ott alig tíz hónapot működtem. Sem meggyőződésemmel, sem sztambuli politikai missziómmal nem tartottam összeegyeztethetőnek, hogy Magyarország német megszállása után hivatalban maradjak, s ezért 1944. március 25-én – amikor a megszállásról és a Sztójay-féle bábkormány megalakulásáról szóló hírek megerősítést nyertek – lemondtam állásomról. Ezért a Sztójay-kormány megfosztott állampolgárságomtól, s elrendelte nem létező vagyonom elkobzását. A török kormány lemondásom után mint magánszemélynek megengedte, hogy az országban maradjak, de csak azzal a kikötéssel, hogy mindennemű politikai tevékenységtől szigorúan tartózkodom. Noha egy ideig még küzdöttünk státusunk fenntartása érdekében, minden hiábavaló volt. Sőt – bár a kikötést formailag betartottuk – Vörnle követ intrikái folytán számos kellemetlenségben volt részünk. Ily módon lemondásom után hónapokon keresztül teljes tétlenségre voltam kárhoztatva.”

A továbbiakban Újváry nyilatkozatából kiderül, hogy „1944. október 15-e után az ankarai követ egész személyzetével, valamint a sztambuli főkonzulátus hivatalban megmaradt tisztviselői is megtagadták a szolgálatot az úgynevezett Szálasi-kormánynak. Azonban mi (Pósvay konzullal együtt) továbbra is elzárkóztunk a ‘második disszidencia’ közeledési kísérletei elől.”

Mint ezután írja, „1944.december hó elején a főkonzulátus beosztottjai tapogatóztak nálam, vajon hajlandó volnék-e visszavenni a főkonzulátus vezetését, ha a főkonzulátus szakít Vörnle követtel, és kizárólag az én rendelkezésemre bocsátja magát. Tekintettel azokra az érdekekre, amelyek egy szabad magyar külképviselet működéséhez fűződni látszottak, 1944. december 14-én visszafoglaltam régi hivatalomat. Természetesen rögtön érintkezésbe léptem az illetékes török hatóságokkal legalább félhivatalos minőségben való elismertetésem érdekében. Ezek a megbeszélések sikerrel is kecsegtettek, amikor megérkezett a debreceni kormány megalakulásának híre. Most már azzal a jogilag ugyan helytálló, de nem egészen jóhiszemű török argumentummal találtam magam szembe, hogy az új magyar kormánynak immár módjában van képviseltetéséről gondoskodni, ha akar. Így de facto helyzetet nem vesznek tudomásul.”

„Ezért azután a főkonzulátust befelé jómagam vezettem, de kifelé, a török hatóságokkal szemben továbbra is csak az annak idején hivatalvezetőként bejelentett irodatiszt vezethette…”

Ebbe a „félszeg helyzetbe” – mint Újváry jelezte – egyelőre belenyugodott, mert remélte, hogy a debreceni kormány mielőbb rendelkezni fog a főkonzulátus vezetésére vonatkozólag. Orosz közvetítéssel ugyanis már 1945. január hó első napjaiban eljuttatták Debrecenbe szolgálatra való jelentkezésüket. „A helyzet azonban – rajtam kívül áll.”

A Az újságíró archívumából: tudósítóból korszakkutató bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„Győrben ellenséges ügynökök nagyobb szabású szabotázst akartak megkísérelni. E szabotázskísérlet a hatóságok ébersége folytán meghiúsult. A lefolytatott nyomozás során az ez ügyben közreműködő személyeket sikerült elfogni, akik valamennyien jelenleg is az ügyészség őrizetében vannak. Az eljárás ellenük folyamatban van, amelynek befejezéséig a nyomozás érdekében további közleményt adnak ki.”

A győri szabotázscselekmény ügyében gyorsan megszületett az ítélet, amelyről a hírügynökség 1942. április 13-án, 17 óra 40 perckor már be is számolhatott. Az MTI-jelentés most már tisztázta azt is, hogy a terheltek „egy hadiüzemben terveztek géprobbantást”.

Ezért „a magyar királyi honvédvezérkar főnökének bírósága mint rögtönítélő bíróság a győri szabotázsügyben kötél általi halálra ítélte Nádas Ernő magántisztviselőt, Marton Dezső színházi titkárt és Piesz Irma háztartási alkalmazottat. Nádas Ernőn az ítéletet 1942. április hó 11-én végrehajtották, míg a honvédvezérkar főnöke a halálbüntetést Marton Dezsőnél életfogytiglani, Piesz Irmánál pedig 15 évi fegyházra változtatta át. A még letartóztatásban lévő többi vádlott, mégpedig Singer Endre, Szántó (Strasser) György, Lengyel (Lőwi) Endre, Neubauer György és Békeffi László ügyében a rendes hadbíróság fog a közeljövőben ítéletet mondani.”

Ezekben az iratokban még nem szerepelt – későbbi elítélésekor azonban nyilvánosságra került – annak a külföldinek a neve, aki mintegy „hivatalból keveredett bele” a győri hadiüzem, a Magyar Waggon- és Gépgyár ellen tervezett robbantásos akcióba, s akit egy török történész, Rıfat N. Bali évtizedekkel később (a közeli múltban megjelent könyvében) úgy jellemzett, mint nagy kalandort, műgyűjtőt, valamint lelkes és bőkezű emberbarát adakozót. Ezenfelül pedig – messze nem utolsósorban – még mint olyasvalakit is, aki a Török Köztársaság első éveinek üzletemberéből a 2. világháború idején a brit Különleges Műveletek Végrehajtóinak (SOE) ügynökévé átváltozva a nácik ellen dolgozott Magyarországon és Romániában. Ezt a szervezetet 1940-ben hozták létre, hogy a németek megszállta Európában, majd a japán uralom alá került Délkelet-Ázsiában kém- és hírszerző tevékenységet folytasson, szabotázscselekményeket hajtson végre, s támogassa az ellenállási mozgalmakat. A beavatottak maguk között cégüket tréfásan londoni irányítóközpontjuk székhelye után a Baker Street szabadcsapatainak nevezték, vagy Churchill titkos hadseregeként, esetleg keserű gúnnyal a „nem éppen úriemberek módjára vívott háború minisztériumaként” emlegették.

De ki is volt ez a rejtélyes külföldi személy, aki SOE-ügynökként tartós nyomot hagyott Magyarországon? Kétségtelen, hogy tevékenységének nem országunk volt legsikeresebb terepe, ez azonban nem rajta múlt. Ezt még később megvilágítjuk. Kétségtelen viszont az is, hogy jelenleg két ország is verseng azért, hogy magáénak mondhassa „dicső fiát”. Isztambulban és Ankarában török, Szarajevóben pedig bosnyák James Bondként reklámozzák történetünk hősét. Vagyis „páratlan érdemeit tekintve” Ian Fleming angol szerző képzeletbeli regényalakjához hasonlítják, aki szerteágazó kalandjai során megbízatásait a brit titkos felderítő szolgálattól, az MI6-tól kapta mint 007-es sorozatszámmal rejtjelzett embere. Fleming saját háborús titkosszolgálati tapasztalatai alapján sok valós személyből gyúrta össze a legendássá vált 007-es ügynököt, úgy tudni azonban, hogy alkotás közben elsősorban saját fivérének, Peternek a bátor példája lebegett a szeme előtt, aki a második világháborúban az ellenséges vonalak mögött Norvégiában és Görögországban sikerrel vett rész veszélyes vállalkozásokban.

Cikkünk főszereplője – akit most már valóban ideje megnevezni – törökül Satvet Lütfi, bosnyákul Safet Lutvo, 1889-ben született a boszniai Trebinjében. Az apa, Resulbegoviç-Resulbeyzade családjára összesen nyolcszor köszöntött gyermekáldás. Az 1877–1878. évi török–orosz háború utáni „területrendezés” következményeként Szerbia és Montenegró önálló lett, az 1878-as berlini kongresszus határozata értelmében azonban Boszniát és Hercegovinát az Osztrák–Magyar Monar-chia szállta meg, majd az „okkupáció” után 1908-ban annektálta, vagyis bekebelezte, saját területéhez csatolta. A családfő, Resulbeyzade Süleyman bej korábban, még az Oszmán Birodalom idején magas méltóságot viselt a helyi oszmán közigazgatásban: megillette az 1843-tól rendszeresített mir-i miran cím. Ez mintegy a civil megfelelője volt az oszmán–török hadsereg altábornagyi rangjának. Az „okkupáció” után megkezdődött a bosnyákok elvándorlása a birodalom belsejébe, így később Süleyman bej családja is felkerekedett és áttelepült Konstantinápolyba.

Itt igen előkelő körökben mozoghattak: Süleyman bej egyik unokaöccse, Hasan bej a szultán közvetlen közelében viselt tisztséget, az uralkodó egyik szárnysegédjeként szolgált, törökül hünkâr yaveri címmel, unokahúga pedig felesége volt a posta- és távíróügyi miniszternek, Hüseyin Hasib bejnek. A gyermek Satvet Lütfi, aki otthon, Boszniában már hozzászokhatott egy tekintélyes oszmán tisztségviselő tágas udvarházának, konakjának kényelméhez, Konstantinápolyban is élvezhette előkelő születésének előnyeit, a prominensek lakta Fatih-Sarıgüzel negyedének kis palotájában cseperedett fel. Hadapródiskolát végzett, majd jogi tanulmányokat folytatott. Nehezen kezelhető, makacs ifjúnak ismerték. Tizenöt éves korában, 1904-ben hasonló gondolkodású társai élén forradalmi bizottságot alapított, hogy megdöntsék II. Abdülhamit szultán uralmát. A besúgók közismerten kiterjedt rendszerében a kiskorúak komolytalan kísérletükkel gyorsan lelepleződtek.

A birodalom fővárosában azonban a boszniai gyökerű ifjút továbbra is foglalkoztatta az önkényuralom felszámolásának gondolata. Számára ehhez ösztönzésül szolgált, majd egész további életére kihatott az oszmán császári házból származó, de ellenzéki Sabahattin herceg gondolatrendszere és művei. A herceg a századelő párizsi emigránsainak sorában először az ifjútörök mozgalomhoz csatlakozott. Elsősorban az angolszász világ, a britek társadalmi gyakorlata és teljesítményei nyűgözték le, s megalakította a Magánkezdeményezés és Decentralizálás Szövetségét, amely elsősorban az Oszmán Birodalom nem muzulmán lakosságára gyakorolt vonzerőt. Sabahattin azonban szakított az ifjútörökökkel, s politikai ellenfeleik vezéralakja lett. Az1908-ban helyreállított, kezdetben alkotmányos kormányzás idején hazatért Párizsból. Az akkori választásokon az ellenzék a herceg Oszmán Liberálisok Pártjában tömörült. Satvet Lütfi a herceget mesterének tekintette, s mint tanítványa Sabahattin „magántitkárává” lépett elő. Ez a kapcsolat sírig tartó barátsággá fejlődött.

A hadseregben közben erjedés kezdődött, katonatisztek egy csoportja fellépett az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának egyeduralma ellen. Satvet Lütfi lelkesen csatlakozott e magukat „honmentőknek” nevező katonatisztek (Halaskȃran-i Zabitan) mozgalmához. Az ifjútörökök elleni lázadás balul ütött ki, a hatalomátvételi próbálkozást meghiúsították, Satvet Lütfit a hadbíróság 1913-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélte. A herceg még élő befolyása, kapcsolatrendszere megmentette a büntetéstől, s szabadlábra helyezése után kijutott Franciaországba. Onnan azonban még visszatért az első világháború előtt, amelynek kitörésekor Bursába, majd Angorába, a későbbi Ankarába száműzték. Ám itt sem nyugodott, s megalapította a Béke és Biztonság Pártját… Ám a herceg segítségére a továbbiakban már nem számíthatott. Sabahattint ugyanis még 1913-ban azzal vádolták, hogy a vesztes Balkán-háborút követő zűrzavarban köze volt a fegyverszünetet aláíró Mahmut Şevket pasa nagyvezír meggyilkolásához. Az Enver pasa vezette ifjútörök bizottság ezt az esetet használta fel arra, hogy az egész országban vaskézzel katonai diktatúrát vezessen be. Így végleg megszilárdult az Enver, Cemal és Talat pasákból álló triumvirátus nem hivatalos hatalmi szerve, amely önkényuralmi eszközeivel belevitte Törökországot az első világháború vérzivatarába. A herceget letartóztatták, de még külföldre tudott szökni, s az első világháború éveit ott töltötte. Az ifjútörökök bukása és a háború után hazatért, s most már kiadhatta Hogyan menthető meg Törökország? című korábban betiltott munkáját. Több írásával támogatta Mustafa Kemal pasa felszabadító háborúját, 1924-ben a köztársaság mégis újra távozásra kényszerítette, miután törvényben mondták ki az Oszmán-ház jogfosztását, tagjainak száműzését. 1948-ban hunyt el Svájcban.

„Tanítványa”, Satvet Lütfi azonban hű maradt „atyai mestere” szellemi örökségéhez, elsősorban ahhoz, amit a magánvállalkozás és -kezdeményezés gondolatkörében reá hagyományozott. Első lépésként vállalta a korszak legnagyobb olajvállalata, a Royal Dutch törökországi képviseletét. Valósággal halmozta üzleti sikereit, amelyek megkoronázásaként elvette feleségül egy német fegyvergyáros leányát. Ily módon újabb jövedelmező üzletággal gyarapíthatta gyümölcsöző kereskedelmi tevékenységének körét. Húsz teljes éven át szerződéses viszonyban állt a török nemzetvédelmi minisztériummal fegyver- és lőszerbeszerzésre vonatkozóan. A kötelező családinév-felvételt előíró 1934. évi törvény alapján immáron Satvet Lütfi Tozanként (jelentése: por- vagy homokszem) mutatkozhatott be. 1938-ban a diplomácia területén is vállalkozott próbatételre. Finnország ugyanis kinevezte tiszteletbeli isztambuli főkonzuljának. A diplomatacím ezután minden ajtót megnyitott előtte, ismeretségéért sokan versengtek.

Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, Satvet Lütfi Tozan éppen Varsóban tartózkodott, hogy fegyvert és lőszert vásároljon lengyel fegyvergyáraktól a török nemzetvédelmi minisztérium megbízásából. Még Varsó eleste előtt átjutott Romániába. Itt találkozott olyan személyiségekkel, akik szerint ha elkerülhetetlen lesz is országuk hadba lépése, fenn kell tartani a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. Nehéz pontosan követni Tozan balkáni utazásainak nyomvonalát, annyi azonban bizonyos, hogy a török állampolgárságú kereskedő igen előnyös fegyverszállítmányozási üzleteket kötött hazája számára. Amikor még Bukarestben megtudta, hogy Románia Görögországból akar hadianyagot behozni, rögvest megjelent Athénban, s lecsapott a kínálkozó alkalomra: egy görög fővárosi fegyvergyárban kitűnő üzletet ütött nyélbe nagy mennyiségű tüzérségi muníció, gránát Törökországba történő kiviteléről. Folyton-folyvást nőtt fegyverkereskedői tekintélye, híre-neve, s a háború alatt szépen gyarapodott vagyona. Bátran dacolt nem kis veszélyekkel, amikor az egyik háborús övezetből a másikba igyekezett. Hadianyag-beszerzési tevékenysége lehetőséget biztosított arra is, hogy a legmagasabb szintű politikai kapcsolatait kamatoztassa a nyugati szövetségesek javára: ami fontosat megtudott, rögtön továbbította hozzájuk. A fasiszta Olaszország görögországi agressziója idején Tozan jugoszláv területről szerzett be fegyvereket a hősiesen küzdő görög katonák számára, s Jugoszláviában meg is sebesült a német támadás közben.

Török források szerint 1941 júliusában hazatért a fegyveres semlegességét meghirdető Törökországba, s két hónapot pihenéssel töltött Emirgan parki isztambuli villájában. Majd új kalandokba vetette bele magát a világháborús Európában: 1941 augusztusának végén bejutott a nácik által lerohant Görögországba, és segített az ellenállási mozgalomnak – feltételezhetően fegyverek eljuttatásával. Közben gyakran megfordult Kairóban is, ahol a németek elől elmenekült balkáni kormánypolitikusok gyülekeztek. Tozan itt részben velük, részben a szövetségesek képviselőivel tárgyalt.

És a történelmi időben most érkeztünk vissza magyarországi tevékenységéhez. Satvet Lütfi Tozan budapesti útját nemcsak megbízói, a brit SOE hírszerző tervezői készítették elő, hanem „fogadására” az illetékes magyar szervek is jó előre felkészültek. Ezt bizonyítja az az átirat, amelyet a magyar királyi honvéd vezérkar főnökének 2. számú osztálya a hadbírósághoz intézett:

„Megbízható (német és olasz) forrásból származó értesülés szerint Tozán Satvet Lufti (helyesen Satvet Lütfi Tozan) török állampolgár, aki az angol Intelligence Service szolgálatában áll, Magyarországra utazik, és fontos iratokat hoz magával. Tozán 1942. március hó 28-án az ország területére belépett. Budapesten a Hungária Szállóban szállt meg, és f. év március hó 30-án felkereste Cserépfalvi Imre helybeli könyvkereskedőt, akinek miniatűr fénymásolatokba foglalt utasítást és pénzt akart átadni. Analóg eset történt f. év január havában, mikor is az ugyancsak Isztambulból érkezett Visnovitz Jenőné hasonló utasításokat hozott magával Cserépfalvi részére, de azok átadása előtt ő őrizetbe vétetett.”

Kuthy László vezérkari ezredes a vezérkari főnök megbízásából 1942. április 20-án az alábbiakat közölte a belügyminiszterrel:

„Visnovitz Jenőné és Tozán Satvet Lufti által az angol Intelligence Service-től a magyaror-szági forradalmi szervezet részére utasításokat van szerencsém Nagyméltóságodnak csatoltan tisztelettel megküldeni. A M. Kir. Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága Visnovitz Jenőnét és Tozán Satvet Luftit 12 évi fegyházbüntetésre ítélte. Megállapítása szerint a forradalmi belső szervezkedésnek már nemcsak a belső előkészítése folyt, hanem annak végrehajtása is megkezdődött, és adatok állnak rendelkezésre arra nézve, hogy a forradalmi előkészítő szervezkedés bizonyos társadalmi szervezetekben mint fedő szervekben kezdetét vette. Ebben az ügyben a külföldi szálak felderítését a V.K.F.2. osztály tovább folytatja. A M. Kir. Honvéd Vezérkar Főnöke Ügyészének két helyettese a szervezkedés magyarországi irányítóit, Cserépfalvi Imre könyvkereskedőt, Kovács Imre írót és Bálint György hírlapírót vizsgálati fogságba helyezte. Mivel az osztálynak részben hatáskörén kívül esik forradalmi jellegű belső megmozdulások ellenőrzése, és különben is erre a célra megfelelő nyomozó szerv nincsen, kívánatos lenne, ha a belső szervezkedés ellenőrzése a csendőri és rendőri nyomozó szervek által lenne foganatosítható. Ebből a célból tisztelettel arra kérem Nagyméltóságodat, hogy engem a nyomozás eredményéről időnként tájékoztatni szíveskedjék.”

Cserépfalvi Imre, a progresszív, háború- és náciellenes magyar könyvkiadás egyik nagy alakja, aki hosszabb párizsi tartózkodása alatt ismerkedett meg József Attilával, később a költő barátja, támogatója és verseinek kiadója lett. Hazatérése után Budapesten, a Váci utca 10. számú ház-ban 1931-ben nyitotta meg francia szellemiségű könyvesboltját, amelyet a világhírű párizsi Hachette Kiadó patronált. A Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft. hamarosan felvirágzott, s ezt nagymértékben azoknak a kiadványainak köszönhette, amelyek az európai válság elhatalmasodásának idején, a háború közeledtével feltárták az ország állapotát, a magyar parasztság súlyos helyzetét, nem utolsósorban a diktatúra és a náci terjeszkedés veszélyét. Szenzációszámba ment, hogy megjelentette a falukutató Szabó Zoltán és Kovács Imre szociológiai tanulmányait, amelyek rádöbbentették az országot arra, hogy milyen feudális nyomorúságban élnek a magyar parasztság széles tömegei. Cserépfalvi szoros szerzői-kiadói-munkatársi együttműködést alakított ki hozzá hasonló baloldali értelmiségiekkel, például Bálint György és Pálóczi Horváth György íróval és publicistával. Utóbbiak a Pesti Napló munkatársai voltak, s angol és amerikai lapoknak is dolgoztak.

A kiadó bátorságát, szellemi-politikai arculatát tanúsítja, hogy a Váci utcai kirakatban miként mutatták be József Attila összes verseinek az 1938-as könyvnapra megjelentetett kötetét. Középen, jól láthatóan, egy verseskönyvet helyeztek el azon az oldalán kinyitva, amelyen a Hazám című versnek csak az alábbi három sora volt olvasható:

„adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.”

A rendőrség viszont egy másik esetben már ki is szállt a helyszínre, hogy eltávolítsa a kirakatból a Marianne című francia szatirikus hetilap friss példányát. A hetilap címoldalán ugyanis Horthy Miklós Hitlernél tett 1938. évi látogatása alkalmából gúnyrajzot közölt kettőjükről. A karikatúrán Hitler mint cigányprímás lendületesen húzza az egyenruhás, tengerészsapkás kormányzó fülébe. A járókelők csoportosan nézték a kirakatot. Ezért az ügyért – a kormányzó megsértésének vádjával – letartóztatták Lebovits Miksa üzletvezetőt, és négy hónapi elzárásra ítélték…

Ehhez a németellenes beállítottságú hazafias magyar értelmiségi körhöz keresett összeköttetést Basil Davidson 25 éves angol fiatalember, aki 1940 januárjában érkezett Budapestre a SOE megbízottjaként. Azzal a feladattal küldték, hogy a kiterjedt német propagandatevékenység ellensúlyozására a magyar fővárosban nyisson egy brit hírügynökséget, továbbá hogy szervezzen be minél több magyart. Pálóczi volt a legszorosabb, lényegében már baráti kapcsolata. Első feladatuk röpcédulák írása, nyomtatása és terjesztése volt. Cserépfalvi szerzőbarátai közül is többen bekapcsolódtak ebbe a munkába. Mint Katalin Y. Galligan-Cserépfalvi írta, legtöbbjük tisztában volt azzal, hogy a briteknek dolgoznak. Davidson jelentősen ki tudta bővíteni ismeretségi körét. Igen sok hasznos kapcsolatot teremtett, mások mellett Ullein-Reviczky Antallal, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetőjével, egykori isztambuli konzullal, akinek angol volt a felesége, s akit Hitler egy ízben a magyar kormány „rossz szellemének” nevezett. A diplomata 1944. március 21-én lemondott stockholmi követi tisztéről, és nyilatkozatot adott ki a nácik által hatalomra segített Sztójay-féle Quisling-kormány ellen.

1941 tavaszán Németország megtámadta Jugoszláviát. Magyarország megszegte a Belgráddal nem sokkal korábban megkötött örök barátsági szerződést, a német csapatok keresztülvonulhattak Magyarországon, s április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Davidson ekkor elhagyta az országot. Ugyanígy cselekedett Pálóczi is. Isztambulban találkoztak újra, ahol Pálóczi már mint hivatalos SOE-ügynök kapcsolódott be a munkába.

Davidson isztambuli villájában felkereste Satvet Lütfi Tozant, és megbízta azzal, hogy vigyen el egy levelet, egy új rejtjelkulcsot, egy hordozható adó-vevő készüléket és pénzt Cserépfalvinak. Tudja meg továbbá – kérte Tozant –, hogy mi volt a győri szabotázscselekmény kudarcának oka. Egyben kezdeményezzen új akciót…Tozan igyekezett pontosan teljesíteni feladatát. Nem számolt azonban azzal, hogy gyanakvás és bizalmatlanság vastag falába ütközik, s végül éppen címzettjei fogják durván elutasítani. Pedig ez történt. Maga Cserépfalvi emlékirataiban így írja le a Tozannal való találkozását:

„1942. március 30-án kora délután egy franciául beszélő férfi keresett fel irodámban. Kissé zavarosan előadta, hogy Isztambulból jött, Péter barátomtól hoz üdvözletet, és egy fontos levelet is át akar adni. Az előzmények után nem volt semmi kétségem afelől, hogy megint provokátorral állok szemben, és szavába vágtam, hogy távozzon, mert én semmiféle levelet nem várok. A férfi elővette diplomata-útlevelét, közben mondogatta, hogy a Hungária Szállóban lakik, keressem fel. Erélyes felszólításomra távozott.”

A könyvkiadó akkoriban ugyanis okkal tarthatott a magyar elhárítás beugrató ügynökeitől, s már volt is ilyen veszélyes tapasztalata. A kort úgy jellemezte, hogy 1940–1941-ben, az Anschluss és a nyugati front összeomlása után sűrű rajokban érkeztek Budapestre külföldi tudósítók, menekültek, kémek és provokátorok. Szaporodtak a rémhírek és a besúgók. Ebben a légkörben indította el a Cserépfalvi Kiadó a Kék Könyvek világpolitikai sorozatát. Napvilágot látott Markos György Az orosz ipar fejlődése Nagy Pétertől Sztálinig, Kovács Imre Szovjet-Oroszország agrárpolitikája, Nagy Iván Szovjet-Oroszország kollektív mezőgazdasági termelése, Bálint György Veszély Ázsiában, Pálóczi H. György Amerika válaszúton című munkája. Az 1941 kora tavaszán a Budapesti Nemzetközi vásáron megrendezett szovjet ipari kiállításon több mint egymillió ember adott kifejezést Szovjetunió iránti szimpátiájának. A politikai rendőrség és az elhárító szervek sem tétlenkedtek, sok csapdát állítottak – írta Cserépfalvi –, hiszen „ismerték kiadóvállalatom antifasiszta, rendszerellenes beállítottságát. Szerkesztőségünk munkatársai együtt dolgoztak kommunista írókkal, parasztpártiakkal, urbánusokkal. A kiadóvállalat fokozatosan a szellemi ellenállás egyik központjává fejlődött.”

Cserépfalvi kiváltképp azóta óvakodott a provokátoroktól, hogy a hatóságok egy csinos fiatal nővel kísérelték meg beugrasztását. Starosolszky Aranka 1941 egyik tavaszi napján lépett be a Váci utcai könyvkereskedésbe. Írónőként mutatkozott be, s dicséretekkel halmozta el a Kék Köny-vek sorozatát. Legutóbb Moszkvában töltött pár hónapot, és általában is csodálatos élményekben volt része a Szovjetunióban – mesélte. Ezeket meg is fogja örökíteni, hogy képet adhasson a Szovjetunió erejéről. Mellékesen elejtette azt a megjegyzést, hogy Isztambulba készül, és szívesen vinne levelet Pálóczinak. Cserépfalvi nem állt kötélnek, jelezte, hogy Aranka könyvét nem tudja elhelyezni a már amúgy is túlzsúfolt sorozatában. A nő dolgavégezetlenül távozott, de a baráti körből próbált másokat is megkörnyékezni. Végül a barátok döbbenetére kiderült, hogy Békeffinél sikert aratott, barátnője lett az ismert kabaréművésznek és konferansziénak. Ez roppant veszélyes viszony volt, mert Békeffi régi angol ügynökként jelentős szerepet játszott a győri fegyvergyárban történt szabotázs megszervezésében.

A Tozanban is beugrató ügynököt látó Cserépfalvi barátaival is megtárgyalta e „gyanús személy jelentkezését”, s a Hadik laktanyában bejelentette, hogy egy isztambuli jövevény valamilyen levelet akart neki átadni. Másnap a könyvkiadót őrizetbe vették, majd a Hadikban eltöltött két hét után vizsgálati fogságba helyezték és átszállították a Margit körúti katonai fogházba. Először 3-4 kihallgató detektív vallatta. Lökdösték, rugdosták, fenyegették, s nevekről faggatták. Később azonban már udvarias kihallgatótiszt érdeklődött kiadványai felől. Vádként azt hozta fel ellene, hogy angol pénzből finanszírozza a falukutatókat, a Kék Könyveket, és ebbeli tevékenységét Davidson és Pálóczi irányítja… Közben letartóztatták Bálint Györgyöt és Kovács Imrét is.

Érdemes szó szerit felidézni, hogy az ügyben 1943. január 26-án miként rendelkezett Vitéz Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök bírósága. Immáron nyilvánvalóan Sztálingrád és Voronyezs hatása alatt, nemkülönben a felsorolt személyek politikai fontossága miatt és az angolok irányában kezdeményezett béketapogatózások érdekében:

„Az angol Intelligence Service szolgálatában álló és feltehetően ez idő szerint Kairóban tartózkodó Pálóczi Horváth György emigráns újságíró 1942. év január havában, Visnovitz Jenőné pedig 1942. évi március havában Tozan Satvet Lutfi török állampolgár útján leveleket küldött Cserépfalvi Imrének, Bálint Györgynek és Kovács Imrének. E levelek hivatkozással Pálóczi Horváth Györgynek elutazása előtt nevezettekkel a budapesti Hangli sörözőben folytatott megbeszélésére olyan utasításokat és rendelkezéseket tartalmaztak, hogy Magyarországon a tengelyhatalmakkal szemben belső ellenállási frontot kell szervezni és szellemi-ipari szabotázs útján belső forradalmat kell előkészíteni.

E mozgalom érdekében Kovács Imre építse ki a földmunkásszervezetet, Bálint pedig az ipari munkásságot szervezze meg. A levelekben említés történt még egy rövidhullámú titkos rádióadó üzembe helyezéséről, továbbá a mozgalom céljaira Cserépfalvi Imre részére már elküldött 100.000 P felhasználásáról is. Ezek alapján az a gyanú merült fel, hogy a nevezettek szövetkeztek arra, hogy háború idején a magyar állam szövetségesei fegyveres erejének szándékosan hátrányt, illetve az ellenségnek szándékosan előnyt okozzanak, és erre a célra rendszeresen utasításokat, pénzt és egyéb támogatást kaptak. Nevezettek a nyomozóeljárás során történt kihallgatásuk alkalmával tagadták, hogy Pálóczi Horváth Györgytől vagy bárki mástól forradalmi szervezkedésre utasítást vagy pénzt és egyéb támogatást kaptak volna. Védekezésük szerint Pálóczi Horváth György a leveleket előzetes megbeszélés nélkül, tehát teljesen önkényesen küldözgette nekik.

Az eddigi megállapítások szerint a hites könyvszakértő közrevonásával megtartott bírói szemle alatt a Cserépfalvi Kft. kereskedelmi könyveiből illegitim eredetű bevétel nem mutatható ki, s a vállalat kimutatott forgalma jelentékenyebb összegű illegitim többletbevételt nem is bír el. A vállalat üzleti eredménye minden évben kedvező volt.

Arra adat, hogy nevezettek a szervezkedés érdekében Pálóczi Horváth Györggyel az érintkezést felvették volna, még a szóban forgó levelekben sincsen. Egyébként pedig Visnovitz Jenőné még mielőtt nevezettekkel az érintkezést felvette volna, letartóztatásba került.

Tozan Lutfit pedig maga Cserépfalvi jelentette fel a nála tett látogatása után. Ezek szerint, jóllehet nem kétséges az, hogy Pálóczi Horváth György még a háború kitörése előtt Cserépfalvi Imrével és társaival kapcsolatban volt, arra nézve nem merült fel elegendő bizonyíték, hogy nevezettek Pálóczi Horváth Györggyel vagy bárki más, az ellenség érdekében ténykedő személlyel a háború kitörése után is kapcsolatban állva, a magyar fegyveres erőknek hátrányt, és az ellenségnek előnyt okozó tevékenységet fejtettek volna ki…”

De már ezt megelőzően, 1942 nyarán szabadlábra helyezték Kovács Imrét, a Néma forradalom című átütő sikerű, de 1937-ben betiltott mű szerzőjét. Akkor lázítás és országgyalázás címén indítottak pert ellene. Mostani kiszabadításában döntő szerepe volt a Történelmi Emlékbizottság képviseletében eljáró nagy történésznek, Szekfű Gyulának, aki Kovács Imre ártatlanságáról meggyőzte Ujszászy Istvánt, az Államvédelmi Központ vezetőjét és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt.

1942 szeptemberében pedig Cserépfalvi Imre és Bálint György ellen is megszüntették a nyomozást, és szabadlábra helyezték őket. Ügyükben az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló állítólagos izgatás bűntette miatt folyt vizsgálat.

Bálint Györgyöt viszont kiszabadulása után 1942. november 27-én egy különleges büntető munkásszázadban az ukrán frontra vitték, és ott 1943. január végén megölték…

Ami pedig Satvet Lütfi Tozan sorsát illeti, török és bosnyák források egyaránt emlékeztetnek arra, hogy a reá Magyarországon kiszabott büntetés, a 12 évi fegyház enyhének mondható a terhére rótt bűncselekményeihez viszonyítva. A bíróság akkor a legsúlyosabb büntetést is kiszabhatta volna. Mert állítólag nemcsak az volt a rovásán, hogy másokkal együtt részt vett egy fegyvergyár levegőbe röpítésére irányuló kísérlet előkészítésében. Ennél sokkal súlyosabban eshetett volna a latba „közreműködése a magyar kormány megdöntésére” irányuló próbálkozásban, valamint az, hogy „idegen zsoldban álló ügynökök számára adó-vevő készüléket és rejtjelkulcsokat szállított”. Az esetről legbővebben beszámoló Estanbul török hírportál furcsa módon azt írja, hogy mielőtt 1942. április 19-én megkezdődött volna hadbírósági pere, a Gestapo vallatta, s ennek következtében testsúlyából 17 kilót veszített.

A török szerző egy olyan titkos alkunak tulajdonítja a halálbüntetés kimondásának elmaradását, amely csak hosszú évek múltán került nyilvánosságra. Eszerint a brit kormány egy semleges ország közvetítésével Budapestre eljuttatott jegyzékében arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy Tozan esetleges kivégzését kész azzal megtorolni, hogy hasonló sorsra szán fogságában lévő 22 magyar állampolgárt. Tozan ilyen nagy becsben állott a brit kormánynál…

Később sem feledkeztek meg róla. A 2. világháború alatt Nagy-Britannia érdekében kifejtett áldozatos és sikeres tevékenységének elismeréseképpen VI. György király Satvet Lütfi Tozant magas kitüntetésben részesítette, érdemei jutalmául a Brit Birodalom Rendje Tiszteletbeli Tagja címet adományozta neki (Honorary Officer of the Order of the British Empire). Ilyen magas megtiszteltetés nem ért török állampolgárt az utóbbi fél évszázadban.

Megmagyarázhatatlan módon a török hírportálok Tozan „fegyvertényeinek” felsorolásából kihagyták az egyik legnagyobb hírszerzési bravúrját, amelyet Winston S. Churchill is meleg szavakkal méltatott. Rejtély, hogy miért nem vettek tudomást róla, s helyettük egy bosnyák nyelvű hírportál elevenítette fel Bosznia török állampolgárságú szülöttének ebbeli dicsőségét. Pedig ezt megemlíti a brit miniszterelnök A második világháború című művében.

„…1941 márciusának vége felé nagy megkönnyebbüléssel és izgalommal olvastam azt az egyik legmegbízhatóbb forrásunktól kapott hírszerzői jelentést, amely a Bukarest–Krakkó vasútvonalon oda-vissza utaztatott német páncélosok mozgásáról tudósított. Kiderült belőle, hogy mihelyt a jugoszláv miniszterek behódoltak a németeknek, a Románián át Görögország és Jugoszlávia felé átcsoportosított öt páncéloshadosztály közül hármat nyomban Krakkóba irányítottak, s hogy a belgrádi forradalom után a szállítmány visszafelé is megtette ezt az utat: a három páncéloshadosztályt visszaküldték Romániába. A hatvan szerelvényből álló szállítmány oda-vissza útját nem lehetett úgy álcázni, hogy fel ne figyeljenek rá a helyszínen tartózkodó ügynökeink.”

Nos, a bosnyák hírportál szerint a brit hírszerzés délkelet-európai központja akkor Bukarest és az ott működő ügynökök egyike éppen a török Satvet Lütfi Tozan volt. A fontos hír pedig, amely-re Churchill hirtelen felkapta a fejét, tőle származott.

„A hír – folytatta a brit kormányfő – egy villámcsapás élességével világította meg előttem az egész kelet-európai helyzetet. Ha ekkora páncélos erőket csoportosítanak át Krakkóba, miközben a balkáni térségben is szükség volna rájuk, annak csakis az lehet az oka, hogy Hitler már májusban meg akarja támadni Oroszországot. Ettől kezdve úgy láttam, hogy ez a legfőbb célja. Minthogy azonban a belgrádi forradalom miatt az alakulatoknak vissza kellett térniük Romániába, májusról talán júniusra halasztódik a támadás. A nagy jelentőségű hírről haladéktalanul értesítettem az Athénban tartózkodó Edent…
Megpróbáltam megtalálni a módját, hogy Sztálint értesítsem; úgy gondoltam, ha figyelmeztetni tudom a veszélyre, olyasféle kapcsolatot teremthetek vele, mint amilyen Roosevelt elnökhöz fűzött. Rövid, sejtelmes hangnemű üzenetet fogalmaztam, azt remélve, hogy ezzel fel tudom kelteni a figyelmét, és el tudom gondolkodtatni, annál is inkább, mert az 1940. június 25-ei hivatalos távirat óta most először fordultam üzenettel hozzá…”

A miniszterelnök 1941. április 3-án értesítette Sir Stafford Cripps brit nagykövetet, hogy az alábbi üzenet Sztálin úrnak szól, azzal a feltétellel, hogy személyesen tudja átnyújtani neki:

„Megbízható ügynöktől származó biztos értesülésem szerint, amikor a németek úgy gondolták, hogy Jugoszlávia a hálójukba került – vagyis március 20-a után –, a romániai öt páncéloshadosztályukból hármat Dél-Lengyelországba kezdtek átirányítani. Mihelyt értesültek a szerbiai forradalomról, megfordították a mozdulatot. Excellenciád nyilván kellően értékeli e tények jelentőségét” – írta Churchill. Végül a moszkvai brit diplomata bizonytalankodása és lassú intézkedése folytán, ami emlékiratainak tanúsága szerint erősen felbosszantotta Churchillt, az üzenet csak 1941. április 19-én került Visinszkijnek, a külügyi népbiztos első helyettesének kezébe, azzal a meghagyással, hogy adja át Sztálinnak. Visinszkij pedig még három nappal később közölte, hogy az átadás megtörtént.

„Nem tudom megítélni – írta a nagy brit államférfi –, vajon változtatott volna-e az események menetén, ha üzenetemet azonnal és az előírt szertartással adják át. Mindazonáltal ma is sajnálom, hogy utasításaimat nem pontosan hajtották végre. Ha személyes kapcsolatba léphetek Sztálinnal, talán sikerült volna megakadályoznom, hogy légierejének oly nagy része elpusztuljon a földön.”

Természetesen nem ismeretes, hogy Tozan milyen módon jutott értékes értesüléseihez. Csak annyi tudható, hogy a Balkán-szerte és azon túl is gyakran utazgató gazdag fegyverkereskedő annak köszönhette szinte korlátlan háborús mozgásszabadságát, hogy az „aktívan semleges” Törökország állampolgára volt, amelynek kegyeiért élénk versengés folyt a szemben álló háborús ellenfelek között. Mindkét oldal igyekezett Ankarát katonailag is megnyerni magának.

A SOE titkos török ügynöke – erről már török források is beszámolnak – fesztelenül forgolódhatott bukaresti török és német katonai körökben. A román fővárosban mint befolyásos és ismert személyiség szervezőként maga is jelen volt egy díszebéddel egybekötött emlékezetes fogadáson. Ezen magas rangú török vezérkari tisztek köszönetet mondtak több hadjáratban győztes német főtiszteknek azért, hogy meghívták őket az európai hadszínterekre, lehetővé téve a törököknek különböző „frontbejárásokat”. Az oldott hangulatú bukaresti török–német „baráti találkozón” jelen lévő török tábornokok, Ali Fuat Erden és Hüseyin Hüsnü Erkilet pasák voltak. Később, már 1941 novemberében ők ketten arról igyekeztek meggyőzni a török államvezetést, hogy a szovjet keleti arcvonalon a németek javára már végleg eldőlt a háború. Némelyekkel ezt el el is tudták hitetni, İnönü elnök azonban, akinek döntő szava volt, nem hitt nekik. A két török tábornokot fogadta Hitler is. Erkiletet felruházták a nemes és előkelő emir ranggal is, mert ő volt a hivatalos „kapcsolattartó” a „felszabadítandó” szovjetunióbeli muzulmán török népek képviselőivel…

Tozan a fenti szívélyes légkörű ünnepségen szerzett német tisztektől olyan értesüléseket, amelyeket sietősen hazautazva, már csak isztambuli villájában bízott rá nyugati szövetséges megbízottakra. Némely török hírportál Tozanról mint „Belgrád megmentőjéről” is feltálalt egy egyenesen fantasztikus történetet, amelyet azonban semmiféle történelmi forrással sem tudott hitelesíteni. Az ilyesmi azzal a veszéllyel jár, hogy megingathatja a hős tényleges eredményeiről szóló beszámolók hitelét is. Az említett hírportálok naptári időpontok említése nélkül azt állítják, hogy Tozan német tisztektől megtudta: Hitler arra készül, hogy a jugoszláv fővárost légi bombázással teljesen elsöpörje a föld színéről. Ezért Tozan „rögvest a tettek mezejére lépett”, s értesítette brit elöljáróit. Utóbbiak amerikaiakkal karöltve gondoskodtak arról, hogy a német vezér és kancellár pusztító szándékának kiszivárgása Berlinnek is tudomására jusson. Méghozzá a semleges Svédország és Svájc hírcsa-tornáin keresztül. A pápát is értesítették, aki aztán „eljárt Hitlernél, Mussolininél és Francónál”.

Állítólag a világsajtót is sikerült fellármázni, amely a pápához hasonlóan elítélte a bombázás előkészületeit, a gonosz tervet az elemi emberiesség megcsúfolásának minősítve. Mint a nyugati lapok megírták, a náci Németország a szerb lakossággal együtt el akarja pusztítani, a földdel akarja egyenlővé tenni Belgrádot. Minthogy a hír elterjedt, s a nemzetközi visszhang rendkívül előnytelen és kényelmetlen volt Németországra nézve, Berlin kénytelen volt cáfolni a terv létezését, illetve elállni eredeti szándékától… „Ily módon Satvet Lütfi Tozan jóvoltából mind Belgrád városa, mind pedig lakossága megmenekült a pusztulástól” – íme e semmivel sem alátámasztott török következtetés – egy állítólagos és fölöttébb különös történetből levonva.

Hiteles forrásokból csak annyi tudható, hogy a német légierő…

(Az írás itt folytatódik, tessék kattintani!

A Az újságíró archívumából: robbantásos szabotázskísérlet a győri vagongyárban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

De talán már a kérdésfeltevés is hamis. Mert ezeken a „magas szinteken” erről elvben nem is lehetne szó. Hiszen minden kérdés megítélésére ott van a szakértők, tanácsadók széleskörűen képzett illetékes serege. Miért fordulhat elő mégis ilyesmi? Talán nem is ismerethiány a magyarázat, hanem valami egészen más. Mert hát kinek is használhatnak a „kellemetlen” történelmi részletek elkendőzésével, divatos szóval élve „kitakarásával”? Előbb-utóbb mindenre fény derül. Ha otthon nem, hát külföldön. Egy törökországi példát vizsgálva próbálunk most erre óvatosan válaszolni. Ám átütő sikert nem ígérünk… Svájci gyár szállította a Hedzsasz-vasút első mozdonyait. (A kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/ Hejaz_railway#/media/File:PalestineRailways-1946-ClassH-1.jpg)

Történetünk az Oszmán Birodalom balvégzetű első világháborús kalandjának utolsó éveire, az ifjútörök diktatúra végnapjaira nyúlik vissza. Képzeletben 1916 tavaszán szálljunk fel a birodalom építészeti büszkeségének számító stratégiai hedzsászi vasút egyik kocsijába. Ha nem pusztít a világégés, és nem robban ki közben az arab felkelés Saríf Huszajn bin Ali vezetésével, aki „Medina emírjeként” az arabok királyának kiáltotta ki magát, akkor a vasútvonal kiépült volna Mekkáig is, és a sivatagi vaspályán nyugodtan és kényelmesen végigpöföghettünk-zakatolhattunk volna a mesés Arábián keresztül. Úgy is, hogy egy kitérővel kicsit még meg is pihenünk Mekkában, a szent városban, majd valamiképpen folytatva kalandos utunkat, mégiscsak befutunk a végállomásra Medinában, a második szent városban. De Mekkában addigra már a lázadó Fejszál emír volt az úr, aki új hatalmát részben Lawrence ezredes erős fegyveres támogatásának köszönhette. A brit tisztet jól megismerhettük A bölcsesség hét pillére című saját munkájából és az 1962-ben készült Arábiai Lawrence című izgalmas kalandfilmből Peter O’Toole lenyűgöző és felejthetetlen alakításában.

(A kép forrása: http://www.msd.org.tr/icerik/32/fahrettin-pasa.html)

Ám Medina a konstantinápolyi birodalmi hadvezetés szempontjából akkor még „jó kezekben” volt. Fahreddin pasa, a kemény kezű, vitéz katona a hidzsázi expedíciós erők élén 1916. május 28-án megelőzte a támadni készülő arab harcosokat, és még idejében elsáncolva magát berendezkedett az ostromra. Medina és benne Mohamed próféta síremlékének állhatatos és kitartó védelméről ezekben a napokban úgy emlékezik meg a hivatalos Törökország, mint amely nagyszerűen tükrözte a Fahreddin pasa személyében megtestesült és máig tisztelt kimagasló oszmán-török katonai erényeket. Erre soron kívül az szolgáltatott alkalmat, hogy az Egyesült Arab Emírségekből váratlanul erős szóbeli támadás érte a pasa emlékét, voltaképpen az „oszmán törökség becsületét”, a mai török kormányét is. Ennek a durva diplomáciai összeszólalkozásnak az ismertetésére hamarosan visszatérünk.

Addig azonban nézzük meg, ki volt is Fahreddin pasa, akit nyugati leírásokban inkább Fahriként említenek, s aki az 1934-i családinév-választási törvény értelmében a Türkkan (Törökvér) vezetéknevet vette fel. Ömer Fahreddin Türkkan az oszmán Ruszcsukban, a mai bulgáriai Ruszében látta meg a napvilágot 1868-ban. Családja az 1878-i orosz–török háború után Konstantinápolyba költözött. Ott osztályelsőként végezte a hadiakadémiát, majd a vezérkari akadémia befejezése után vezérkari századosként kezdte meg szolgálatát. Először jutott ki harctérre az 1911-i líbiai olasz–török sivatagi háborúban, majd 1912-ben bevetették a balkáni háború frontjain. Kitüntette magát a bolgárokkal szembeni védelmi harcokban és Edirne város visszavételekor.

Az első világháború kitörésekor, 1914-ben hadtestparancsnokként már Moszulban állomásozott. Később kinevezték dandártábornoknak, és áthelyezték Aleppóba a 4. oszmán hadsereg helyettes parancsnokaként. Ezután jutott fel katonai pályafutásának delelőjére: a birodalmat irányító (és a török államot első világháborús véres pusztulásába döntő) triumvirátus egyik nagyhatalmú tagja, Cemal pasa megbízásából meg kellett védelmeznie Medinát. És nemcsak a szent várost, hanem az oda vezető egypályás, keskeny nyomtávú vasútvonalat is, amelyet az arab felkelők éjjel-nappal szinte folyamatosan támadtak. A rajtaütések és szabotázscselekmények elhárítására a pályatest mentén elhelyezett török őrállomások megfogyatkozott helyőrségei mind kevésbé voltak képesek. A török hadtörténetírás adatai szerint a romboló akciók mind jobban szaporodtak, 1917-ben mintegy 130 támadást jegyeztek fel, ezek száma 1918-ra már több százra gyarapodott. 1918. április 30-án, egyetlen napon, összesen 300 robbanószerkezetet helyeztek működésbe a pályatest mentén.

Fahreddin pasára expedíciós osztaga élén lényegében megoldhatatlan katonai feladat hárult. A támadók sorra birtokukba vették a Medina körüli településeket, és ily módon a sivatag kellős közepén teljesen elvágták a várost hátországától, az utánpótlásától. A pasa katonáival beszorult az erődbe. Megkezdődött az éhezés. Gyötörte őket a szomjúság is, poshadt, fertőzött vizet kellett inniuk, s így betegségek ütötték fel fejüket soraikban.

A pasa akkor adta ki híres parancsnoki „útmutatóját” a szöcske- és sáskaevés életmentő fontosságáról. Erről évtizedekkel később, 1976-ban megjelent visszaemlékezéseiben számolt be részletesen egykori hírszerző tisztje, Nâci Kâşif Kıcıman. A szerző, aki később három évet hadifogságban töltött, Miként búcsúztunk Hidzsáztól – Medina védelme című könyvében leírta, hogy miután az ostromgyűrűben ellátmánypótlás nélkül maradtak, a tábornok megparancsolta katonáinak: tessék ráfanyalodni ezekre a rovarokra. Ő maga is jó példával járt elöl, és bevezetésképpen valóságos dicshimnuszt zengett a „szöcskehús” ízletességéről és tápértékéről. Ebből a szempontból még állatorvosi ellenőrzést-vizsgálatot is elrendelt. Ezután pedig legénysége elé tárta e szokatlan és némelyeket bizonyára viszolyogtató eledel elkészítésének több lehetséges módját: főzve, sütve, abálva stb. Receptjeihez kérdés-felelet formájában étvágygerjesztő állattani magyarázatot is fűzött: Vajon miben különbözik a szöcske a verébtől? Csak abban, hogy nincs tolla? De neki is van szárnya és repül. Továbbá növényevő, és a verébhez hasonlóan szemtelen, veszekedős és ingerlékeny. Táplálékát gondosan megválogatja, és csak azt fogyasztja el, ami tiszta. Megeszi még a dohánylevelet és a citromot is. Fő táplálékául szolgál Hidzsaz, Aszir (Délnyugat-Arábia), Jemen és Afrika arab lakosságának. A beduinok egészségüket, életerejüket és mozgékonyságukat a szöcske fogyasztásából merítik. Még a teve és a dromedár is előszeretettel választja eledeléül a szöcskét.

A könyv szerint Fahreddin szavaiból kiderült, hogy fogyasztása hatékony gyógymód lehet legkülönfélébb bántalmakra, betegségekre is. Ezek sorában megemlítette a reumatikus és ízületi fájdalmakat, a kimerültség okozta általános gyengeséget és az aranyeret. Az emlékiratszerző szintén beszámol arról, hogy Fahreddin pasa főhadiszállásán „csaptak egyszer egy nagy rovarsütést”. A szöcske sütve igen ízletesnek bizonyult, jó étvággyal fogyasztották. Sőt jobban ízlett, mint korábban, amikor még volt, a marhanyelvkonzerv, amellyel már amúgy is torkig voltak. Most a „sivatagi szárnyas” mellé feltálaltak olívaolajjal és citromlével megöntözött ínycsiklandó salátát is…

Fahreddin pasa expedíciós erői kitartottak a végsőkig, sőt – ha mondani lehet – még tovább is. Több mint két éven át dacoltak az ostromlók túlerejével. Amikor pedig az Oszmán Birodalom összeomlott, és vereségét elismerve a lemnosz-szigeti Mudroszban egy hadihajó fedélzetén 1918. október 30-án aláírták a fegyverszünetet, Fahreddin pasa nem hagyta magát a kész tények elé állítani: elutasította a fegyverletételt, és a megadást sürgető otthoni felszólítás ellenére még 72 napig védelmezte Medinát.

Konstantinápolyból akkor „elmozdították”, és helyére Ali Najib ezredest állították. A fővárosi katonatiszt alkudozni is kezdett a győztesekkel, de a britek és arab szövetségeseik minden hivatalos tárgyalás feltételeként ragaszkodtak ahhoz, hogy Fahreddin pasának meg kell adnia magát. Az ezredes végül belement abba, hogy az ellenségnek kiszolgáltatja oszmán tiszttársát.

Embereivel felkereste a gyanútlan pasát, aki azt hitte, hogy helyzete felől kívánnak tájékozódni. Ehelyett azonban hirtelen hamut szórtak a szemébe, hogy elvakítsák és könnyebben legyűrhessék. Amikor ez megtörtént, meg is kötözték, és így cipelték el a britek elé, hogy átadhassák nekik. Ömer Fahreddin pasa, akit a hidzsázi hadjáratban szerzett érdemeiért némelyek ettől fogva „Medina hős védelmezőjének” vagy a „sivatag oroszlánjának” kezdtek nevezni, ezt az 1919. január 10-i megaláztatását élete legfájdalmasabb élményeként tartotta számon. Egy másik leírás szerint az események forgatagában a pasának előzőleg még sikerült ájtatos imádságba mélyedni a Próféta legszentebb sírjánál. Ekkor felajánlotta kardját Allahnak, majd ájultan összeesett… Ezzel a mély vallásosságával kivívta minden jó török muzulmán elismerését – írta Patrick Kinross angol történész. Kivéve azokét – fűzte hozzá –, akik nehezményezték, hogy előtte mind kivágatta a Mohamed sírját árnyékba borító pálmafákat…

Egy harmadik leírás szerint, amely az egyik vezető kormánypárti újságíró, a Yeni Şafak szerkesztője, Aydın Ünal tollából származik, Fahreddin tábornok úgy határozott, hogy inkább Medinában marad kívülről betelepedett egyszerű ottani lakosként. A legtöbb arab szemében ugyanis ő hős volt, de a lázadók rettegtek tőle. Nem is engedélyezték maradását. „A muzulmán világban futótűzként terjedt ragyogó ellenállásának híre” – olvasható a cikkben. „Törökországban azonban a legutóbbi időkig inkább szerették volna elfeledtetni, és ki is hagyták a történelemkönyvekből. Csak azután kezdtek emlékezni rá, hogy Recep Tayyip Erdoğan 2008 óta több beszédében felhívta rá a figyelmet.”

Így például a török hadiakadémián vezérkari tisztek előtt tartott előadásában, nemkülönben az Afganisztánban szolgálatot teljesítő török alakulatnál elhangzott beszédében példaképnek állította Ömer Fahreddin pasát a katonák elé… „Miközben Törökországban megpróbálták kitörölni az emlékezetből, az arab utca soha nem felejtette el az utóbbi 99 évben…  Nem egyszerűen rémisztő alak volt a britekkel együttműködő arab törzsek szemében, hanem bántotta is miatta őket a lelkiismeret…”

A pasa 1919 januárjától a szövetségesek hadifoglya volt, először Egyiptomban, aztán augusztustól Máltán. A szigetre más oszmán katonatisztekkel együtt azért száműzték, mert „háborús bűnök” elkövetéséért hadbírósági tárgyalást készítettek elő ellenük Konstantinápolyban. A nemzeti-hazafias erők Gazi Mustafa Kemal pasa irányításával Ankarában működő „ellenkormánya” azonban elérte, hogy 1921 áprilisában kiengedték, és Ankarába távozhatott. Ezután szeptemberben Mustafa Kemal marsall és főparancsnok Fahreddin pasát a felszabadító háború déli frontjára vezényelte a francia megszállók ellen. Azzal a feladattal bízta meg, hogy egyesítse a betolakodók ellen harcoló különböző török fegyveres alakulatokat, részben szabadcsapatokat. A franciák legyőzése és az ankarai török–francia megállapodás aláírása után Fahreddint 1921 novemberében a török nagy nemzetgyűlés kabuli nagykövetnek nevezte ki. Az afgán fővárosban sokat tett a kétoldalú baráti kapcsolatok fejlesztéséért. Altábornagyi rangban 1936-ban vonult nyugállományba, 1948-ban vasúti utazás közben végzetes szívroham érte.

És ez az a pillanat, amikor visszatérhetünk az emlékéhez fűződő arab–török diplomáciai incidenshez. Még 2017 decemberében ugyanis az Egyesült Arab Emírségek (EAE) külügy- és nemzetközi együttműködési minisztere azt állította, hogy Medina első világháborús ostroma idején az oszmán védők vezére, Fahreddin pasa „műkincsnek számító, felbecsülhetetlen értékű kéziratokat tulajdonított el a szent városból, ezeket egyszerűen eltüntette, elsikkasztotta, és Damaszkuszon keresztül sietve Konstantinápolyba csempésztette. De egyéb bűncselekményekre is ragadtatta magát az arab lakossággal szemben. Hát így festettek Errdoğan elődei, így bántak az arab muzulmánokkal ezek az ősök, ez volt az ő valóságos történetük.”

Ez a durva vádaskodás eredetileg valahol a közösségi médiában bukkant fel, ott kezdett kerengeni, onnan vette át saját oldalára Abdullah bin Zajed al-Nahjan, akinek apja egyébiránt az EAE megalapítója volt.

Mint várható volt, a török félnek több se kellett. Először Ibrahim Kalın elnöki szóvivő vágott vissza hevesen tweet-üzenetében: „Szégyenletes dolog, hogy egy ilyen propagandahazugsággal akarnak egymás ellen fordítani törököket és arabokat. Fahreddin pasa bátran védelmezte Medinát a brit tervekkel szemben. Talán most az az új divat, hogy bármi áron is támadhassák Erdoğan elnököt?” – hangzott az első török állásfoglalás.

Aztán magától Erdoğantól érkezett sistergő válasz. Az államelnök tudatlan, üresfejű tuskónak minősítette az abu-dzabi kormánytényezőt. Itt azonban nem állt meg, hanem hozzáfűzte: „Némely pimasz alak olyan mélyre süllyed, hogy őseinket kifejezett tolvajlással vádolja. De mitől is romlott meg ennyire ez az ember?” – tette fel a kérdést Recep Tayyip Errdoğan, hogy aztán maga tárja fel a vélt okokat: „Biztos a sok kőolaj ártott meg neki, az rontotta meg, na meg a rengeteg pénz.” Majd közvetlenül a miniszterhez fordulva megkérdezte tőle: „Ej, te nyomorult rágalmazó, a te őseid akkor bizony hol voltak, amidőn a mi őseink Medinát oltalmazták? Erről még számot kell adnotok!”

Ám a személyes és névre szóló visszavágás ezzel sem ért véget. „Az ilyesfajta szánalmas alakok, úgy látszik, önkívületi állapotban vannak, ezért vetemedhetnek arra, hogy szégyentelenül mondhassák, hogy Erdoğan ősei ellopták és a szent ereklyéket Medinából Isztambulba szállították. Tudjátok meg, hogy Fahreddin pasa olyan hadvezér volt, aki Medinának egyetlen egy kövét sem mozdította el, nem vetett szemet mások tulajdonára, ellenkezőleg, biztosította mindazt az értéket, ami a város lakosságának birtokában volt. Az igaz útról soha nem tért le. Az az igazság, hogy ti semmit sem tudtok a mi őseinkről vagy akár csak Erdoğanról.”

Végül a muszlim hit egyesítő erejéről szólva a Török Köztársaság elnöke kifejtette: némely megszédült arab tisztségviselő jelenleg azért tanúsít ilyen ellenséges magaratást Törökországgal szemben, hogy leplezhesse saját tehetségtelenségét, tehetetlenségét, lustaságát, sőt árulását. Ezért is bizonyulnak képtelennek arra, hogy korlátozzák törökök, arabok, kurdok és más muzulmánok cselekvési szabadságát. Mi soha nem fogunk teret engedni olyanoknak, akik önös érdekből leszólják a muzulmán egységet és szolidaritást. Az a sajnálatos körülmény, hogy némely ország képviselői nem ismerik a történelmet vagy a diplomáciai udvariasság szabályait, semmiképpen sem árnyékolhatja be az arab népekkel vállalt szolidaritásunkat, valamint őszinte törekvésünket Allah kegyelmének és a Próféta áldásának elnyerésére.”

Az Anadolu Ajansı (AA) állami hírügynökség mindennek tetejébe december 23-án jelentette, hogy Mustafa Tuna ankarai főpolgármester úgy rendelkezett: az illetékes kerületi elöljáróság kezdje meg az előkészületeket egy utcanévcserére. A híres Çankaya kerületi 613. utca ezentúl Ömer Fahreddin Türkkan pasa nevét fogja viselni. Itt van ugyanis az Egyesült Arab Emírségek ankarai nagykövetsége… Már csak a kerületi községi tanács soron következő ülése van hátra, amelyen véglegesítik a döntést.

E fenti botrányos „diplomáciai” szóváltás mögött nyilvánvalóan a kétoldalú kapcsolatok már korábbi mélypontra zuhanása húzódik meg. Abu-Dzabi 2013-ban hazahívta törökországi nagykövetét, és állomáshelyét 2016-ig üresen is hagyta, miután Törökország élesen elítélte az általa támogatott Mohamed Morszi egyiptomi elnököt megbuktató katonai hatalomátvételt, az EAE viszont a puccsista Sziszi tábornoknak fogta pártját. Ankara a 2016 nyarán meghiúsított katonai puccskísérlet után hangot adott annak a gyanújának, hogy a kis öböl menti állam is pénzelte a törökországi puccsistákat. Törökország továbbá kiállt Katar mellett, amikor utóbbival szemben büntető intézkedéseket léptetett életbe az EAE, Szaúd-Arábia, Egyiptom és Bahrein, arra hivatkozva, hogy Katar „terrorfinanszírozó”.

Az EAE még egyszer újra megszólalt, feltételezhetően azért, hogy övé legyen az utolsó szó. Külügyi államminisztere, Enver Gargas a BBC Türkçe, az angol rádió török honlapján megjelent nyilatkozatában arról értekezett, hogy nem szabad megengedni, hogy Törökország kerüljön az arab világ élére. Szerinte az arab országoknak Szaúd-Arábia és Egyiptom „tengelye” köré kell felsorakozniuk. Elfogadhatatlanok a „bigott, szektariánus és egyoldalú, részrehajló” nézetek, ezért az arab világban megengedhetetlen bármiféle teheráni vagy ankarai vezető szerep…

Törökországban eközben a Fahreddin pasa személyének, a Medinát védelmező oszmán katonatiszt emlékének védelme valóságos nemzeti üggyé vált, országos felbuzdulást keltve, főleg az egyetemeken. A felsőfokú tanintézményekben sok helyütt ifjúsági gyűléseket tartottak, amelyeken a résztvevők – Fahreddin kinagyított fényképét magasra tartva – visszautasították az oszmán pasát külföldről ért vádakat. A Milliyet című napilap és az AA állami hírügynökség összeállítása szerint ilyen diákgyűlésekre került sor a kelet-törökországi Muş, a nyugati Bursa, az északi Sinop, valamint az Ankarától északkelere fekvő Çankırı felsőoktatási intézményében. A keleti Sivas tartománybeli Ulaşban szemináriumot tartottak a hős pasáról, Erzurumban pedig iszlámtörténeti kiállításon emlékeztek meg róla. Kidomborították mély vallásosságát, azt, hogy Medinában a legnehezebb körülmények között is rendszeresen látogatta a Próféta sírját. Mindenütt a hazafias helytállás hősi példájaként említették.

E rendezvényeken néhol felolvasták a pasa katonáihoz intézett, írásban fennmaradt buzdító szavait és a megadást elutasító eskü szövegét is. A Muş városi egyetemen a tanulóifjúság képviselője beszédét így fejezte be: „Áldott legyen ez a dicső katona, akinek szíve telve volt Medina és az iszlám iránti mély szeretettel, odaadással. Kérjük Istenünket, hogy örökre védelmezze meg Medinát, Mekkát és Jeruzsálemet.” A Fahreddin emlékének szentelt ünnepségek közös istendicsérettel, a tekdir, az Allahu ekber!, vagyis az Allah a legnagyobb! kezdetű ima elmondásával, illetve Korán-szúrák recitálásával értek véget.

Társadalmi szervezetek is felemelték szavukat. A türkmén és arab nomád törzsek szövetségének alelnöke, Dr. Ömer Dede kijelentette, hogy bin Zajed sejk Fahreddint becsmérlő kijelentése kizárólag az iszlám ellenségeinek játszik a kezére. Más célt nem szolgálhat. Különben is „miközben Fahreddin pasa Medinát, a szent várost védelmezte, a sejk ősei ügynökként eladták lelküket az angoloknak”.

A híres történész, dr. İlber Ortaylı professzor szerint, aki korábban a Topkapı-palota múzeumának igazgatója is volt, az abu-dzabi bin Zajed sejk nagyon elvetette a sulykot azzal a megalapozatlan vádaskodásával, hogy Fahreddin pasa „tolvaj” volt, amikor a Medinában veszélyeztetett muzulmán szent relikviákat kimentette a városból, és vasúton Konstantinápolyba, vagyis Isztambulba küldte. Sajnos vannak emberek, akik vajmi keveset értenek a történelemhez, a földrajzhoz, és nem értékelik a hazafiságot sem. Ez az arab miniszter is ilyen tiszteletlen, tudatlan és rögeszmés – mondta a tekintélyes egyetemi tanár. A relikviákat a Topkapı Sarayı szent ereklyék részlegében helyezték el. Itt nem lopott tárgyakat őriztek – emlékeztetett.

„Fahreddin pasa Medina ostroma idején tanúsított helytállásával a hősiesség ritka példáját mutatta” – jelentette ki a professzor, aki a napokban Erdoğan kezéből vehette át a kulturális-művészeti életben szerzett érdemeiért odaítélt Elnöki Nagydíjat. Dr. İlber Ortaylı azonban egyáltalán nem szemléli kritikátlanul az országa belpolitikáját. A sztálini önkény elől elmenekült krími tatárok sarja nagyon is szókimondó. Legutóbb azzal keltett feltűnést, hogy erős kételyeinek adott hangot a törökországi elnöki rendszer bevezetésének helyességét illetően. És még egy fontos állásfoglalás egy másik szakembertől:

„Bin Zajed sejk állítása nem több közönséges rágalomnál. Ha ugyanis Fahreddin pasa akkoriban nem tanúsít odaadó hűséget nemzete és hite iránt, és a szent ereklyéket ezernyi viszontagság és nehézség közepette nem küldi el Isztambulba, akkor ezeket a kincseket a Topkapı Sarayı helyett napjainkban a British Museumban és más európai múzeumokban látnánk kiállítva” – mondta Mustafa İsen, a török nagy nemzetgyűlés kulturális értékek kutatására alakult bizottságának elnöke a Milliyetnek nyilatkozva.

Ám ha csak abból indulunk ki, amit fentebb számos forrásból idéztünk, akkor az olvasóban érthetően olyan benyomás keletkezhet, hogy Ömer Faheddin Türkkan pasa jellemét egész pályafutása alatt kizárólag katonai hősiesség és megingathatatlan oszmán-török hazafiság határozta meg, amely mindenkor párosult megvesztegethetetlen muzulmán hitbéli hűséggel és végsőkig kitartó bajtársiassággal is. Ha azonban csak ebből a látószögből szemlélnénk a pasa történelmi alakját – mint ahogy ezt a mai Törökországban sokan teszik – , akkor hagynánk, hogy a „sivatag oroszlánja” múltjának némely részletét örökre betemethesse a sivatag homokja. És elsősorban nem is az Arábiai-félsziget homoktengere. Hanem a mezopotámiai sivatagé, ahol az első világháború idején az Eufrátesz és a Hábur-folyók találkozásánál elterülő Deir-ez-Zór város környékén teljesedett be oly sok ezer üldözött örmény nő, gyermek és aggastyán kegyetlen sorsa. Napjainkban ez a helység sokszor előfordult hadijelentésekben, szíriai kurd harcosok szabadították fel az úgynevezett Iszlám Állam vallási fanatikusainak rémuralma alól.

De mi köze az örményekhez Fahreddin pasának? Az, amit a török Vikipedi röviden megemlít ugyan, de amit most, a pasa körüli vita idején ismertetett életrajzában máshol, akár némely tekintélyes, nagy példányszámú napilapokban sem lehetett mindenütt olvasni. Ezeket az alább következő sorokat a török sajtóban több helyütt kihagyták akkor is, ha egyébként a Vikipedi-cikk több más részét átvették. Íme az „érzékeny” rész: a pasának állomáshelyein „ugyanúgy illetékességi hatáskörébe tartozott az áthelyezésnek (tehcir) alávetett örmények letelepítése, mint Urfa, Zeytun (ma Süleymanlı), Musadağı és Haçin (ma törökül Saimbeyli) örmény felkelőinek leverése”. Az akkor hivatalosan használt oszmán-török tehcir szó – mint később kiderült – a gyakorlatban elhurcolást, deportálást takart. Sőt – mint Ayşe Hür, az ismert és tekintélyes történésznő a Marmara Yerelhaberhírportálon megjelent írásában megállapította – a tehcir kifejezett mészárlásokat is jelentett.

Mindaz, ami ezeken a tájakon történt – némely esetben német katonatisztek bűnös közreműködésével is –, pontosan dokumentált az Oszmán Birodalom szövetségese, a Német Császárság konzuljainak és protestáns vallási személyiségeinek megrendültséget tükröző jelentéseiben. Ezeket azonban akkor a „szövetségesi hűség” jegyében Berlin, Theobald von Bethmann-Hollweg kancellár nem engedte nyilvánosságra hozni. Walter Rössler aleppói császári konzul több táviratában azzal vádolta a „több okmányban már korábban is megemlített Fahreddin pasát, Aleppó katonai parancsnokát és a 4. hadsereg vezető tisztjét, hogy saját kezdeményezésére a legkeményebben és legirgalmatlanabbul hajtatja végre az örmények száműzésére vonatkozó kormányutasítást”. A konzul szerint mindez egyre egyértelműbb és világosabb előtte – mint 1915 júliusában feladott táviratában jelezte.

A pasa a 12. hadtest élén 1915 júliusától augusztusig Musza Dagh és a környező falvak védőinek ellenállását igyekezett megtörni, akiknek Franz Werfel állított örök emléket 1933-ban megjelent regényében. A pasa aztán Urfa ellen fordult, s ennek a városnak a nehéz ostromához kénytelen volt német „szakértők tüzérségi segítségét” is igénybe venni. Később állítólag halálosan megfenyegetett egy városvezetőt, mert nemcsak gyűlést hívott össze, hogy tiltakozzék az örményekkel való kegyetlenkedések ellen, hanem más emberséges török muzulmánokhoz hasonlóan ő is üldözött örmény keresztényeket fogadott és bújtatott a szigorú tiltó parancsok ellenére.

Tovább nem részletezzük. Még csak annyit, hogy a török Vikipedi megemlíti ezt is: miközben a pasa Máltán hadifogságát töltötte, a megszálló antanthatalmak Isztambulban haditörvényszéket rendeztettek be az ifjútörök vezetők által elkövetett háborús bűnök (közöttük az örmények elleni bűncselekmények) elkövetőinek megbüntetésére. A bíróság, amelynek élére a kurd Nemrut Mustafa pasát állították, halálra ítélte Fahreddint. Az ankarai kormány azonban – mint már írtuk – kimentette. Nem kívánjuk minősíteni az idegen katonai megszállás alatt működő bíróság ítéleteit.

A tényeket azonban káros elhallgatni, mint ahogy ez a török médiában – a török Vikipedi-cikk ellenére – a pasa halálos ítéletével kapcsolatban is sok helyütt történt. A mi hazai gyakorlatunkból szintén ismerős az az „eljárás”, amikor jelentős irodalmi vagy politikai személyiségek ismertetett életpályaképén lyukak tátonganak, vagy a súlyos emberi botlásokat, politikai félresiklásokat, eltévelyedéseket, esetleg bűnök súlyát relativizálják, jelentéktelennek tüntetik fel, mert úgy vélik, hogy az érdemek túltengenek, említésük, egyértelmű előtérbe állításuk sokkal fontosabb. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan parlamentáris demokráciákban, ahol kötelező a nyilvánosság előtti tárgyilagosság, a teljes igazság feltárása.

Nem tisztünk egészében értékelni Ömer Fahreddin Türkkan alakját. Oszmán, majd török hazafisága, bátorsága, egyszóval érdemei a valóságos harctereken nyilván vitathatatlanok. Mint Törökország őszinte barátai azonban reméljük, hogy a pasának a védtelen örményekkel szembeni kegyetlen fellépése, amelyet számos tanú igazolt, azok szemében sem tartozhat katonai erényeinek megnyilvánulásai közé, és ezért számukra is teljességgel vállalhatatlan, akik a mostani arab–török vitában valamilyen oknál fogva hallgattak a pasa életének erről az 1915-i szakaszáról.

Ilyen hozzáállásra minden országban szükség van a helyes nemzeti önismeret és az őszinte nemzeti önvizsgálat szempontjából. Mostani esetünktől függetlenül is.

Elindult az első vonat Mekka és Medina között!

A Az újságíró archívumából: Igazi hős volt-e a „sivatag oroszlánja”? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy idealizált kép I. Napóleonról, a hadvezérről. (forrás: napoleon.org)

Ebben az évben (2015) volt ugyanis 215 éve annak, hogy a nagy Bonaparte Napóleon egy csatában először volt kénytelen visszavonulót fúvatni trombitásaival. A hadtudomány és a katonai taktika zseniális ifjú titánja az ütközetet egy 91 éves oszmán méltóság ellen vívta Palesztinában. A történteket és az előzményeket már csak ezért is érdemes felidézni, mert – habár nagyon eltérő módon és jelleggel, és szerfölöttt különböző minőségben is – napjainkban is váratlanul hódítók jelentek meg a Közel-Keleten. Nem sokkal messzebb, valamivel északabbra a történelmi helyszíntől, olyan időpontban, amidőn a világ azt hihette volna, hogy az ilyesfajta hódítások ideje már réges-régen lejárt. Az oszmán kormányzat a 18. századra felismerte, hogy az európai hatalmakkal szemben fájdalmas a lemaradása a haditechika és a hadvezetés területén.

Az oszmán haderő korszerűsítése céljából ezért katonai tanácsadókat hívtak Konstantinápolyba Franciaországból, régi szövetségesüktől. Közöttük a legismertebb Claude Alexandre de Bonneval volt, aki később oszmán nevén, Humbaraci Ahmed pasaként vált ismertté. A katonai tanácsadó állását azonban a Fényes Portán kis híján egy másik francia katonatisztnek adták. Az illetőt úgy hívták, hogy Bonaparte Napóleon. Zeynep Dramalı török írónő 2004-ben Történelmi fonákságok címmel megjelent könyvében beszámol arról, hogy Napóleon 1795-ben levelet írt a forradalmi kormánynak, s ebben azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy segítsen megszerezni neki a Fényes Portánál létesített állást. Bonaparte ezt az akkor igen vonzó helyet munkanélküliként akarta megpályázni. Bonapartét ugyanis a jakobinus diktatúra bukása, Maximilien Robespierre lefejzése (1794. július 28.) után bebörtönözték, „veszedelmes terroristának” minősítették, mivel a jakobinusvezér párthívének számított. Élete két hétig egy hajszálon függött, de váratlanul elengedték. Visszatért az olasz határon állomásozó hadserege törzsébe. 1795-ben Párizsba rendelték, s felajánlották neki egy gyalogosdandár parancsnokságát a lázongó Vendée-ban. Királypártiak ellen kellett volna harcba szállnia. Ezt nem vállalta, mert úgy vélte, hogy az ilyesmi nem sok dicsőséget hoz neki, ezért törölték a hadsereg állományából. Ekkor maradt rövid időre alkalmazás, munka nélkül.

A fiatal tábornok folyamodványában arra hivatkozott, hogy az oszmánoknál befogadott francia tanácsadók száma még mindig nem elégséges az eredményességhez. Ezért szükség lehet reá is. Ám a forradalmi kormány nem teljesítette kérését, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az akkori ingatag franciországi belpolitikai helyzetben nagy szüksége volt Napóleon ragyogó katonai tehetségére. A „sikertelen fényes portai pályázó” ily módon hazájában maradt, és miután ismét beléphetett a francia fegyveres erők állományába, katonai pályája a legragyogóbb csúcsokra emelkedett. „Az oszmán haderő azonban Napóleon életében később még döntő szerepet játszott” – írja Atilla Akgül török újságíró a Korzika híres szülötte és az oszmánok találkozásairól szóló írásában.

Napóleon a szó szoros értelmében mindent eldöntő szerepet vállalt 1795 októberének első napjaiban, amikor reá bízták a Tuileriákban ülésező Konvent védelmét. Húszezer emberrel lázadók vonultak fel a palota ellen, Napóleon hatezerrel védekezett. És persze tüzérséggel, amelyhez a legjobban értett. Nem riadt vissza attól, hogy az embertömeg ellen ágyútüzet vezényeljen. A felkelőket „specialitásával”, kartácstüzzel fogadta. A menekülő támadók holttestek százait hagyták a helyszínen. Másnap Napóleont altábornaggyá, pár nap múlva a belföldi hadsereg főparncsnokává nevezték ki. Huszonhat esztendős volt, de előzőleg, huszonnégy éves korában már dandártábornokká léptették elő touloni hősi helytállásáért, 1793-ban ugyanis más városokkal együtt Toulon is fellázadt a forradalmi kormány ellen. A királypártiak behívták az angolokat, s kiszolgáltatták nekik a francia hajóhad nagy részét. Bonaparte, az ifjú tüzértiszt a legalkalmasabb helyen állíttatta fel ágyúütegeit, s lövetni kezdte a kikötő és a part felett uralkodó földrajzi pontot. Később maga is részt vett az ostromlók győztes rohamában, s könnyebben több helyen meg is sebesült.

Egész pályája alatt ez volt egyetlen sebesülése. Az elfoglalt Éguiliette-erődből aztán megsemmisítő ágyútüzet zúdíttatott az angol flottára, amely így kénytelen volt távozni, miután Hood admirális felgyújtatta a zsákmányolt francia hajókat. Bonaparte felemelkedésében a nagy áttörés egy évvel később, 1796-ban követketkezett be. Káprázatos előmenetele alapján akkor már az itáliai hadjáratot vezethette. Fényes győzelmeket aratott a lodi, az arcolei és rivoli csatában. A sikeres hadjártot a campoformiói béke zárta le, amely francia kézre juttatta Lombardiát, a Rajna-balparti területeket és Belgiumot. Ezek a győzelmek egyengették Bonaparte útját a politikai hatalom felé is. A forradalmi kormány parancsára 1798-ban felkerekedett közel-keleti hadjáratára, amely a történelembe egyiptomi expedíció néven vonult be. Ő, aki nem sokkal korábban még katonai tanácsadóként kész lett volna korszerű szintre fejleszteni az oszmán seregeket, most expedíciójával maga vetett véget a békének Franciaország és az Oszmán Birodalom között.

E katonai vállalkozásának elsődleges célja az volt, hogy meghódítsa Egyiptomot, ahol a tényleges helyi hatalmat a mamelukok feudális rétege gyakorolta, valamint az összes többi oszmán területet is az Arab-félszigeten. A katonákkal és tisztekkel együtt az egyiptomi expedíció tagjai voltak kiemelkedő francia értelmiségiek, közöttük művészek, különféle tudományágak művelői, így történészek, közgazdászok, botanikusok és öntözőmérnökök. „Tanulmányútjuk” gyümölcseként született meg az egyiptológia tudománya. Kairó megszállása után ezeknek az értelmiségieknek a segítségével alapította meg Bonaparte a Művészetek és Tudományok Intézetét, amely leginkább egy akadémiához hasonlítható, s amely elkezdte feltárni a fáraók országának ősi kultúráját.

A mamelukok fő erői 1798. július 21-én este, a gízai piramisok közelében ütköztek meg Napóleon csapataival. Állítólag akkor mondta biztatásul: „Katonák, e piramisok csúcsáról negyven évszázad tekint le rátok“. De mint Fekete Sándor „Így élt Napóleon” című művében írja, e biztatásnál is nyomósabb volt a franciák katonai tapasztalata és fegyverzeti fölénye. A primitív helyi hadsereget ügyetlen parancsnokai a négyszögbe állított franciák ellen vezették, akik a rohamozó lovasokat egészen közel engedték magukhoz, és pusztító tűzzel halomra lőtték őket. Kétezer mameluk esett el, a franciák közül huszöt ember veszett oda. Bonaparte negyven ágyút zsákmányolt, és pár nappal később már Kairóban volt…

Nem sokkal ezután Horatio Nelson brit tengernagy a Nílus torkolatához közeli Abukiri-öbölben megtalálta és hajóágyúival ripityomra lövette az egész francia hadiflottát. A francia hódítót azonban nem rendítette meg ez a haditengerészeti kudarc, sőt katasztrófa. Ő a szárazföldi hadviselés nagymestere volt. Továbbra is lázasan tevékenykedett, francia mintára megszervezte a közigazgatást, s a „Korán nagy tisztelőjeként” részt vett a Mohamed próféta születésnapjának tiszteletére rendezett ünnepen. Ám szintén megünnepeltette a Francia Köztársaság kikiáltásának évfordulóját. Közben folytatódtak az erőszakos rekvirálások. A franciák kegyetlen megtorlásokat alkalmaztak lázadókkal szemben. A városparancsnok meggyilkolása után százával végeztek ki felkelőket. Bonaparte következő lépésként elindult Palesztina és Szíria meghódítására. Napóleon útközben sorra meghódított városokat, köztük Gázát és Jaffát. Jaffa sokáig hősiesen ellenállt, nem hódolt be az egész lakosság kirtásával fenyegető francia ultimátum után sem.

A franciák végül bevették a várost, ami után tömeges emberirtás és fosztogatás következett. Egy négyezer fős török csapat csak azután volt hajlandó letenni a fegyvert, hogy a francia főtisztek megígérték, az oszmánoknak nem esik bántódásuk, irányukban kegyelmet gyakorolnak. Napóleon azonban háromnapi „belső vívódás” után mégis agyonlövette a foglyokat. Arra hivatkozott, hogy nincs embere őriztetésükre, ezenfelül nem tudja őket sem itatni, sem etetni.. Ezután megakadt a francia hadsereg dicsőséges előrenyomulása. Akko (Akri) városánál a nagy francia hadvezér alulmardt az oszmánok kilencvenegy éves, tapasztalt várparancsnokával szemben. A tekintélyes aggastyán, Cezzar Ahmed pasa és vitézei keményen állták a franciák meg-megújuló támadásait. Ebben a tenger felől hatékonyan támogatták őket Sir William Sydney Smith angol tengernagy hadihajói. Részben úgy, hogy az angolok kézre kerítették a franciák tengeri úton szállított ostromágyúit, részben pedig azzal, hogy a pasának ágyúkat küldtek a szárazföldre haditengerész kezelőszemélyzettel. Emellett folyamatos ágyútűzzel akadályozták, hogy a franciák a tengerparti úton utánpótlást szállítsanak katonáiknak Akkóhoz. Őfelsége brit haditengerészetének Tigre és Theseus hadihajói irtózatos sortüzeikkel mértek csapásokat az ellenségre. Napóleon ostromágyúk hiányában is makacsul folytatta az erőd elleni rohamokat, de gyalogságát már csak kisebb kaliberű ágyúkkal tudta támogatni. Meghiúsultak a falak aláaknázása irányuló francia kísérletek is.

Egy idő után azonban a szárazföldön mégis érkeztek ostromágyúk, amelyek kárt is tettek a védművekben, ezzel újabb rohamra sarkallva a támadókat. Ekkor viszont Rodosz szigetéről oszmán török erősítés érkezett, s így ezt a rohamot is visszaverték. Napólen végül – háromezer emberének feláldozása és hatvnegy nap után az ostrom feladására kényszerült. Visszaindult Egyiptomba, majd a Földközi-tengeren járőröző brit hadihajókat elkerülve, hazatért Franciaországba. Pályáján ezután jutott legnagyobb dicsőségre. Ám török történésze szerint az akkói csata mégis fordulópont volt Napóleon életében, amit ő maga is elismert.

Egy hagyomány szerint ugyanis egyszer állítólag azt mondta, hogy ha az oszmán Cezzar Ahmed pasa fel nem tartóztatja Akkónál, meghódította volna az egész Keletet…

Az írás elsőként a Türkinfo portálon jelent meg.

A Az újságíró archívumából: Miért nem lett Napóleonból török pasa? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nem indokolatlanul.

Az egyik ok, hogy a kapituláció valóban csak másnap, 1945. május 8-án 23 óra 01 perckor lépett életbe. Pontosabban: lépett volna. Nagy német katonai erők ugyanis egyszerűen nem vettek tudomást a fegyverletételről. Norvégiában 350 ezer német katona, aki addig harcot sem látott, május 8-án nap közben kapitulált; a (francia partokról látható) Csatorna-szigeteken állomásozó 20 ezer fős helyőrség május 9-én, a Helgoland-szigeti német alakulat pedig csak május 11-én adta meg magát.

Az utolsó európai harcok színhelye viszont Prága volt; a cseh főváros mindaddig sértetlenül vészelte át a háborút. Május 5-én azonban a cseh ellenállási mozgalom fölkelést robbantott ki. Patton amerikai tábornok akkorra már elérte ugyan Pilzent, a szovjet csapatok pedig még messze jártak Prágától. Eisenhower tábornok azonban – mivel Truman április 12-én, Roosevelt halálával hivatalba lépett friss elnökként közölte vele, hogy nem szívesen kockáztatja amerikai katonák életét politikai célokért –, nem engedte, hogy Patton meginduljon. A fölkelt csehek így súlyos veszteségeket szenvedtek, összesen nyolcezer ember esett el, de meghalhattak volna sokkal többen is.

Ma már ismert hadtörténeti tény, hogy egy Szlovákiából visszavonuló német páncélos hadosztály Prága felé tartott. Útját állta azonban a Vlaszov-hadsereg, a szovjet renegátok alakulata, amelyet annak idején arra verbuváltak, hogy a németek oldalán harcoljon. Vlaszov – így fogalmazta meg a Pentagon korabeli hadikrónikája – „valami ösztönös szláv szolidaritás parancsának engedelmeskedve” elállta a Prágába vezető utat. Ily módon a felkelő Prágát végső soron a cseh partizánokat támogató szovjetek mentették meg a németektől, – de árulók, nem pedig a Vörös Hadsereg. Malinovszkij 2. Ukrán Frontjának alakulatai csak május 12-én nyomultak be Prágába. (Vlaszovot elkésett vezeklése nem mentette meg, számos hívével együtt kivégezték).

Egyes német csapatok ellenállása csak az egyik (és nem is perdöntő) magyarázat a kapitulációs dátum körüli polémiára. Az igazán döntő érvet Sztálin vetette be: a kapitulációt a fasiszta agresszió fészkében, tehát Berlinben kell aláírni, ott, ahol szovjet katona tűzte ki az elfoglalt Reichstagra a szovjet zászlót! A legendás Zsukov marsall emlékirataiban félreérthetetlenül leírja: Sztálin a május 7-i (reimsi) okmányt szinte az utolsó pillanatig csupán a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintette, abból kiindulva – nem alaptalanul –, hogy a háború legsúlyosabb terheit a szovjet nép viselte. Végül úgy engedett, hogy Reims jogérvényes kapituláció, de Berlinben legyen az ünnepélyes és nyilvános megerősítés. 

Erre alapozva jelentette be első szabad német újságként az Aachener Nachrichten  1945. május 8-án: „Vége a háborúnak! Feltétel nélküli kapituláció.”

E sorok írója cikkének előkészítése közben bukkant rá Vagyim Arisztov orosz szerző 2005-ből származó írására az interneten arról, mit jelenthettek valójában az orosz nép számára a „háború legsúlyosabb terhei”.   

Egy drámai részlet:

„…A történészek szerint a háborúban elesettek pontos számát ma már lehetetlen meghatározni: túl sokáig volt ez az adat a szovjet vezetőség politikájának a «túsza». Sztálin, igyekezvén elleplezni a szörnyű valóságot, 7 millió áldozatról beszélt – azok számára azonban, akik gondolkodtak, már akkor is világos volt, hogy ez az adat erősen kozmetikázott volt. A sztálini személyi kultuszt leleplező Nyikita Hruscsov már 20 milliót emlegetett. A mai történészek azonban úgy tartják, hogy az elesettek száma legkevesebb 26–27 millióra rúg. De a „legkevesebb” nélkül is azt kapjuk, hogy Szovjet-Oroszország 9–10 millióval több embert veszített, mint Európa többi országa együttvéve – beleértve Németországot is – a háborúban. Bizonyos elemzések szerint az oroszok még ennél is több emberélettel fizettek a győzelemért: van, aki 32 milliót, más 42 milliót is emleget. De ha «csak» a 26–27 milliót vesszük, akkor is érvényes az ijesztő megállapítás: ilyen hatalmas veszteség nem ért még egyetlen országot, egyetlen népet sem. Valószínűleg csak Oroszországban léteznek özvegyfalvak. Így nevezik azokat a településeket, ahová a frontra behívott férfiak közül egyetlen egy sem tért vissza. Egyetlen egy sem!”                   

Így lett a náci birodalom feltétel nélküli fegyverletétele második – immár berlini – fordulójának színtere Karlshorst.

Emléktábla hirdeti a berlin-karlshorsti Zwieseler Straße 4. számú épület falán: „A fasiszta Németország itt írta alá a feltétel nélküli megadást 1945. május 8-án.” Aznap reggel érkezett Berlinbe Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes és magával vitte a kapitulációra vonatkozó orosz nyelvű okmányokat. Dél körül megjöttek a nyugati szövetségesek képviselői, valamint angol őrizetben Keitel vezértábornagy, Friedeburg tengernagy és Stumpf repülő-vezérezredes. Az ünnepélyes aláírást az épen maradt német katonai-műszaki tisztiiskola volt éttermében (amely valójában a Wehrmacht kémiskolájának tiszti kaszinójaként szolgált) készítették elő. A német küldöttséget, amely a fegyvernemek (szárazföldi erők, haditengerészet, légierő) parancsnokaiból állt, ezúttal Wilhelm Keitel vezette a Wehrmacht főparancsnokaként, és ő írta alá a német katonai trió tagjai közül az immár végleges kapitulációt – mégpedig a német tábornokok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő Zsukov marsall színe előtt, aki egyébként az okmányt Tedder angol légimarsallal együtt ellenjegyezte. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.”

A feltétel nélküli német kapituláció okmányának teljes szövege:

„1. Mi, alulírottak, a német véderő-főparancsnokság nevében ezennel kijelentjük, hogy az összes, ez idő szerint német parancsnokság alatt álló szárazföldi, tengeri és légierők feltétel nélkül kapitulálnak a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és egyidejűleg a Vörös Hadsereg főparancsnoksága előtt.

2. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul kiadja a parancsot az összes német katonai, haditengerészeti és légügyi hatóságoknak, valamint az összes, német ellenőrzés alatt álló fegyveres erőnek, hogy 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23 óra 01 perckor szüntessenek be minden aktív katonai műveletet, maradjanak az ebben az időpontban elfoglalt állásaikban, és teljesen fegyverezzék le magukat, átadva fegyvereiket és felszerelésüket a helyi szövetséges parancsnokoknak vagy a szövetséges főparancsnokságok által kijelölt tiszteknek. Egyetlen hajót, tengeri járművet vagy repülőgépet sem szabad elsüllyeszteni, illetőleg elpusztítani, sem azok törzsét, gépezetét vagy felszerelését, sem pedig különféle gépeit, fegyverzetét, készülékeit és általában semminemű, hadviselésre alkalmas technikai eszközeit megrongálni.

3. A német véderő-főparancsnokság haladéktalanul továbbítja az illetékes parancsnokokhoz a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága által kiadott további parancsokat és gondoskodik a végrehajtásukról.

4. Ez a katonai kapitulációs okmány nem érinti azt a lehetőséget, hogy olyan általános kapitulációs okmány jöjjön létre és lépjen ennek helyére, amelyet az Egyesült Nemzetek részéről vagy nevében előírnak Németország, valamint a német fegyveres erők egészére vonatkozóan.

5. Abban az esetben, ha a német véderő-főparancsnokság vagy az ellenőrzése alatt álló egyes fegyveres alakulatok nem járnának el a jelen kapitulációs okmány értelmében, a szövetséges expedíciós erők főparancsnoka és a Vörös Hadsereg főparancsnoksága meg fogják tenni az általuk célszerűnek tartott megtorló egyéb intézkedéseket.

6. A jelen okmány angol, orosz és német nyelven készült. Csak az angol és az orosz szöveg a hiteles.

Kelt Berlinben, 1945. május 8-ik napján.

A német véderő-főparancsnokság részéről:

Von Friedeburg               Keitel                    Stumpff

Jelen volt a szövetséges expedíciós haderők főparancsnoka részéről:

A. W. Tedder, légimarsall

a Vörös Hadsereg főparancsnoksága részéről:

G. Zsukov, a Szovjetunió marsallja

Az aláírásnál tanúként jelen volt:

J. de Lattre de Tassigny tábornok, az első francia hadsereg főparancsnoka

Carl Spaatz tábornok, az Egyesült Államok stratégiai légierőinek parancsnoka”.

Vagyis: jog szerint érvényes német nyelvű szöveg a kapitulációról nem létezik.  A dokumentum keltezése  pedig 1945. május 8-a. Viszont hiteles tény az is, hogy maga az aláírási procedúra csak éjfélkor kezdődött el, az utolsó aláírás már másnap, 0 óra 15 perckor került az okmányokra, a teljes aktus pedig május 9-én 0 óra 43 perckor fejeződött be.

És mert a Föld gömbölyű – Moszkvában az aláíráskor már május 9-ét jeleztek az órák, Londonban viszont még csak 8-át, Washingtonban pedig alig kezdődött el a délután…

Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy a saját archívumából származó, mindössze egyoldalas (feltehetően rendkívüli kiadásnak szánt) lapszámmal, a Szabad Győr című demokratikus napilap I. évfolyama 11. számának facsimiléjával is bizonyítsa a jeles szerző állítását a II. világháború európai befejezésének „vitájában”.  A Szabad Győr 1945. május 7-i, hétfői kiadása ezt írta:

A háború után a berlin-karlshorsti épület egy ideig a németországi szovjet katonai igazgatás székhelyeként szolgált, majd 1967-től közös, NDK–szovjet kezelésben, de nem titkoltan a moszkvai központi katonai múzeum részlegeként „A fasiszta Németország nagy honvédő háborúbeli feltétel nélküli kapitulációjának múzeuma” (Museum der bedingungslosen Kapitulation des faschistischen Deutschland im Großen Vaterländischen Krieg) bonyolult nevet viselte.

A német újraegyesítést követően, 1995 májusa óta a német–orosz múzeumnak (Deutsch-Russische Museum) ad otthont, amely feladatának a náci uralom végnapjainak bemutatását és egyben tudományos feldolgozását tekinti.

Az intézet három kutatója – Jürgen Danyel, Lars Karl és Jan-Holger Kirsch – ennek jegyében tanulmányozta az 1945-i kapitulációval kapcsolatos eseményeket, s arra vállalkozott, hogy elválasztja egymástól az akkor történtekről keletkezett legendákat és a valóságot.

Legfőbb eredményeiket öt pontban foglalták össze:

1. Legenda, hogy a kapituláció Reimsben csupán a nyugati szövetségesek előtti fegyverletétel lett volna, a berlin-karlshorsti fegyverletétel pedig a szovjet hadseregnek szólt. A valóság: mind a két aktuson részt vettek mind a négy szövetséges katonai hatalom képviselői.

2. Legenda, hogy Reimsben csak a kapituláció előkészítő jegyzőkönyvét írták volna alá. A valóság: május 7-én jogérvényes fegyverletételt írtak alá, a dokumentumok szövege egyértelmű, s azt a Szovjetunió illetékesei is ismerték, sőt, tartalmukról röplapokat szórtak a német csapatok állásaiba.

3. Legenda, hogy Reimsben eleve lezárult volna a kapituláció, s a berlin-karlshorsti „felvonásra” kizárólag azért került sor, mert Sztálin haragra gerjedt, és nem akarta elismerni a május 7-i aktus érvényességét, noha az ottani dokumentumokat Szuszloparov szovjet vezérőrnagy is aláírta, sőt, a tábornokot később Szibériába száműzte. A valóság: bár Sztálin valóban gyanakodva figyelte a nyugati szövetségesek és a Wehrmacht közötti tárgyalásokat, s a német delegáció megpróbálkozott azzal, hogy kizárólag a nyugati hatalmak előtt tegye le a fegyvert, a keleti fronton pedig ne, ezt Eisenhower tábornok rövid úton elutasította és – ahogyan abban a szövetségesek megegyeztek – teljes kapitulációt követelt. A szovjet tábornok pedig teljes felhatalmazással rendelkezett az aláírásra, s akár igaz is lehet, hogy őt nem ezért az aláírásért  büntették meg később. A legfontosabb pedig, hogy a reimsi dokumentumok aláírásuk pillanatában jogérvényesek, s egyben megerősítésre, ratifikálásra kész állapotban voltak.

4. Legenda, hogy a karlshorsti ceremónia kizárólagos célja Sztálin megbékítése lett volna. A valóság, hogy a «második aktus» a kapituláció már eldöntött nyilvános ratifikálásának egyik oka kétségkívül gesztus volt a rendkívül bizalmatlan szovjet szövetséges iránt. De létezett más ok is: Jodl személyében ugyanis csupán a tényleges parancskiadási joggal nem rendelkező német vezérkari főnök írt alá, ami a briteket nem elégítette ki. Churchillben az 1918-i fegyverszüneti aláírással kapcsolatos rossz emlékeket ébresztett az, hogy részben hasonló érveléssel Hinderburg utólag visszakozással próbálkozott. Ezért London ragaszkodott ahhoz, hogy csakis személyes parancskiadási joggal rendelkező katona írhatja alá a kapitulációt; Karl Dönitz tengernagy (flensburgi) kormányát pedig, amelyet Hitler nevezett ki öngyilkossága előtt, eleve egységesen kizárták, mint lehetséges tárgyalópartnert.   

5. Legenda, hogy Karlshorstban azért jutottak el csak éjfél után az aláírásokig, mert a szövetségesek vitáztak volna a pontos szövegen. A valóság: nem politikai, hanem technikai akadályok támadtak. Reimsben csak angol nyelvű dokumentumokat írtak alá, az orosz fordítás utóbb készült el és annak nem érkezett meg idejében a teljes szövege: néhány sor hiányzott. Órákba telt, mire pótolták, azt összehasonlították az angol eredetivel, és Keitel tábornagyot, katonatársaival ezt követően az asztalhoz parancsolhatták.

Azt a Keitelt kisérték be, akinek a személye – racionális magyarázatot ne kívánjon tőlem az olvasó, szubjektív lény az ember, az emóciói olykor spontán születnek – életem kitörölhetetlenül, feldolgozhatatlanul keserű, szomorú emlékei közé furakodott be. Így alakult.

A hivatalos titulusa szerint vezértábornagy (Generalfeldmarschall) Wilhelm Keitellel megszámlálhatatlan példányban találkoztam: képek sorozataként a karlshorsti épület különböző termeinek, szobáinak falán, marsallbottal a kezében vagy előtte az asztalon, kesztyűvel a bal kezén még akkor is, amikor a jobbal aláírta a kapitulációs okmányt. S minden képen olyan fensőbbséges gőggel, mintha győztes hadvezérként ő diktált, parancsolt volna még itt is. Utóbb az 1946-ban a nürnbergi per harmadrendű vádlottjaként ítélték halálra: fölakasztották.

Megismerkedésem a hitleri birodalom kapitulációjának színhelyével 1977 tavaszára esett. Ez néhány hónappal azután történt, hogy az MTI tudósítójaként öt évre abba a Berlinbe telepedtem, amelyből akkor kettő is létezett: az egyik, a keleti fele az NDK fővárosa (Hauptstadt der DDR) kiegészítő nevet viselte, a másik pedig Nyugat-Berlin. Nem kis mértékben annak folytatásaként, aminek egyik jelképes kezdete éppen az volt, ami 1945-ben Karlshorstban lezajlott. A Harmadik Birodalom végét jelképezte az is, hogy Németországot és fővárosát, Berlint négy övezetre osztották a győztes hatalmak.

Az illemszabályoknak megfelelően az NDK külügyminisztériumában jelentettem be hivatalos karlshorsti látogatási szándékomat, választ viszont a múzeumtól kaptam, „szívesen látjuk családjával együtt” záradékkal.

Német–szovjet közös csapat fogadott minket. Korrekt készséggel vezettek körbe az épületben, amely rideg kőházként ragadt meg az emlékezetemben, katonás merevséggel berendezett termekkel, szobákkal, beleértve azokat is, amelyeknek közvetlen szerepük volt a hitleri birodalom végnapján. (Azonnal nem szerettem! Itt bukkantak fel elmaradhatatlan relikviákként újra és újra Keitel fotói.)

A vendéglátás, annak sajátosan „dualista” jellegéből adódóan „össznémet” virsli és NDK-beli Radeberger sör társaságában szovjet „kormány közeli” pezsgővel és hamisítatlan népi orosz vodkával zárult.

A szovjet házigazdák oldottságának köszönhetően ott hallottam először arról, hogy a budai önkénteseken kívül is harcoltak magyar fegyveres alakulatok a Vörös Hadseregben illetve a szovjet hadsereg oldalán a második világháború idején. (Azóta a Zvezda tévécsatorna megerősítette, hogy az orosz hadi levéltárban őrzik az erre utaló magyar vonatkozású dokumentumokat) A fehér asztal mellett értesülhettem olyan „intimitásokról” is, hogy azon a bizonyos május 8-án más mellékhelyiségekbe jártak a szövetséges hatalmak képviselői, mint a német tábornokok, s hogy az utóbbiak ott sem maradtak egyetlen pillanatra őrizet nélkül. A társalgásból azonban igazában német tárlatvezetőnk ott és akkor közreadott álma ragadt meg bennem: azt szeretnék, hogy ebben a történelmi házban, ahol „a szörnyűséges harmadik birodalom” („schreckliches Drittes Reich-et” mondott) hivatalosan összeomlott, gyűljenek össze egyszer azoknak az államoknak a vezetői, amelyek 1945-ben Karlshorstban ilyen vagy amolyan minőségben jelen voltak.        

Ő akkor 1980-ra gondolt, a kapituláció 35. évfordulójára, az 1975-i helsinki csúcstalálkozó folytatásaként, a békés egymás mellett élés jegyében. Az álom mindmáig álom maradt.       

Most 2017-et írunk: újból egy mélyen megosztott, feszültségekkel, háborúkkal, már-már leírhatatlan szörnyűségektől sújtott Földön élünk. S ebben a legmodernebb korban a békés egymás mellett élés eszméje mintha csak egy túlhaladott kor politikatörténelmi emlék volna.

2020 – az európai béke 75. évfordulója – talán jobb év lesz a világ számára…

Az írás elsőként és először az Infovilág hasábjain jelent meg.

A Az újságíró archívumából: Legendák és valóság a náci birodalom kapitulációjáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ha valaki, Parragh László mélyen át tudja érezni a kisemberek által üzemeltetett kisvállalkozások problémáját. Ismeri a mindennapi gondjaikat, ami – ha máshonnan nem – abból is kiderül, hogy 2018-ban, amikor a feleségét havi hárommillió forintos fizetéssel a Monetáris Tanács tagjává választották, a HVG kérdésére azt válaszolta, hogy a hárommillió forint az ő háztartásukban csak konyhapénz, náluk nem a felesége, hanem ő a családfenntartó.

Mindez persze nincs összefüggésben azzal, hogy Parragh augusztus végén az országos szakmai tanévnyitón arról beszélt, hogy nehezen viselné, ha a kilencéves fiát egy meleg tornatanár segítené fel a létrára. Parragh feltehetőleg a gyermekvédelmi törvénynek nevezett, valójában homofób törvénytől kuszálódhatott össze annyira, hogy összekevert két fogalmat: a homoszexualitást és a pedofiliát. Utóbbi nem a tornatanárokra jellemző, nem az esetlegesen meleg tornatanárok szokták molesztálni a rájuk bízott gyerekeket. Parragh amúgy egy olyan szakmai kamara élén áll, mely kamara tagjának lenni az érintett vállalkozások számára nem ingyenes, viszont kötelező. Ezért az évi ötezer forintért – amelyet szintén javasolhatott volna elengedésre a kamara elnöke – a vállalkozások zöme gyakorlatilag semmit sem kap. Tisztességesebb volna az ingyenes kamarai tagság, vagyis, ha az amúgy sem könnyű helyzetben lévő vállalkozásokat nem köteleznék arra, hogy eltartsák Parraghot és kamaráját. Lehetne persze tagsági díjat szedni, de csak abban az esetben, ha a tagság önkéntes, és a vállalkozók azért lépnek be a kamarába, mert a Parragh által vezetett szervezet kecsegtető programokat és anyagi előnyökkel is járó projekteket biztosít a számukra. Vagyis: úgy lenne korrekt, ha Parragh nem Orbán Viktor mögé bújva, erőből hajtaná be a kamarai tagdíjat, hanem versenyhelyzetben is megméretné magát. Ha jó, vonzó programokat ajánlana a vállalkozások számára, azok bizonyára nem sajnálnák a pénzt arra, hogy eltartsák a Parragh által elnökölt kamarát.

Visszatérve az iparűzési adóra, Parragh azzal indokolja kedvenc ötletének újbóli hasznosulását, hogy szerinte az iparűzési adó „felére csökkentése jövőre is segítené a vállalkozásokat, hiszen többet költhetnének fejlesztésre, ráadásul az önkormányzatok sem utasították el egyhangúan. Ha újra terítékre kerül a kérdés, akkor iparkamarai elnökként nem is tehetnék másként, minthogy támogatom az erre vonatkozó javaslatot.” 

Lefordítjuk ezt a mondatot magyarra: ha Parragh újból elővezeti (terítékre keríti) a kérdést, akkor Parragh támogatni fogja az általa javasolt elképzelés megvalósítását.

„A jelenlegi iparűzési adórendszer nem igazságos. Van egy ipari centrum, amely egymaga fölözi le az ott megtelepedett gyárból származó nyereséget, miközben az ott dolgozók nem csupán ott élnek, hanem a közeli településeken is, de azok mégsem kapnak semmit.” – mondta Parragh a Népszavának. Az érvelés mögött nehéz nem észrevenni a politikai szándékot. Elsősorban azt, hogy az ellenzék (ellenség?) kezébe került Budapesten akar ütni a kormány lelkes híveként Parragh, de kijut a jóból a többnyire szintén az ellenzék irányítása alatt álló nagyvárosoknak is. Ezek működését kell a lehetőség szerint mind jobban gátolni, működésüket ellehetetleníteni, hogy az ott lakók a következő önkormányzati választáson jobban meggondolják, hogy kire szavaznak.

Mindez nem feltételezés, hanem a magyar valóság. A Világgazdaság írta meg, hogy a 25 ezer fő alatti települések számlájára hamarosan megérkezik az iparűzési adó megfelezése miatti, összesen 50 000 milliós kompenzáció második részlete. A huszonötezer főnél nagyobb települések közül 32-nek összesen 23 000 millió forint támogatást ad a kormány, míg a nagyvárosok esetében egyéni döntések születtek. Ez utóbbi a Népszava korábbi beszámolója szerint azt jelenti, hogy „a fideszes vezetésű települések pénzükhöz jutottak, az ellenzékiek többsége – beleértve Budapestet – hoppon maradt.”

Ez Parragh László újrafutózott mesterterve, amelyet, ha terítékre kerül, Parragh László támogatni fog.

A Parragh támogatni fogja Parragh újrafutózott ötletét bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mert Isztambulban már 1945. december 4-én súlyos szovjetellenes, antikommunista zavargások robbantak ki, amelyek a tétlen rendőrség szeme láttára erőszakba, tettlegességbe torkolltak. Ellenben az akkor már kormányzati felelősséget nem viselő, bár a nácizmus feletti győzelem kivívásában szerzett érdemeiért általános tekintélynek örvendő volt brit kormányfő csak három hónappal később, 1946. március 5-én tartotta meg szenvedélyes fultoni szónoklatát, amelyet az egyesült államokbeli kisvárosban „egyszerű” parlamenti képviselőként egyfajta riadónak szánt Moszkva szerinte már akkor egyértelműen kimutatható terjeszkedő politikája miatt.

Sokan ebből vélték kihallani az „első hidegháborús kürtjelet”. S ezért hajlottak arra, hogy Fultonból származtassák azt a lassan az egész világot elborító politikai hideghullámot, amely fagyos leheletével hosszú évekre mélypontra hűtötte le a kelet-nyugati kapcsolatok légkörét.

De az említett korábbi gyászos napon a Boszporusz-parti világvárosban már durva erőszakot is alkalmaztak. Feltüzelt egyetemi diákok megtámadták a Tan (Pirkadat) című baloldali napilap épületét, bezúzták ablakait, majd behatolva törtek-zúztak, csákánnyal és kőtörő kalapáccsal szétverték a nyomdagépeket, s felaprították a szerkesztőségi helyiségek bútorzatát, berendezését. Mindez nem egészen egy évvel azután történt, hogy a Török Köztársaság kormánya feladta a London és Moszkva által egyaránt régtől fogva nehezményezett és egyre kínosabb diplomáciai egyensúlyozással megőrzött háború alatti „fegyveres semlegességét”, s szinte az utolsó pillanatban a már biztos győztesek koalíciójához csatlakozva március elsején hadat üzent Németországnak és Japánnak. E koalíció minden tagjának az ügyét azonban a török újságok közül mindvégig szinte egyedül a barbár rombolást elszenvedő Tan karolta fel következetesen, s kiállt a legnagyobb véráldozatot hozó Szovjetunióval való baráti kapcsolatokért is. Ám Sztálin akkoriban már a régi barátsági szerződés felújítását az ország keleti határai mentén támasztott területi igényének, a tengerszorosokra vonatkozóan pedig „közös” ellenőrzésük iránti követelésének a teljesítésétől tette függővé.

De a tüntető tömeg haragja miért zúdult főként a Cağaloğlu negyedbeli Tan, majd kisebb mértékben Beyoğluban a vele némileg egy tőről metszettnek tartott és ezért szintén megtámadott Yeni Dünya (Újvilág) és a külföldi olvasóknak szánt La Turquie Kemaliste című újságok központjaira? A „fő ellenség” kétségtelenül a Tan, közelebbről pedig a tulajdonos és főszerkesztő házaspár, Zekeriya Sertel és Sabiha Sertel volt. Az egyetemisták az ő nevüket kiabálták, amikor feldúlták és kifosztották a szerkesztőségüket. Több ezren őrjöngve skandálták, hogy „Le a kommunistákkal!”, „Le Sertelékkel!”, „Se fasizmust!”, „Se kommunizmust!” „Éljen Inönü (köztársasági elnök)!”.           

Aki azonban még előző nap reggel Isztambulban az utcán megvásárolta a kormánypárti Tanin (Visszhang) című napilapot, már megsejthette, hogy valami készül. A címoldalon olvashatta ugyanis a befolyásos, de hosszú pályafutása során politikai beállítottságát többször változtató Hüseyin Cahit Yalçın publicista vezércikkét, amelynek harsány címe így szólt: „Keljetek fel, ó, hazafiak, honfitársaink!!!” A szerző ebben azzal vádolta az országban második legnagyobb példányszámú Tan szerkesztőit, hogy „a demokrácia és a szabadságeszmék hirdetésének örve alatt a kommunizmus ideológiáját terjesztik”. Ezért fel kell tartóztatni őket – követelte a vezércikkíró, felszólítva egyben a török népet, hogy „a haza épségének megóvása végett lépjen a harc mezejére”. A nyílt uszítás hatott, s a felizzított gyűlöletnek ebben a légkörében a két híres török értelmiségi a legrosszabbtól tarthatott. A történtekre később visszatekintve úgy emlékeztek, hogy puszta életüket csupán elrejtőzésükkel menthették meg. Biztosra vették azt is, hogy a támadás előkészítését szolgáló újságcikk a kormány megrendelésére, sőt egyenes utasítására készült…

De hát kik voltak ők, Sabiha asszony és férje, Zekeriya? Válaszként idézzünk abból az írásból, amelyet a napokban a BBC Türkçe, az angol rádió török adása ismertetett munkatársa, Aylin Yazan török újságírónő tollából Sabiha születésének 125. és a fent leírt tragikus isztambuli események 75. évfordulója alkalmából: „Ő volt a Török Köztársaság idején az első asszony, aki az újságírást választotta hivatásának. A férjével, Zekeriya Sertellel közösen szerkesztett és kiadott napilapokban és folyóiratokban bátran küzdött az új köztársaság demokratikus reformjainak megvalósításáért, a sajtószabadságért, a nők jogaiért, az osztályöntudat kialakításáért, valamint a társadalom minden rétegének tudatformálásáért.”

 Sabiha 1895-ben hatgyermekes családban született az Oszmán Birodalom addigra Konstantinápollyal már-már egyenrangú kulturális központjában, a soknemzetiségű Szalonikiben. Az ősi történelmi, egyben a századvég, illetve a századforduló pezsgő és izgalmas kozmopolita városa a birodalom legnyugatibb kapujának számított, amelyen át szinte akadálytalanul áramlottak be a kor új eszméi, közöttük a forradalmiak is. Innen indult ki az ifjútörök mozgalom, itt látta meg a napvilágot s töltötte ifjúsága fontos éveit Atatürk. Előkelő pasa fiaként itt született a törökség legnagyobb modern költője, Nâzım Hikmet és több költőtársa is. Sabiha családját dönmék alkották, vagyis az 1492-ben Spanyolországból és Portugáliából elűzött szefárd zsidóknak azok a leszármazottai, akik áttértek az őket befogadó török muzulmánok hitére. A dönmék szorgalmukkal általános elismerést és tekintélyt vívtak ki, nagy jelentőséget tulajdonítottak az oktatásnak, a leányok képzésének is, s kiváló iskolarendszert építettek ki. A kis Mustafa Kemal is dönme tanító iskolai osztályába járt.

Sabiha oszmán–török és francia gimnáziumot végzett, s már 13 éves korában újságcikkeket kezdett írni. Ezekből titokban beküldött néhányat egy szaloniki lapnak. Tehetségét nyomban felismerték a szerkesztőségben, ahol történetesen későbbi férje, Zekeriya is dolgozott. Miután a balkáni háború következményeképpen a birodalomtól elszakított Szalonikiből az oszmán lakosság 1912–1913-ban Isztambulba menekült, új lakóhelyükön Zekeriya házassági ajánlatot tett az írásaiból megismert szíve választottjának. Egybekelésüket azonban élesen ellenezte Sabiha szűkebb és szélesebb környezete, mert a hagyományaiknak megfelelően a dönmék általában nem léptek ki közösségükből, s csak maguk között házasodtak.

Sabiha egyik bátyja mégis védelmébe vette húgát, s a tervezett frigyet támogatva kijelentette: „Új társadalom van születőben és új nemzedék felnövekvőben. Le kell rombolnunk a régi tabukat.” Ez a fivér tagja volt az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának (İttihad ve Terakki Cemiyeti). Erre való tekintettek aztán az ifjútörökök „szabadelvűségük, nagylelkűségük és világi beállítottságuk bizonyítékaként” reklámozták és pártfogolták a fiatalok esküvőjét, amelyet saját költségükön rendeztek meg Suphi pasa előkelő isztambuli udvarházában. Tanúként meg is jelent két fontos ittihadista személyiség. Az egyik Talat pasa volt, egykor szaloniki postafőnök, később nagyvezír, végül az örményüldözés részese, akivel a birodalom világháborús összeomlása és a kormány szökése után örmény bosszúállók végeztek Berlinben. A másik az eredetileg orvos Tevfik Rüştü Aras, aki hosszú évekig, egészen Atatürk haláláig külügyminiszterként szolgált.

Az ifjú házasok első közös vállalkozása a Büyük Mecmua, a Nagy Képes Újság megalapítása volt, amely időben egybeesett a háború utáni fegyverszünetet követő antantmegszállás kezdetével. Házuk egy időre hazafiak titkos szervezkedésének központja lett. Feljelentés nyomán azonban Zekeriyát angolok letartóztatták, elvitték, s egy hétig börtönben tartották.

Újságjuk még az akkori oszmán világban arab betűs írással és cirkalmas, arabeszkes illusztrációkkal jelent meg, de tartalmát tekintve már magán viselte elszánt újítók keze nyomát. Többek között olyan szerzőket foglalkoztattak, mint Halide Edip írónő, szultáni udvarban szolgáló muzulmán előkelőség sarja, aki a háborús vereség után a külföldi hódítókkal szembeni kezdeti ellenállás legendás alakjaként, majd az anatóliai nép szenvedéseinek és a köztársasági korszak első éveinek krónikásaként vált ismertté. A Kék mecset előterében kétszázezres tömeg előtt gyászruhában buzdította harcra hallgatóságát a nyugat-anatóliai partokat elözönlő görög haderő ellen. Feltűnést keltve, fátyol nélkül szónokolt, egyikeként a női egyenjogúság élharcosainak is. Amikor első férje újabb asszonyt akart hozni a házba, azonnal elvált, s egyedül kezdte nevelni gyermekeit. Benne lelki rokonra lelt Sabiha, akit történészek szintén az első török feministák közé sorolnak. Családi hagyomány szerint utóbbi már nyolcéves korában kijelentette, hogy soha nem lesz leendő férje megalázkodó szolgálója, csak egyenlő társa, akit maga fog megválasztani…        

Sabiha és Zekeriya a török újságírásban új és friss szemléletet honosítottak meg, amelyet később is következetesen érvényesítettek: hogy minél több embert érjenek el alig iskolázottak vagy akár írástudatlanok közül is, számos képpel, illusztrációval színesítették, gazdagították főként az országukban oly érzékeny nőkérdést vizsgáló írásaikat. Ebben úttörő szerepet töltöttek be. Például álnéven külön hölgyrovatot vezettek, amelyben a család, a házasság, sőt a nemi élet kérdéseiről is felvilágosító cikkeket közöltek.

Életükben fordulópont következett be, amikor Halide asszony kapcsolatai révén 1919-ben egyesült államokbeli ösztöndíjhoz jutottak. Lehetőségük nyílt arra, hogy továbbképezzék magukat. Kétéves leányukkal, Sevimmel érkeztek, s három évvel később New Yorkban látta meg a napvilágot második kislányuk, Yıldız. Sabiha a Columbia Egyetemen szociális munka – szociológia szakon szerzett diplomát. Marxista műveket tanulmányozott, közöttük Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete, valamint Bebel A nő és a szocializmus című munkáját. Ezeket később le is fordította. Közben sokat utazott az országban, ott élő török és kurd gyári munkások között szakszervezeti tevékenységet fejtett ki, s pénzt gyűjtött az otthon mind szélesebb körben kibontakozó nemzeti felszabadító háború támogatására és a hadiárvák javára. Zekeriya eközben, aki korábban már a párizsi Sorbonne-ra is járt, az egyetemen publicisztikát hallgatott.

„Sabiha hazája demokratikus átalakításáért küzdött, de hinni kezdett a kommunizmusban is, amelyet az egyesült államokbeli Columbia Egyetemen ismert meg. Családunkban a legnagyobb titok volt, hogy nagyanyám kommunista – mondta a BBC Türkçe tudósítójának Amerikában élő unokája, Tia O’Brien ismert San Franciscó-i újságíró. Ezért anyám, ha Sabiha nagymamáról volt szó, mindig csak szilárd jellemét méltatta, politikai elkötelezettségéről hallgatott. Egyik nagynénémről viszont tudtam, hogy az egész családra nézve kockázatos módon tagja volt a betiltott Török Kommunista Pártnak.”

A Sertel család 1923-ban Amerikából hazatelepedett, hogy részt vállaljon az új és demokratikus török világ építésében. Erre kedvező lehetőséget látott otthon, a függetlenségi háború győzelmes megvívása utáni helyzetben. Ankarában, a köztársaság még nagyon szegényes, de biztonságos központi fekvésű fővárosában Sabihának beosztást kínáltak a gyermekvédelmi társulatnál. Minthogy ez megfelelt amerikai egyetemi végzettségének és érdeklődésének, új állásában rögtön munkához is látott: javasolta országos felmérés elkészítését a gyermekek helyzetéről, egészségi állapotáról, iskolázottságáról, valamint a gyermekmunka elterjedtségéről.

Elképesztő elmaradottsággal és nyomorral találkozott, sokan koldultak, gyermekek, nők rongyokban jártak. Amikor egyszer az utcán babakocsit tolt, egy szegény asszony megállította, érdeklődött, nem rokona-e a szultánnak. Mert ő még ilyet nem látott, s akinek ilyen gyermekkocsija van, az csak a legelőkelőbb körökből származhat. Sabiha előterjesztését azonban nem fogadták el. Ezért nem volt maradása. Közben Zekeriyát már kinevezték a kormány sajtó- és tájékoztatási irodájának vezetőjévé. Azonban ő sem maradt meg sokáig új helyén. A hivatalosnak számító Hakimiyet-i Milliye (Népfelség) című lap irányvonala körül ugyanis nézeteltérései támadtak magával Mustafa Kemallal. Ezért lemondott tisztéről, s távozott állami alkalmaztatásából. Kijelentette, hogy cenzúrának nem tudja alávetni magát.

A házaspár 1924-ben visszatért Isztambulba. Egyben visszatértek az önálló lapalapítás fáradságos, vesződséges munkájához és mindenekelőtt az elkötelezett, s ezért már egyáltalán nem kockázatmentes vagy veszélytelen újságíráshoz is. A hatalmas áldozatok árán megteremtett Török Köztársaság vezetésének ugyanis akkoriban a fő gondja az új török nemzettudat kialakítása, vagyis a nemzetépítés volt, valamint az írás-, név-, naptár-, jog-, öltözék- és kalapreform lázas ütemű forradalmi végrehajtása, ami a nyomasztó vallási megkötöttségek és hagyományok alól való kiszabadulást is volt hivatott szolgálni. Részben vallási okokból sérelmezett reformok ellenzésének talaján robbant ki az 1925-ös nagy kurd felkelés is nemzedékekre kiható súlyos következményekkel. Gazi Mustafa Kemal pasa köztársasági elnök eleinte kész volt eszmecserére és vitára újságírókkal. Több emlékezetes alkalommal fogadta is a hagyományos török sajtóközpont, Isztambul szerkesztőségeinek küldötteit. Ellenzékieket is. A fiatal kommunista Nâzım Hikmethez is volt egy-két jó szava, tanácsa. Meghallgatta vendégeit, de félreérthetetlenül kinyilvánította elvárásait, vagyis azt, hogy a sajtó legyen pártos, védelmezze a köztársaságot. Ezt aztán különböző módon értelmezték. A kormány részéről a belső és a külső helyzettől függően váltakozva hol kemény szigort, hol engedékenyebb magatartást lehetett tapasztalni.

Sertelék ilyen körülmények között fogtak hozzá bátran és sorozatban új hetilapok kiadásához, szerkesztéséhez. De aztán nemritkán a még demokráciában reménykedő más baloldali társaikhoz hasonlóan el kellett szenvedniük cenzúrát, bírósági tárgyalást és ítéletet, néha még száműzetést, esetleg börtönt is.

Első újabb jelentős önálló kísérletük a Resimli Ay (Havi Képes Magazin) kiadása volt. Beköszöntőjükben céljukként „valódi demokrácia meghonosítását” és társadalmi-szociális problémák elemzését hirdették meg. Véleményrovatukba maguk írtak. Lapjukat egyaránt megnyitották tekintélyes ismert irodalmárok és a fiatalabb nemzedék tehetségei előtt. Így fontos írásokat közöltek Yakup Kadri tollából, de náluk kapott később először folyamatos publikálási lehetőséget a Moszkvából hazaérkező kommunista Nâzım Hikmet is, aki művészként és elvbarátként egész életre szóló hatást gyakorolt a Sertel házaspárra. Szintén gyakori szerző volt a baloldali szocialista Sabahattin Ali, a kiváló költő, műfordító, író.         

A köztársaság hatósági szigora már 1925-ben erélyesen megmutatkozott a lap szerkesztőivel szemben: a híres író, utazó és etnográfus, Cevat Şakir egyik közölt cikke miatt, amely a kegyetlenül levert kurd felkeléssel kapcsolatban jelent meg, a bíróság mind a szerzőt, mind a kiadó Zekeriyát elítélte. Előbbit az ország délnyugati csücskében fekvő égei-tengeri Bodrumba száműzték, utóbbit a fekete-tengeri Sinopba, ahol a várbörtönbe be is zárták. Sabiha sem kerülte el a bíróságot. Mustafa Kemal pasa megsértésével vádolták egy angolból fordított cikk miatt, amelyet amerikai szaklapból vett át Egy vezér lélektana címmel.

A már idézett amerikai újságírónő unoka,Tia O’Brien véleménye szerint Sertelék eltökélt szándéka volt, hogy segítsék a kemalista reformok megvalósítását, más szóval azt, hogy a kemalisták megtarthassák adott szavukat, az új Törökországnak tett ígéreteiket. S ezt a folyamatot nyomon is követték, ellenőrizték. Életüket kitöltötte, hogy mindent megtettek e cél eléréséért, beleértve a tapasztalt hibák következetes feltárást is. Ez a fajta érzékeny és a lényegre irányuló újságírás, amely magában foglalta az ellenfeleikkel megvívott kemény vitákat is, roppant népszerűvé tette őket. Megbecsülték és támogatták az új köztársaság értékeit, ám úgy vélték, hogy a vezetés még adós maradt több ígéretének megtartásával. Talán rájuk illene a lojális ellenzék megjelölés: természetesen tisztában voltak azzal, hogy a láthatáron nem sejlettek fel szocialista vagy kommunista rendszer körvonalai, de a munkásság jogainak biztosítását és a földreformot egy új demokratikus köztársaság elérhető céljai közé sorolták. És ezért küzdöttek is.

„Ám – hangsúlyozta az amerikai újságírónő – akkoriban már ez is veszélyes vállalkozás volt. Ezért szerintem – mondta – Serteléket joggal lehet a törökországi ellenzéki újságírás előfutárainak, őseinek nevezni. Mert küzdelmes életükből a mai elnyomó rendszerekben élő és szenvedő újságírók sokat tanulhatnak, nagyon sok tanulságot leszűrhetnek.” Ami pedig Atatürkre vonatkozó véleményüket illeti, mindig tárgyilagosan írtak róla, és Sabiha egyes reformok teljesülésének elmaradásáért inkább a környezetét, mint őt magát hibáztatta. Atatürkkel lehetett higgadtan beszélgetni a társadalom törésvonalairól és megosztottságáról. Ő ezeken akkor úrrá tudott lenni, és sikerre is vitte a függetlenségi háborút. Ám ezek később ismét érzékelhetővé váltak, s ilyen törésvonalak ma is megosztják Törökországot. Atatürk végül eldöntötte, hogy a reformok bevégzésének erős egyszemélyi vezetés a feltétele. „Szerintem – jelentette ki Tia O’Brien asszony – ezzel modellt teremtett, s Törökország ma sem tud ezen sokkalta túllépni.”

A Sertel házaspár a harmincas évek közepétől tulajdonosként és kiadóként átvette az olvasó számára már ismert Tan (Pirkadat) című napilapot, amely nemcsak előkelő hazai rangot vívott ki magának Törökország második legolvasottabb újságjaként, hanem amelyre fokozatosan már egyre nagyobb nemzetközi érdeklődés is irányult. Ezt azzal érdemelte ki az Európa sorsáért aggódó közvélemény részéről, hogy minden más török sajtóterméknél korábban figyelt fel a hatalomra jutott Hitlerben megtestesült és a békére nézve mindinkább halálos fenyegetésre, majd a Harmadik Birodalom ellenállás nélküli gyors terjeszkedésétől felbátorodott szélsőjobboldali mozgalmak és berlini „tanulmányútjaikról” hazatért török nácitanítványok mozgolódására. Sabiha 1937-ben interjút készített Yvon Delbos francia külügyminiszterrel. Arra a kérdésére, hogy mi a véleménye a német vezérről és a háborús veszélyről, nagy nyugalommal azt válaszolta, hogy a háború elkerülhető, ha engedményeket tesznek Németországnak. „Amikor a német hadak aztán lerohanták Franciaországot, nem tudtam kiverni a fejemből ezt a minisztert – emlékezett vissza a válaszára a török újságírónő. Homokba dugta a fejét, mint a struccmadarak, de a lába kint maradt. Egy napon aztán a fasiszta katonák ezt a struccot lábánál fogva kirángatták és megkopasztották”.

A háború közeledtével Zekeriya és Sabiha írásaikban óvtak attól, hogy Ankara szövetségre lépjen Berlinnel. Nácibarát ellenfeleik emiatt is gyűlölettel támadták őket, gúnyrajzokat közöltek róluk, Sabihát egy karikatúra címében egyenesen „bolsevik cédának” nevezték. Az antifasiszta koalíció melletti következetes kiállásáért a háború alatt a Tan kiváltképp nagy tekintélyt élvezett. És nemcsak a szövetségesek körében. A másik oldal diplomatái is szorgalmasan szemlézték számukra is mindig hasznos információkat tartalmazó cikkeit. Közéjük tartozott Vörnle János magyar királyi követ is, akinek szilárd németbarátsága és von Papen birodalmi nagykövettel majdhogynem napi szinten fenntartott szoros kapcsolata köztudott volt a magyar miniszterelnökségen, s aki a háború után Brazíliába szökött. Ő a Tant „a szovjet nagykövetséghez legközelebb álló lapként” írta le, amelynek főszerkesztője a „kommunista érzelmeiről ismert Zekeriya Sertel”. Ezzel az újsággal – írta jelentésében – „felesleges tartani bármiféle összeköttetést”. A tapasztalt és precízen dolgozó követ azonban természetesen teljes terjedelmében lefordíttatta a lap 1943. július 1-jén közölt cikkét, amely többek között a magyarországi helyzetet és Kállay Miklós miniszterelnök beszédét elemezte.

Sabihát a tengelyhatalmak és a szövetségesek között veszélyesen egyensúlyozó török kormány többször rövidebb-hosszabb időre eltiltotta munkájától, a cikkírástól. Egyszer 1941-ben, amiért utalt arra, hogy vállalt semlegessége ellenére Törökország több vonatkozásban mégis együttműködik Németországgal. Aztán tiltást kellett elszenvednie 1942-ben, a legnagyobb német hadszíntéri sikerek évében is, mert a hatóságok nehezményezték, hogy leleplezte török szélsőjobboldali nacionalisták tevékenységét. Amikor nem írhatott, akkor újra Lenint, Kautskyt és Bebelt fordított.

Miután fentebb már részletezett módon a szerkesztősége ellen „fentről” megrendelt, majd a felbőszített tömeg által végrehajtott támadással, nyomdagépeinek megsemmisítésével a Tant 1945. december 4-én elérte hidegháborús végzete, a Török Köztársaság egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb napilapja megszűnt létezni. Többé már nem kerülhettek utcára példányai. Ez a gyászos és szégyenletes esemény aztán eleinte úgy vonult be a török történelemírás lapjaira, mint a „Tannal kapcsolatos incidens”.

Noha ez az úgynevezett incidens az Isztambulban kihirdetett rendkívüli állapot körülményei közepette ment végbe, a hatóságok senkit nem emeltek ki, vontak felelősségre vagy állítottak bíróság elé a csak törni-zúzni, őrjöngeni tudó, fosztogató csőcselék soraiból. Ellenben – az országra nézve igen előnytelen nemzetközi visszhangot keltve – letartóztatták, majd a nagy Ahmed szultánról elnevezett börtönbe vetették az erőszakot elszenvedő felet, a csak kivételes szerencsével életben maradt Sertel házaspárt. Ehhez viszont kétségtelenül már jó előre „jogi alapot” teremtettek. Vészesen a fejük felett függött ugyanis vádak egész sora, amelyet az ügyészég korábbi cikkeik miatt emelt ellenük azon a címen, hogy „megrágalmazták a török nagy nemzetgyűlés és a Török Köztársaság kormánya tagjait, szellemi vezetőit”. 1946-ban perbe fogták őket, két olyan újságírót, Zekeriyát és Sabihát, akik hajlíthatatlanul és hangosan követeltek demokráciát és szabad sajtót, de addigra már török többpártrendszert is. A jogszolgáltatás megcsúfolásaként az eljárás során őket tették felelőssé a „Tannal kapcsolatos incidensért” is… A perben védelmüket maguk látták el.

Feltételezhetően a vádak teljes képtelenségét érezve a bíróság végül felmentette, majd három hónap után szabadlábra helyeztette őket. Hazamehettek, de már feketelistán voltak és rendőrségi megfigyelés alatt álltak. Nem dolgozhattak. Miközben Törökországban teljes erővel folyt a baloldal elleni boszorkányüldözés, kezdtek kesztyűs kézzel bánni korábban még üldözött szélsőjobboldali szószólókkal, pántörök nacionalistákkal és fasisztákkal. Például a második világháború végén még bírósági ítélettel sújtották Nihal Atsızt, 1934-től a török fasiszták vezérét, uszító propagandatermékek kiadóját. A negyvenes évek végén azonban rehabilitálták több hasonló szellemiségű társával együtt. Az ő egyik embere csalta tőrbe és gyilkolta meg menekülés közben a bolgár határon legkövetkezetesebb ellenfelüket, Sertelék egykori kollégáját, Sabahattin Ali híres szocialista írót. Hosszú börtönbüntetése és amnesztiával történt szabadulása után akkoriban menekült el az országból és jutott ki a Szovjetunióba a kommunista Nâzım Hikmet is, miután a török hatóságok alattomos szándékkal súlyos betegen be akarták soroztatni és nehéz katonai szolgálatra az ország legkeletibb részébe küldeni.

A Sertel házaspár úgy ítélte meg, hogy az ő életük sincs biztonságban. Távozni kényszerültek hazájukból. Az Egyesült Államok nem fogadta be őket, a vasfüggöny mögötti emigráció nehéz évei következtek, hidegháborús viszonyok közepette. Külföldi életük egymás utáni állomása Párizs, Budapest, Lipcse, Moszkva és Baku. volt. A magyar fővárosban és az NDK városában Törökországba irányuló rádióadások szerkesztésében vettek részt. A törvényen kívül helyezett Török Kommunista Párt internacionalista irányvonalának szellemében sugároztak híreket a török hallgatóságnak, amit természetesen akkor titok övezett. Budapesten a Magyar Rádió török adásánál dolgoztak, s a törökül Bizim Radyo, vagyis a Mi Rádiónk név alatt működve tájékoztatták anyanyelvükön az otthoniakat. Munkájukban segítségükre volt a Magyarországra gyakran ellátogató költő, Nâzım Hikmet is.

Sabihával 1952 és 1956 között a rádiónál együtt dolgozott a ma is közöttünk élő Gün Benderli asszony, ismert író, újságíró és műfordító, aki legutóbb A szív emlékezni és mesélni vágyik című könyvében elevenítette fel egykori kolléganőjének kedves alakját, közös éveik emlékét. A törökül eredetileg 2012-ben kiadott mű Tasnádi Edit fordításában tavaly jelent meg magyarul.

Sertelék végül a hatvanas évek elején az azerbajdzsáni Bakuban telepedtek le. Érzékenyen érintette őket, hogy útlevelüket le kellett adniuk. Emiatt nagyon szerencsétlennek érezték magukat. Sabiha 1968-ban halt meg, Bakuban van eltemetve. Még be tudta fejezni életrajzi írását, amelynek címe Roman gibi, azaz Regénybe illő. A kéziratot szennyes fehérneművel teletömött utazótáskában elrejtve csempészték be Törökországba. Először 2015-ben jelenhetett meg szabályos török kiadásban. Angolul 2019-ben a közel-keleti kérdéskörökre szakosodott tekintélyes New York-i és londoni I.B. Tauris kiadóház gondozásában látott napvilágot.

Sabiha soha nem láthatta viszont szeretett török hazáját. Ilyen irányú kéréseit rendre visszautasították. Halála után viszont majd egy évtizeddel megújították férje útlevelét. Zekeriya így 1977-ben hazatérhetett Isztambulba, ahol érkezését nagy érdeklődés kísérte. A Cumhuriyet és a Vatan (Haza) cikket kért tőle. A francia fővárosban élő Yıldız leányát rendszeresen meglátogatta, s egy ilyen útja alkalmával halt meg 1980-ban.

Miért tartották távol Sabihát és Zekeriyát oly hosszú ideig Törökországtól? Az amerikai unoka, Tia O’Brien válasza szerint azért, mert az egymást követő török kormányok közül egyik sem óhajtotta magáénak mondhatni azt a „kétes dicsőséget”, hogy elsőként engedett volna vissza ilyen „eretnek, deviáns és veszélyes kommunista” személyeket. Akik közül egyikük ráadásul dönme is volt. Vagyis aki elmaradott rétegek régi babonás gyanúja szerint noha már muzulmán hitű, titokban gyakorolja rég elhagyott zsidó vallását.

Ám az idők lassan változnak, s fokozatosan mind nagyobb érdeklődés nyilvánult meg a Sertel házaspár, elsősorban Sabiha tevékenysége iránt. Sabiha emlékét napjainkban több helyütt már méltóképpen ápolják. Az egykor elátkozott, kitagadott kommunistában korának megalkuvást nem ismerő, bátor harcosát merik tisztelni. Két Sertel leány alapítványt hozott létre, amely kitüntet olyan újságírókat, akik hatáskörükben eredményesen védelmezik a demokráciát. Ám ez a pozitív folyamat azonközben megy végbe, hogy Sabiha „hivatalos” megítélésében még várat magára a lényegi, döntő változás. Sőt némelykor igyekeznek szembeállítani Zekeriyát Sabihával.

Az Anadolu Ajansı (AA) hivatalos török hírügynökség például a minap interjút közölt a 96 éves Hıfzı Topuz újságíróval és íróval. A publicista emlékeiben kutatva beszámolt egykori párizsi élményeiről, szoros barátságáról Zekeriya Sertellel. S ekkor ezzel összefüggésben megjegyezte: „Zekeriya bejt vörös kommunistának ismerték. Pedig csak felesége, Sabiha asszony volt az. Zekeriya bej esetében nem volt szó kommunistaságról. Ő szocialista volt. Nem is hitt az ilyen dolgokban, de felesége miatt elvállalt ilyesfajta kötelezettségeket.” Magyarul: a régi barát szerint a radikális Sabiha asszony volt férje rossz szelleme. De legalábbis a török közvélemény egy részében megnyilvánuló igény a korábban sokáig elhallgatott igazi Sabiha megismerésére nyilvánvalóan összefügg a harcos újságíró szellemi örökségének erős időszerűségével. Azzal a küzdelemmel, amelyet mindenkor nagy kockázatot vállalva férjével együtt tollal vívott a lelkiismereti, vélemény- és sajtószabadságért. Üldözött újságírók, írók, irodalmárok védelmében is.

Legújabb statisztikák mutatják, hogy napjainkban is nem csökkenő, hanem világszerte növekvő mértékben érzékelhető problémáról van szó, újságírók különböző módon történő elhallgattatásáról, igazságtalan és jogtalan bebörtönzéséről. A kérdés tehát elismerten nagyon aktuális. Sabiha és Zekeriya Sertel szeretett és egykor általuk nagyon féltett Törökországában is.

(Flesch István kollégánk írása elsőként itt jelent meg.)

A Ismeretlen lapok Európa történelméből – az első török újságírónő emlékezete bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A külsőre utaló első jelzést, képletesen szólva a politikai széljárás kedvezőre fordulását abból lehetett kikövetkeztetni, hogy az amerikai kormány néhány hónappal ezelőtt váratlanul nagy összegű pénzjutalmat ígért azoknak a nyomravezetőknek, akik segítik kézre keríteni a „PKK-terror-hadműveletek” legmagasabb rangú három bujkáló irányítóját az észak-iraki Kandil-hegységben.

Ez a bejelentés akkor szinte észrevétlenül elsikkadt a világmédiumok hírfolyamában. Sokan már nem is emlékeznek rá. Ám az ilyesmire kiváltképp érzékeny hivatalos török fülek nyomban felfogták burkolt, közvetett jelentőségét. Hulusi Akar török vezérkari főnök üdvözölte is. Mert hiszen a közlés annak az illegális Kurdisztáni Munkáspártnak, a PKK-nak a legfőbb tisztségviselőire vonatkozott, amelyet Ankara már nemcsak az országhatárokon belüli fegyveres akcióiért üldöz, hanem főleg az utóbbi időben azzal is vádol, hogy „szoros életközösséget alkot” a szerinte ugyanolyan terrorista észak-szíriai népvédelmi milíciákkal, a YPG-vel.

Utóbbiakat viszont, az Iszlám Állam ellen amerikai vezetéssel megvívott győztes háború nagy véráldozatokat vállaló hős harcosait, az Egyesült Államok Törökországtól eltérően nem tartotta a „terrorista PKK” vele szimbiózisban élő ikerpárjának. Ezért a YPG évekig feltétlenül számíthatott amerikai szövetségese megbízható oltalmára. Egészen addig, amíg az egyre kapkodóbb és kiszámíthatatlanabb Donald Trump elnök be nem jelentette országa katonai jelenlétének erős csökkentését, majdhogynem felszámolását a térségben. Vagyis lényegében az amerikaiak kihátrálását hűséges ottani fegyvertársaik mögül.

A hírt a kurdok értetlenül, döbbenten, lesújtva fogadták. Az ankarai Fehér Palotában azonban rögtön értettek a szóból. Valamikorra már várták is… Megkezdődhetett a hadjárat „minden rendű és rangú terroristának a török határoktól való elűzése, Ankara jogos nemzeti érdekeinek megfelelő biztonságos határövezet kialakítása végett”.

A katonai támadás kedvező hazai „hátszelét” azonban egy parlamenti esemény szolgáltatta. A török nagy nemzetgyűlés pártjai – egy fontos kivétellel az ellenzék is – mind felsorakoztak a Béke Forrása fedőnéven terrorellenes „honvédő háborút” indító kormány mögé. Vagyis formailag felújították a számára egy-egy év időtartamra már több korábbi esetben is jóváhagyott megbízatást határon túli területeken folytatandó hadműveletekhez Észak-Szíriában. Először az Eufrátesz Pajzsa, majd az Olajág fedőnevűhöz.

Nem adta áldását viszont e nyilvánvalóan sok szenvedéssel járó, jogtalan és igazságtalan katonai akcióra a kurdokat és más kisebbségek érdekeit képviselő Népek Demokratikus Pártja, a HDP, amelynek korábbi parlamenti vezetője és elnöke, Selahattin Demirtaş „terrorizmus támogatásának” vádjával változatlanul börtönben szenved.

Magától értetődően megszavazta a felhatalmazást a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP, valamint a már hosszú ideje választási szövetségese, a szélsőjobboldali-nacionalista és kurdellenes Nemzeti Cselekvés Pártja, az MHP, nemkülönben a nemrégiben alakult ellenzéki, de szintén nacionalista színezetű Jó Párt, az İYİ.

A török ellenzék zöme Erdoǧan „térdére csücsült”

Némi ingadozás után – igen szavazatával csalódást okozva – mégis csak behódolt a többségnek a Köztársasági Néppárt, a CHP is. Tőle, a magát hivatalosan szociáldemokratának valló párttól sokan azért más magatartást vártak volna el az egyébként erősen elgyengült török baloldalon. Főleg azután, hogy az önkormányzati választásokon a párt jelöltjeként Ekrem İmamoğlu oly meggyőző, talán még rendszerváltó távlati reményekre is feljogosító győzelmet aratva hódította el a kormánypárttól a világváros Isztambul főpolgármesteri székét. A CHP-nak ezt a megingását a baloldali HDP azért is joggal nehezményezhette, mert a már előzőleg máshol is kiváló kerületi városvezetőnek bizonyult népszerű politikus átütő Boszporusz-parti választási sikerét döntően az érdekében mozgósított népes isztambuli kurd közösségnek köszönhette…

Selahattin Demirtaş a börtönből üzent, szavait idézte több ellenzéki napilap, illetve hírportál, így a korábbi hazai betiltás után új címmel, törökül és kurdul Németországban szerkesztett Yeni Özgür Politika (Új Szabad Politika), amelyet Ankarában a PKK-hoz közelállónak tekintenek, valamint az Evrensel (szabad fordításban Nemzetköziség) és az Artı Gerçek (Valóság Plusz). A legutóbb már egy bírósági határozat alapján szabadlábra helyezéssel kecsegtetett kurd politikus, akit aztán jogi csűrés-csavarással és egy másik korábbi határozatra hivatkozva változatlanul rács mögött tartanak, nyilatkozatában az egész ellenzék méltatlan magatartását kárhoztatta. Név szerint külön nem említette ugyan a CHP-t, de éles általános kritikáját nem utolsósorban hozzá intézett figyelmeztetésként is kommentálják.

Mint hangoztatta, ő maga még a börtönfalak mögött is szabadabban érezheti magát, mint akik az ellenzékből újabban „egyvalakinek a térdére csücsültek”, vagyis megalkuvóként alkalmazkodnak az elnök egyszemélyi uralmához. „Akik ellenzékként feltétel nélkül támogatják ezt a háborút, magyarázattal tartoznak a népnek. Az ő helyükben nem becsülném le a kurd népet, s annak érdekében, hogy ezt jóvátegyem, már a mai naptól fogva gyakorlati lépéseket tennék. Holnap ugyanis esetleg már késő lesz. A kurdok senkinek sem alárendeltjei, függelékei vagy akár gyámpillérei. És azoknak pedig, akik most segédkezet nyújtanak ellenük egy ilyen halálos háborúhoz, egy napon majd szemükbe mondják, hogy nem ismerünk benneteket.”

Azoknak sem felejtenek, akik törvényesnek és jogosnak minősítik a tárgyalásokat és egyezkedéseket a világ minden hatalmával, csak éppen a kurdokat zárják ki ebből a lehetőségből, terroristának nyilvánítva őket. Ez vonatkozik a kormányra és az ellenzékre egyaránt – idézik a kurd vezetőt.

A Béke Forrása hadművelet „hátországi” hatását elemezve a CHP–HDP-viszony jövőbeni alakulásának, illetve az ellenzéki összefogásnak erre a fenti „nagy dilemmájára” is kitér a BBC Türkçe, vagyis az angol rádió török hírszolgálatának ankarai tudósítója, Ayşe Sayın asszony. Jelentése szerint az ellenzék mozgását érthető okoknál fogva a kormányzó AKP-ban is élénken figyelő pártvezetők Selahattin Demirtaş éles bírálatát is számba véve úgy vélik, hogy a kurdok a jövőben a kurdellenes hadjárat parlamenti megszavazása miatt felülvizsgálják a CHP-t támogató magatartásukat, s nem fogják reá adni voksaikat, mint ahogy ezt most tették az isztambuli önkormányzati választásokon. Feltételezik, hogy a CHP-ban mindez belső problémát okoz, és párton belüli vita és elszámoltatás is kezdődhet. Kiszivárgott, hogy Sezgin Tanrıkulu ismert nemzetgyűlési képviselő élesen bírálta a CHP vezetését, amiért a Béke Forrása kérdésében felsorakozott a kormány mögé. A Diken hírportál jelentése szerint a kritika a párt parlamenti csoportjának zárt ülésén hangzott el. Bírálatában Tanrıkulu azt is kifogásolta, hogy a CHP nem lépett fel kellő eréllyel és hangerővel demokratikusan megválasztott kurd HDP-polgármesterek sorozatban gyártott terrorizmusvádak alapján történt önkényes leváltása, meghurcoltatása ellen.

De magában az AKP-ban is vizsgálják a hadjárat támogatottságát. A tudósító hivatkozik a párt saját felmérésére, amely szerint a Béke Forrása országos támogatottsága 86 százalékos volt, de arról vita folyik, hogy ez az adat egyenlő-e a kormánypárt támogatottságával is. Az AKP-ban mindenesetre a többség úgy értelmezi a hadművelet melletti tömeges kiállást, mint a kormánypolitika, következésképpen Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök támogatását.

Leplezheti-e  a repedéseket a török kormánypártban a háborús nemzeti felbuzdulás?

Mindamellett sokan úgy vélik – írja Ayşe Sayın –, hogy aligha fog hosszú távra szólóan kihatni a belpolitikára a „nemzeti egységnek és összetartozásnak” a katonai akcióval keltett országos lelkes hangulata. Mivel másokkal összefogva kisebb pártok is módosíthatják a politikai egyensúlyt, ezért az AKP jelenleg keresi az útját-módját annak, hogy miként akadályozhatja meg tagságának átszivárgását „pártütők” által a közeli jövőben alapítandó új pártokba.

Mindenekelőtt két nagy tekintélyű konzervatív személyiség, Ahmet Davutoğlu volt kormányfő és Ali Babacan korábbi miniszterelnök-helyettes politikai zászlóbontása várható. Noha a külön-külön történő két pártalapítás a Béke Forrása keltette politikai izgalmak közepette feltehetően némi késedelmet szenved, szándékukban nincs változás, az esemény megünneplését még az év vége előttre tervezik.

Az állam- és pártelnök már jó előre hatékony „óvintézkedéseket” léptetett életbe a politikájával elégedetlenkedő és esetleg amúgy is már távozásra készülő párttagok várható „átcsábításának” megelőzése érdekében. Sűrű külpolitikai programjai közepette is időt szakított arra, hogy kétnapos tanácskozást hívjon össze a párt mindazon tagjai számára, akik az AKP kezdeteitől egészen mostanáig jelentős tartományi vagy városi vezetői tisztséget viseltek. A török BBC-tudósító megfogalmazása szerint Erdoğan a meghívottaknak lényegében meghirdette a „Gyertek újra a kebelemre!” jelszavát. Hozzájuk intézett beszédében ugyanis kijelentette: „Meg fogjuk erősíteni kapcsolatunkat összes barátunkkal, akik szívvel-lélekkel, arcuk verítékével szolgálták pártunkat!” Vigasztalóan fordult még a megbántottakhoz, sértettekhez is. Azt mondta, hogy „helyreállítjuk a felbomlott kötelékeket, s gyógyírt találunk a megtört szívekre”.

Erdoğan azonban, ha érdeke úgy kívánja, gyorsan visszatalál a kemény kéz és az ellenfeleivel szembeni durva nyomásgyakorlás politikájához. A színfalak mögött például emberei igyekeztek megakadályozni, hogy egykori barátja és harcostársa, majd a pártból kikényszerítve ellenlábasaként és politikájának fő bírálójaként fellépő Ahmet Davutoğlu Isztambulban kibérelhesse a pártalapításához szükséges helyiséget. A baloldali Sözcü (Szóvivő) című napilap jelentése szerint a volt kormányfő irodát akart kivenni Bahçelievler városrész egyik bevásárló-központjában. Az AKP irányította önkormányzat azonban a belépést megtiltotta, az irodát pedig hatóságilag lepecsételtette. Arra hivatkozott, hogy a „helyiséget engedély nélkül, önkényesen átépítették”.

Az ilyen ártalmas külső beavatkozással szemben viszont eleve azzal biztosította be magát és pártalapításra készülő csapatát a korábbról már a török államcsőd megakadályozójaként és a bankrendszer megmentőjeként ismert Ali Babacan közgazdász és volt gazdasági miniszter, miniszterelnök-helyettes, hogy minden tevékenységüket zárt ajtók mögött végzik, és titokban tartják a jövőben pártfunkciót vállalók nevét is…

Ezenközben a kormánypártban sokasodtak egyéb figyelmeztető jelek is. Közülük a legkomolyabb, hogy távozott az AKP soraiból Mustafa Yeneroğlu isztambuli nemzetgyűlési képviselő, aki tagja volt a párt legmagasabb döntéshozó szervének is. A befolyásos törvényhozó családjával 1976-ban egyéves csecsemőként távozott Németországba, minden iskoláját ott végezte, és a kölni egyetemen szerezte meg jogi doktorátusát. Később is gyakran visszajárt Törökországból neveltetésének és ifjúságának színhelyére, s tökéletes némettudással vitatkozott tévéműsorokban, mindenkor a török kormány politikáját magyarázva, védelmezve. Újabban azonban egyre több kivetnivalót talált a Török Köztársaság elnökének kül- és belpolitikájában, s ennek a közösségi médiában gyakorta hangot is adott. Főleg a „kurd kérdés kezeléséért”, de ugyanígy az emberi jogok megsértéséért is kárhoztatta az ankarai vezetést, amelyet felelőssé tett az isztambuli önkormányzati választásokon elszenvedett súlyos vereségért is.

Ezeket a bírálatokat Recep Tayyip Erdoğan már nem tudta lenyelni, s maga szólította fel a parlamentből való távozásra nemzetközi hírű párttársát. Mindez pedig éppen azon a napon történt, amikor gyógyírt kínált az „AKP megbántottjainak”. Búcsúzóul Yeneroğlu kijelentette: lehetetlen megmaradnia olyan pártban, ahol jelenléte nemkívánatos, s ahol viszont ő maga nem érvényesítheti elveit. „Biztos vagyok abban, hogy az AKP-ban sokan hozzám hasonlóan gondolkodnak. A problémák megoldhatatlanná válnak, ha nem állítják helyre a jog uralmát, s ha nem védelmezik meg az alapvető szabadságjogokat. Hol vannak most az alapértékek az AKP-ban? A politika nem nélkülözheti az önkritikát, s ezért az AKP-nak meg kell kérdeznie önmagától, hogy hol hibázta el.”

Ekkor elterjedt a híre, hogy le akar mondani a szintén befolyásos Orhan Atalay ardahani nemzetgyűlési képviselő is. A közösségi médiában idézték is tőle azt a kijelentését, hogy „nem akarok tovább szolgálni”. Később azonban ezt ő cáfolta és maradt. Kommentárok szerint lassulóban a képviselői lemondássorozat.

Mindazonáltal Erdoğannak szembesülnie kellett egy fölöttébb meglepő és teljesen váratlan oldalról kapott éles bírálattal is. Mustafa Akıncı, a csak Törökország által elismert és teljesen tőle függő észak-ciprusi török köztársaság elnöke ugyanis szenvedélyesen kifakadt az észak-szíriai török hadművelet ellen. „Ebből a Béke Forrásából nem víz, hanem vér fakad!” – állapította meg személyes blogján olvasható bejegyzésében az egyébiránt eredeti hivatására nézve többszörösen kitüntetett műépítész.

A török államelnök válasza nem is késett, rögtön letorkolta a „fogadatlan prókátort”, mondván, hogy Akıncı messze túllépte engedélyezett hatáskörét. Erdoğan helyettese, Fuat Oktay alelnök pedig még őelőtte azt mondta, hogy „forognak a sírjukban mindazok az elesett török hősök”, akik Ciprus 1974-i török katonai elözönlésekor vesztették életüket.

A török államelnök egyelőre nyertese a szíriai beavatkozásnak

Több hazai és külföldi hírmagyarázó azonban úgy látja, hogy Erdoğannak éppen a kurdellenes észak-szíriai hadművelet elrendelésével sikerült újfent megszilárdítania némileg meggyengült belpolitikai helyzetét. Mint a történelem során oly sokszor, most is erős nemzeti felbuzdulás kísérte az ütőképes török haderő határon túlra vezénylését az ott leselkedő állítólagos veszély elhárítására. A hazafias érzelmek egyelőre kijuttatták Erdoğant a politikai hullámvölgyből, s – mint a Wall Street Journal írta – immáron újra emelkedőben csillaga.

Ez a fajta patriotizmus úgyszólván nemzeti örökség, régi időkből származó történelmi hagyomány, amely mindmáig megnyilvánul például abban, hogy a török társadalomban mindenkor különös tisztelet és szeretet övezi a hadba induló török kiskatonát, a Mehmetçiket, Mehmedecskét. Neki szólt például a török labdarúgó-válogatott katonai tiszteletadása, szalutálása az Albánia elleni nemzetközi mérkőzés előtt, valamint közös tisztelgő fénykép készítése is alábbi felirattal: a Béke Forrása hadműveletben ott vagyunk hős hadseregünk oldalán. Ezenközben azonban – s ezt is tudni kell – a hadjárat hangos ellenzői közül többeket elhallgattattak, bebörtönöztek.

Szintén Erdoğan taktikai győzelméről ír a Londonban szerkesztett Ahval (Események) című hírportál, amelynek főszerkesztője a 2016-i meghiúsult katonai puccskísérlet után emigrációba kényszerült Yavuz Baydar, az egyik legismertebb, legtekintélyesebb török újságíró. Baydar a Stockholmi Egyetemen informatikát, kibernetikát és újságírást tanult, dolgozott a svéd médiában, majd 10 évig a Cumhuriyet svédországi és baltikumi tudósítójaként. Napjainkban gyakran ír vezető európai és amerikai lapok véleményrovatába. Legutóbb a Harvard megbízásából tanulmányt közölt a törökországi sajtószabadság súlyos állami korlátozásáról, újságírók megfélemlítéséről, valamint az öncenzúráról és a tulajdonosi korrupcióról.

A törökül, arabul és angolul megjelenő Ahval szerint, amelynek működését emírségi arab pénzek is segítik, az elnöknek olyan időpontban sikerült politikailag ismét felegyenesednie, amikor kezdtek egyenetlenségek támadni kormánypártjában. Hadjáratával ki tudta vívni azt is, hogy Törökország nagy befolyásra tegyen szert a szíriai viszály befejező szakaszában.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) szerint Erdoğan nem először volt képes hasznot húzni egy olyan válságból, amelyet maga idézett elő. Így például sikerült éket vernie a katonai akcióját támogató CHP és az azt ellenző HDP közé.

Prágai nyilatkozatok Szíriában elkövetett háborús bűnökről, török agresszióról 

A ČTK cseh hírügynökség részletesen ismertette Miloš Zeman köztársasági elnök tévényilatkozatát, amelyben az államfő annak a véleményének adott hangot, hogy Törökország háborús bűnöket követett el észak-szíriai hadjárata során. Ezért nem is lehetne helye az Európai Unióban. Ondřej Veselý, a prágai képviselőház külügyi bizottságának elnöke pedig szorgalmazta, hogy gyakoroljanak nyomást Törökországra szíriai „agressziójának végleges leállítása” végett. Zeman állásfoglalásában főleg a török katonaságot kísérő arab segédcsapatok bizonyított kegyetlenkedéseire hivatkozott. Ezek közül elsősorban arra, hogy az Ahrár as-Sarkíja iszlámista fegyveres csoport tagjai végeztek kilenc civil személlyel, közöttük a népszerű kurd politikussal, Hevrin Halaf asszonnyal. Utóbbit és gépkocsivezetőjét kirángatták autójukból és lelőtték. Bűncselekményüket videón megörökítették és terjesztették a világhálón.

Ezeket az iszlámista szír lázadókból toborzott segédcsapatokat „Erdoğan szörnyűséges segítőinek” nevezi közös jelentésében az FAZ különböző helyeken állomásozó három közel-keleti tudósítója. A BBC Türkçe pedig külön oknyomozó összeállításban tárta fel Halaf asszony halálának körülményeit.

Megfigyelők szerint a cseh államfő megnyilvánulása azt mutatja, hogy az észak-szíriai török akció megítélésében nem teljes az egység a Visegrádi Négyek között sem. S ezt a Török Köztársaság elnöke szintén a maga javára fordíthatja.

Ami pedig magukat a kurdokat illeti, a megszálló török katonaság jelenlétében az észak-szíriai Rojava lakossága egyelőre búcsút mondhat az autonómiának. „A cár és a szultán, azaz Putyin és Erdoğan felosztották egymás között a területet. Több száz civil halála után…” – írta Marco Ansaldo olasz publicista a Rómában megjelenő La Repubblica című baloldali napilapban.

A A Béke Forrása hadművelet – osztozkodik a cár és a szultán bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.