Elgondolkoztam ezen. Valóban: első hallásra ijesztően magas összegek. A forint folyamatosan gyorsuló inflációja óta csak úgy dobálóznak a gazdasági hírekben a milliókkal és milliárdokkal, a lakosság igen nagy többsége a saját mindennapjaiban nem találkozik ekkora számokkal.

(Jut eszembe, ha valakinek van, mit a tejbe aprítania, annál automatikusan minden rendben is van? Továbbá: lelkileg megviselte-e Novák Katalint a meglehetősen fura lemond(at)ási cirkusz? Hogy ez számára traumatikus élmény volt? Függetlenül attól, hogy maga mennyiben hibás a rossz oldal választása miatt. Nem olcsó és populista dolog-e a nagy számokkal dobálódzni a széles publikum előtt mindenféle összehasonlítás nélkül?)

Utánanéztem, hogy miként fest mindez Németországban. Az államelnök éves jövedelme az interneten elérhető adatok szerint jelenleg 276 000 euró (kb. 110 400 000 Ft), amihez hozzájön még 78 000 euró költségátalány: összesen tehát 354 000 euró (31,2 millió forint). Ha Berlinben tartózkodik, akkor lakhelye a Schloß Bellevue, ami nagyobb és főleg az azt körülvevő park miatt reprezentatívabb, mint a Sándor-palota. Jár még neki egy S-osztályú Mercedes – persze sofőrrel.

Az ország rangsorban harmadik, politkailag és befolyásban legfontosabb embere a kancellár, akinek az éves fizetése 233 200 euró, és járnak még neki különféle egyéb juttatások, melyek összege jelenleg 129 000 euró, azaz összjövedelme éves szinten 362 280 euró, több, mint az államfőé. Neki is jár autó sofőrrel, valamint a kancellária épületében egy kétszobás apartman. Merznél nem tudom, hogy így van-e, de Merkelnek ezen túl volt még egy négyszobás, államilag bérelt lakása a Pergamon Múzeummal szemközt. (Feltételezem, hogy ez a mindenkori kancelláré, hiszen egyikük sem berlini, másutt van az állandó lakhelyük.)

Az államelnökkel szemben a kancellár költségátalányát jobban részletezik: az alapfizetésen túl kap valamennyi (nem sok) fizetéspótlékot, és jár még neki helyi pótlék (mert a nagyvárosban drágább az élet, mint egy faluban…), különkiadások átalánya, a korábbi képviselői fizetésének fele, az ahhoz járó átalány negyede.

Mindkét hivatalt betöltő személy a ciklus után kap nyugdíjat. Az államelnöknél ez a teljes utolsó fizetése, ami akkor is jár neki, ha nem tölti ki a ciklust és idő előtt távozik, lemond. Arra nincs gyakorlat, hogy mennyi lenne a juttatás, ha valami vétség miatt lemondatják. Mindkét esetben jár a nyugdíj mellé iroda 5-6 fős személyzettel, autó stb. Ennek jogosultsága eddig csak Schröder volt kancellárnál volt kérdéses, aki a hivatalos német külpolitikával szemben mindmáig büszke Putyin barátságára és az ukrajnai háború korai fázisában kéretlenül és előzetesen senkivel nem egyezteve utazott Moszkvába, hogy tárgyaljon barátjával. (Amiből természetesen nem sült ki semmi.) Szóval: akkor felvetődött, hogy járjon-e mindez Schrödernek, akit akkoriban az SPD éppen ki akart dobni saját soraiból. Aztán elaludt az ügy. Feltételezhetően azért, mert erre nincs megfelelő paragrafus, ez az alapító atyáknál még ötletként sem vetődött föl.

Ha most Novák Katalin korábbi és mai juttatásait összehasonlítjuk német kollégáiéval és mindezt euróban, akkor azért nem is annyira égbekiáltó a különbség: Novák nyugdíja (átszámítva) 171 000 euró, ruhákra 81 250 eurót költött, utóbbit viszont több év alatt.

A német rendszer szerintem szerencsésebb, mert az államkassza nem egyes számlákat fizet ki, hanem átalányt folyósít, amit a jogosult úgy költ el, ahogy akar. A költségátalány nagyságrendjét államilag szabályozzák és ebbe a világon senki sem köt bele.

(Engedtessék meg a szerkesztőnek egy megjegyzés: Németország lakossága 84 millió, tehát jó nyolc és félszer több, mint Magyarországé. A német nemzeti jövedelem 1123 milliárd euró – az ország a világ ötödik legnagyobb gazdasága és Európa legnagyobbja, és igen nagy szerepet játszik a világkereskedelemben, különösen a gépek, járművek, vegyi anyagok és háztartási berendezések exportjában. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme összehasonlíthatatlanul kisebb a németországinál, emellett hazánk jelenlegi kormánya jóformán számolatlanul veszi föl az államkölcsönöket, és legalább olyan „nagyvonalúan” költekezik…)

A Hol olcsóbb/drágább az államelnök? És ha nyugdíjas? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A tudósító a maga részéről teljesen tanácstalan: az én mércém szerint igencsak szegényes a kínálat. Úgy vélem: nincs igazán választható kancellárjelölt – és nincs ilyen párt sem. Miért? Tekintsük át először az úgynevezett történelmi pártokat.

Friedrich Merz a CDU/CSU kancellárjelöltje. Vele – mint emberrel, politikussal – sokan nem rokonszenveznek. Fellépése a merkeli éra óta gyakran irritáló, provinciális akarnoknak tartják. Mintegy két héttel ezelőtt teljesen feleslegesen kierőszakolt egy rendeletet, mely szalonképessé tette az Alternatíva Németországért (AfD) nevű szélsőjobboldali pártot. Ez a kezdeményezése a legkevésbé sem utal államférfiúi kvalitásokra, inkább rövidlátásra.

De Merz itt nem állt meg. Hamarosan újabb törvényjavaslattal állt elő, mely az AfD pártoló voksai ellenére is elbukott, mert még saját párttársai közül is jó néhányan leszavazták. Kellett ez neki? Olyasmit erőltetett, ami várakozásaival ellentétben visszafelé sült el. De mire alapozta a várakozásait? A két eset több prominens párttag kilépését eredményezte.

A szociáldemokrata Olaf Scholz mindent megtesz ugyan azért, hogy elkerülje Németország belesodródását a háborúba, de csapnivaló a kommunikációja. Állandó visszafogottsága, a Hansa-városok polgáraira jellemző északi hűvössége, hiányzó empátiája miatt a kancellárságra alkalmatlannak tartják. Ugyanakkor arrogánsan magabiztos.

Időnként megengedhetetlen bakikat követ el, például nemrég a fekete-afrikai berlini kulturális szenátort a CDU „dísznégerének”, a CDU „udvari bolondjának” nevezte.

Scholz nem korrigál, nem tanul a hibákból, leperegnek róla a jó tanácsok. Még a koalíció felbomlása ellenére sem lehet őt jobb kommunikációra rábírni. Részben ezeknek az okoknak a következménye a koalíció bukása is, valamint értelemszerűen az SPD népszerűségi mélyrepülése. Az SPD-ből igen sok, nagy reményű, fiatal káder távozott.

Elsősorban a szabadelvű, liberális párt, az FDP okolható a kormányválságért. Mint nyughatatlan kerékkötőt, Christian Lindnert, a Német Szabaddemokrata Párt elnökét személyes felelősség is terheli a koalíció felbomlásáért. Félő, hogy a párt éppen  miatta nem fogja elérni a szövetségi parlamentbe, a Bundestagba való bejutáshoz szükséges öt százalékot.

A zöldpárti Robert Habecket a közvélemény eleinte a koalíció legrokonszenvesebb kormánytagjaként tartotta számon, ám több jóvátehetetlen hibát is vétett; lassacskán elkopott a sármja. A kormányra rákényszerített energiatörvényeket végül is – politikai nyomásra – vissza kellett vonni. Időközben az is kiderült, hogy az energiafordulat szükségességét alátámasztó tanulmányokban az adatokat megkozmetikázták. Tehát nem szakmai, hanem alapvetően politikai döntés született az atomenergiából való kilépésről.

A Baloldal, vagyis a Die Linke posztkommunista párt; a nyugati választóknak főleg elvi okokból nem szalonképes, miközben a volt NDK területén sokan támogatják. Valódi baloldali értékeket képvisel, részben átvette az SPD történelmi szerepét a keleti tartományokban. Népszerűségét egyebek mellett a keletnémet rendszerváltás kiemelkedő személyiségének, Gregor Gisy ügyvédnek köszönheti, aki harminc éve a Bundestag tagja. Beszélgetős tévéműsorok sztár-értelmiségije, s joggal tisztelik parlamenti ellenfelei is: óriási sikereket arat humoros, élesnyelvű szónokként a felszólalásaiért.

A kommunista eszméket valló Sarah Wagenknecht ugyancsak kiváló szónoki képességekkel rendelkezik. Kezdetektől a Die Linke radikális vonalát képviselte. 2023-ig ő is ebben a pártban politizált, de kénytelen volt onnan kilépni. Nem tudta ugyanis rákényszeríteni elvtársaira saját nézeteit, s felszólították, hogy távozzék.

Wagenknecht két évvel ezelőtt a közismert baloldali feminista publicistával, Alice Schwarzerral közös tüntetést szervezett az ukrajnai háború megszüntetéséért, és azóta is Putyin kottájából játszik. Tavaly saját pártot alapított Wagenknecht, sikerült átcsábítani ötven képviselőt a Baloldali pártból. Eleinte sokan hallgattak rá, mára azonban megcsappant a népszerűsége, s előfordulhat, hogy be sem jut a parlamentbe.

Az egyéb pártok közül elsősorban az AfD-ről kell még szót ejtenünk. A radikálisan jobboldali, újnáci párt a politikai paletta fenegyereke. Jelenleg alkotmányossági eljárás alatt áll: visszatérően felvetődik, hogy be kellene tiltani. Az Alternatíva Németországért az összes többi párt közös ellensége, semelyikük sem akar vele koalícióra lépni.

A párt elnöke, a közgazdász végzettségű Alice Weidel jó fellépésű, felkészült, nagyszerű szónok, ugyanakkor ellentmondásos személyiség. Nő létére a „macsó” párt „arca”; leszbikus. Felesége Srí Lanka-i születésű színes bőrű, két adoptált gyerekkel él a család főként Svájcban. Weidel amolyan megmondóember, igyekszik fokozni az elbizonytalanodott állampolgárokban a félelmet. Ez ellen – úgymond – csak az AfD tudja a megoldást. Weidel hangzatos jelszavakat skandál, beszédeiből mintha Adolf Hitler köszönne vissza. Hívei úgy tartják: ő a megváltó, akinek a receptjeivel megoldhatók a társadalmi bajok. Migránsellenes kirohanásaival, Putyin-barát szónoklataival láthatóan egyre több választót képes megnyerni.

Bajban van tehát a német választópolgár: kire, melyik pártra adja a voksát?

Melyik pártot erősítse, hogy létrejöhessen egy életképes koalíció? Az sem kizárt ugyanis, hogy az ausztriaihoz hasonló helyzet áll elő Németországban, vagyis megnehezül a kormányalakítás, esetleg kisebbségi kormányzásra kell fanyalodni, vagy új választásokat kell kiírni.

Aki kíváncsi a németországi kilátásokra, fejleményekre ITT tájékozódhat.

A Történelmi döntés születhet – vasárnap: német választások bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A fentiek alapján magam teljes értetlenséggel és rémülettel figyelem a világban újra erőre kapott nacionalizmust, a radikalizálódást, az idegengyűlöletet, a szocialista utódállamokban egyre erősödő Putyin-szimpátiát – mintha a történelmi emlékezet nem is léteznék. Buda Péterrel folytatott beszélgetésem alapján megértettem a folyamat okát, logikáját: hogy ez egy a 20.-21. században ciklikusan ismétlődő jelenség és bázisa a bizonytalanságban élő, a jövőtől félő emberek vonzalma az irracionális, a spirituális iránt.

Válságos időben egyre több ember vágyik valami biztosra. Nem akar mérlegelni, nem érdekli az egyrészről és másrészről, hogy milyen összefüggések vannak az egyes törvények, szabályozók között, hogy melyik politikai döntésnek milyen jogi, társadalmi, gazdasági kihatása van. Mert az bonyolult, a részleteket nem is érti, az állandó nyilvános vita ezekről a problémákról fárasztja. Arra vágyik, hogy jöjjön egy erős ember, aki biztosra megmondja a tutit, aki bátor és hajlandó cselekedni.

Ezt a réteget könnyű megvezetni. A recept egyszerű: határozott fellépés erős, igen, akár erőszakos gesztusokkal, ellenségkép festése, az ellenség legyőzésére való felhívás, program helyett mindenki számára érthető két-három szavas jelmondatok. Semmiképpen sem elveszni a majdani megvalósítás részleteiben – az úgysem érdekel senkit, nem is értenék –, helyette lózungok. Érthető (légből kapott) ígéret, hogyha övé lesz a hatalom, minden jobb lesz. Hogyan, mitől, miből, arra nem kell kitérni. Összefoglalva: bizalomkeltés jelszavakkal, erődemonstrációval, számonkérhető részletes program nélkül. És ez működik.

Hogyan lehet ezzel tömegeket lépre csalni, az kiderül Joachim Fest Hitler – eine Karriere 1977-i, annak idején sokat vitatott dokumentumfilmjéből. A néző a tömegjelenteknél legszívesebben ösztönösen felkiáltana: „Hát mind vakok vagytok, nem látjátok, hová vezet mindez?!”

Ez a film jut eszembe, ha beszélni látom Alice Weidelt, az AfD kancellárjelöltjét. Akit a minap politikailag, ahogy a szakzsargon mondja, megemelt Orbán: nemcsak fogadta, hanem még közös sajtótájékoztatót is tartott vele.

A józan ember csak bámul, hogy ennek a pártnak, amelyik a betiltás küszöbén áll és alkotmányosságáról nagy viták folynak, mégis ennyi a követője! Ugyanúgy, ahogyan Trumpnak sem ártottak az ellene folytatott bírósági perek…a nőkkel szembeni fellépése, megalázó modora, hozzá nem értése ellenére újra megválasztották!

Beiktatása óta rohamtempóban erőlteti világátalakítási projektjét, amit Európa, mintha kígyóbűvölés áldozata lenne, egyelőre döbbenten és tétlenül néz. Trumpnak rövid idő alatt sikerült megsérteni és maga ellen hergelni szövetségeseit, Putyinhoz hasonló gyarmatosító területfoglalási ötletekkel jön, vámokkal ijesztget. Még nem világos, hogy mindebből mi a polgárpukkasztás, tudatos rémületkeltés és mit gondol véresen komolyan.

Furcsa paradoxon, hogy még sosem volt összesen ennyi tudás a földkerekségen, mint ma, ennek ellenére az emberek nem kis csoportjában mégsem a racionalitás, a mérlegelés, a mindenki számára elfogadható kompromisszum keresésének igénye buzog, hanem a misztikum utáni vágy, a csodavárás. Nem érteni kívánják a világot, hanem hinni akarnak. Erről egy családi jelenet jut eszembe.

Vagy húsz éve, a vasárnapi ebédnél elmondtam, hogy a legújabb kutatások szerint 1848. március 15-e egyáltalán nem úgy zajlott, ahogy mi tanultuk az iskolában. Például: a hősies nyomdafoglalás, ami úgy történt, hogy Heckenast javaslatára Petőfi egyszerűen rátette a kezét egy nyomdagépre. Továbbá a költő a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről definitív nem szavalta el a Nemzeti Dalt. A kiszabadított Táncsics pedig egyáltalán nem ünnepeltette magát boldogan, sőt, anarchista eszméi miatt szinte öt percen belül ismét börtönbe került – ezúttal a forradalmiba, de erről nem tett emelítést a tankönyv. Ha közelebbről megvizsgáljuk a körülményeket, akkor kiderül, hogy szinte semmi sem úgy volt. A háziasszony (dr. közgazdász, könyvvizsgáló) ezen a ponton dühösen fordult hozzám:

– Miért kell neked mindenről lerántani a leplet és elrontani az illúziót?!

– Engem a tények érdekelnek, nem a folklór. – De amikor olyan jó ebben hinni!

Nos, ez a vágy, a valamiben/valakiben hinni, ami párosul a felelőség elhárításával, predesztinálja ezt a csoportot arra, hogy politikai sarlatánok megvezessék. És ez nem csak a képzéstől távol álló rétegre jellemző.

A befolyásolás módszerei változatosak az adófizetők pénzéből fenntartott állami propagandagépezettől a szociális médián át a külföldi választásokra való titkos hatásgyakorlásáig, amiben a mindenkori egyház is részt vesz. Nem mintha erről a tájékozott polgár ne tudott volna, de a rendszer és annak komplexitása Buda Péter megvilágításában állt össze nekem. (Az estről Szabó-Jilek Zsolt tollából az Infovilágban lehet részletesen olvasni.)

Ennek alapján gyanúsak az utóbbi idők németországi terrortámadásai. Összekötő elem, hogy a tettesek kivétel nélkül az elmúlt 10 évben bevándorolt arab vagy afgán migránsok, a hírek szerint kitoloncolás előtt állók (még akkor is ez a benyomás, ha a müncheni esetnél ez nem igaz), a média sugallja továbbá az iszlamista motívumot. És mindez, akárcsak valami összehangolt sorozat, néhány hónapon belül. Nem öt, nem két éve, hanem pont most, az előrehozott választások előtt. Lenne erre is történelmi példa némethonban: a Reichstag felgyújtása 1938-ban. Automatikusan felötlik a cicerói kérdés: Cui bono? (Kinek használ? Kinek előnyös? Kinek áll érdekében? – minden bűncselekmény nyomozásánál ez az első kérdés.)

Visszatérve Buda Péterre most szívesen megkérdezném tőle, hogy ő melyik szervezet háttérmunkáját látja ezekben a terrormerényletekben? Hogy mi a cél, az nem kérdéses.

Veszélyben van a demokrácia világszerte. Amikor az elkötelezett demokraták küzdenek a megvédéséért, ha felfedik a befolyásolási kísérleteket, akkor őket csípőből az a vád éri – Orbántól Vance-ig –, hogy akadályozzák a szabad véleménynyilvánítást: a magukat liberálisnak vallók valójában demokráciaellenesek.

Vance a müncheni biztonsági konferencián kioktatta a teremben ülő európai politikusokat, amit Boris Pistorius szociáldemokrata politikus, szövetségi védelmi miniszter vehemensen visszautasított. Vance beszéde végén arra hivatkozott, hogy a legfőbb premissza a választó akarata. Arra nem tért ki az amerikai alelnök, hogy a közakarat ugyancsak befolyásolható és Trump mit tett ezen a területen.

(Személy szerint nekem lett volna még további mondanivalóm: a fiam lehetne ifjú titánhoz a jómodorról, kevés nemzetközi és élettapasztalatáról, hiányzó történelmi ismeretekről, de nem utolsó sorban a demokráciáról, ami nem jelent teljes szabadságot, hisz ilyen értelemben a törvények sem demokratikusak, ahogy a Tízparancsolat sem stb.)

Így állunk ma. Mindazonáltal kellemes hétvégét!

A Utózönge…meg ami még eszembe jutott bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Deutsches Theater előtt már egy órával az esemény gombostűt sem lehetett leejteni. Két csoport várakozott: a rajongók és kezükben táblákkal a tiltakozók. Mindhiába, mert Merkel a színészbejárón keresztül érkezett. A főbejáraton csak a volt kancellár férje, Sauer professzor lépett a színházba.

A 600 személyes klasszicista épület nagyszínpadán két karosszék, a háttérben a könyv borítója óriási kivetítőn. A publikumban az idejében jegyet szerzett rajongókon kívül szép számmal helyet foglalt a (nemcsak politikai) prominencia: a kereszténydemokrata publicista Dianna Kinnerttől a tévésztárszakács Sarah Wieneren át a volt kulturális államminiszter Monika Grüttersig.

Mint kiderült, a hivatalos könyvbemutatót egy nappal megelőzte már egy találkozás, ami Anne Will podcast-sorozatában szintén megnézhető. Nekem úgy tűnt föl, hogy a podcast szívélyesebb hangulatban zajlott, mint a hivatalos könyvbemutató. Ebben nyilván szerepet játszottak a körülmények: a publikum nélküli kis stúdió eleve intim szférát kínált, így ez az interjú inkább baráti beszélgetés jellegű, ellentétben a telt házzal szembenéző, a hatalmas színpadon szinte elveszett duóval. Hogy mi volt az oka Anne Will udvarias, de részben távolságtartó és hellyel-közzel ellentétes véleményét érzékelhetően visszatartó magatartásának, arról csak találgathatok. Gyakorlatból tudom, hogy merevebb, visszafogottabb, mesterkéltebb minden interjú, ha a kérdéseket egyszer már „elsütötte” a moderátor. Csodálkozom, hogy Anne Will, aki nagyon is profi műsorvezető, ezt ne tudná. A podcastot hallgatva, nézve mindketten közvetlenebbnek, személyesebbnek, emberibbnek látszanak. Talán emiatt éreztem a könyvbemutató mindkét résztvevőjét formálisnak, személytelennek.

A kérdések eleinte Merkel NDK-i múltját járták körül. Harmincöt évvel a fal leomlása után a későbbi generáció és a tősgyökeres nyugatiak előtt mintha még mindig fehér folt lenne a szocialista diktatúra szürkesége mögött láthatatlan sokszínűség, az ottani hétköznapok, valamint az is, hogy az abban felnőtt emberek nem bináris módon vagy 100%-osan elítélnek mindent, és nyílt lázadók voltak, aki meg nem, az sem volt egytől egyig talpnyaló, a rendszer kegyeltje. Igenis lehet az elnyomó rendszer ellenére boldog gyermekkort megélni. Továbbá – és ezt saját baráti körömből is tudom – sokan nem nyílt ellenszegüléssel, hanem belső ellenállással tudtak kialakítani olyan védett teret, amiben otthonosan érezték magukat. Ez Merkelnek sikerült. Aminek a gyakorlatát meghonosította később politikai karrierje során is: olyan tanácsadókkal vette körül magát, akikkel nyíltan tudott beszélgetni és biztosra vehette, hogy az ott elhangzottak nem szállnak a négy falon túlra.

Will hitetlenkedve hallgatja, hogy Merkel számára először a könyve írása közben váltak világossá bizonyos korábbi összefüggések. Többször is rákérdez: hogy’ csak most? Hát nem elemezte, összegezte, értékelte élete első 35 esztendejét már sokkal korábban? Íróemberként magam is hasonló tapasztalatokkal rendelkezem és tudom, Merkel mit ért ezen. Az írás rákényszeríti az embert arra, hogy szisztematikusan, rendszerben nézze és lássa a leírandókat. Ilyetén módon az újdonság erejével fedeztem fel törvényszerűségeket, összefüggéseket korábbi életemben, annak ellenére, hogy már sokszor végiggondoltam az eseményeket.

A politikai karrierre térve Will többször is kérdezi, hogy visszatekintve kormányzásának 16 évére megbánt-e bármit, követett-e el hibát? Eltekintve azoktól a lényegtelen apróságoktól, amiket említ az életrajzban. Csinálna-e ma valamit is másként? És itt nagyjából ugyanazokat az eseményeket, döntéseket vagy elmulasztásukat kéri számon a kancellár asszonyon, amit a véleményformáló kritikusok is: a klímavédelemre, az elmulasztott IT-fejlesztésre, a migránsválságra, az Északi Vezeték II-.re, Putyinnal való kapcsolatára, stb. vonatkozóan. Merkel mindkét beszélgetésben állítja, hogy nem bánt meg semmit, döntéseiben nem lát mai szemmel sem hibát. Amit hibaként leírt, azzal inkább csak bepillantást akart engedni a hatalom működésébe. A kritizált dolgokban az akkori körülmények között ezt lehetett, ezt kellett lépnie, akkor ezek alternatíva nélküli döntések voltak.

Merkel hangsúlyozta: természeténél fogva, valamint mély meggyőződésből ő mindig kompromisszumra törekvő. Azt tapasztalnia kellett, hogy sajnos, az autokrata vezetők nem ilyenek. Nem tagadja, hogy egyes célokat nem sikerült elérnie, más kérdésekben a demokratikus döntésfolyamat során engednie kellett (Északi Áramlat II.), hiszen koalíciós kormányt vezetett. A szűnni nem akaró, kérdés formába bújtatott számonkérések sorát végül a rá jellemző humorral a következő megjegyzéssel zárta le: „Amennyiben ez segít, úgy mondják csak nyugodtan, hogy Merkel tehet róla.”

Hosszasan elidőzött Anne Will Angela Merkel szerepén – mint nő: mennyiben tartja magát feministának, hogyan tudott első női kancellárrá válni stb., utalva az előző heti Der Spiegel címlapjára és egyéb, ritkán elejtett, férfiakra vonatkozó megjegyzéseire. A könyvbemutatón ennél a témánál mutatott Merkel először és szinte csak egyetlen pillanatra érzelmeket, itt látszott rajta a személyes érintettség. Elég vehemensen számolt be arról, mikor észrevette, hogy a CDU ősi nyugati és nála sokkal régebben politizáló (természetesen kivétel nélkül férfi) vezérfigurái megválasztották őt ugyan frakcióvezetőnek, de a következő körben közös erővel akarták őt megkerülni, kihagyni, előzni. A nőneműsége nagyobb akadálynak bizonyult, mint kelet-németországi mivolta. Utóbbi akkor került csak elő zavartó tényezőként, ha valami megfoghatatlan indokot, érvet kerestek „a férfiak” az ő félreállítására.

De nem, leszámolni nem akart sem a könyvben, sem azon kívül senkivel. Az nem az ő habitusa. Ahogy Merkel kifejezte: „Nem akarok kipakolni, mert akkor rögtön be is pakolhatnék”. A konkrét kérdésre, hogy a CDU-n belüli hajdani legnagyobb – és általa félreállított – ellenfelét, a CDU/CSU jelenlegi kancellárjelöltjét Friedrich Merzet alkalmasnak tartja-e a feladatra, gondolkodás nélkül igennel válaszol. „A pozícióhoz kell egy nagy adag hatalomvágy, ami megvan benne.” Ez őszintén hangzott, amit ki-ki érthet elismerő szónak vagy kritikának.

Merkel egyelőre felolvasó körútra megy, a továbbiakban pedig szívesen tart szakmai előadásokat. A napi politikát eddig sem kommentálta és a jövőben sem kívánja.

Minderről lehetne még sokkal többet is írni, mert a kétszer másfél óra – az Anne Will beszélgetés meg a tegnapi, másfél órás dedikálás a Kulturkaufhaus Dussmann-nál (amire az elsők öt órát álltak sorba!), valamint a vonatkozó újságcikkek – kínálnak rá lehetőséget, de mára ennyi talán elég.

A Angela Merkel – egy őszinte politikus könyvbemutatója bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Merkelnek nem egyszer ajánlották és nem is kevesen, hogy írja meg az életrajzát, de legalább a hatalom berkeiben eltöltött 16 év történetét, amiről ő eleinte hallani sem akart. A gondolat, hogy mégis, 2016 tavaszán jött. Addigra érezte úgy, hogy a határnyitás körülményeit a sajtó állításaival szemben helyre kellene igazítania.

Elmélkedések, elhatározás és jól megtervezett előkészületek, majd két évig tartó szorgalmas munka eredményeként végül megszületett a könyv. Megjelentetését az tette aktuálissá, hogy Angela Merkel az idén ősszel lett 70 éves. Életútja pontosan feleződik: 35 évet töltött az NDK-ban és ugyanannyit szabadságban, amire a kötet címe is utal.

Az életrajz több szempontból is rendhagyó. A művet ketten jegyzik egyenrangú írótársként: a volt kancellár és a nyelvész végzettségű Beate Baumann – utóbbi 1992 óta ifjúsági miniszterségétől, a kormányfői hivatalból való távozásáig Merkel irodavezetője volt.

A politikai visszaemlékezések történetében ugyancsak egyedülállók a vaskos kötet keletkezésének körülményei. A siker végett a két író vállalkozást alapított. A „TeaMBook” cégnév közepén álló két nagybetű az szerzők nevét jelzi.

A volt kancellárnak sok hibát vetettek szemére az évek során, de hogy bármit is a saját hasznára tett volna, azt soha. Ehhez az etikai normához ezúttal is ragaszkodott. Azért, hogy továbbra se érhesse kritika a háza táját, nem a volt kancellárnak törvény szerint automatikusan járó irodában dolgozott a kettős, hanem kibérelt egy kis irodalakást a Berlin közepén. A 61 éves Baumann, aki még ma is állami szolgálatban áll, szabadságot vett ki az írás idejére, nem akarta, hogy szó érje a ház elejét, hogy munkaidőben foglalkozik a könyvvel.

Nem alkalmaztak ghost writer-t, hivatásos szövegírót: maguk írták, maguk pötyögték a gépbe a szöveget. Még Merkel is, akinek évtizedek óta a személyes sms-ein kívül sose kellett billentyűzethez ülni. A munkamegosztás részben a másik által írt szöveg ellenőrzése volt, továbbá a vesztfáliai Baumann a nyugaton szocializálódott ember logikájával faggatta Merkelt az NDK-ban átélt gyerekkoráról, ifjúságáról, az akkori ottani világról, azért, hogy az a fiatalabb és/vagy nyugati olvasó számára is érthető, nyomon követhetővé váljék. Az irodalakásban mindketten internet-összeköttetés nélküli számítógéppel dolgoztak, a napi penzumot esténként pendrájvra, kis memóriára mentették és elzárták a széfbe, nehogy idő előtt bármi is kiszivároghasson.

Az eredetileg tervezett 500 oldal éppen a kétszeresére terebélyesedett. Rengeteg húzás után a végeredmény 700 oldal – és egy egész életet foglal össze. Semmiképp nem akartak két könyvet, mert az átlagolvasók általában csak az egyiket olvasnák el: vagy az NDK időkről szólót, vagy az egyesülés utáni politikai karrier történetét.

Írás közben következett be Ukrajna lerohanása, ami a korábbi Merkel–Putyin-viszony okán stratégia-, illetve prioritásváltást okozott. Végül beledolgozták ezeket az aktuálpolitikai szempontokat is a műbe. Ez év augusztusáig írtak, addig, amikor eldőlt, hogy Biden helyett Kamala Harris lesz a demokraták jelöltje az idei amerikai elnökválasztásokon.

Ami a kiadást illeti, a szerzőpáros eltekintett a szokásos közvetítőtől, aki tetemes hányadot kapna a honoráriumból – maguk választották a kiadót. Amikor tavaly ősszel az Frankfurter Allgemeine Zeitung megszellőztette a könyvtervet, a nagy nemzetközi kiadók megrohamozták Merkelt. A téma azért is volt érdekes számukra, mert először fordult elő a német történelemben, hogy nőt választottak szövetségi kancellárnak, ráadásul egy NDK-s múlttal rendelkező politikust. (Nyilván az sem véletlen, hogy az egyenrangú írótárs szintén nő.) Ugyancsak rendhagyó módon a szerzőpáros a konszernek személyzeti interjúihoz hasonlóan versenyeztette a jelentkező kiadókat. A meghallgatás a TeaMBook által bérelt irodalakásban történt. Az FAZ szerint olyan nemzetközi cégek vezetői is elzarándokoltak Berlinbe, mint a Pinguin Random House – végül kiderült: hiába. Aztán a – nem mellesleg: szintén nő vezette –  Kiepenheuer & Witsch (KiWi) lett a győztes. Érdekesség: ez a kiadó elsősorban baloldali politikusoknak, mint pl. Robert Habeck, az irodalmi otthona, ami a Merkel-kritikusok szerint szintén nem véletlen. Az előleg nagyságrendjéről vad találgatások láttak napvilágot, de pontos információ nincs. A jogokat máris eladták jó 30 országba, Kínától Románián át Kanadáig – az amerikai könyvbemutatót Michelle Obama tartja majd. Mindezek alapján a kétszámjegyű milliós nagyságrend nem is valószínűtlen.

Az érdeklődés fokozásának egyik eszköze volt, hogy a kiadó nem küldött recenziós példányokat sem a sajtónak, sem a szakkritikusoknak, a könyvről a szerzők menet közben nem nyilatkoztak senkinek. Interjút csak a Der Spiegel készített velük a legutóbbi, múlt szombati számában. Ebben is inkább a jelenlegi világpolitikai és gazdasági helyzet került előtérbe, csak kevés vonatkozik magára a könyvre. (A kérdések alapján mégis feltételezhető, hogy a hetilap munkatársai hozzájuthattak egy példányhoz.)

Aki idejében vett jegyet (árusítása október 11-én kezdődött), az holnap, november 26-án este hét órától részt vehet a könyv premierjén Berlinben a Deutsches Theaterban, ahol a neves és elismert tv-műsorvezető, Anne Will (ismét egy nő) beszélget Angela Merkellel. – Azok, akik nem jutnak be az eseményre – és ilyenek milliószám vannak ám – azok megtekinthetik a Zeit Online közvetítését a YouTube-on.

A Holnap megjelennek Angela Merkel emlékiratai bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A jobb oldali képen: George Grosz talán utolsó portréképe 1959 júniusából. (Foto: Keystone/Getty Images.)

Tevékenységének az I. világháború óta mozgatórúgója a háború elleni tiltakozás, a társadalmi igazságtalanságoknak, az uralkodó osztály erkölcstelenségének kipellengérezése, a mindennapi élet abszurditásaira való figyelemfelkeltés. Ezzel természetesen minden korban, minden országban, ahol élt és dolgozott, sikerült kivívnia a hatalom haragját – lett légyen az a színpadképnek használt rajzai miatti kirakatper 1930-ban a weimari köztársaságban, vagy később, hajdani kommunista nézetei miatti üldöztetése a McCarthy-éra Amerikájában.

A vele egyidős Erwin Piscator német színházi rendező alapította avantgárd színház, a Piscator-Bühne hozta meg a Bertolt Brechttel való szakmai kapcsolatát, majd 30 éves barátság kezdetét. A színháztörténetben először ő alkalmazott háttérdíszletként a saját grafikáiból összeállított állókép-, illwetve filmvetítést, ami a Brecht által színpadra átdolgozott Švejk -dráma egyik művészi eleme volt.

Jómagam eddig inkább Otto Dyx (1891–1969) festőművész és az expresszionista Max Beckmann német festő, rajzoló, nyomdász, szobrász és író kortársaként az I. világháború utáni festményeit ismertem. Az 1950-es évekből megmaradt hajdani, közben kultúraszínhellyé avanzsált benzinkút nem messze a Piscator (ma Metropol) Színháztól, az egyesületi tulajdonban lévő Das Kleine Grosz Museum a hányatott sorsú művész rajongóinak zarándokhelye. Ott néztem meg ma a „Was sind das für Zeiten? (Micsoda idők?) – GROSZ, BRECHT, PISCATOR” című kiállítást, ami holnap, november 25-ér ér véget.

Egyben az egyesületi tulajdonban lévő múzeum is bezár. Végleg. Pénzhiány miatt. Kár. Nagy kár. Soha nem volt ennyire égetően aktuális valami, mint George Grosz munkássága. A kiállítás címe, ami egy Brecht idézet, sajnos a mai időkre is érvényes.

Közgazdászként nem vagyok hivatott George Grosz művészi nagyságát méltatni, ezért csak a személyes élményemről szólok. Az utolsó pillanatban látott ragyogó kiállítás azt a benyomást keltette bennem, hogy a sokszínű, a művészi alkotás sok területén tehetséges és rendkívül produktív művész egyszerre volt hallatlanul sikeres és egyben sikertelen. Hírnevét már az 1920-as években megalapította, szakmai sikerei elsősorban Németországhoz fűződnek. Noha amerikai korszaka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégis a múzeumigazgatók az USA tíz kiemelkedően rangos művésze között említik. A MoMA – a New York-i Modern Művészeti Múzeum egyike a világ kiemelkedően gazdag kortárs gyűjteménnyel rendelkező művészeti múzeumainak – fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi kiállításon Grosz nem emigráns művészként, hanem amerikaiként szerepelt. Ugyanakkor, sajnos, komor, apokaliptikus képei eladhatatlanoknak bizonyultak. És ennek ma is van tragikus jelzésértéke: a nagyszerű magánmúzeum nem piacképes, napjainkban már támogatásra sem számíthat.

Mindazontáltal csak sajnálni lehet, hogy „ez a kis nagy múzeum” (elnézést a fordításért, de nem lehetett kihagyni!), azaz Das Kleine Grosz Museum kénytelen (remélhetőleg nem egyszer s mindenkorra) bezárni. Nem szeretném unokáimnak úgy megmutatni az épületet, hogy szerénységem volt, aki az utolsók között gyönyörködhetett a legutolsó kiállításában.

A „Was sind das für Zeiten?” – Grosz, Brecht, Piscator bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A híres-hírhedt filmrendezőnő haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindvégig független volt, semmilyen ideológiát nem követett és egész életművében kizárólag művészeti szempontok vezérelték. Önmagát a háború utáni propaganda és a zsidóság áldozatának tekintette és ezt olyan gyakran hangoztatta, hogy a szakmában is sokan elhitték. A tévék talk-show-inak koronázatlan királynője, Sandra Maischberger 2002-ben meginterjúvolta az akkor 100 éves Leni Riefenstahlt és mindvégig képtelen volt rávenni az élethazugságaihoz ragaszkodó matrónát a tények elismerésére.

A „Riefenstahl” címen ma a német mozikba programjában megjelent monumentális dokumentumfilmet Sandra Maischberger tette lehetővé. Amikor a 700 dobozt tartalmazó hagyaték a Stiftung Prussischer Kulturbesitz tulajdonába került, a riporternő elvállalta az anyag aprólékosan figyelmes leltározását. Ellentételezésként biztosította magának a megfilmesítés jogát, majd felkérte Andres Veielt a filmes feldolgozásra. A legjelesebb német dokumentumfilm-rendező rövid betekintés után eldöntötte, hogy érdemes az anyaggal foglalkozni, amit aztán három éven keresztül kutatott.

Veielt nem a színésznő és filmrendező személyes sorsa érdekelte, hanem az önéletrajz és az interjúk alapján a korra jellemző azokat a sztereotípiákat kereste, amelyek az ú.n. prefasiszta porosz nevelési felfogást jellemezték, illetve az ebből levont konzekvenciák mai párhuzamait. Az 1. világháború túlélői kétfélék voltak: azok, akik megtörtek az élmények alatt – a korabeli felfogás szerint a gyengék, a vesztesek – és a túlélők, a veteránok, a hősök, akiket az élmény megedzett. A háború után nem a francia az ellenség, hanem a hegycsúcs. Az a drill, aminek Riefenstahl kiskorától ki volt téve, jellemző volt a korra: ha nincs ellenség, akkor keresünk magunknak, pl. a természetben. Cél: az ember igájába hajtani mindent, megmászni embertelen viszonyok között a legmagasabb hegyeket, az extrém körülmények közötti túlélés. Ebben Leni Riefenstahl már fiatalon színésznőként jeleskedett: soha nem használt dublőrt, rendszeresen életveszélyeknek tette ki magát gleccsereken, hegyháton és mindenütt. Akkor fedezte fel őt a náci vezérkar.

Riefenstahl a Führerrel az 1934. évi nürnbergi náci pártkongresszuson. (Foto: imago)

A riefenstahli esztétika, az általa először alkalmazott művészeti trükk, az alulról fényképezett hős, példaértékű maradt a háború utáni rendezői nemzedék számára. Konkrét párhuzamokat látni az ukrajnai invázió utáni Putyin-fényképeken, az ú.n. „liftfelvételnél”, ahogy Riefenstahl maga nevezte, a moszkvai katonák előre tolt állal alulról fényképezve vagy a 2022-i olimpia megnyitó ünnepségének felvételei, a dresszírozott atléták teste: itt visszaköszön a „Triumph des Willens”, az akarat diadala, az 1936-i olimpiáról készült Riefenstahl-esztétika.

A dokumentumfilm tételesen mutatja a riefenstahli legendaképzést: például azt az állítását, hogy a „Tiefland” című filmben mutatott szintik és romák túlélték a Maxglan koncentrációs tábort, holott az igazolásként bemutatott névsor az elhunytak jegyzéke. A rendező ezt fontosnak tartja, mert Riefenstahl prototípus. A feldolgozott dokumentumokból válik világossá, hogyan működik a hazugsággyártás, és ha a hazugságot elég gyakran ismétlik, akkor azt el is hiszik. Andy Warholt, Walt Disney-t, F.F. Copollát, Tarantinot Riefenstahl meg tudta győzni. George Lucas (Star Wars) egyenesen a legmodernebb rendezőnek nevezte.

A dokumentumfilm részletesen foglalkozik a háború utáni adaptációjával. Riefenstahl tagadta, hogy tudott volna a holokausztról, ugyanakkor a hagyatékban találhatók dokumentumok, amik szerint személyesen is felelős volt.

Minden egyes alkalommal, amikor szembesítik a hazugságokkal, vehemensen tiltakozik. Egy 1976-i tévéinterjúban a még mindig behegedni nem akaró sebekről beszél, amiket kritikusai ejtettek rajta. Erre 500, lelkesen helyeslő levelet kap.

A legendaképzés jelensége és problémája családi okokból is foglalkoztatja a rendezőt. A film rámutat a civiltársadalom kudarcára: ott ül pl. az ország nyilvánossága előtt egy tévéműsor-vezető, aki nem helyesbíti Rifenstahl történelmi ferdítéseit. Konkrét hazugság ugyanis, hogy a háború után Riefenstahl 3 évet ült volna lágerben és börtönben – csak egy példa a sokból.

Sandra Maischberger, a film producere többet akart ezzel a dokumentumfilmmel, mint egy egyszerű életrajzot készíteni. Azt mondja: „Ma sok Leni Riefenstahl van. Manipulátorok, propagandisták, álhírek kitalálói. Ő egyfajta mintát adott pontosan ehhez a – mondhatni – szemérmetlen módon történő megrendezéshez, de a hazugsághoz is.”

A mai világban az általános elégedetlenség sokakat visz a szélsőjobb felé, tesz fogékonnyá fasisztoid ideológiákra. A rendező a hagyatékkal való foglalkozás három éve alatt a miértre és a hogyanra keresett választ. Valamint arra, hogyan lehet a morális felháborodáson túl konkrétan fellépni ez ellen. Egyben reméli, hogy a film elegendő betekintést enged mechanizmusokba, amiket a néző ennek alapján a gyakorlatban remélhetőleg maga is felismer majd.

A Riefenstahl – a hiteles dokumentumfilm bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Férjem számára ez a szárazföldön csak hosszú, kanyargós kerülőúton – ergo elég időigényesen – megközelíthető minimúzeum a történelmi kuriózumon túl azért is fontos emlék, mert evezősegyesülete a nyugat-berlini Heiligensee kerületben, a víz túloldalán van, így ő évtizedeken keresztül vasárnaponként az ezzel szemközti, mintegy 100 méterre lévőn stégen szállt vízre. Akkoriban a vízisportolóknak nagyon ügyelniük kellett arra, hogy véletlenül se kerüljenek a víz keleti fertályára. A középen húzódó határt elszórt bóják jelezték.

Miután mindenki kellő megindultságot tanúsított, a közeli olasz étterem, az egyesülés óta kiépült yacht-kikötőre néző Toscanini teraszán ebédeltünk, a Nieder-Neuendorfer-See-ből induló Havelkanal (az ú.n. „Békecsatorna) partján. Ezt a mesterséges vízi útvonalat 1952-ben azzal a céllal építette az NDK, hogy a közlekedést és teherforgalmat Nyugat-Berlinen keresztül vezető folyók, vizek elkerülésével tudják lebonyolítani.

Itt megjegyzendő, hogy a teherforgalomban már évszázadok óta hasznosítják Mecklenburg, Brandenburg és a mai Lengyelország kiterjedt vízhálózatát: régóta folyamatosan igyekeztek folyókat, tavakat összekötni. A kiépített csatornarendszer jóvoltából el lehet jutni a vízen kelet–nyugati irányban a francia határtól, illetve a Rajnától egész Königsbergig, észak–déli vonalon a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig (Rajna–Majna–Duna-csatorna). A szintkülönbségeket zsilipek hidalják át. Mindez elsősorban teherszállítási célból történt, ma is nagy a forgalom – többségükben lengyel vontatóhajók, uszályok járnak erre.

A brandenburgi választófejedelmek, később a porosz királyok kivétel nélkül mind gazdagították felségterületeiket – ki több, ki kevesebb – újabb csatornával. Ebben kizárólag az NDK nem jeleskedett: az egyetlen bővítés az fent említett, Nyugat-Berlint politikai okokból el- és megkerülő, gazdaságilag viszont teljesen felesleges 34 km-es szakasz volt.  

Az étterem teraszán ebéd közben békésen élveztük az idillikus szeptemberi napsütést és néztük a politikai közeli múltnak, a jövő heti tartományi választásoknak, a gazdasági hanyatlásnak, a fenyegető ökológiai katasztrófának, de még a szomszédos ukrajnai háborúnak is fittyet hányó rengeteg vadlibát.

Utána pedig, hogy legyen egy 18 éves számára is valami vonzó, tipikus berlini program, belevetettük magunkat Kreuzberg multikulti világába, de ezt most nem részletezem. Végül mindenki megtalálta az őt érdeklő programot, látványosságot, a Berlin-feeling-et.

A Minden zsák a maga foltját bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mondom ezt Szily László a minap a 444.hu-n közölt publicisztikája („619”) kapcsán, amiben leírja kálváriáját a magyar egészségüggyel.

A lényeg: az államilag biztosított szolgáltatásban 619(!) nap múlva nyílik lehetőség arra, hogy elvégezzenek rajta egy különben ma már egyszerű, szinte „futószalagos”, rutin sérvműtétet.

Mivel nem akaródzik neki másfél évet várni, hisz΄ bármikor életveszélyessé válhat a dolog, futott néhány kört a magánegészségügy bugyraiban. Facit:

# Sehol sem bocsátkoznak pénzügyi részletekbe, hozzávetőleges árat csakis és kizárólag személyes konzultáció és vizsgálat után mondanának.

# A nagy nehezen mégis kipréselt információ 400 ezer és 1,7 millió Ft között mozog, de hogy ezen a skálán belül végül is mennyi, az a végén derül majd ki.

# Baráti infó 1–1,3 millió közé szűkítette a sávot, noha a barát munkahelyén a lágyéksérvműtétet 550 ezertől hirdetik.

# Végül a bizalmába fogadott egyik legnagyobb szolgáltatóhoz fordult, ahol 37 ezer forintos konzultáció+vizsgálat után megtudta, hogy ott a végső számla kb. bő egymillió forint lesz.

Összehasonlításképp engedtessék meg a teljesség igény nélkül néhány mondat a szintén állandóan csepült német egészségügyi rendszerről.

A lakosság (69 300 € alatti bruttó éves jövedelemmel rendelkező) jórésze a kötelező állami betegbiztosítás (gesetzliche Krankenkasse) tagja. A havi díj a kereset 16,4%-a, amit a munkavállaló és a munkáltató fele-fele arányban köteles fizetni. Az érdekeltek egy sor biztosítótársaság között választhatnak. A szolgáltató a biztosítóval számol el az állami egészségüggyel kialkudott tarifarendszer szerint. (Utóbbi rendszeres felülvizsgálat tárgya.)

A lakosság kisebb csoportja – egyéni vállalkozók, illetve az említettnél magasabb jövedelműek – magánbiztosított. Itt az orvosi számlát a paciens kapja kézhez és benyújtja a biztosítótársaságnál, másszóval előfinanszírozza és optimális esetben a biztosítótól visszakapja a pénzt. Hogy az egészet-e vagy csak egy részét, az elsősorban a biztosítási szerződéstől függ.

Akár állami, akár magánbiztosítás, vannak szolgáltatások, amiket egyik biztosító sem fizet, vagy csak részben (szemüveg, fogpótlás, hallókészülék stb.) Pl. bizonyos nőgyógyászati vizsgálatok csak háromévente járnak ingyen, noha évente lenne indokolt. Ha gyakrabban óhajtja a paciens, akkor a többit saját zsebből kell fizetnie – hacsak nem magánbiztosított. Továbbá: ha luxusigényei vannak (egyágyas szoba, csak a főorvos operálja stb.), azt a többletköltséget a „Kasse” nem fizeti. Erre viszont köthető kiegészítő magánbiztosítás.

Az átlagembernek ugyanaz a szolgáltatás jár, mint a magánbetegnek. Utóbbihoz általában készségesebb a személyzet, esetenként hamarabb kap terminust. De tőle sem kérhet el bármennyit az orvos: A magánbiztosítóknál szintén tarifarendszer van, aminek alapja az állami tarifatáblázat. Minden egyes szolgáltatást aszerint – de valamilyen egyezményes faktorral megszorozva (1,8-3,5) – számlázhat ki.

Gond van itt is – akárcsak a nyugdíj-pénztáraknál: az elöregedő lakosságnak egyre nagyobb és hosszabban tartó az igénye az orvosi ellátásra – a munkaerőhiány miatt csökkenő kínálat és növekvő költségek mellett.

Itt jön a képbe az időközben kötelezően előírt ápolási biztosítás (Pflegeversicherung) arra az esetre, ha valaki idős korára egyedülállóvá, elesetté válnék és öregek otthonába, ne adj isten, elfekvőbe vagy palliatív ellátásra kényszerülne.

A társadalombiztosítás nagyságrendje 2024-ben a következőképp alakult:

# betegbiztosítás     14,6%
# ápolási biztosítás    3,4%
# nyugdíjalap            18,6%
# munkanélküli alap  2,6%.

Annak ellenére, hogy évente növekednek a biztosítási költségek, miközben csökkennek, illetve alapállásban romlanak a szolgáltatások, mégis az itteni egészségügyi rendszer sokkal emberségesebb és – a jövedelmekhez képest – sokkal jutányosabb, mint a magyar. De esetenként már abszolút mértékben is olcsóbb: a fenti példánál maradva a konzultációs díj – érzésem szerint – itt nem lenne több 50 €-nál, maga a sérvműtét pedig a fenti összeg fele/kétharmada. És mindkettőt fizeti a „kassza”.

Várólisták itt is vannak, elsősorban szervátültetésnél, de 619 napról még sehol sem olvastam.

Egy szó, mint száz: ha már muszáj betegnek lennem, akkor inkább itt, nem Magyarországon. Az összes romló tendencia ellenére: aki itt szidja a német egészségügyet, az még nem nézett körül Európában és nem olvasta Szily László kolléga cikkét.

A Hol „szerencsésebb” betegnek lenni? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az egy híján százesztendős IFA-n (eredetileg, 1924-ben rádiókiállításként nyílt meg) a hangsúly az egyre több területen alkalmazható robotokon és a mesterséges intelligencián van; súlyponti téma még a fentarthatóság. A kiállításon körbesétáló, négylábú, ezüst színű robot erőteljesen kutyára emlékeztet. Az egyik standon a látogatókat üdvözlő automata pedig már nagyon is emberalkatú, ami (vagy inkább: aki?) egy sor nyelven válaszol a látogatók kérdéseire. Tavaly 1100 standot építettek az IFA-n, az idén már kétezer kiállító van jelen: mindenekelőtt az ázsiai, a japán, a dél-koreai, a kínai, tajvani, szingapúri cégek száma nőtt.

A kezdeti fellendülés után viszont az idén a fogyasztás visszafogottabb; az ú.n. fogyasztási klímaindex az ezt kutatók szerint mostantól a bútor- és az elektronikai iparban egyaránt lefelé tendál: kevesebb a (lakás)építkezés – és értelemszerűen kevesebb jut/kell a felszerelésekre is. Akinek van, az inkább visszatartja a pénzét, és ha már, akkor inkább jellemezően a home office berendezéseire, otthoni munkahelye felszerelésére költ.

Megváltozott az IFA jellege: a szórakoztató elektronika mellett nő a háztartási készülékek iránti igény, és előre tör a robottechnika, a mesterséges intelligencia. Egyre népszerűbb az „okos otthonokra” hangszerelt technológia. A gyűjtőfogalom összefoglalja mindazt a távvezérléses módszert, aminek segítségével a háztartás a legsokoldalúbban szabályozható, távolból irányítható: legyen szó az otthon fűtéséről, a klímakészülék beállításáról a fürdőkád kívánt vízhőmérsékletén át a távollétünkben történő porszívózásig, a kert locsolásáig – hogy csak néhány alkalmazási lehetőséget említsünk. A háztartásban előforduló napról napra több folyamat automatizálható, miáltal a jómódú ember kényelmesebbé teheti az életét.

Az IFA persze nemcsak a szakmai újdonságokról informál, hanem egyben gazdasági barométer is: a szakemberek fokmérőnek tartják abból a célból, hogy egyértelműen kiderítsék: van-e még egyáltalán jövője az ilyen, a berlinihez hasonló vásároknak, kiállításoknak. A folytonosság jegyében ez évtől új a vásár és kiállítás vezetősége, ami a számomra klisészerűnek tetsző jelszóval sulykolja, hogy igenis, van folytatás: „Die IFA gehört zu Berlin, genau wie der Funkturm zum Messegelände gehört“, azaz: „Az IFA ugyanúgy Berlinhez tartozik, mint a vásár területéhez a rádiótorony”, aminek a tövében immár évszázad óta elhelyezkedik a vásárterület.

A Van-e még vonzereje a berlini IFA-nak? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.