A magyarországi orbánista propagandasajtó nagy erőkkel fordult rá arra, hogy hazug cikkek tömegével uszítson Ukrajna ellen. Jó nyilas tempó ez, a régi rutin, megy ez simán. Mert a legfelső helyen úgy gondolják, hogy a népnek, jelesül a magyar népnek, mindig kell egy ellenség. Lásd magyar történelem! Kétségtelen, hogy azért van haladás, ezt ne tagadjuk le. Szó sincs kitelepítésről, agyonverésről, kivégzésről, Dunába lövésről, de fájdalom, még egy kis kirablásra sincs lehetőség. Elpuhult korunk ellenségei általában úgy nincsenek. Persze vannak melegek vagy ukránok vagy városlakók, de még körúton belüli belpestiek is. De az ellenük való uszítás jelentős részben verbális, a szolgahad szolgáltatja a talpalávalót hozzá. Hiszen a pirézeket is lehet gyűlölni, csak kérdés kell hozzá. (Emlékezetes, hogy néhány éve egy felmérésben megkérdezték a népet, kiket nem szeretnek és az amúgy nem létező piréz népért sem rajongott a közönség egy része. Nem lennék most a helyükben.)

A recept baromi egyszerű. Kell csinálni egy ellenséget. Pénz rogyásig és olyan is van doszt, aki örömmel részt vesz a legújabb efféle kampányban. Mikor már az aktuális ellenség elég utált azokban a körökben, amelyeknek mindig kell egy kis gyűlölnivaló nemzedékek óta, akkor az éppen szembe jövő politikai ellenfélre rá lehet mutatni, hogy na, ő is a gyűlölt ellenség szekerét tolja. Ó, micsoda ravaszság!

Nem hiszem természetesen, hogy minden gyűlöletkampány vége tömeggyilkosság, pogrom, de valószínűleg minden tömeggyilkosság, pogrom szóbeli uszítással kezdődik. Nem lesz minden elgurított hógolyóból lavina, de minden lavina egy hógolyóval kezdődik.

Itt van a plakát: „Mint két tojás”. A képen a tojáshéjból két fej bukkan elő, az egyik szakállas, a másik csupasz képű. Első ránézésre egyáltalán nem hasonlítanak egymáshoz. “Mint két tojás” – ezt azzal próbálja a szerző igazolni, hogy mindkét karikatúra-figura kis ukrán zászlócskát lobogtat. Alapos tanulmányozás után kiderül, hogy az egyik tojás Zelenszkij ukrán elnök. Miért is ne lenne a kezében egy ukrán zászló. A másik Magyar Péter. Az ő kezében az ukrán zászló valószínűleg azt a célt szolgálja, hogy ha a magyar polgár ránéz a plakátra azon nyomban rohan Orbánra szavazni. A plakátrajzoló számára, minden “gonosz és rossz = Ukrajna”. Az “ukrán” itt a sértések netovábbja próbál lenni. Ennyi telik tőlük.

A plakáttámadásról jutott eszembe, hogy a II. világháború éveiben, az orbánisták által gyakran oly csodált Horthy korszak végnapjaiban, Magyarországon szigorú cenzúra működött. Semmit sem lehetett kinyomtatni a cenzorok előzetes engedélye nélkül. 1942-ben a cenzúrabizottság elnöke így rendelkezett: “A miniszterelnök úr őexcellenciája kifogásolta, hogy írásban és képben az ellenséges országok vagy idegen államok államfőiről fényképek, vagy sértő és gúnyolódó kitételek jelennek meg. Erre a cenzúra nem figyelt föl. (Ilyenek voltak Rooseveltről az angol királynéról stb.) Hagyják békén a lapok az idegen államfőket, azokról tiszteletlenül, becsmérlően vagy gúnyosan írni, őket rajzban, képben, karikatúrában kifigurázni, kigúnyolni nem lehet és nem fér össze a magyar lovagiassággal sem.” (Forrás: Nem engedélyezem, A cenzúra bizottság dossziéjából, szerkesztette és összeállította: Márkus László, Szinai Miklós, Vásárhelyi Miklós, Bp., Kossuth, 1975. 306-307. oldal).

És még ennek is rossz vége lett. Mi lesz ebből?

A Mint két tojás bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Idézem: „… Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok és az önkormányzati szerepvállalás sokak számára bizonytalanságot okozhatott a jogi értelmezést illetően, feltételezhették, hogy a hatályos szabályok betartásával vesznek részt a rendezvényen. A fentiekre tekintettel, a résztvevőkkel szemben a rendőrség nem indít eljárást.”

Idáig rendben is vagyunk. Igaz, ez a nyilatkozat úgy is értelmezhető, hogy a szervezők ellen – itt elsősorban Karácsony Gergelyről lehet szó, aki komoly személyes bátorsággal működött közre – indítanak eljárást. Ami már tiszta politika.

Eddig, ahogy néztem, a Nemzeti Nyomozó Irodára testálták volna a büszkeség napi szabadságpártiak vegzálását. Oké, kicsit sokan voltak, de jobb, ha tanulnak abból, mit szabad, mit nem – gondoltam eddig.

Az mindenesetre viszont jó hír, hogy a tekintélyes Nemzeti Nyomozó Irodának marad ideje komoly ügyekkel is foglalkoznia.

Ha valaki azt hinné, hogy a Magyar Nemzeti Bankból elrabolt 600-650 milliárd forint ügyében indul nyomozás, akkor az semmit sem tud a magyar viszonyokról. Ez a pénz el lett ugyan lopva, el lett gazdálkodva, illetve az úgynevezett Matolcsy-klán kezén-közén luxustáskává, egzotikus helyeken házakká és autócskákká vált, de sebaj. A kecskeméti egyetem létrehozására szánt 127 milliárd sincs meg egyelőre, de sag’ schon – mondják arrafelé. Van ilyen, nem sikerülhet minden. Persze sok minden sikerül és a fejedelmi vő felesleges ingatlanjait szintén vagy 600 milliárdért megveszi az állam, nehogy a nyakán maradjon. De ezzel sem érdemes foglalkozni. Ahogy azzal sem, miként lehet, hogy egy pesti kórházban – Uzsoki – sokéves sorok alakulnak ki bizonyos beavatkozásokra. Kivéve, ha egy fideszes fickón keresztül befizettél egy vaskosabb összeget és máris a sor elején találod magad – és a példákat még hosszan lehetne sorolni. Van egy Nemzeti Nyomozó Iroda nevű rendőrségi részleg. Ennek a dolga például a nagy gazdasági bűncselekmények, a szervezetten elkövetett gazdasági bűncselekmények és a határon átnyúló gazdasági bűncselekmények kinyomozása.

Furcsa mód napvilágra került pár hete egy állami számvevőszéki jelentés, ami elég alaposan feldolgozza ezt az MNB-ügyet. A derék nyomozóknak elsőre talán elég lenne az is, ha ezt szépen elolvasgatnák, sárga filctollal kijelölnék a vadabb részeket és a Matolcsy-klán főbb tagjait erről kérdezgetnék, aztán majd csak kialakul a dologból valami. Egyelőre úgy tűnik föl, hogy effajta ügyekkel az erre szakosodott nyomozórészleg nem foglalkozik. Ha egyszer a lopás maga a rendszer lényege, akkor nehéz elvárni egy rendőrtől, hogy ő a rendszer ellen tegyen. (Mind közönségesen: ahol így működik, azt a rendszert diktatúrának szokás nevezni, ha ez bármit is számít.)

Most tehát erre is marad idő. Szépen utánanézni annak, amit a XII. kerületi polgármester mond, hogy mióta igazi közbeszerzéseket írnak ki, azóta egy csomó minden ára a felére csökkent – s kiderült, még Fidesz-közeli vállalkozóknak is megéri így – nyilván ők továbbra sem abból élnek, hogy szombaton zárva tartanak.

De akad itt régről még Elios-ügy, meg batidai kastélyhoz kinövő út, meg a már szinte feledésbe ment őrületes rablás, amikor a trafikokon keresztül lapátolnak száz- és százmilliárdokat a haveroknak. És sorolhatnánk napestig.

Ma Orbán egy kérdésre jó szakembernek nevezte Matolcsyt, bár tett egy érdekes megjegyzést, hogy persze a jogi eljárás az más.

Szóval sok minden történhet még itt. Egy biztos, Dubaiban ma nem volt vihar.

A Nem büntetik a Pride vonulóit; végre marad idő komoly ügyekben is nyomozni bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ahol a diktátor nem pofázik bele abba, ki kit és hogyan szeret – és a többi. Nyilván a felvonulók többsége, ha kérhetett volna egyet, az a diktátor mielőbbi gyors és határozott távozása lett volna a hatalomból, lehetőleg nem gyalog. De még csak nem is a MÁV-val, mert akkor örökké a nyakunkon maradna.

Nyilván ezt nem lehet annyiban hagyni, bűnösöket kell találni, indul a szigorú vizsgálat.

Miközben ki hallott arról, hogy akár nyomozás indult volna a Magyar Nemzeti Bankból elsíbolt, ellopott, elgazdálkodott, el Birkin-táskásodott 650 milliárd forint ügyében? Tud valaki arról, hogy akár nyomozás kezdődött-e azért, hogy van-e igazság a korrupciókutató intézet azon óvatos s konzervatív számítása ügyében, ami szerint az is lehet, hogy 2200 milliárd forintot szedett be törvénytelenül az Orbán-maffia 13 oligarchája révén az EU-tól?

Nem, erről nem tudunk. A békés felvonulás eljárásra készteti a hatóságokat. A szemérmetlen lopás nem.

Megnéztem, mire való ez a Nemzeti Nyomozó-dolog. A szervezett bűnözés, az ezekhez kapcsolódó bűncselekmények, a határokon átnyúló bűncselekmények, és az olyan alapvetően gazdasági jellegű bűncselekmények kinyomozása, amiknél mind a kimagasló kárérték, mind pedig a szervezett bűnözés egyszerre jelenik meg.

Világos, mint a Nap. Akkor ennek a nagyon nemzeti csapatnak az erejét le kell foglalni azzal, hogy esetleg felvonulókat vegzáljon, vagy rászálljon Karácsony Gergely budapesti főpolgármesterre, akinek oroszlánrésze volt annak a felemelő szombatnak a megszervezésében, és addig sem azzal töltik a drága nemzeti idejüket, hogy Tiborczot, a fejedelmi vőt, vagy Mészárost zaklassák az ügyben, hogy mégis csak hova tűnt a nemzeti vagyon egy értelmezhető, tetemes része.

Ha a felvonulás büszke résztvevőit zaklatják, ellenük koholnak ügyeket, talán még némi sikerélményük is lehet. Ezrével, tízezrével „nyomozhatják ki”, ki vett részt egy békés és tisztességes gyűlésen. Mégiscsak jobb ez, mint a „Korrupció és Gazdasági Bűnözés elleni Főosztályt” megkérdezni, hogy mit tetszettek tenni az elmúlt években.

Persze a rendőrség egyik legeredményesebb részlege, a sajtóelhárítási osztály ilyenkor azt a vicces választ szokta adni, hogy a sajtóban megjelent hírekkel ők nem foglalkoznak, az nem számít. Bár most azt is mondták, hogy a Büszkeség-napi felvonulás tulajdonképpen maga a Pride, azt ők onnan tudják, hogy jó alaposan kinyomozták, ugyanis látták a Facebookon. Mindegy, lényeg a nemzeti nyomozás.

Természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy ez a belengetett nyomozás már a rugalmas elszakadás része. Kicsit nyomozgatunk, aztán megyünk haza. Ki akad fenn azon, ha egy nyomozásnak nincs eredménye? Kis fenyegetésre esetleg még jó lesz, aztán lehet tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló.

Itt jegyzem meg, hogy 2010 előtt, az akkori rendőrség/ügyészség egy része, nyilván nettó politikai számításból, körülbelül átállt a Fideszhez már a választás előtt. És igen csalárd módon, politikai megrendelésre dolgozott, előkészítve az Orbán-rezsim győzelmét, azaz a maffia-diktatúra kialakulását Magyarországon.

Most elég lenne, csak a jog és az igazságosság elveinek megfelelni. Ha már nemzeti, lenne mit jóvátenni.

A Ami cselekvésre készteti a magyar FBI-t bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Tiborcz fejedelmi vő néven az Orbán-klán hozzájutott Budapest egyik legdrágább szállodájához, ma már Tiborcz „dobogós” a leggazdagabbak közt is.

Vagy a menetrendek rozsdaura, Lázár hogyan vesz ki milliárdokat az alapítványainak az állami közpénzből ingyen juttatott cégein keresztül. Szóval, az üzlet megy tovább – egyelőre hiába vonulnak százezrek Budapest utcáin.

Mindenesetre: az kiderült, hogy a Pride Orbán Viktor csele volt és az ellenzék jól beleesett a csapdájába, mert így most már az egész ellenzék homokos a magyar nép szemében – bibibí.

A cselcsapdát pedig már akkor elkezdte megásni Orbán, amikor embertelen törvényt hozatott a „gyerekek jogaira” hivatkozssal. Aznap valószínűleg a többszörösen kitüntetett gyermekintézet igazgatója két lányt is eladott, reméljük, nem túl perverz vendégeknek. Aztán Orbán tovább mélyítette a csapdát, amikor megváltoztatta a szabálysértési törvényt, hogy akkor is szénné lehet büntetni téged, ha egyébként nem lehet (ne).

A jogorvoslat valószínűleg a melegek országrontó ötlete lehet, mert az sincs érdemben. Talán a költségvetési lyukakat így akarják betömni.

De ne álljunk meg itt! Amikor hívei lelkesült tapsa közepette odaszónokolt, hogy a Pride szervezésére kár időt és pénzt költeni, magában kacsintott egyet, hogy hú, de jól átráztuk őket.

Csak akkor most átrázás vagy Brüsszel szervezte?

Persze, az átverés nagymesterével van dolgunk.

Mint tudjuk, azért kell öt évet várni egy csípőműtétre és kettőt egy szürkehályogra, azért nem találsz működő ügyeletet, pláne nyáron háziorvost – mert ez is Orbán csapdája. Amibe jól belesétálunk. Aztán lehetne ám itt olyan oktatás, jól fizetett tanárokkal, elégedett, korszerű tudáshoz jutó gyerekekkel, hogy csuhajja. De akkor mi lenne a csapdával? Szóval: csapdaállítás végett olyan az oktatás, amilyen. Na, és mi van az inflációval? Percnyi kétségünk se legyen, hogy egy petákkal sem emelkednék a kaja ára már évek óta, ha nem ásott volna olyan gondos csapdát az Első Hazai Orbán és Mamelukjai Kft. Direkt azért emelkedett pár év alatt a kétszeresére a kenyér ára és azért 3500 forint egy kiló barack, mert a csapdaásás ezt követeli.

És mindenki tudja e hazában, hogy a vonatok itt svájcióra pontossággal járnának, meg kemény munka van abban, hogy kigyulladjon egy-egy mozdony, megálljon a nyílt pályán vagy a melegben/hidegben/langyosban elgörbüljön a sín, leszakadjon a váltó és még sör is elfogyjon a büfékocsiban, persze, csak akkor, ha van éppen a szerelvényen.

Csapda ez is a javából. A hülyék meg sipákolnak miatta és nem veszik észre, hogy maguk alatt vágják a talpfát.

Ja, és jó alkotóktól rendes filmeket, színházi előadásokat is lehetne ám rendelni, de csapda. És a sajtó elrablása és a bolondpropaganda szolgálatába állítása szintén csapda. Mecsoda ördögi terv! A százmilliárdokkal kitömött állami propagandamicsodák hallgatnak a Pride-ról, miközben a milliós elérésű internetes tévék, honlapok, vagy éppen a Klubrádió beszámol róla, nem beszélve a közösségi médiában megosztott végtelen számú beszámolóról.

Meg az is csak a csapda része, hogy nagy ravaszul lehazudjuk azt, ami történt. (De akkor honnan tudja meg szegény jó fideszesünk, hogy itt kelepce létesült?)

Ennyire ravaszok ezek. Megszervezik minden idők legnagyobb budapesti Pride-ját, rendszerellenes tüntetését, amit betiltottak ugyan. Nagyon ravasz. Ráadásul ez egy jó hangulatú, kedves, kedélyes, és az önbizalmat jócskán és joggal növelő esemény. Látszik, azért ez mégsem a kisnácik, a szolgalelkűek és a korruptok országa csak. Ráadásul az alig pár szavazattal megválasztott Karácsony Gergely főpolgármesterről ország-világ láthatja, hogy komoly politikus, államférfi, mostantól valóban.

Csapda csapda hátán. Kérünk még pár ilyet.

A A jó Orbán csapdája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Orbán-diktatúra fennmaradásának egyik eszköze, hogy ellenségeket gyártson a társadalom uszulásra hajlamos része számára. E rész tagjai öt éven várnak ugyan egy csípőműtétre és nem jutnak orvosi ügyeletre, az iskolában a gyerekük számtalan hülyeséget kénytelen tanulni és még a sajtos pogi ára is gyorsan emelkedik – de legalább gyűlölni lehet.

Méghozzá állami támogatással és biztatással – mert a gyáva már csak ilyen. Gyűlölni azért szeret, de csak óvatosan. A legjobb azt, akit erre központilag kijelölnek, mert abból nem lehet baj, még Kossuth-díjat is lehet kapni érte. Történelmi korokban állami felhatalmazással meg is ölhető és kirabolható, de ne galoppírozzuk el magunkat ennyire. Most csak így kicsit gyűlölködünk, oly ártatlanul, hogy szív, szív, zászlócska.

A honvédő ukránok mellett, Soroson, Brüsszelen és a biciklistákon túl a melegek, az LMBTQ+ közösség tagjai lettek kijelölve ügyeletesen a gyűlölet céltáblájának. Hangzatos, ájtatos baromkodással kijelentik, hogy megvédik a gyerekeket – a mitől is? Emelje fel a kezét, aki nem akar egy ártatlan kis csöppséget megvédeni attól, hogy még a végén vénségére ereszcsatornán lecsúszva kelljen távoznia egy jobb partiból.

És miután a zsebnáci segédcsapatok is felsorakoznak ilyenkor rendre, hát őket is be lehet vetni, szegény hülyék csak ennyire használhatók.

Na, és ekkor kiderül, hogy mégiscsak jó valamire, hogy Budapestnek liberális a főpolgármestere, ahogy lakóinak jó része is. És az aljas politikai okokból kitervelt gyűlöletakció ellenére a megtámadottak, a szabadság mellé állnak. Állunk.

Ahol zsidóznak, ahol cigányoznak, ahol négereznek, ahol buziznak, ahol migránsoznak, ahol ukránoznak, ott senki sincs biztonságban. Se az, aki aljas politikai számításból uszít, de még az se, aki hagyja magát uszítani. Emlékszünk: Hopp, itt egy antiszemita félnáci, aki egyszer csak megtudja, hogy ő zsidó. Vagy ki ne hallott volna olyat, hogy egy melegek ellen uszító és gyűlöletkampányt vivő gyerekéről vagy közeli párttársáról derül ki, hogy hmmm.  A diktatúrák amúgy imádják a zsarolható bajbajutottakat – érthető, hogy alapos diktatúra mindig gondot fordít ellenség kijelölésére. Kulák-e vagy…

Szóval a Pride-ra mindannyian, akik nem náculunk el, büszkék lehetünk. Ahol szép, nagy és vidám Pride van – az az ország tuti jófej és élhető. A többi csak mese habbal.

Ja, és természetesen attól, hogy efféle felvonulás szerencsére Budapesten is 30 éve van, Tiborcz István (azaz tartója) még rendelkezik hét budapesti luxusszállodával, a nemzeti gázszerelő elég bátorak ahhoz, hogy jó drágán felújítsa a balatoni vasútvonalat – szerencsére az adatok eltüntetése folyik.

Pride ide-oda, a Matolcsy-klán sok száz milliárd forintot lapátolt ki, aminek jórészét a devizahitelesekkel fizettette meg. És a hatvanpusztai zebra barátaink is jó abrakot kaptak.

Ezzel is kell foglalkozni, de ma tényleg csak legyünk büszkék.

A Mindannyian, akik nem náculunk el, büszkék lehetünk bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Árnyaljuk kicsit a képet. 2015 novemberében diktátorokat látogató útjának egyik állomásaként dr. Orbán Teheránba utazott, ahol annak a véleményének adott hangot, hogy jelentős gazdasági fejlődés előtt áll Irán és a magyar-iráni kapcsolatokban rengeteg a lehetőség. Öt minisztere társaságában, kétszáz magyar és helyi üzletemberrel vitatták meg a fényes jövőt. Kedvencem az a kép, amelyen Orbán és valamelyik főhelyi között egy kendőbe bugyolált asszonyság tolmácsol. Amúgy nőnemű lény nem látszik a képeken. Ráadásul Irán ellen már akkoriban is, amerikai vezetéssel komoly szankciók működtek. És az atombomba valamelyik titkos barlangban szépen alakult. „Az iráni nukleáris programban is szeretnénk részt venni” – folytatta a magyar kormányfő, ami a történtek fényében mindenképpen érdekes. És miután a CEU zavarta a köröket, kijelentette, hogy Budapesten akarják létrehozni az iráni egyetemek európai központját. Végül találkozott dr. Orbán Haszan Róháni elnökkel, és Ali Hamenei ajatollahhal, Irán legfőbb vallási és politikai vezetőjével, akit a művelt világ csak egy picit tart rosszabbnak a patás ördögnél. Lapzártánkkor még mindketten életben vannak és talán elgondolkodnak az úgynevezett orbáni átok beteljesülésének az idején. Talán itt mondta dr. Orbán: „Magyarország a nemzeti szuverenitás politikájának talaján áll. Biztosak vagyunk abban, hogy Irán nélkül ennek a régiónak a nagyon bonyolult ügyei nem rendezhetőek, a térség nem stabilizálható”. Gondolom ezt most Trump barátjával nem vitatja meg. 2017-ben az iráni gazdasági miniszter jött Budapestre és megint egymás kebelére borult a két tárgyaló fél, hogy nézni is tereh.

Varga Mihály gazdasági miniszter akkoriban iráni kollégájával üzletelt és azt mondta: „alkalmazhatóvá vált a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezmény, ez tovább ösztönözheti a befektetéseket és elősegítheti a kereskedelmi forgalom bővülését.” Ami már csak azért is jó hír, mert a jó Trumppal ebben sem sikerült még kiegyezni.

2017-ben a mindig balek Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes és Ali Akbar Szálehi, az iráni atomenergetikai szervezet vezetője a két ország atomipari együttműködéséről írt alá megállapodást, a magyar állam 26,4 milliárd forintos hitelszerződést ajánlott fel az iráni atomprogramnak; 100 iráni diák magyar egyetemekre jöhet tanulni atomipari tudományokat; a két ország közösen kis atomreaktorokat épít. Szerintem ez a terv most füstbe ment a pénzzel együtt.

Már akkoriban azt írták minderről azok, akik észrevették ezt a furcsa barátságot, hogy „Irán nemcsak a nemzetközi terrorizmus egyik fő támogatója, az atomfegyver-fejlesztési program megszállottja, ahol sportot űztek abból, hogy nem engedik be létesítményeikbe a nemzetközi megfigyelőket.” És az is szóba került, hogy a törpe erőmű nem valamilyen hadifejlesztés fedőakciója-e? Ráadásul egy olyan bankon keresztül intézték (volna) ezt, amelyik az iráni atombomba-programot is valószínűleg finanszírozta, ezért embargós listán szerepelt.

És akkor még nem is szóltunk a volt iráni elnök, a keményvonalas, Izrael elpusztítását akaró, az atombomba programot elindító Ahmadinezsád elnök rejtélyes budapesti útjairól.

Mindenesetre, most úgy fest, hogy a dr. Orbán-átok Trump elnökön keresztül csapott le. Arról, hogy Semjén vadász mit gondolhat minderről, ha gondolhat egyáltalán, nincs hír.

A A dr. Orbán-átok Trump elnökön keresztül csapott le bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Teltek-múltak az évek és 1989. június 16-ra eljutottunk oda, hogy a pesti Hősök terén, nagy nyilvánosság előtt lehetett megemlékezni az áldozatokról, s ezzel a morális igazságszolgáltatással indult a nagyközönség számára a rendszerváltás. Akár jól is alakulhatott volna.

Az újratemetés legemlékezetesebb fellépője Orbán lett, aki a szovjet csapatok kivonásáról is szónokolt. Bátorság volt-e ez valóban? Azt most hagyjuk is, hogy a szervezők előre megegyeztek, erről ne beszéljenek. Ráadásul, ha jól emlékszem, Rácz Sándor is szóba hozta, jó fél órával Orbán előtt a kivonást, igen erőteljes szavakkal.

Ráadásul, ellentétben a hivatalos fidesznyik-párttörténettel, a szovjet csapatok kivonásának a lehetősége már jó párszor szóba került a korábbi hónapokban is.

Hogy egy olyan médiumot idézzek, amit akár a Fejér megyei Orbán is olvashatott, a Fejér Megyei Hírlap címlapján hozta 1989. február 1-jén: „Elsőként májusban-júniusban: Szovjet csapatkivonások hazánkból”. És aztán részletesen a hír, hosszan, alaposan. (A Fejér Megyei Hírlap ma az állami propagandagépezet egyik gyártosora, a KESMA nevű pénznyelő és hazudozó kombinát része.)

De ha véletlenül Budapesten nem jutott volna hozzá a helyi laphoz, a Népszabadság (cenzurálisan, statáriálisan megszüntetve) vagy a Magyar Nemzet (elrabolva és a szélsőjobb legsötétebb figuráinak a szolgálatába állítva) is beszámolt minderről. Ahogy 1988. december 7-e után is ismertette, a tényeknek megfelelően, mert akkor éppen ilyen időket éltünk, a magyar sajtó Gorbacsov ENSZ-ben elhangzott beszédét a csapatkivonások terveiről. És bármilyen meglepő, 1988 decemberétől a KISZ (az MSZMP ifjúsági szervezete) sajtója is újra és újra felidézte, hogy fórumaikon miként került elő a szovjet csapatkivonások ügye.

Oké, 1945 után az terjedt el, hogy Rákosi Mátyás volt az, aki sikeresen vezette győzelemre a Tanácsköztársaságot. Igaz, ő ült is 15 évet a börtönben érte. Most pedig Orbán zavarta ki a szovjet csapatokat. Mindegy Tavarisi konyec – ó mennyire szellemesnek tetszett ez a plakát. Ma talán a „tavarisi jiso ráz”-ot – elvtársak, újra – kellene rányomtatni.

Mert az egykori harcias szónok, ma öregecske diktátor bácsika lett, aki egy világfelfordulás közepette a zsarnok és más népeket megnyomorító putyini rendszer mellé állt. Igaz, legalább nem ingyen. A gyorsan szaporodó villák, gyárak, sugárúti paloták, a teljes magyar hadiipar, a bankrendszer elrablása után az igazságosság és a jogrend helyreállítása ma keményebb feladatnak tetszik, mint 1989-nek azon a június 16-áján. Az új rendszerváltáshoz legelőször is az kell, hogy: Orbán konyec. Konyec filma – ahogy akkoriban mondták. Vége a dalnak. Lehet a jól megérdemelt száműzetésbe vonulni.

A Hősök tere ma üres. Itt ülök tőle légvonalban talán kétszáz méterre a Klubrádióban, aminek a frekvenciáit, a bevételeit vette el Orbán, és most egy gyalázatos törvénnyel akarja a maradék szabad sajtót is ellehetetleníteni, hogy a családi rablás tovább folytatódhasson.

Annyira szomorú ez, hogy még a Hősök terei angyal sem bírta látni a téren, ő is elrepült innen.

A Harcos szónokból öregecske diktátor bácsika bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nyilván. Most, hogy ki van adva a parancs, hogy ne tessék luxizni, Budaörsről egy kétmilliárd forintos helikopterrel repült el a távoli Ferihegyre. A helikopter egyórányi repülésének üzemi költsége körülbelül 2 ezer euró – nem egy tétel. Innen jön a 22 milliárdos repülőgép – igaz, ez forintban ennyi. Bérlés, üzemanyagköltség, repülőtér-használati díj, nem számolva a fedélzeten elfogyasztott frissítők konyakok és whisky-k árát, alig 60 ezer euró. Azaz az egész útiköltség cakk-und-pakk nincs 25 millió forint. Mondhatnánk a Kölcsey Gimnázium tanárainak együttesen közel egy havi fizetése. De átszámolhatnánk hasi ultrahangra, csípőprotézis-műtétre, vagy a BKV üzemeltetési költségre. Valamint nyugdíj-kiegészítésre – 830 nyugdíjasnak egy évre – és csirkefarhát árára is.

De micsoda egy demagógia lenne mindez, hiszen pontosan tudjuk, hogy „Mészáros” az ország leggazdagabb embere, aki csak tavaly ötven százalékkal növelte a vagyonát, miközben a magyar gazdaság összteljesítménye alig 0, 1 százalékkal nőtt, nincs is.

És miért ne élne úgy, ahogy megengedheti magának, kinek, mi köze hozzá? (Rövidesen nem is lesz, ha hatóságilag sikeresen bezáratják azt a médiát, amelyik tudósít az efféle utakról.)

Miért ne kapna magára egy olyan pólót, ami egy tanár heti fizetése és így tovább? A cégekből kivett milliárdokból futja rá bőven.

Pici hibája a dolognak, hogy jól tudjuk, Mészáros Lőrinc nincs. A fényt szépen visszaveri és csetlő-botló szerencsétlenkedésein jól el lehet nevetgélni. Közben mindannyian erősen sejtjük, hogy az a vagyon valójában nem is az övé. Ezért aztán abban sincs meglepő, hogy túlárazott, nem egyszer felesleges állami beruházásokon hízott naggyá ez a cégbirodalom. Amit persze, kérdés, hová és hogyan lehet menteni, ha egyszer vége lesz a dalnak.

„Mészáros Lőrinc” feltalálása része annak a programnak, amelyben szakmányban hülyének van nézve a kedves szavazópolgár, különös tekintettel a fideszes része. „Mészáros Lőrincről” ugyanis az égvilágon senki sem hiszi el, hogy magától képes lenne egy 16-os csőkulcs szakszerű használatán túl valami másra is. „Mészáros”-sal Orbán a képünkbe nevet, hogy nekem még ezt is szabad. Én még ezt is megtehetem. Nem kell feltétlenül mindent tőkealapok és offshore-cégek mögé rejteni.  Egy idiótát is alkalmazhatok erre, akin mindenki látja, hogy milyen.  És az is jó, ha kicsit repked, meg butaságokat beszél össze-vissza, hiszen a népnek kell a cirkusz. A kenyeret, bár van az már kalács is, úgyis mi visszük haza.

A Fidesz népszerűség-vesztése idején a lopás zavartalanul folytatódik. Újabb és újabb kórházi részlegek zárnak be, a felnövekvő fiatalok mind nagyobb része funkcionális analfabéta, a kivándorlás nem állt le, egyre kevesebb gyerek születik, dacára az elköltött száz- és százmilliárdoknak. Közben bilincsben visznek el valakit, aki felfesti egy ócska közlekedési terelőtáblára, hogy másfél éve nem képesek az utat megjavítani. Nem képesek, nem akarják, meg különben is, a helikopter a levegőben megy, kit érdekel az út!? Budapestet, ahol a többség próbált legalább a választásokon ellenállni, szétbarmolják, tönkre teszik. Kit érdekel, hogy a nemzeti jövedelem egy jórészét mégiscsak itt állítják elő.

Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot – mondta egy klasszikus, aztán milyen csúnya vége lett. Jó, akkoriban még nem volt repülőgép.

A A Fidesz népszerűség-vesztése idején a lopás zavartalanul folytatódik bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nem új az efféle dolog a magyar történelemben. Bár kétségtelen egy ideje nem volt erre példa. De azért idézzük fel, hogy Rákosi Mátyás 1949. szeptember 30-án a Rajk-ügyről a következőket mondta: „Nem is volt könnyű a felgöngyölítés kidolgozása és megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött.” (Ld. Rákosi Mátyás: A Rajk-banda megsemmisítésének tanulságai és népi demokráciánk erőinek növekedése. Társadalmi Szemle, 1949. 10.sz. 647.o.).

Most akkor aggódhatunk a mi kis zsebducénkért, akinek sok-sok álmatlan éjszakájába került ezt kitalálni?

Ó, azok az éjszakák! Különben is, már megint A tanú című filmben vagyunk, hiszen „az ember úgy is lehet bűnös, hogy nem is tud róla” – hangzik el.

Akkor jugoszláv kém volt az, aki nem tetszett a rendszernek, ma ukrán, de a békaember, a paksi csőszkunyhónál ugyanaz marad.

Különbségek azért akadnak:

Ma nem végzik ki gyorsítottan azt, aki kiesett a pixisből. És még egy. A visszaemlékezések szerint a Rajk-per idején meglehetősen sokan elhitték, hogy az az egész kémhistória igaz lehet. (Nyilván részben Rajk beismerő vallomása miatt is.) Elhitték, mert azt gondolták, hogy a Pártnak igaza van, Rákosi elvtárs annyi álmatlan éjszaka után nem tévedhet.

Ma viszont nincs az a megveszekedett ketrecharcos a klubból, aki ezt bevenné. Nem is azért kell ez, hogy elhiggyék. Elég, ha azt gondolják ez egy alkalmas eszköz arra, hogy az ellenzéket, ami persze ellenség – elintézzük.

És kit érdekel, hogy igaz vagy sem?!. Lényeg, hogy Zelenszkij láncos kutyáról lehessen vizionálni, és hörögni és addig bátran zsebre lehet vágni még egyszer 500 milliárdot a héten, hogy a fejedelmi vő, mégse szégyenszemre a 11. legyen a nem luxizó leggazdagabbak listáján. A Nemzeti Bank meg azé, aki megműveli. Go Tiborcz, go. Most indul a buszvállalat – hurrá.

Persze ebben a pillanatban lehet, hogy semmi sem igaz ebből a kémtörténetből. Aha. Ugyanezt mondták akkor is, amikor Magyar Péter beszámolt arról, hogy Polt Pétert kimentik az ügyészség éléről és az alkotmánybíróságnak nevezett kormányzati kifizetőhelyen nyaraltatják a következőkben. Aztán tessék, két nap múlva csont nélkül bejött a jóslat.

S hogy miért használom a „kimentik” igét? Például: nem elképzelhetetlen, hogy a hűséges Polt Péternek az már kicsit sok lett volna, hogy neki kell ezt és a következő törvénytelen politikai letartóztatásokat aláírni. Ezért lepattant, végülis eddigi szolgálatai jutalmául ennyit megérdemelt. S az ügyészséget egy politikailag súlytalan, valakire bízták, aki maximum elviszi majd a balhét, ha fordul a kocka.

Mert nyilván előbb-utóbb fordul és azok, akik most mindenféle nyilvánvaló törvénytelenségekben vesznek részt – ideértve a sajtó és a civil szerveztek szisztematikus tönkretételét is – szorulnak majd.

És nagy ész nem kell annak átlátáshoz, hogy ez csak főpróba. Ha a társadalom simán lenyel egy efféle letartóztatást, akkor nagyobb vadra is lehet menni, akár Magyar Péterre is. Ha lenyeli, akkor mindent lehet. Ha nem nyeli le, akkor lehet egy kis zavargást provokálni – hiszik –, és akkor ugye/mégsem lehet választást tartani.

Ja, a sok álmatlan éjszakát aztán Rákosi szovjet száműzetésben kipihenhette, igaz ő nem lopta legalább el a fél országot, ezért nagy szegénységben. De azért azok a Moszkva parti esték egy halom gyémánton ülve sem biztos, hogy olyan kellemesek lesznek majd.

A Már megint A tanú című filmben vagyunk bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az egyik szerint az oroszoknak kémkedett Magyarország. Lehetséges. Elég csak az állami tévére, vagy a kormányszolga sajtóra rápillantani, amiből ömlik a Putyin-barát, ukránellenes alpári propaganda. Orbán emberei kihívó, kérkedő pimaszsággal ugrálnak Moszkvában, ehhez képest egy kis kémkedés már bagatell. Mégis, szerintem az oroszoknak elég jól kiépített bázisaik lehetnek Ukrajnában, a történelmi és nyelvi kapcsolatok okán is, nem biztos, hogy a még oly sikeres magyar kémszolgálatokra fanyalodnának.

(Bár egy kis szívesség a Дружба [druzsba – barátság] oltárán lehet, hogy néha jót tesz.)

A másik, bizony az, hogy valahogyan mégis csak Kárpátaljára fáj Orbán foga. Ami teljes képtelenség, nincs az a meggyengült ukrán hadsereg, amelyik ne lenne sokkal, de sokkal erősebb mindig is, mint a magyar, ráadásul Kárpátalján már alig élnek magyarok, ők is főleg idősek, kis településeken – a munkaképes magyarok többsége eljött, Kelet-Ukrajnából pedig ezerszám érkeztek ide a menekültek, tovább csökkentve a minimális magyar arányt.

Nincs infrastruktúra, erős ipar, út, a vasút is más nyomtávú. Van szegénység és egy érezhető ellenszenv a magyarok iránt. Amiben komoly munka volt. Nem beszélve arról, hogy egy efféle próbálkozás nem erősítené a román, szlovák, szerb kapcsolatokat sem Orbánnal, akármilyen szélsőjobbos, fasisztoid szövetségbe szédültek. Még békefenntartónak maszkírozva sem.

Mégis, csak annak jelzésére, hogy ez a második verzió sem lehet teljesen elvethető pár kiragadott példa:

Pár évvel ezelőtt egy október 23-i ünnepségre kárpátaljai gyerekeket hoztak Budapestre, hogy legyen közönség a kormánypárti ünnepségeken. A fiataloknak egy kormánypárti propagandista „történész” arról okoskodott, hogy Hruscsov visszaadta volna Magyarországnak Kárpátalját vagy annak egy részét, csakhogy annak a komcsinak nem kellett. Nem az állítás valóságtartalma érdekes – mert ha van neki, csak az derül ki, hogy Kádárnak több volt a realitásérzéke – hanem az, hogy egy szigorúan felügyelt kormányzati eseményen efféle elhangozhatott.

A másik apróság. 2018. október 23-án az állami ünnepségen, Orbán Viktor jelenlétében és sűrű bólogatásai közt egy kárpátaljai magyar politikus beszélt, aki szerint a helyi magyarok megfélemlítésével, üldözésével, kollektív jogainak elvételével Ukrajna felmondta az 1992-i, még az Antall-kormány alatt, de a kormánypárti képviselők jórészének tiltakozása mellett, az ellenzék támogatásával elfogadott ukrán–magyar alapszerződést. Aminek a lényege a magyar–ukrán határ tiszteletben tartása, s a Kárpátaljáról való magyar lemondás deklarálása volt.

Ahogy lehet, annak sem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, hogy például 2018 nyarán az Antall-kormány hadügyi államtitkára egy fideszes lapban azt vettette fel, hogy lehetséges lenne ám a határmódosítás, csak egy nagyhatalmat kell támogatónak ehhez megnyerni.

Orbán Viktor miniszterelnök, Sátoraljaújhely, 2020. június 6.: „Csak az államnak van határa, a nemzetnek nincs. Ez a törvény. Van, aki megértette, és van, aki nem.  Akik még nem, jobban tennék, ha sietnének, mert fogytán az idejük…Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot.”

És akkor most ne beszéljünk arról a hirtelen megszaporodott és néha milliós nézettségű internetes bejegyzésről, amely Kárpátalja elfoglalására buzdít, orosz kavarás vagy sem – nem tudom. De egyik-másikat magyar hivatalosságok is lelkesen követik.

S a többi néma csönd.

A Mégis Kárpátaljára fáj Orbán foga? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.