„Nyilván senki nem tudná emlékezetből felidézni, milyen műsor ment azon a vasárnapi estén az NDK televíziójában. Feltételezhető, hogy 19 órakor még az adlershofi tévéstúdiók éppen nem „élőző” munkatársai is a nyugati adásokat nézték, hiszen a nap folyamán odaátról többször elhangzott, hogy kapcsolják Budapestet, ahol fontos bejelentés várható” – írta a krónikás, a történtek idején helyszíni tudósító éppen évizeddel később, 1999. szeptember 10-én a Népszabadságban. (A képen: a Sopron közelében Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter átvágja a vasfüggönyt 1989. június 27-én. / Foto: Matusz Károly, MTI)
A cikk ekként folytatódik: „S valóban, hét óra után néhány perccel Horn Gyula közölte, hogy a hazatérni nem szándékozó keletnémetek NDK-s úti okmányaikkal bármely őket befogadó vagy átengedő országba eltávozhatnak. A Hét műsorát átvevő nyugatnémet adók mutatták a Magyarországon egymás nyakába boruló menekülteket is, akik az első örömkitörés után sátraikhoz, kocsijaikhoz rohantak, hogy a rendelkezés érvénybe lépésekor, éjfélre az osztrák határon legyenek.
A magyar–osztrák határon már korábban megkezdődött a műszaki zár felszámolása, a nyugati tévékből ömlött a képanyag a drótvágó ollókkal serénykedő külügyminiszterekről, Hornról és Mockról. A szokásos magyarországi nyaralásukat tervező NDK-polgárok pedig aggódtak. Hiszen Honeckerék nem voltak szívbajosak: midőn Lengyelországban erőre kapott a Szolidaritás, drámai módon megszigorították a keletnémetek utazásait az Odera–Neisse „békehatáron” túlra. Gyermekeim berlini iskolájában a végzős osztályokat finoman eltanácsolták egy moszkvai vagy leningrádi kirándulástól – a gorbacsovi Szovjetunió az NDK vezetőinek megítélése szerint nem volt többé ideális úti cél. Magyarország pedig már hosszú évek óta a szocialista család tékozló fiújának számított, aminek helytelenítése egyebek között abban nyert anyagi kifejezést, hogy egy keletnémet egy évben alig több mint 2000 forintot vásárolhatott. Ezt állítólag két hétre adták, de valójában már akkor sem futotta belőle egy jó hétvége kiadásaira. (Nem véletlen, hogy amikor a korábbi évek egy-egy csípős őszi napján a berlini IBUSZ-kirendeltség korlátozott számban elkezdte árulni NDK-márkáért magyarországi szállodai tikettjeit, olyan sor verődött össze a Karl-Liebknecht-Strassén, amihez foghatót csak a Lenin-mauzóleumnál, Moszkvában láthatott a szocialista táborban kalandozó turista.)
Az NDK-sok tehát nyugtalankodtak, hogy Magyarország is bezárulhat előttük, ahol pedig nyugati rokonokkal lehetett találkozni, McDonald’sban csemegézni, megbámulni az Adidas kirakatát a Váci utcában, vagy csak egyszerűen szabadabban lélegezni. Már-már groteszkbe hajlott, midőn egyik ismerősöm, aki minden nyarát Magyarországon töltötte, de aki foglalkozása miatt (gondnok volt egy külföldiekkel megspékelt házban) nagy valószínűséggel kapcsolatban állt az NDK titkosrendőrségével, a Stasival – szóval ez az ember kijelentette: „Josef, ha ezek becsukják nekünk Magyarországot, én beadom a kivándorlási kérelmet.”
A tilalom végül is nem következett be, a keletnémetek mind többen maradtak Magyarországon. A berlini üzletekben hosszabbak lettek a sorok, hiányzott az eladó, a pénztáros. „Ők sem jöttek vissza maguktól” – súgta a mindent tudó szomszéd. Az iskola tanári szobájában összeroskadva ült az ismerős pedagógus. „A fia?” – kérdeztem. Bólintott. Később jött a hír, hogy átjutott a zöldhatáron. Édesanyja, aki rokkantnyugdíjasként átjárhatott Nyugat-Berlinbe, az augusztusi hőségben három nadrágot és három trikót húzott magára, hogy a falon túl postára adja az egy szál nyári ruhában Münchenbe érkezett fiatalembernek.
Így jött el szeptember 10-e. A másnap reggeli keletnémet sajtó habzó szájjal szidta a másik német államot, de bőven kijutott a magyaroknak is, akik – úgymond – harminc ezüstpénzért segédkezet nyújtanak Bonn-nak.
– Tudod, Josef – fordult hozzám a határnyitást követő napon egy fogadáson a Neues Deutschland főszerkesztő-helyettese, aki a pletykák szerint Honecker beszédírója volt –, most hogy közeledik az NDK fennállásának 40. évfordulója, a legkevésbé sem lep meg bennünket a nyugatnémet imperialisták aljas viselkedése. Így lépnek ők fel minden ünnepünk előtt a csábítás trükkjeivel, hogy azután állíthassák: lám, menekülnek az első német munkás–paraszt államból. Számunkra ez nem szenzáció, az lenne különös, ha másképp történne. De hogy magyar elvtársaink ebben nekik segédkeznek, őszintén meg kell mondanom, ez rosszul érint bennünket. Ez fáj! – Nézd, Werner – válaszoltam. – Az imperializmus természetéről mindketten sokat olvastunk már, nem szükséges bemutatnod. Azt sem hiszem, hogy a magyar hatóságok áttuszkolnák Ausztriába az oda nem vágyó állampolgáraitokat. Azt is ismerem, amit az ügyről írtok és mondtok. Csak egyvalami hiányzik: az önkritika. Hát ti nem követtetek el valami végzetes hibát?! Hogy lehet az, hogy 28 évvel a berlini fal felépítése után még mindig nem veszitek a bátorságot egy olyan törvény megalkotására, amelyik alanyi jogon – és nem az odaáti rokon kapcsán – engedélyezi az utazást? Nem látjátok, hogy amíg nem bíztok saját embereitekben, addig nem is várhattok tőlük bizalmat?
– Ez mind valótlanság! Itt az emberek jól érzik magukat, aki pedig elkívánkozik, azzal nincs miről tárgyalnunk.
– Gondolod, hogy akik fürtökben lógnak a prágai és a varsói nyugatnémet nagykövetségek kerítésén, akik megtöltötték a budapesti és a balatoni kempingeket, és készek lakást, autót, rokonokat hátrahagyva menekülni, ezek csupán a nyugati propaganda áldozatai?
– Nemcsak áldozatok, de bűnösök is, mert amit tesznek, hazaárulás. És ehhez asszisztáltok ti!
Október 7-én az NDK vezetése még megünnepelte saját magát és a negyven évet. Néhány napra rá leváltották Honeckert, november 9-én pedig ledőlt a fal.