(Szerző: Bedő J. István) Régi adósságom ez a könyv. Első kiadását talán három évtizede szereztem meg, és sokszor, sok helyen hivatkoztam rá. Mostani megjelenését nagyon vártam, főképpen azért, hogy még többen ismerjék meg. Szerzője Victor Klemperer (igen, a karmester nem túl távoli rokona), aki békességben tanított Drezda egyetemén, és francia irodalommal szeretett volna foglalkozni. Filológus, aki a szövegek jelentését bogarássza, és tehette volna ezt derűsen holtáig, de egyszer csak holmi hitvány, tudatlan barnaingesek berúgták a politika ajtaját.
Igen, Németországról van szó, a náci hatalomátvételről, melynek folytán a zsidókat egyre több represszió érte, Klemperer professzort is kiseprűzték az egyetemről, nem taníthatott, elkobozták, jórészt megsemmisítették könyveit, eltiltották az olvasástól is… Az életét egyelőre meghagyták. És mivel a filológus munka nélkül meglenni nem bír, azt tanulmányozta, amit az utca kínált, amit a plakátok, a rádióbeszédek közöltek, és elkezdte írni jegyzeteit a Harmadik Birodalom nyelvéről.
Ne gondoljunk ám klasszikusan vett tudományos szakmunkára, tele (a köznapi ember számára) érthetetlen szavakkal. Nem. E műben – melynek utóéletéről is érdemes szót ejteni – azokat a jelenségeket írta le, amelyekkel a német polgár mindennap találkozott, és azt is, hogy ez miképpen alakította át a gondolkodásmódját. Igazi tartalom híján lévő, de kellően gyűlöletkeltő beszédekkel a Führer, Goebbels, továbbá második, sokadik vonalbeli követőik lelkesen ismételték az akkori paneleket a vesztes háború utáni talpra állásról, a dicső német múltról (amelynek fel kell támadnia), a sikerek ellenségeiről. És ugyebár ellenség mindenki, aki a vezért nem követi. Az ellenséget tehát meg kell semmisíteni.
Klemperer és a német kultúra – költészet, zeneművészet, színművészet, szépművészetek, tudományok stb. – számos alakítója és gazdagítója így ítéltetett előbb hallgatásra, később fogolytáborra, megsemmisítésre. És közben az addig középszerűségük miatt háttérben maradók elfoglalták az első sorokat. De hogyan jön ez a szövegek tanulmányozásához? A könyvnek csak néhány részletére hivatkozom, mert az egész olyan, mint egy krimi – csak éppen meg is történt.
Klemperer felfigyel a szavak kicserélődésére. A mesterséges összetételek, rövidítések (melyek a hadseregben általánosak) megjelennek a köznyelvben. A sokszínű jelzők eltűnnek, minden hősi lesz és népi. Előbb a szavak jelentése változik meg, ahogy az egyesült Németország háromszínű zászlajának helyét átveszi a vérvörös, horogkeresztes. Aztán a tartalmuk is. A szónoklatok paneljei mindent elárasztanak. A sajtó teljes egészében a propagandaminiszter irányítása alá kerül, és a Balti-tengertől Bajorországig mindenhol ugyanolyan elbarnult szöveget olvas a német néptárs. És persze ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazt a gondolatot szajkózza. Igen csekély kivétellel el is hiszi. A mindennapokban használt nyelv átmossa az agyakat.
Sok egyéb mellett egy apróságnak tűnő beavatkozás végzett komoly irtást a német nyelvben. Nem nevezhető gyomirtásnak, mert éppen a gyomok növekedését mozdította elő. Klemperer a központozásról beszél, valójában a legfontosabbról, az idézőjel használatáról fejti ki gondolatait.
Ha nem idézzük valakinek a szavait, csak például a szakterületét, a ki- és megérdemelt címét tesszük idézőjelbe, ezzel kétségbe vonjuk, hogy az illető valóban tudós, zongoraművész, szobrász. Ha továbbgondoljuk ezt az okfejtést, elég furcsa következtetésekre jutunk. Akit csupán lojalitása okán kineveznek például színházigazgatónak, egyetemi tanszékvezetőnek, az magát tekinti igazi/valódi tehetségnek, a többiek pedig csak idézőjelesek – mivel nem lojalitás alapján viselik a stallumukat. (A nyolcvanas években, szerkesztőségi értekezleten került elő egy írás kapcsán, hogy sokkal óvatosabban kellene használnunk benne az idézőjelezést. Kolléganőnk már ismerte Klemperer könyvét.)
Természetesen meg kellett találni minden baj okát is: az árjásítandó országban a zsidók (mellesleg: tudósok, sokat befektető, országépítő kereskedő-, ipar- vagy bankmágnássá vált, talentumos zsidók) kapták a címkét, tőlük vettek el mindent, hogy lehessen háborúra, hódításra készülni.
Az 1984-i kiadás szinte zsebkönyv méretű volt, a mostani vaskos és lényegesen gazdagabb. A kötet szerkesztésében többen vettek részt, első helyen Kiss Barnabás, aki a könyv megismertetésére kiadót alapított. Mostanra azok az emberek, akik számára sötét emlék a nácik tündöklése és bukása, már jórészt megöregedtek, talán nem is élnek. Csaknem két generáció nőtt fel a magyar nyelvű első kiadás óta, és a mindennapi tapasztalatok azt mutatják, hogy a náci eszméknek – főleg tudatlanságból – hazánkban ismét vannak hívei.
Első közreadása (1947) óta Klemperer műve igen sokszor jelent meg németül, az újabb kiadások Elke Frölich bőséges jegyzetanyagával, megmagyarázva egyebek között a leghétköznapibb és a legbonyolultabb fogalmakat, a rendfokozatokat, a tömérdek rövidítést és náci uralom ünnepélyes szertartásait. Az új kiadás megőrizte Lukáts János eredeti fordítását, de a jegyzeteket még megtoldotta Nagy Márk, kibővítve olykor tartalmi magyarázattal, hiszen a Harmadik Birodalom Nyelve rengeteg mellébeszélő megfogalmazást is használt. És hogy a mai olvasó el tudja képzelni, milyen propagandaeszközökkel zajlott az agymosás, Kiss Barnabás sok-sok politikai plakáttal, reklámba bújtatott politikai propagandával és Wochenspruchhal (heti mondat, mintha a Szentírás egy verse lenne…) egészítette ki.
Az utószóból megismerjük Klemperer és műve utóéletét is. A túlélés után lelkes kommunista lett, majd megdöbbenten tapasztalta: a megszülető és demokratikusnak kikiáltott Németország változatlanul ugyanazt a nyelvet, terminológiát használja, amelyről ő azt hitte, hogy a háború nyomaival együtt eltűnik. De a filológus elme nem pihent, Sztálin Szovjetuniójának nyelvét kezdte vizsgálni, s arra jutott, hogy nincs különbség, „ezek ugyanazok”. Élete alkonyán bocsánatot kért (politikai) tévedéseiért.
A nyelvek élete iránt érdeklődők számára nagy csemege Klemperer könyve. De nagyon fontos lehet azok számára is, akik értetlenül állnak az elnáculó (friss kifejezés: elnácisodó) fiatalok előtt, a holokauszttagadók és holokausztrelativizálók előtt, akik meg akarják érteni, miért dől annyi sötétség az erőszakban hívők szájából.
És azok számára is, akik a hatalom, a hatalmaskodók és a tányérnyalóik viselkedéséből az előjeleit látják valamiféle birodalomépítésnek.
Figyelmeztetés a könyv 4. oldaláról: Az Ampersand kiadó semmiféle közösséget nem vállal a kötetben előforduló nemzetiszocialista jelképekkel, szlogenekkel és kijelentésekkel, és azoktól teljes mértékben elhatárolódik. Ezek a jelképek, szlogenek és kijelentések kizárólag ismeretterjesztési célt szolgálnak.
Victor Klemperer: LTI * A Harmadik Birodalom nyelve. Egy filológus feljegyzései. Fordította: Lukáts János. Ampersand Kiadó, Budapest, 2021. ISBN 978 615 009 5240.