(Berlini tudósítónk vasárnapi jegyzete) A facebook-ot böngészve egyre inkább dézsávű érzésem van. (Lehet, nem kellene egyáltalán a fészbukon mozogni, bár ez nem változtatna a lényegen: a közösségi média a jelenségeknek nem okozója, csak közvetítője, hangerősítője, tükre.)
Lépen-nyomon eszembe jut gyerekkorom, ifjúságom furcsa paradoxona, amit egyetemistaként gyakran próbáltam a Kelet-Európa és a társadalmi kérdések iránt érdeklődő nyugatnémet barátaimnak elmagyarázni. A szocreálban ugyanis annakidején két párhuzamos elit létezett. Közös volt viszont, hogy kölcsönösen lenézte egymást.
A párt által kiemeltek, a hatalom kegyeltjei, élve politikai és gazdasági lehetőségeikkel, előnyös pozíciójuk tudatában nézték le a kiszorított értelmiségieket. Eközben hittek a propagandának, hogy ők a dolgozó nép nevében, képviseletében, érdekében cselekednek. Néha azonban felsejlett bennük valami csodálattal vegyes irigység a lenézett értelmiségiek iránt.
A családi könyvtárral, nyelvismerettel, gyerekszobával, neveltetéssel és a felelős polgár természetes öntudatával rendelkezők pedig a tudás elefántcsont-tornyából vetették meg a késsel-villával bánni, viselkedni nem tudó, alapvetően ismerethiányos, bugris hatalomgyakorlókat.
A paradoxon abban rejlett, hogy mindkét csoport az ország valós elitjének tekintette magát, mégis évtizedekig a békés egymás mellett élés jellemezte őket. 1956 után létezett valamilyen íratlan szabály, status quo: az értelmiség nem szólt bele a napi politikába, ennek fejében a politikai vezetés általában békén hagyta. Ha meghúzta magát és nem tett bombát Kádár széke alá, csak baráti körben, zárt ajtók mögött gyakorolt rendszerkritikát, akkor akár közepes karriert is befuthatott, utazhatott nyugatra. (A családból, persze, valakit azért túszként otthon illett/kellett hagyni.)
A politikai elit – mai szemmel nézve – aránylag csöndben, visszafogottan élvezte előnyeit, ami némiképp összefügghetett Kádár puritanizmusával, illetve a lehetőségeknek a maiakhoz képest szerény, korlátozott voltával. Vagyis a két csoport ismerte és lenézte, de mint megváltoztathatatlan tényt, eltűrte, elviselte egymást. Ez volt puha diktatúra korszaka.
Ez a kettősség ma újra fennáll – némi különbséggel. Az orbáni új „elit”” hangos gazdagság- és erőfitogtatása fennhéjázó. Nem elég neki a hatalom és a „tellik-meg-fussa”: gátlástalanul és látványosan élvezi – nemcsak a jólétet, hanem a hatalmat is, azt, hogy bármit megtehet. Eközben lenézi, semmibe veszi nemcsak az értelmiséget, hanem az ország egész lakosságát, a plebszet, a 99%-ot. Ezt a bicskanyitogató magatartást, a pökhendi kivagyiságot, mérték- és aránytévesztést a közösségi média napi gyakorisággal tolja elénk – Orbán stadion- és kisvasút-hobbijától a puccos-proccos Mészáros-esküvőn, a Rogán másfél milliós, márkás, szemétbe kidobott zakóján át Semjén helikopteres szarvasvadászatáig, Szijjártó földközi-tengeri luxusjachtozásáig, repülőgép-mániájáig.
A Fidesz-ellenesek, azaz elsősorban a felvilágosult, liberális, városi értelmiség felingerlése talán nem is a fő cél. Ámbár: amíg a maradék kevés ellenzéki és/vagy csak objektív média ezeken rugózik (pl. Orbán legutóbbi ostiai ebédjén), azaz gumicsontot rág, addig jó. Ezalatt suttyomban, szinte észrevétlenül folytatódnak a valóban felháborodásra okot adó kormánypárti lépések, az új „nemzeti” elit gazdasági izmosodását szolgáló rendeletek, további lopások. A Gellért szálló tiborczosítása óta már nagyítóval is alig található olyan lukratív vállalkozás, vagyon, latifundium, cég, amit nem cserkészett volna be, nem gyűrt volna maga alá, avagy ahogy ma divatosan mondják, nem vett volna portfóliójába a Mészárosok, Garancsiak, Tiborczok naponta új és újabb gazdagsági rekordot döntő NER-világa. És ha már az összehasonlításnál tartunk: a rendszer sajátjainak feszült tempóban történő feltőkésítése szöges ellentétben áll a kommunista korszak elitjének négy évtizeden át tartott, mai szemmel nézve kimondottan puritán viszonylagos gazdagságával. A proccról nem is beszélve.
De ellentétben áll a XIX. századi tőkés felvirágzás módszereivel is. Az akkori meggazdagodott nagypolgárság (a Weiss Manfrédok, Ganz Ábrahámok, Richter Gedeonok, Gozsdu Manók, Egger Bélák, Aschner Lipótok, Sinák, Goldbergerek, Gschwindtek, Gundelok – csak hogy néhányat említsek) saját erőből, saját tehetségükkel és valós versenyhelyzetben teremtették meg gazdasági sikerük alapjait. (Vállalkozásaik még évtizedekig eredményesek voltak, aminek a II. világháború, a holokauszt, majd a kommunista hatalomátvétel vetett véget.)
A mai elitre nem jellemző a szaktudás – az eddig elsősorban politikai megbízhatóságban, harácsolásban, a pénz külföldre menekítésében és fennhéjázásban jeleskedő NER-lovagok valós piaci versenyben aligha állják majd meg a helyüket.
Az elmúlt 30 évben végbement társadalmi változás, aminek következtében az értelmiség elvesztette hagyományos, megszokott társadalmi etalon-szerepét, nos, ebbe mindmáig nehezen törődik bele. Ma sokkal kevesebb a befolyása a közvélekedésre, mint 1989 előtt: ma a társadalom jórésze nem tekinti elitnek az értelmiséget. A politikai hatalom sikeresen befolyásolja a társadalmat és fordítja a konzum, a gagyi, a giccs felé. A felelős kiművelt emberfő hiába tudja-mondja-bizonyítja megalapozottan kritikus véleményét, hatása szinte nulla. Egyrészt a magyar társadalom javarésze már rég nem néz fel rá, másrészt a hatalom – rendseréből következően – a közmédiát a maga hatáskörébe vonva, nem engedi az inkább ellenzéki értelmiséget fórumhoz jutni. Azokon a tévécsatornákon, amiket a lakosság 90%-a néz, hallgat, „fogyaszt”, kritikus elemzés, azaz értelmiségi szó nem kap helyet, időt. A fogyasztás, a fogyasztói társadalom, a reklám szuggerálta megannyi hamis érték – a vágyakozás tárgya, a követendő példa.
Hiába tartja magát változatlanul elitnek az értelmiség, a társadalom nagyrésze számára a ráadásul még rosszul is fizetett kiművelt emberfő, az értelmiségi lét nem példaértékű, véleményre, ami amúgy is alig jut el hozzá, a többség nem ad.
Az értelmiség kiszorult tehát a közszolgálatiból a közösségi médiába, podcast-műsorokba, amikért részben fizetni kell. A rendszer nem hallgattatja el hatalmi szóval, csak ügyesen megnehezíti, adminisztratív úton lehetetlenné teszi a megnyilvánulását. Helyzete emlékeztet a parton tátogó haléra.
A közhangulatot illetően még egy hatalmas különbség van a szocreál és a mai uralkodó réteg között. Ezt legjobban a következő vicc vagy anekdota jellemzi. Mindenkori lózungok:
Rákosi: „Aki nincs velünk, az ellenünk”
Kádár: „Aki nincs ellenünk, az velünk”
Orbán: „Aki nincs velünk, az nincs is”.
Orbánnál ez a mindennapok szintjén, a gyűlöletkeltésben jelentkezik. A hatalom a médiát, annak hatását felismerve, legkülönfélébb formákban államilag dotált szisztematikus gyűlöletkeltésre, a permanens gyűlölet szítására használja. Ezt szolgálják a kétes eredetű alapítványok, az állami média, a plakátüzenetek, a NER megmondóemberei, a közösségi médiában a NER/kormány/költségvetés/… által finanszírozott mindenféle csoportok, fórumok, platformok, azokon naponta megnyilvánuló önkéntes és fizetett trollok.
Gondolkodó lényként számomra döbbenetes, hogy az emberek ehhez időközben mennyire hozzászoktak, még csak nem is próbálnak ellenállni, hagyják magukat napi szinten egymás ellen hergelni, a légkört folyamatosan mérgező mindennapos gyűlölködést normalitásként élik meg. Mintha nem emlékeznék senki arra, hogy 20-30-40-50 évvel ezelőtt – bár sok minden rossz, sőt, rosszabb volt – nagyobb békességben éltünk. Ami nem a kommunizmus sosemvolt nagyságából, erejéből, sikeréből fakadt, hanem —> lásd a fenti lózungokat.
Anélkül, hogy visszasírnám a régit, megállapítom, hogy ez a mai állapot, a közhangulat sokkal rosszabb, mint a „komcsi” időkben. Akkoriban az egyes csoportok tagjai között létezett szolidaritás. Ez mára messzemenően eltűnt, aminek okát a permanens mesterséges ellenségképek és a gyűlöletszítás eredményének tartom. Változásra nincs kilátás.
Nincs kilátás?