A „csatornában” szó nem szerepelt az 1983. szeptember 18-i írásomban, most csak azért egészítettem ki vele a címet, hogy szemléletesebb legyen. Négy évtizeddel ezelőtt korántsem volt annyira elterjedt a számtógép/komputer nálunk, mint a világ működőbb részében, ezért illett egy kicsit „szájbarágósan” írni róla és a vele elkövethető zsiványságokról, mely utóbbiakkal viszont a működtetőik nem számoltak, ezért történhettek meg a zsiványságok, amelyekről a Magyar Hírlapban (nem tévesztendő az azonos című online-kiadvánnyal!) írtam vala. (A nyitó kép forrása: https://www.bryanhoellerlaw.com)
«Az év „emberének” kiáltotta ki januárban a Time című amerikai hírmagazin a komputert; laptársa, a Newsweek, szeptember 5-i számában viszont már a körözöttek listájára száműzte. Az év elején még ünnepeltből bűnbak lett. Legalábbis olyan eszköz, amelynek segítségével bűncselekmény is elkövethető.
Emlékezzünk csak a minapi hírre! Az évszázad legnagyobb bankrablását készítették elő matematikusok a Trondheimi Műszaki Főiskola számítógépén: pontosan fölmérték vele a Norvég Nemzeti Bank felépítését, az alatta húzódó csatornarendszert, és hajszálpontosan elkészítették a 4 milliárd koronás (körülbelül 24 milliárd forintos!) aranykészlethez vezető út térképét. Az értelmiségi bűnözők egy véletlenen buktak le: a csatornarendszer eső utáni ellenőrzésekor bukkantak rá a köztisztasági vállalat munkásai a programozó matematikusok gumicsónakjaira, hegesztőkészülékeire…
Egy másik eset gyermekjátékkal kezdődött. Néhány amerikai srác a Wisconsin állambeli Milwaukee-ban a szülei által a szellemi épülésükre, a tanulásukhoz vásárolt házi komputerrel kísérletezett. A személyi számítógépet ugyanis a telefonhálózatra kapcsolva össze lehet kötni egy nagyobb számítógép-rendszerrel. A központi komputert mintegy hatvan előfizető – a többi között egy hadiüzem, egy rákkutató intézet és egy nagy bank – használja. A tehetségesnek bizonyult kamaszok tréfából „megcsapolták” a nagy számítógépet. Játékos kedvükben ugyanis, bejátszottak néhány divatos rejtjelkulcsszót a központi komputernek, amely egyszer csak „megnyilatkozott” a fiúknak. Azok pedig, miután játszi könnyedséggel beférkőztek az ilyen fajta betörés ellen nem védett elektronikus agyközpontba, hozzáláttak a gép faggatásához.
Nem volt nehéz dolguk a gyerekeknek, hiszen a bonyolult számítógépbe nem kevés fáradsággal betáplált információk (avagy titkok) aránylag egyszerű módon lehívhatók az otthoni színes tévé képernyőjére. Aki ismeri (vagy véletlenül megtudja) a rejtjelkulcsszót, az előtt – beavatottnak tartván – megnyilatkoznak a chipek. Csupán okosan kell tudni kérdezni tőlük, és máris válaszolnak: igennel vagy nemmel. Tulajdonképpen a számítógép néhány évtized óta tartó diadalmenete éppen a szerkezet viszonylagos egyszerűségével magyarázható.
Az amerikai adóhatóságok nyomozásra is fölhasználják a számítógépek tudását. Különféle piackutató cégek hatalmas címlistával rendelkeznek. Alanyaik gyanútlanul válaszolják meg a látszólag ártatlan kérdéseket: Saját házában lakik? Milyen gyakran vesz új autót? Mennyit szokott fizetni a telefonért? stb. A címjegyzékeket (és nem egyszer a hozzájuk kapcsolódó kérdés–felelet programokat is) szívesen veszik a nagy áruház-hálózatok, amelyeknek gombnyomásra rendelkezésükre állhat a reklám, illetve az eladás céljára kiválasztottak tömege. Az adóhivatalnak szintén megvan a maga komputere – az adófizetők adataival együtt. A piackutatóktól aránylag olcsón megvásárolt közvélemény-kutató (természetesen címlistás) programot – ugyancsak számítógép segítségével – összeveti az adóbevallásokkal: összhangban állnak-e a befizetett adó összegével a gyanútlanul bevallott vásárlások és kiadások? A szembeötlő különbségek pillanatok alatt kiugranak, máris kiderülnek a turpisságok, leleplezhetők az adócsalók.
A számítógépek széles körű elterjedésével kialakult új „műfaj”, a komputeres bűnözés ellen szakemberek egész hada küzd. Egyre több elektronikus agyat szerelnek föl külön féle biztonsági „zárakkal”, riasztóberendezésekkel, hogy megakadályozzák az illetéktelenek bejutását a mikroelektronikus chipek birodalmába. Ugyanakkor éppen ezzel az óvintézkedés-sorozattal tetemesen meg is nehezítik az adatbankok rendeltetésszerű használatát az előfizetők számára. Az egyszerűség jegyében népszerűsített szolgáltatás így válik bonyolulttá. Ráadásul még mindig ott a nagy kérdőjel: miként szűrhetők ki a bűnözök, csalók a titkos jelszavakat, kódokat ismerő előfizetők közül?
Vagy ha ma még minden előfizető – tegyük föl – tiszta szándékú is, nem válik-e rosszhiszeművé, miként a kis híján betörővé „avanzsált” norvég matematikusok?