Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910–99) mindig hitt abban, amire vállalkozott, amit tett. Meggyőződésem, hogy életét, felemásra sikeredett életművét is a jó szándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta… (A nyitó képen: Péter János külügyminiszter; középütt Tatár Imre, a Magyar Nemzet főmunkatársa, helyszín: az európai biztonsági és együttműködési értekezlet külügyminiszteri szakaszát lezáró hajókirándulás a Helsinki-öbölben, 1973. július első hete; foto: Kulcsár László.)
…és ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként. Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan – sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.
Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika” szele, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.
Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946–47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. Tizenkét évesen tanúja lehettem, amikor a pesti, Amerikai úti otthonunkban Péter János azon háborgott újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak, hogy Mihály román király (aki eltérően Horthytól, 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan. – Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosi sem kifogásolhatná.
Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, a budai Esterházy-palotát; Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:
– Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.
Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki a szövetséges ellenőrző bizottság elnökeként hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, és én már csak a hallottakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:
– Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg se próbáljuk.
Péter azért – másokkal együtt – mégis csak próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és nyögjük…
Fiatal újságíróként, 1957-től néhány éven át, budai, Mikó utcai lakásában „kandalló melletti beszélgetésekkel” próbálkoztunk együtt véleményt formálni a Magyar Nemzet karácsonyi számaiban. Péter János akkor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, majd a külügyminiszter első helyettese volt. Már az első alkalommal, alig egy évvel 1956 tornádója után megkérdeztem „sub rosa”: miért vállalta el a hivatalt? Meglepett a válaszával.
– Kádár János ugyanezt kérdezte a parlamenti irodájában, amikor mások szóba hozták a nevemet. Azt feleltem, amit neked: sokakkal ellentétben én hiszek abban, hogy Magyarországot éppen most nem hagyhatjuk lesöpörni a világ térképéről.
Majdnem egy évtizeddel később, amikor már külügyminiszterként 1966-ban beválasztották az MSZMP Központi Bizottságba, megismételtem a kérdést pekingi nagykövetségünk kertjében, akkor a pártban vállalt szerepéről: miért vállalta? Feleletének őszinteségében akkor sem volt okom kételkedni.
– Hiszek abban a világban, amiért élni akarok, és ahhoz ott kell lennem, ahol a legtöbbet tehetek érte – mondta nagyon halkan, mivel itt nem csak a Monarchiától örökölt öreg épület falainak, de a parkot övező kerítéseknek is füle lehetett. Talán ezért még ennél is halkabban tette hozzá:
– És mélyen hiszem, hogy ebben az Isten sem talál kivetnivalót. Ezt is megmondtam Kádárnak.
Voltak illúziói, nem is akármilyenek. Személyesen tanúsíthatom: a vietnami háború idején, átutazóban Hanoiba és onnan hazafelé kétszer úgy állt meg Pekingben, hogy a feszült ideológiai és immár megromlott állami kapcsolatok dacára a kínai külügyi hivatalosság nem kerülhette meg a vele való találkozásokat.
Azt remélte, hogy a kis Magyarország első számú diplomatájaként tenni tud valamit, hogy a két egymásnak feszülő óriást, a szovjetet és a kínait közelebb hozza egymáshoz. A kilátástalan helyzetben sem hitte, hogy lehetetlenre vállalkozik. Évekkel később tudtam meg tőle: azzal szállt fel hazaúton Pekingben a Moszkvába induló repülőre, hogy előtte a Tiltott városban azt mondták neki Csou En-lajra hivatkozva, „Ők készek a szelídebb szavakra, ha a Kremlben is ugyanazt akarják”. Mire megérkezett a seremetyevói repülőtérre, ott már Brezsnyev goromba „nem”-je várta, Budapesten pedig maga Kádár figyelmeztette: „A tigris és a medve marakodásakor nekünk arra kell vigyáznunk, hogy ép bőrrel megússzuk”.
Aztán kitört Mao kínai „kulturális forradalma…
Péter János nem titkolta a szomorúságát, hogy eredménytelenül, porszemként próbálkozott a viharos szembeszélben. Mégis folytatta: közvetítőként keresett kapcsolatot az Egyesült Államok vezetőivel a béke megteremtése végett, de fokozatosan kiderült, hogy ez a kezdeményezése sem kapott támogatást Vietnam és annak egymással is marakodó nagy szövetségesei részéről. Sőt, ma már ismert, hogy ez – abban az időben meglehetősen szokatlan módon – tulajdonképpen egyéni kezdeményezése volt, amire így csak kudarc várhatott. Erről a tervéről egyébként Radványi János – aki nem sokkal később, 1967-ben politikai menedékjogot kért Amerikában – washingtoni ideiglenes ügyvivőként úgy tájékoztatta az Egyesült Államok illetékeseit, hogy a magyar külügyminiszter csak a saját szakállára igyekszik „közvetíteni”. De – nem mellékesen – ez sem gátolta meg Péter Jánost abban, hogy megfogalmazzon egy dunai konföderációs tervet is, ami fölszította Moszkva ellenérzéseit. Ma tudjuk: ezek a lépései alapozták meg azt, hogy 1973-ban eltávolították a külügyminiszteri székből és a diplomáciából is.
Ez után – bár 1988-ig tagja maradt a KB-nak és 1982–87 között a Magyar Politikatudományi Társaság elnöke volt – gyakorlatilag eltűnt a politikai színtérről, a nyilvánosság elől. Úgy tudom, mindmáig, saját kívánságára tartották szigorú titokban a halálát, temetését 1999-ben, és nem akarta semmiféle nyilvánosságát az életútjának.
Karakterisztikus ecsetvonásaként egy megcsorbult reményekkel, illúziókkal teli életnek, – és annak a keservesen nehéz évszázadnak, amellyel egy időben búcsúzott el…
* * *
A szerk. megj.: A szerénységem által kattintott (középpontban Tatár Imrével, akkor a Magyar Nemzet főmunkatársával, évekig a legidősebb és az Infovilágban is rendszeresen publikáló magyar újságíróval) felvétel Péter Jánosról azután készült, hogy véget ért az európai biztonsági és együttműködési csúcsértekezletet előkészítő, 35-oldalú külügyminiszteri konferencia a helsinki Finlandia-palotában (1973. július).
A külügyminiszteri eszmecsere záróokmányára váró újságírók tömege egyre türelmetlenebbé vált, mert csak nem akart kinyílni a tanácskozóterem ajtaja. A pincérek már kitöltötték a Lanson pezsgőt a kristálypoharakba, a finom ital meg is melegedett, és bár az épületben kellemes hűvös uralkodott, mégis egyre melegebb lett a légkör. (Egyébként azon a nyáron mérték emberemlékezet óta a legnagyobb hőséget Helsinkiben.) Végül föltárult az ajtó, és mi, magyar tudósítók Péter Jánost ostromoltuk, mondja el már a késlekedés okát.
Kiderült, hogy Dom(inic) Mintoff akkori máltai miniszterelnök-külügyminiszter akasztotta meg a dokumentum megfogalmazásának a folyamatát azzal, hogy követelte: az észak-afrikai országokat is vonják be az európai megbeszélésekbe, elvégre annak a tengernek a másik partján sorakoznak, amelyik tengernek a vize egyaránt mossa mindkét földrészt, szorosak a történelmi, kulturális, gazdasági stb. kapcsolatok. Tekintettel arra, hogy az egész európai biztonsági és együttműködési folyamat alapelve kezdettől a konszenzus volt, a máltai küldöttségvezető ezt megakasztotta, de csak addig, amíg Péter János közbe nem lépett. Javasolta, hogy a konszenzus végett írják bele a záróokmányba:
„Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet helsinki külügyminiszteri szakaszának részvevői egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet a máltai javaslattal.”
Ennyire egyszerű lenne a diplomácia? (Kulcsár László)