A múlt század 60-as, 70-es és 80-as éveiben a hagyományos külkereskedelem mellett egyre fontosabb szerepet játszott hazánk nemzetközi gazdasági kapcsolataiban a szellemi termékek exportja, azaz a magyar munkavállalás a tervezéstől a kivitelezésig. Elsősorban az úgynevezett harmadik világ, azon belül is a Szovjetunióval és szövetségeseivel rokonszenvező „fejlődő országok” fogadták szívesen a – jó esetben kölcsönösen előnyös – megállapodásokat. Közéjük tartozott India is, ahol magyar vállalatok és szakemberek hírnevét öregbítették például olyan beruházások, mint a sonepathi villanylámpagyár, a vápi gyógyszergyár, a Bombay–Bangalore távközlési mikrolánc, vagy éppen a hihetetlenül nehéz körülmények között, a Gangesz mocsaras deltavidékén épült kalkuttai metró. És ezek sorát bővítik a délkelet-indiai Neyveliben épült hőerőmű hűtőtornyai, erről szerzőnk számolt be helyszíni jelentésében, a Népszabadság 1985. február 2-i számában…
Autókürtök fülsiketítő zaja, egyenként vagy csoportosan vonuló tehenek, két óriási kerekükön igavonó bivalyok után imbolygó kordék, a távolsági buszok alól az utolsó pillanatban elugró piszkossárga kutyák, meglehetősen elhanyagolt épületek homlokzatán rikító reklámok és választási jelszavak, tömérdek ember (a jól öltözöttől a majdnem ruhátlanig), és legtöbbje árusít valamit – ez a kavargás szinte szünet nélkül végig kísért a Madrasztól Neyveliig vezető úton. A világ második legnépesebb országának, Indiának különösen sűrűn lakott részén, a félsziget délkeleti partján fekvő Tamil Nadu szövetségi államban szembesíthettem a hagyományok Indiáját azzal, amit a jövő Indiájának tekintenek. S ahogy a tradíciók is makacsul tartják magukat, ugyanúgy nehéz volt a mostani mindennapokra jellemző körülményeket magunk mögött hagyva a jövő ígéretéhez eljutni.
Dr. Vadas Miklóssal, a Transelektro magyar külkereskedelmi vállalat madraszi irodavezetőjével reggel hét órakor vágtunk neki a kétszáz kilométeres útnak. A 32 éves fiatalember egyúttal hazánk kereskedelmi képviselője is Délkelet-Indiában. A dunsztos reggelen – egész éjszaka szakadt az eső – az utcákon fázósan összehúzódva igyekeztek a madrasziak a dolguk után. Hiába, a tél itt, a 13. szélességi fokon is tél, és a plusz 22–23 fok hidegnek számít. Nyáron – világosított fel útitársam – 40 és 50 fok között ingadozik a hőmérséklet, a levegő páratartalma a monszun idején pedig azért csak százszázalékos, mert több már nem lehet. Bizony, nehéz ezt megszokni az ide érkező magyaroknak.
Neyveliben, utunk végállomásán, az Indiai Köztársaság egyik legnagyobb állami beruházása, az új hőerőmű építkezési munkálataiban magyar mérnökök, technikusok, szerelők is részt vesznek. A közeli nagy kiterjedésű, felszíni fejtéssel is kitermelhető, legkevesebb 25 évre elegendő lignitmező hasznosítására épül az erőmű. Ennek három, egyenként 210 megawattos egységének üzemeltetéséhez a gőzt azok a kazánok termelik majd, amelyeket a Tramselektro adott el Indiának, s amelyek felépítése a Magyar Hajó- és Darugyár fővállalkozásában folyik. Ez a százmillió dolláros értékrendű szállítás és építés jelenleg a legnagyobb magyar exportmunka a világon!
Százötven kilométer megtétele után elhagytuk a Madrasz–Bangalore főutat, hogy egy 50 kilométeres, alacsonyabb kategóriájú útvonalon jussunk el végre célunkhoz. Itt már kevesebb volt az autóbusz és a teherautó, annál több a tehén; egész csordákat hajtottak előttünk a fekete bőrű, derekuk táján egy szál kendőfélét viselő pásztorfiúk. Így azután a puskagolyógyors japán kocsi is kénytelen volt alkalmazkodni az útviszonyokhoz: a 200 kilométert négy óra alatt sikerült megtennünk.
Neyveli új, hangulatos, tágas városka. A szélső házsorokat még szovjet szakemberek emelték, amikor jó két évtizeddel ezelőtt hozzáfogtak az első hőerőmű megépítéséhez. A centrálé elkészülte óta sok milliárd kilowattóra áram megtermelésével járult hozzá India iparának és mezőgazdaságának, városainak és falvainak mind jobb villanyellátásához. Az erőmű szomszédságában azóta korszerű vegyigyár is épült. A városka utcáin szabályos távolságonként az utat osztó fűsáv fölé táblák emelkednek, jelszavakkal. A hindi, tamil és angol nyelvű feliratok fegyelmezett munkára, India szeretetére, az ország egységének erősítésére, az energiával történő takarékosságra, a szűkebb környezet: Neyveli tisztán tartására, csinosítására szólítanak fel. A szándék, amivel a jelszavakat kifestették, kétségkívül nemes, az eredmény azonban – legalábbis ezen a módon – nyilván csak részben érhető el, lévén a „megcélzottak” jelentős százaléka írástudatlan.
Kocsink az egyik frissen festett kétszintes épület előtt torpant meg, ez a Transelektro neyveli létesítményi igazgatójának, Szabó Zoltánnak és családjának lakóhelye. A házigazda már kissé nyugtalankodott a késői érkezés miatt, de ismerve az útviszonyokat, no meg figyelembe véve az ismétlődő esőt, nem lepődött meg a négyórás kocsikázáson. Röviden tájékoztatott az építkezés eddigi történetéről. Az indiai állam NSZK-hitel felhasználásával fogott hozzá a második neyveli erőmű építéséhez, nemzetközi nyílt pályázatot írva ki a különböző részfeladatokra. A magyarok a rendkívül korszerű technológiai elvárásoknak megfelelő ajánlatukkal megnyerték a három kazán építésének jogát. Az erőmű további részeit egyébként főleg olaszok és nyugatnémetek építik, s ahol egy kis rés támad, máris megjelennek a japánok a maguk kedvező ajánlataival, pontos szállításaikkal. (Egyszer az egyik indiai partner nem tudta idejében biztosítani a kazánépítéshez szükséges anyagokat, a japánok rögtön ajánlkoztak, vállalkoztak, szállítottak.) A feladat megoldása során természetesen mindegyik részvevő szerződésileg is igyekezett rögzíteni a saját szempontjából fontosnak tartott körülményeket. Az indiaiak például nem gépesítettek ott (az anyagmozgatásnál, a szállításnál, az utak építésénél), ahol lehetséges volt emberi munkát felhasználniuk, mert ezzel lehetőséget kívántak teremteni a munkanélküliség csökkentésére. Az építkezésen dolgozó mintegy tízezer indiai férfi és nő zöme kétkezi munkás, aki a kapott bérből nem csak magát és családját, de sok esetben közelebbi és távolabbi rokonait is eltartja.
Az eső elállt, a felhők oszlani kezdtek, a ház előtti színpompás, ismeretlen virágok szinte felizzottak a majdnem a zenitről rájuk zúduló napfényben. Kocsink az építkezés felé indult. Messziről látszott a már elkészült három óriás kémény, s egyikük tőszomszédságában a távolból leginkább kohóra emlékeztető toronykazán. Az építési területre bekanyarodva a Transelektro feliratú földszintes irodaház előtt torpantunk meg. Innen alulról látszott csak igazán, milyen hatalmas, méreteiben is impozáns munkát végeztek a mieink, s azok az indiai szakemberek, akik a magyar műszaki-technikai segítségnyújtás kapcsán részt vehettek a szerelésben.
– Ugye, szép? – kérdezte büszkén Keszei János, a Magyar Hajó- és Darugyár neyveli főmérnöke. S ami még fontosabb, nem csak szép, jó is a kazán! December végén zajlott le az építkezés és összeszerelés talán legkritikusabb mozzanata, a nyomáspróba. Az elkészült, 90 méter magas monstrumot először vízzel töltötték fel, hogy a hibákat feltárják, kiküszöbölésükre az intézkedéseket megtegyék. Mindenki örömére a próba jól sikerült, a csapat immár nemcsak összeszokottabban, de nagyobb önbizalommal is vághatott neki a második kazán építésének. Szükség is van a nyugalomra, higgadtságra, mert ha a külföldi építési és szerelési munkák általában nem hasonlíthatók egy sétalovagláshoz, akkor ez Neyvelire hatványozottan ráillik. Az óriási távolság, a – különösen nyáron – gyilkos meleg, a 65 részt vevő indiai és más országbeli vállalat nem mindig súrlódásmentes együttműködése, a késedelmes anyagérkezések, az emberek fizikai és lelki teljesítőképességét valóságos szakító- vagy hogy stílszerűek maradjunk: nyomáspróbának vetették alá. Az itt dolgozó 16 magyar ezt a vizsgát derekasan megállta. Nem számított, hogy nyolcórás a munkaidő. Ha a körülmények úgy követelték meg, éjjel-nappal váltva szereltek, építettek, veszekedtek, érveltek – és örültek.
Körüljártuk az erőmű-építkezést. A helyenként fülig érő sarat kikerülve vagy átugorva eljutottunk a kazán tűzteréhez, amely fölött a laikus számára áttekinthetetlen összevisszaságban kanyarognak a csőkígyók. Keszei főmérnök közben előteremtette a liftesfiút, aki addig valahol ebédelt, s akinek egész vagyonát rejtő kis faládáját átlépve, beszálltunk a felvonóba. A rácsos fülke nagy rántással megindult, s egy-két percen belül már a torony tetejéről vehettük szemügyre az építkezés eddig nem látott részeit (köztük a második számú kazán alapjait), a készülő szállítószalagot, amely a kéken ködlő távolból, a külszíni bányából továbbítja majd az erőműbe az olcsó fűtőanyagot.
Az irodaépületben ezalatt összegyűltek a magyarok. A fényképezkedés előtti rövid beszélgetés során az is kiderült, hogy sokan vannak kint családostul Indiában, s hogy az egész kollektívában is többnyire családias a hangulat. Azokat a társaikat, akik rövidebb időre érkezvén asszonyt, gyerekeket hagytak otthon, karácsonykor meghívták együtt tölteni az estét. Az óévet pedig közösen búcsúztatták el; a legkitartóbbak hajnali fél ötkor, a hazai éjfélkor másodszor is boldog új esztendőt kívántak egymásnak, és – gondolatban – távoli szeretteiknek. Január közepére – egy indiai ünnep kínálta szabadnapokat felhasználva – hosszabb kirándulást szerveztek Tamil Nadu legszebb, legnevezetesebb látnivalóihoz, végigjárták a hinduizmus páratlan műemlékeit Mahabalipuramtól Kanya Kumariig. Csak a legmelegebben helyeselhető, hogy indiai tartózkodásukat – ami legtöbbjüknek valószínűleg egyszer adatik meg – ilyen gyarapodásra is felhasználják.
A hosszú távollét nem jelent valamiféle teljes kiszakítottságot a hazai életből, ellenkezőleg: a messzeséggel szinte egyenes arányban nő az érdeklődés az otthoni dolgok menete iránt. Rendszeres a kapcsolat a magyar nagykövetséggel is. (Visszautaztam előtt engem kértek meg, hogy vigyem el Delhibe a neyveli pártcsoport ülésének jegyzőkönyvét, amelyen a kongresszusi irányelveket vitatták meg.) Járnak az újságok, szeretnék megkapni videokazettán a magyar televízió egy-egy műsorát is.
Apropó: kazetta. A Ferihegyi repülőtéren még indulásom előtt rádiómagnóval felvettem a Kossuth adó esti híreit. Midőn Neyveliben már elbúcsúztunk, és a csapat indult volna mikrobuszán a városba, hirtelen ötlettel még lejátszottam a budapesti időjárásjelentést. S csoda történt: az otthoni havazás híre, a mínusz 5–mínusz 10 fok bizony, az indiai hőségben is bepárásította a szemeket…