Az örökifjú, Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – olvasóink rendelkezésére bocsátotta szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól. Az 1920. január 9-én született (és életének 104. esztendejében, 2023. szeptember 17-én elhunyt) Tatár Imre írásait jó szívvel ajánljuk életkorától függetlenül mindenkinek. – A berlini fal felhúzása – bármily szörnyű dolog egy város kettészelése – történelmileg elkerülhetetlen volt. A Szovjetunió nem hagyhatott rést birodalma határán. És azt is be kellett látni: az európai béke biztosításához akkor elengedhetetlen volt, hogy a Szovjetunió is biztonságban érezze magát. Ez a belátás egyértelműen megmutatkozott a nyugatiak tartózkodó magatartásán: „Berlinért nem kockáztatunk atomháborút!” (Nyitó képünk a falnyitás éjszakáján készült Berlinben, 1989. november 9-én; kép: Budesarchiv)
Boldogan ünneplő tömeg a berlini Unter der Lindenen a német egyesülés napján. (A szerző felvétele)
Csakhogy három évtized múltán ugyanez a történelem elsöpörte „a falat”. Minden a maga idejében következik be! Ha most, három évtizeddel a fal felhúzása után, és kettővel a leomlását követően (a szerző 1991-ben írta e sorokat!) belegondolok, furcsa, s nyilván nem népszerű következtetésre jutok: a fal létének is tulajdonítható, hogy a háború utáni évtizedeket Európa békében élhette át. S amikor eljött az idő és a lehetőség, én is boldog eufóriával a berliniekkel együtt ünnepeltem a német egyesítést, azt, hogy szabadon lehet átsétálni a kettéválasztás és a szabad mozgás jelképén, a Brandenburgi kapun.
* * *
Milyen volt az NDK? Azért is érdemes ezt kérdezni, mert a jövőből nézek vissza a múltba, jóval a német egyesülés után, mégpedig olyan körülmények között, amikor a volt NDK lakóinak egy része bizonyos nosztalgiát érez a múlt iránt. Az NDK-ban a hatvanas-nyolcvanas évtizedek viszonylagos fejlődést hoztak, jöttek új szociális intézkedések, a „Maul halten und weiter dienen!” (Pofa be és tovább szolgálni!) feltétellel erősödött a létbiztonság érzése. Ennek jellemzésére szólok másik riportutamról.
Eljutottam a Mansfeld nevű, nyolcezer tonnás teherhajóra, amely a köztársaság legnagyobb kikötőjéből, Rostockból járt rendszeresen Brazíliába, s amelyen néhány huszonéves lány és fiú szolgált: tiszt, fedélzetmester, matróz, s a flotta „Teljes gőzzel!” című újságjának szerkesztőnője.
Már 1972-t írtunk, az éppen akkor tartott pártkongresszus egy sor – egyebek között az ifjúságnak kedvező – intézkedést hozott. Gondjaik voltak a keletnémeteknek ugyanis a születési arányszámmal, a gyermekvállalással, s ezeknek az új intézkedéseknek egy része ebben igyekezett segíteni. Elmondták, hogy az állam kamatmentes hitelekkel segíti az új házasok lakáshoz jutását, a bútorvásárlást, s az adósság a gyerekek világra jöttével fokozatosan csökken.
Abban az időben váltották le a főtitkári posztról a nehéziparosításba belebolondult (a falépítő, gúnynevén Malter) Walter Ulbrichtot, helyébe a fiatalabb, kezdetben rugalmasabbnak látszó Erich Honecker került. A pártkongresszuson, amely 1971-ben őt ide emelte – a szokásoktól eltérően – leszállt az emelvényről, odaült a küldöttek közé. Óriási gesztus volt ez, hiszen az elnökség mindig fent ült a dobogón, ténylegesen és jelképesen. (Hamarosan azonban ő is megszokta, hogy csak magasról integessen a tapsoló tömegnek.)
De tény, hogy az NDK vezetői ekkorra belátták, nem lehet a gyors ütemű iparosítás miatt tovább húzni polgáraik nadrágszíját, és a jövő ígéreteivel etetni őket – miközben a szomszédos NSZK-ban beköszöntött a gazdasági csoda. Adni kell valamit. Ha valaki bemegy a vaskereskedésbe, ne csak traktort lásson, hanem szöget és függönykarnist is.
Honecker nevéhez fűződött a „Tausend kleine Dinge” állami bolthálózat kiépítése, vagyis az ezer apró cikké – a szögtől a háztartási eszközökig. Versenyezniük kellett a szomszéddal és polgáraik igényeivel egyaránt. Nagy erőfeszítésekkel panellakások tízezreit húzták fel, a nyolcvanas évekre már valamivel ízlésesebbeket is, mint nálunk. A berlini Marzahn kerület mintanegyednek számított. Írtam is róla. (És tessék figyelni: 1999-ben ugyanazt a párttagot választják meg kerületi polgármesternek, mint hajdan az NDK-időkben!) Jártam óvodákban, ahol gondos nevelőnők foglalkoztak a kicsikkel, tudtommal mindenkinek jutott hely.
Jénában elismeréssel vettem tudomásul, hogy a Zeiss Műveknél négyórás munkanapot szerveztek a családanyáknak, így otthoni kötelezettségeiknek is könnyebben tehettek eleget. Hogy az óvodában feltűnő fegyelem uralkodott? Már az általános iskolákban katonai ismereteket adtak elő? Ez is igaz. És az is, hogy az NDK ilyen erőfeszítések árán sem állta a Nyugattal a versenyt, a különbség közöttük mind nagyobb lett. Szakértők szerint, ha nem következik be az 1990-i egyesülés, az ország gazdasága az adósságok nyomására és más gyöngéi miatt hamarosan összeomlik.
Ha valamilyen hibának, gyengeségnek akartam hangot adni, el kellett rejtenem. Igen rossz híre volt például a lelkiismeretlen keletnémet környezetkárosításnak. Riportot írtam tehát, amelyben módot adtam ugyan bizonyos cáfolatra, de legalább kérdezhettem. Beszélgettem az illetékes miniszterhelyettessel a kétütemű motorok, elsősorban a Trabantok. levegőszennyezéséről. Megpendítettem a témát, ő pedig kifejtette, hogy állomásokat szerveznek, ahol beállítják az üzemanyag-elégetés, a kipufogás mértékét és így ez „nem károsabb, mint a négyüteműeké”. Nagy, felszíni tőzegbányáikban óriás gépek túrták a talajt, pusztították a tájat, holdbéli vidékké változtattak hatalmas területeket. Kérésemre elvittek olyan vidékre, ahol már befejezték a tőzegtermelést, a területet rehabilitálták: erdőket, üdülőhelyeket telepítettek.
A részt, amelyet megmutattak, valóban újjávarázsolták, szép, kellemes hellyé változtatták. Csakhogy ez igen drága mulatság, biztos voltam benne, hogy nincs elég pénzük minden lepusztított terület helyreállítására. Ezt a húrt már nem lehetett megpendíteni, tények, adatok híján nem is tudtam volna eléggé érvelni.
Beszámolok még egy „színes” témáról. Többször jártam az NDK legszebb részén Türingia és Szászország várossávjában, Erfurt és Drezda között. Amikor az NDK budapesti nagykövetségének sajtótanácsosa megkérdezte, mit szeretnék látni, ezt mondtam: szép, régi városok műemlék negyedeinek helyreállítását. Három helyre vittek el: Weimarba, Erfurtba és Halléba.
Weimart valamelyest mindig ápolták, Goethe, Schiller, Liszt városát nem szabadott elhanyagolni. Legutoljára, a nyolcvanas évek elején, elégedett voltam az épületek állagával, a híres Fehér Elefánt szálló is rendben volt, jó ebédet adtak. De amikor azt mondtam kísérőmnek, hogy üljünk be egy kellemes kis cukrászdába feketére-süteményre, ezt válaszolta: nincs ilyen cukrászda. De hiszen – csodálkoztam –, bármilyen mesternek bőven kifizetődne a vállalkozás! Valami olyasmit válaszolt, hogy maszeknak nem engedik, „állami Zserbót” nem létesítenek. Erfurtban, a Gera folyó partján már helyreállítottak egy sor régi házat, sok száz éves, favázas-szerkezetű (fachwerkes), jellegzetes német épületet. Látszott az erőfeszítés, de hát az ország valamennyi történelmi emlékének, akár többségének helyreállítására nem is gondolhattak, csak az egyesülés után néhány évvel kezdtek hozzá sok vidéken az ősi városkép helyreállításához.
A nyolcvanas években az NDK-nak jórészt arra futotta, hogy (a vidékiek csendes bosszúságára) szinte minden építő erőt Berlinbe összpontosítsanak. A fővárosban újrateremtettek egy régi, nagyon hangulatos kis városrészt, a Nikolai-negyedet és Schinkel klasszikus épületeit. Nekivágtak a nagy feladatnak: újrateremteni a Friedrichstrassét, a századelő, regényekben is megörökített mulató-szórakoztató negyedét. Megkezdték a bontást-építést, de közbejött az egyesülés, a munkát már az új Németország fejezi be egész Berlin teljes újjávarázsolásával.
Közben azonban, mármint a nyolcvanas években, olyan szörnyűségekkel is elcsúfították a főváros történelmi negyedét, az Unter den Linden és az Alexanderplatz között, mint az üveg-azbeszt-beton Köztársasági Palota, a Palast der Republik. A berlini népnyelv szerint: „Ballast der Republik” (a köztársaság terhe). A versenyben, amely a Nyugat és a Kelet között folyt, szükségszerűen lemaradtak.