Az újságíró archívumából – A katódos Winter

Hihetetlen, hisz’ mintha csak néhány éve lett volna, hogy kiadós beszélgetést folytathattam egykori iskolám egykori diákjával, „a katódos Winterrel. (A nyitó képen: Winter Ernő szülőháza a győri Apátúr közben/Stelczer Lajos utcában.)

Prof. dr. Winter Ernő (1897–1971)

Egy év híján 125 esztendővel ezelőtt, 1897-ben született a kétszeres Kossuth-díjas, világhírű magyar vegyészmérnök, feltaláló az Magyar Tudományos Akadémia tagja. A sors kegyének köszönhetően háromszorosan kereszteződtek életútjaink: ugyanabban a városban születtünk, ráadásul még száz méterre sem egymástól. Ugyanabba a középiskolába, az egykori Győri Állami Főreáliskolába, későbbi nevén Révai Miklós Gimnáziumba jártunk. Személyesen először és utoljára is a valamikori alma materben hozott össze a sors bennünket, amikor a kémiai országos tanulmányi verseny elnökének kérték föl a tudóst; tudósítóként szerénységem írhatott nem csupán a diákok vetélkedőjéről, hanem a tudós életútjáról is. Íme:

Példás élet. Van benne siker és kudarc, boldogság és nyomor, világhír és el nem ismerés. A nagyok és a legnagyobbak sorsa adatott meg neki, az örök szerénynek.

Mesébe illő a kezdet: „Apám foltozószabó, édesanyám mosónő volt, és én a legkisebbik fiúgyerek…

A folytatás lexikonidézet: „Winter Ernő (1897. március 15.) vegyészmérnök, akadémikus, kétszeres Kossuth- és Puskás-díjas; az MTA Műszaki-fizikai Kutatóintézetének helyettes igazgatója. Kutatómunkája az elektroncsövekre, ezen belül az izzókatódok fizikájára, kémiájára és technológiájára terjed ki…”

Ha helyesírási hibákkal is, ám jelzi a lényeget.

Győrből indult, a valamikori Apátúr köz egyik ódon házacskájából. Az első állomás az akkori Főreáliskola, a mai Révai Gimnázium. („Tizennégy esztendős koromban családfenntartó voltam.”)

Kitűnő érettségi után búcsú a tanároktól, a tűzzel magyarázó matematikus Kallós Bélától, a Kossuth-rajongó Vajda Emiltől, a természetrajz tudósától, Polgár Sándortól, a mintapedagógus Pitroff Pál osztályfőnöktől.

Winter Ernő bizonyítványa.

Olasz front, sebesülés, kitüntetés. A Budapesti Műszaki Egyetem nem fogadta be Winter Ernőt. Kölcsönkért pénzen vándorolt Brünnbe, Boroszlóba, Drezdába, mert tanulni akart.

Most, ha kilép a házból, botot vesz a kezébe, úgy biztosabb a járása. Húszévesen a drezdai szappangyárban mázsánál jóval nehezebb puttonyokat cipelt napszámban, és lábon hordta ki a tüdőgyulladást.

Akaratánál, kitartásánál hűségesebb felesége, ez a lenyűgözően friss gondolkodású, ősz asszony mondja:

– Huszonnyolc esztendős volt az uram, amikor megkapta a diplomáját. És boldogok voltunk mindketten, hogy vegyészmérnök létére zsírsavat mérhetett a Meister-szappangyárban.

A katódos Winter. Világszerte így ismerik, kétszázhetven szabadalma viseli a nevét, és közülük csak hetven magyar. Hogyan lett vegyészből fizikus, elektromos ember? Átnyergelt állást változtatott, a Tungsram-gyárban helyezkedett el.

– Sohasem felejtem el azt a napot, 1937. november 22-ét – beszéli Winter professzor –, amikor drága barátaimmal, dr. Czukor Károllyal és az ezermester Pincés Gézával elkészítettük a wolfram magfémű bárium-elektroncsövet. Csupán fizikusként vagy csak vegyészként aligha sikerült volna ez a találmány.

Havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccel – énekelték a pengős világban. A katódos Winternek csak 178 jutott feleségestül, gyerekestül – a magyar elektroncsőgyártás megteremtése után. És amikor fizetésjavítást kért, az igazgató ajtót mutatott neki. (Több mint 200 millió, a Winter-szabadalmak szerint készült rádió-elektroncső hagyta el a Tungsram-gyárat.)

– Fapadon, ketten egy jeggyel utaztunk Hollandiába, a nimwegeni elektroncső-gyár hirdetésén fellelkesülve: a szakmában jártas vegyészt kerestek – mondja a professzor felesége. – Ötéves szerződést, 1200 pengőnek megfelelő havi fizetést kapott a férjem, és hat hét alatt a Philipsénél jobb bárium-gőzös elektroncsövet produkált. Nyolcszobás villalakás, anyagi jólét, remek laboratórium, felmérhetetlen lehetőségek álltak Ernő előtt. De szívünkben egyre sajgóbb lett a honvágy. Egy év után visszajöttünk.

Séta az egykori iskolában, a Révai­ban. Mérlegszoba.

– Ernő, emlékszel, nekünk is volt ilyen mérlegünk, akkor adtuk el, amikor Jánoska skarlátot kapott, és orvosra kellett a pénz!

Mérleg, műszer, laboratórium, fehér köpeny, kutatószemélyzet, kisegítők, könyvtár. Kényesek a mai fiatalok, ezek nélkül szóba sem állnak az állást kínálóval. A háború után a semmiből teremtették újjá a Tungsramot Winter Ernő és társai. „Találtunk a pincében némi drótot, gumit, bádogot, üvegeket… Otthon, a szobában az íróasztalomon állt az izzítókemence.”

Hetvenkét esztendős. Pihenhetne, elégedett lehetne, hiszen aki századennyit tett a tudományokért és egy iparág fejlesztéséért az is nagy ember. Szívrohamok után sem nyugszik a katódos Winter, mert elhatározta:

– Addig nem égek ki, míg meg nem teremtem a rendkívül hosszú életű izzólámpát. Már készül az Egyesült Izzóban az új gépsor, másodpercenként egy villanykörte a teljesítménye. Bízom benne, hogy ezzel újra a világelsők közé lép a magyar izzólámpa.

– És az elektroncsövek a rádiócsövek? Annyi a tranzisztor meg a dióda! Van-e jövőjük?

– A félvezetők térhódítása ellenére sem áldozott le a csöveknek és rövidesen reneszánszuk kezdődik. Az oxidkatódokat fejlesztik, és működési mechanizmusukat kutatják továbbra is: minden nagy csőgyárban, laboratóriumban.

A többi között a katódos Winter is ezt teszi.

 (Megjelent: 1969. március 30., Kisalföld)

Winter Ernő A magyar életrajzi lexikonban)