Sass Brunner Erzsébet és lánya hetvenöt évvel ezelőtt kalandos körülmények között jutott el Indiába. Élményeiket festményeken örökítették meg – az anya inkább tájképekre specializálódott, lánya portréfestőként vált népszerűvé előkelő indiai körökben. A végrendeletükben szülővárosukra, Nagykanizsára és a budapesti Hopp Ferenc Múzeumra hagytak több száz képet, amelyek egyelőre Újdelhiben várják a sorsukat. A cikk a Népszabadság 2005. december 21-i számának ‘Extra’ mellékletében jelent meg. (A nyitó képekhez: Brunner Erzsébet Sántinikétanban együtt tanult Indira Gandhival, aki később modellje is lett – ez a festmény is a hagyaték része. A jobb oldali képhez: anya és lánya India iránti rajongásáról írt levelet 1929-ben Tagorénak, aki annyira meghatódott soraikon, hogy meghívta őket magához.)
Tagore, India. Mindössze ennyi állt azon a borítékon, amelyet 1929-ben adtak postára. A feladó a nagykanizsai Sass Brunner Erzsébet festőművész és leánya, az ugyancsak Erzsébet névre hallgató 19 éves szobrásznövendék volt, a címzett pedig a Nobel-díjas indiai költő. A hölgyek – magyarul írt – levele a hiányos cím dacára eljutott a poétához, sőt az általa alapított sántinikétani egyetemen akkor éppen vendégtanárkodó Germanus Gyula fordításának köszönhetően Rabindranath Tagore megértette és válaszra is méltatta. A levélben anya és lánya India iránti rajongásáról írt, ez meghatotta a költőt, aki meghívta őket magához. 1930-ban kalandos utazás után meg is érkeztek Bengáliába, ahol gyorsan azonosultak az indiai életformával, a kibontakozó függetlenségi törekvéseket is magukénak érezték. Mindez az ottani európaiak körében inkább meghökkenést, keltett (Germanusné Hajnóczy Rózsa „Bengáli tűz” című népszerű könyvében eléggé ironikusan ábrázolja „a két Böskét”), az indusok értékelték, hogy a jövevények szeretik őket, a britek részéről lenézett „bennszülötteket”.
Sass Brunner Erzsébet Indiában is folytatta a festészetet, s lánya is átpártolt ehhez a művészeti ághoz. Mint tevékenységük jó ismerője, Bethlenfalvy Géza orientalista lapunknak elmondta: a festőnők a mai turistákhoz hasonló módon viselkedtek abból a szempontból, hogy élményeiket igyekeztek azonnal megörökíteni. Csak míg a modern kor vándora egy-egy arra érdemes táj, tárgy vagy személy láttán fényképezőgépét, kameráját kapja elő, a két Erzsébet azonnal ecsetet ragadott, és megfestette a témát.
Idővel szakosodtak is: az anya inkább tájképekre specializálódott, míg lánya kitűnő portréival vált népszerűvé előkelőbb indiai körökben. A helyi potentátoknak sikk volt magukat az európai művészekkel megörökíttetni, a képekért kapott tisztes honorárium pedig segítette hősnőinket abban, hogy ne csak megéljenek, de utazzanak is Indián belül és azon túl is. Például Japánba és Amerikába, ahonnan ugyancsak számos művel gazdagabban tértek vissza második hazájukba.
Mert az első azért Magyarország maradt, ahol több ízben bemutatták képeiket, Nagykanizsán például 1935-ben, majd 1941-ben is. A világháború kitörésével a britek minden ellenséges állam polgárát deportálták, de a magyar festőnők végül is szerencsével jártak: Nainitalba, a Himalája egyik legszebb nyaralóhelyére „száműzték” őket. Javarészt akkor születtek például a buddhizmussal kapcsolatos alkotásaik.
Sass Brunner Erzsébet kasmíri képe máig díszíti a független India első miniszterelnöke, Dzsavaharlal Nehru emlékszobáját, múzeummá alakított lakóépületében, hálószobájában pedig megtekinthető két unokájának, Szandzsajnak és Radzsivnak a portréja, az ifjabb Erzsébet munkái. A festőnőket végig szoros kapcsolat fűzte a Nehru-családhoz, Brunner Erzsébet Sántinikétanban együtt tanult Nehru lányával, Indira Gandhival. De más indiai nemzeti politikusok arcképét is megfestette még a gyarmati időkben – Tagoréról és Mahatma Gandhiról készített portréi is elnyerték a „modellek” elismerését. Ecsetét dicséri a dalai láma egyik legismertebb ifjúkori képe is.
Sass Brunner Erzsébet 1950-ben meghalt, leánya egyedül élt tovább Indiában. Bár a hetvenes évektől reumatikus betegsége miatt már nem festett tovább, részt vett a művészeti életben, tisztelet és megbecsülés övezte. Több kitüntetést, köztük Állami Díjat is kapott, képeit pedig a modern indiai festészet múzeuma mellett több más gyűjtemény és egy saját galéria is őrzi. „Erzsike”, aki 91 éves korában, 2001-ben hunyt el Újdelhiben, jelentős mennyiségű festményt hagyott az utókorra, amelyek sorsáról részletesen végrendelkezett. Ezernyolcszáz, részben bekeretezett képről van szó, ezek zömét lakásán tárolta. A hagyatékot később átszállították a magyar nagykövetségre – a festmények ma is ott vannak – meséli Bethlenfalvy Géza, aki 1970-ben találkozott először Brunner Erzsébettel, s később, mint az újdelhi magyar kulturális központ vezetője, sokat segített abban, hogy a festőnők
munkáit Magyarországon egyáltalán, Indiában pedig még jobban megismerjék. Ő is részt vett a végrendelet felbontásán, amiből kiderült, hogy Brunner Erzsébet a képek zömét, 750-et az Indira Gandhi National Centre for the Art művészeti központra, 650 darabot pedig szülővárosára, Nagykanizsára hagyott, emellett a budapesti Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumnak is jutott vagy félszáz kép. Az indiai jogi procedúra három évig tartott, az idén (2005!) nyáron mondták ki a végrendelet érvényességét, a hagyaték dolgának elrendezésére Bethlenfalvy is kiutazott Újdelhibe.
Az örökösök kész listát kaptak, elvileg most már elhozhatják a képeket, ám a Magyarországra szállításuk szinte megoldhatatlan probléma lehet, már a szakszerű becsomagolásuk is súlyos költségekkel jár, a hazajuttatásról nem is beszélve.
Nagykanizsán jelenleg is őriznek festményeket „a Brunnerektől” (az ifjabb Erzsébetet a város díszpolgárává is választották), az örökség közkinccsé tételéhez azonban nyilván bővíteni, fejleszteni kell a bemutatóhelyet a dél-zalai településen. Az önkormányzat természetesen örömmel fogadta a kulturális gyarapodás hírét, mint ahogy annak is örülnének, ha segítséget kapnának a képek hazaszállításához. Ötletként felvetődött például, hogy az Afganisztánban békefenntartó feladatokat ellátó magyar katonai alakulat utánpótlását szállító repülőgépek Kabulból visszaindulva tehetnének egy „kis” kitérőt Újdelhi felé.
A szerző megjegyzése: Érdeklődésünkre Nagykanizsáról dr. Száraz Csilla múzeumigazgató azt a tájékoztatást adta, hogy a Delhiben hosszú évekig tárolt festményeket végül sikerült hazaszállítani, s városukban megtekinthetők. Bejelentkezés a Thúry György Múzeumban, a 06 20 226 7679 telefonszámon.