Az újságíró archívumából – Ilyen is volt: Kilencek Európája

Akkor, amikor az alábbi írásom jó negyven évvel ezelőtt, 1979. június 15-én megjelent a magyar kormány félhivatalos orgánumában, a (maival egy napon sem említhető) Magyar Hírlapban, ezen a tájon (a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa vidékén) meglehetős irigységgel – mi több, meg nem értéssel és némi gúnnyal is – viseltettünk Európa (értsd: Nyugat- és Dél- meg Észak-Európa) mind több sikerrel megvalósuló egységesülése iránt. (A nyitó kép forrása: http://www.hefop.u-szeged.hu)

Hogyisne, hisz’ pár hónappal a második világháború befejeződése után Van Zeeland belga miniszterelnök javasolta a Belgiumból, Franciaországból, Luxemburgból, Hollandiából és Nagy-Britanniából álló nyugati föderáció megteremtését, amely hidat alkothatna a „két nagy” között.  Esztendővel később Churchill volt brit miniszterelnök Zürichben fejtegetett hasonló gondolatokat, nem egészen egy év múltán Marshall tábornok meghirdette a később róla elnevezett tervet, az Európai Újjáépítési Programot, és még azon az őszön létrejött a Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Megállapodás, a GATT. 1949 tavaszán aláírták az egyezményt az Európa Tanács létrehozásáról, aminek „hivatalba lépése” előtt, 1949. április 4-én megalakult a NATO. (Ki gondolta volna akkor, hogy ötven évvel később, 1999 tavaszán hazánk – a Varsói Szerződés egykori jeles tagja – az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének a tagjává lép elő?!) Aztán jött a Schumann-terv (a francia–német megbékélés jegyében), amikor is az Európa Tanács tagjai aláírták az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményt, amit megerősítettek hat ország részvételével létrehozott Európai Szén- és Acélközösség, a Montánunió alapító szerződésének aláírásával… Mindez, persze, kiolvasható Európa 20. századi történelemkönyvéből, miként az is, hogy 1973. január 1-jén Nagy-Britannia, Írország és Dánia az Európai Közösségek tagja lett, miáltal megszületett a Kilencek Európája (ez említtetik jó néhányszor az alábbi cikkemben). Az Európai Közösségek lakosainak száma meghaladta a 250 milliót, a kilenc ország bruttó hazai terméke (1972-ben) 775 000 millió dollár volt, az EK-országok a világkereskedelemben 40%-kal részesedtek… És eljött 1979. június 7–10., amikor közvetlen választással szavaznak Európa már jól működő felében az Európai Parlament képviselőire…

«Százhatvan méter magas ferde torony fölépítésével akarta megörökíteni az „európai parlament” 1978. júniusi megújulását a Luxemburgi Nagyhercegség szociálliberális kormánya. A huszonnyolc emeletesre tervezett, hatszáz képviselőre (gondolván az Európai Közösség további bővülésére) méretezett toronyépület a montreali olimpiai létesítmények megálmodójának, Taillibert-nek lett volna az alkotása. Csupán a sokmilliárdos kivitelezési költség hiúsította meg a szép álmot. (1979. június 7-10. Közvetlen választással megválasztják az Európai Parlament képviselőit.)

A Kilencek közül egyébként egyedül Luxemburg nem kapott újabb képviselői helyeket a kibővített és újraválasztott „európai parlamentben”: ezután is hat mandátuma lesz. Miután fölváltva Strasbourgban és Luxembourgban ülésezik a testület, ráadásul a nagyhercegség fővárosa ad otthont a szervezet főtitkárságának is, Luxemburg szerepe nem elhanyagolható. Dokumentumok tonnái, tisztviselők és alkalmazottak százai utaznak majd, hisz’ a „vándorcirkusz” (a svájci Neue Zürcher Zeitung jelzője) egyszer Luxembourgban, másszor Strasbourgban „tart előadást”.

A Belga Királyságban okozta a legtöbb gondot a nyugat-európai parlament megválasztásának előkészítése: el kellett fogadtatni a nemzeti parlamenttel az EK-választási törvénytervezetét, föl kellett osztani a Belgiumnak jutó 24 mandátumot a vallon, a flamand és a brüsszeli régiók, illetve a térségeknek megfelelő pártszárnyak között. Közben kormányok mentek, jöttek, rendkívüli parlamenti választásra is sor került az országban, el kellett készíteni az új választókörzeti beosztást, rögzíteni a nyelvi kisebbségek választójogát. Június 10-ére mégiscsak sikerült kialakítani a nemzeti sajátosságoknak legjobban megfelelő választási „szabálygyűjteményt”, amelynek alapján a belgák kilenc flamand és tizenhárom vallon listára szavazhattak „európai parlament”-ügyben.

Az Európai Közösség „őshazájában” az első számú téma a gazdasági helyzet. A keresztényszociális Martens-kormány a következő három esztendőben szeretné bevezetni a harminchat órás munkahetet. A liberális ellenzék vezetője, Willy de Clercq volt pénzügyminiszter receptje viszont: radikális adócsökkentés – máris föllendül a beruházási kedv. A kormánykoalícióban részes szocialisták saját nemzeti programjukat kívánják európaivá (értsd: nyugat-európaivá) tenni, hogy végre megszűnjék – miként ők fogalmaznak – a belga különút. A Löweni Katolikus Egyetem professzora, Jacques Vandamme egy tanulmányában így jellemzi a Belga Szocialista Pártot: „Európai szinten középhelyet foglal el a Francia Szocialista Párt radikális és a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) reformista irányvonala között.”

Brüsszelben – igaz, nem kormány-, hanem közös piaci körökben – a nyugat-európai választások végeredményeinek ismeretében elterjedt az a vélemény, amely szerint nem sikerült a nagy propagandával előkészített voksolás vezéreszméjévé tenni az „európai gondolatot”.

Túl sok ugyanis a Kilencek országaiban a megoldást sürgető belső társadalmi-gazdasági gond, így aztán azok, akik éppen nem maradtak távol az urnáktól, a munkanélküliség, az infláció, a szüntelen áremelkedések megfékezésének reményére, és nem elsősorban a „nemzetek fölötti Nyugat-Európára” szavaztak. Az EK „egysége” ellen dolgozó nemzeti sajátosságok, a korántsem egyenlően fejlett gazdaság, társadalmi-szerkezeti (nem kis!) eltérések, az imperialista hagyományokat hordozó nemzetiségi politika stb. elsőként a tagállamok otthoni problémáinak megoldására sarkallná a nyugat-európai honatyákat, és csak azután az integrációs kérdésekére.

Németalföld liberális és demokrata párti korifeusai sok energiát szenteltek már a legutóbbi holland választások idején is a nyugat-európai integráció továbbfejlesztésének. A Demokraták ’66 nevű párt például leszögezte programjában, hogy az egész holland külpolitikai koncepciónak az egyre nagyobb mérvű (nyugat)-európai egyesülésen kell alapulnia. A liberális-konzervatív párt így szállt síkra:

„Nélkülözhetetlen egy valóságos hatáskörökkel rendelkező, szabadon választott európai parlament.” A szociáldemokraták programjukban kínosan ügyeltek arra, hogy az Európai Közösség politikai-gazdasági hatáskörének növekedése a nemzeti parlament egyetértésével vagy fenntartásaival menjen végbe. „Az EK nem működhet úgy, hogy akadályozza országos szinten egy demokratikus-szocialista program megvalósítását.”

Útkijelölés, lendület, fék. Valójában választói megbízatás nélkül ülnek be a strasbourgi padsorokba a közvetlenül választott képviselők; az „európai parlament” hatásköre, célkitűzései, feladatai is megállapításra várnak, miközben szembe kell néznie az EK miniszteri tanácsával, az állam- és kormányfők tanácsával, a közös piaci bizottság hatalmas és lomha apparátusával.

A holland Kereszténydemokrata Tömörülés (a Katolikus Néppárt, a Forradalomellenes Párt és a Keresztény Történelmi Unió zsenge szövetsége) strasbourgi szereplésére rányomja majd a bélyegét a katolikus és a protestáns szárny közötti állandó véleménykülönbség, nem utolsósorban pedig az, hogy a nyugat-európai parlament kereszténydemokrata frakciójában – miután a legnépesebb – a nyugatnémet kereszténypártok képviselői nem nézik majd jó szemmel „balos” holland képviselőtársaik tevékenységét.

Bágyadt érdektelenség övezte mindvégig az EK-kezdeményezést a Dán Királyságban, annál is inkább, mert a választópolgárok többsége eleve nem lelkesedik a Közös Piacért és intézményeiért. Niels Haagerup, a koppenhágai Nemzetközi Tanulmányok Intézetének vezető munkatársa arra keresett választ: mi az oka, hogy a dánok csupán félszívvel (vagy annyival sem) támogatják a nyugat-európai parlament ügyét? A korlátozott mértékű érdeklődés magyarázata azokban a kedvezőtlen gazdasági körülményekben keresendő, amelyek majdnem ugyanakkor alakultak ki, amikor Dánia (1973-ban) csatlakozott az EK-hoz, és együtt jár azzal a tapasztalattal, hogy a közösség teljesítményei nem voltak túlságosan lenyűgözőek Dánia számára. Röviden: az ország nem járt különösképpen jól a tagsággal.

Miközben a koppenhágai törvényhozásban, a folketingben szilárdnak ítélhető többsége van az EK-nak, a lakosság körében ez éppen fordított: különösen a fiatalok ellenzik az EK-tagságot.

A dán közvélemény nagyon érzékeny és elutasító a nyugat-európai integrációs törekvések katonai vonatkozásait illetően.

Az „európai parlamentben” a Dán Királyságot megillető tizenhat helyből ötöt az Európai Közösség ellenes dán népi mozgalom képviselői foglalnak el.»