Az újságíró archívumából: A lipcsei címerkészítő

Nem mindennapi témát sikerült elcsípnie a nemrégiben jobb létre szenderült (a magyar „sajtószabadság” szellemében betiltott) Népszabadság egykori berlini tudósítójának, e sorok írójának. Saját archívumából bányászta elő a legnagyobb példányszámú magyar napilap 1988. április 21-i, csütörtöki kiadásában megjelent alábbi írását; fogadja szeretettel, kedves olvasó! (A képen: Bernhard Nowak munka közben.)

„Fekete Oroszlán Heraldikai Szakcsoport” – A lipcsei címerkészítő

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatalember, aki – mint a né­metek közül oly sokan – bélyeget gyűjtött. Negyedszázada egy liech­tensteini sorozat került a kezébe, pompás címerekkel. A díszes pajzs­képek annyira megragadták az akkor 19 esztendős Bernhard Nowak fan­táziáját, hogy érdeklődése a filatéliától a heraldika, a címertan felé for­dult. A lipcsei vasúti forgalomirá­nyító új szenvedélyének jegyében szakkönyveket gyűjtött, levelezett.

Ez eleinte nem ment simán. Sok település elöljárója meglepődéssel vegyes gyanakvással fogadta a leve­let, amelyben Nowak úr a címerük iránt érdeklődött, ha van nekik egy­általán; így azután nem is válaszolt a kérdésre. Ahogy közeledünk a má­hoz, úgy kezdtek oldódni a történelmi görcsök, s a német história szem­léletének árnyaltabbá válásával egy­re több és alaposabb válasz érkezett a fáradhatatlan Bernhard Nowak le­veleire is.

Mégis talán élete végéig személyes ügye – és családja beletörődésének tárgya maradt volna a heraldika, ha az NDK televíziója 1984-ben az egyik „Ki mit tud?” műsorához nem keresett volna olyan amatőr közre­működőket, akik éppen a címerek világában járatosak. Ebben a műsorban találkoztak az országból a legvállalkozóbb heraldikusok, akik addig mit sem tudtak egymásról. Az adás után – egyébként nem is ő lett a nyertes – Bernhard Nowak egy quedlinburgi „kollégájával”, bi­zonyos Udo Glathéval beszélgetve arra a következtetésre jutott, hogy a dolgot folytatni kellene. Némi utá­najárással, levelezéssel és a Kulturbund (a kulturális és hobbitevé­kenységet összehangoló NDK-beli szövetség) lipcsei szervezetének jóin­dulatú védnökségével hivatalosan is bejegyezték őket a Fekete Oroszlán Heraldikai Szakcsoport büszke né­ven. Szép címert is kanyarítottak maguknak: balra futó, piros nyelvű, fekete oroszlánjuk éppoly harciasán mereszti karmait emblémájukon, mint amilyen rátartian zárja az ál­taluk kibocsátott okleveleket a szak­csoport latin neve: Societas Heraldica Leo Niger!

A munkaközösség negyvenhárom tagja folyamatos levelezésben áll egymással.

A levélváltások első számú indíté­ka egy-egy új címerigény, amelyet valamely település vagy akár ma­gánszemély a Fekete Oroszlán ta­pasztalt gárdájához eljuttat, éspe­dig megbízatás formájában. Mert­hogy az NDK-ban semmi és senki nem tiltja, hogy egy magánembernek címere legyen. Ha valaki kívánja, akár rajzolhat is egyet magának.

A Fekete Oroszlán Heraldikai Szak­csoport emblémája.

De azért csak jobb szakemberhez fordulni, mert a heraldika: tudo­mány. Ismerni kell jól a történel­met, a földrajzot, de a hajdani ne­mesi családok jelképeit is. így kerülhetett például három ezüstfenyő és egy oroszlán Donndorf község nem­rég elfogadott címerébe. Érdekes­ség a türingiai Oldisleben pajzsá­nak alsó felén a piros–fehér csíkozás, amely a környék középkori magyar kapcsolatait jelzi, Árpád-házi Erzsé­bet ugyanis Wartburg várának volt az úrnője.

E pontos információkkal Bern­hard Nowak látott el, miközben lip­csei lakásán bemutatott néhányat most elkészült munkái közül. A hon­ismeret és a múltkutatás iránti nö­vekvő érdeklődés ugyanis a címer­kultusz reneszánszát hozta az Elba mentén. Mióta több megye újságjá­ban és a National Zeitungban (a főleg iparosokat és értelmiségieket tömö­rítő Német Nemzeti-Demokrata Párt napilapjában) megjelent a hír a he­raldikai szakcsoport megalakulásáról, egyre nagyobb számban keresik meg őket a címerre vágyó közösségek, de magánszemélyek és családok is. Az előbbiektől Nowakék bekérik a múlt jelképeire utaló esetleges informá­ciókat és az új címerre vonatkozó elképzeléseiket, majd értesítik vala­mennyi tagot a megbízatásról. Ez­után mindenki készíthet egy terve­zetet; ezeket legközelebbi találkozó­jukon megvitatják, és az általuk el­képzelt variációkat elküldik a meg­rendelőknek. Azok kiválasztják a ne­kik legjobban imponálót, amit No­wak úr önt végső formába a rajzasztalán.

Három példányban készül a címer. Egyet kap a megrendelő, díszes, bor­dópiros bőrmappában. Egy marad Lipcsében, a szakcsoportnál, egyet pedig a fentebb említett Udo Glathe archivál Quedlinburgban. Ő ügyel ugyanis arra, hogy ne legyenek is­métlődések. S ez nem könnyű fel­adat, mert egykor német földön ötven-hatvanezer nemesi családot tar­tottak számon, s a települések jó része is címergazda. A berlini medve vagy a szász oroszlán közismert, de a kisebb városok, falvak jelképeiről a lakóikon kívül csak a szakember tud.

Németországban annak idején nem kellett nemesi rang ahhoz, hogy egy családnak címere lehessen. Több mint tízezer polgárfamília is a „cí­meresek” kategóriájába tartozott. Most is évente átlagosan tízen ren­delnek címert maguknak a szakcsoporttól. Bernhard Nowak bemutatta nekem egy bizonyos Domscheit házaspár frissiben elkészült oklevelét. Az olló a textiles múltra, a liliomok pedig az ősök franciaországi eredeté­re utalnak. A pajzs csúcsán álló medve és a fekete–fehér–piros színek azt jelzik, hogy Domscheitékat a ber­liniek között kell keresni.

Nowak úr félig dicsekedve, félig panaszkodva mesélte, hogy az utóbbi hónapokban egész lavina szakadt rá­juk a megrendelésekből, nyakig van­nak a munkában. Egy komplett cí­mer 330 márkát kóstál, ami az át­lagos havi NDK-jövedelem csak­nem harmada. Ezzel együtt megy az üzlet. Hiába, egy igazi, „történel­mi” családi címer, oklevéllel, „törzskönyvezéssel” – mindössze 330 márkáért: hát nem éri meg?