A mai ötvenesek bizonyára emlékeznek a csaknem három és fél évtizeddel ezelőtti eseményekre, köztük a hirtelen nyakunkba (és az osztrákokéba) zúdult lehetőségre, nevezetesen a nagyarányú magán-áruforgalomra (Gorenje- és videókészülék-turizmus!) az osztrák–magyar határon át. Az akkori magyar kormány 1987-ben engedélyezte, hogy a hivatalosan még nagyon is szegényes valutaellátmányból magyarjaink jól bevásároljanak a miénkhez képest elképesztő kínálatú osztrák boltokban (később már az élelmesek által az országutak mentén felállított konténer-áruházakban), hordják haza a hűtőgépeket és más műszaki cikkeket. A nagy cipekedés 1988–89-ben érte el a csúcspontját. A vasfüggöny akkor még állt, hivatalosan csak 1989. június végén jelentették be a megszüntetését. Az NDK-polgárok is csak azután kezdtek tömegesen Magyarországra „disszidálni”, hogy majd szeptemberben összeomoljon mindaz, ami oly’ szilárdnak és megbonthatatlannak látszott. A diktatúráknak ugyanis ez a sorsuk, bármikor, bárhol legyenek is… Jegyezzük meg: a nagy kereskedelmi szabadsággal a sógorok is éltek; mondják, a soproni Várkerület csemege-áruházában csak akkor tudtak a helybéliek bevásárolni, amikor a bolt hangszóróiból fölcsendült az osztrák himnusz, és egy időre megállt a sajtot pakoló osztrákok keze… (Nyitó képünk a Gorenje-turizmusról; forrás: joreggelt.blogstar.hu, valamint a vasfüggöny-bontásról, foto: Matusz Károly/MTI)
Persze, előfordultak túlkapások is, amelyeket már az osztrák sajtó sem hagyott szó nélkül. Az akkor itthon és külföldön is hitelesnek számító Magyar Hírlap (semmi köze a manapság ilyen címen terjesztett nyomtatványhoz!) 1989. március eleji számaiban megjelent néhány írásom meglehetősen jól illusztrálja a helyzetet:
(MH, 1989. március 1.) Nem hinnék a bécsi Neue Kronen-Zeitungnál dolgozó kollégának, ha cikkét nem illusztrálta volna hiteles képpel is. Hiszek viszont, nem csupán ezért, hanem, mert magyar állampolgárok is megerősítették: valami nem stimmel az osztrák főváros híres hetedik kerülete, a Mariahilf rendőreinek a gondolkodásában.
Talán emlékeznek még olvasóink annak az ifjú párnak az esetére, amelyet a Mariahilf közegei csúnyán megszégyenítettek, és csak a magyar konzulátus közbenjárására sikerült a fiatalokat kimenteni szorult helyzetükből…
A híres-hírhedt bécsi bevásárlónegyed őrei nemrég különleges magyar–német szótárt kaptak – tudósít meglehetősen keserű hangon Erich Vorrath, a Kronen-Zeitung munkatársa. A szótár azokat a kifejezéseket tartalmazza, amelyekkel a kerület rendőrei a németül nem tudó magyarokkal szemben is eljárhatnak. A Gerhard Brenner által összeállított, 13 fejezetből álló szótár segítségével a rendőr megtudhatja az előállított személy állampolgárságát, közölheti, hogy mivel gyanúsítják az illetőt: testi sértés, rablás, lopás, betörési kísérlet, tiltott árusítás stb. Kihallgatáshoz a „szótár” 12. fejezetét ajánlják (lásd illusztráció).
Lehet, hogy még jó darabig lesznek olyan osztrákok is, akik nem értik meg a valutájukat videóra, hűtőgépre és más „haszontalanságokra” költő magyarjainkat, és nem veszik figyelembe: a legjobb export, ami kiskereskedelmi áron bonyolódik le. De éppen a kölcsönösség alapján, hadd ne értsük meg mi se a Mariahilf szerveinek a gondolkodásmódját.
Hol nyitnak új átkelőket a magyar–osztrák határon?
(MH, 1989. március 6.) Burgenlandban nem mindenütt aratott osztatlan sikert az a magyar–osztrák kormányfői elhatározás, amely szerint újabb határátkelőhelyeket nyitnak az ugrásszerűen megnőtt utasforgalom arányos elosztása céljából – derül ki a bécsi Die Presse tudósításából. Németh Miklós miniszterelnök és Franz Vranitzky szövetségi kancellár minapi találkozóján négy új átkelő megnyitásáról állapodott meg. Hans Sipötz burgenlandi tartományi főnök – írja a Die Presse – feltétlen híve „a vasfüggöny újabb lyuggatásának”, már csak azért is, mert ezáltal végre akadálytalanul körbekerékpározható lesz a Fertő tó és megtekinthető a tervezett közös nemzeti park (természetvédelmi terület) sok látványossága. Mörbisch/Fertőmeggyes néppárti polgármestere, Franz Schindler viszont éppen a helység idegenforgalmi vonzerejét félti az új átkelőktől: „Ki jön egy olyan községbe, amelyben várakozó autók okoznak közlekedési dugókat?” Christine Heindl, a burgenlandi Zöldek ügyvezetője is fölemelte szavát az országokat és népeket összekötni kívánó terv ellen.
Sipötz, aki maga is e vidék szülötte, leszögezte: a határátkelő nem egy-egy község, hanem az egész régió ügye. Ha Meggyes nem akar ilyet, lesz majd másutt. Föltehetően kompromisszum születik majd, Mörbischtől néhány kilométerre, a régi Pozsonyi úton épül meg majd a vámház. A pamhageni/pomogyi határállomás újramegnyitása biztosra vehető, miként a Güssing/Németújvár és a Schattendorf-Baumgarten (Somfalva-Sopronkertes) térségében tervezetté is.
(MH, 1989. március 7.) Két magyar miniszterrel és egy államtitkárral tárgyalt tegnap dr. Heinrich Neisser osztrák közigazgatási miniszter. Fogadta őt dr. Horváth István belügy-, Derzsi András közlekedési, hírközlési és építési miniszter, valamint dr.
Varga Miklós, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium államtitkára. Megbeszéléseiről nemzetközi sajtó tájékoztatón számolt be az osztrák szövetségi miniszter. Elöljáróban nyilatkozatot tett, amely szerint kormányának a Közös Piac felé irányuló intenzív politikája mellett továbbra is eltökélt szándéka a hagyományosan példaszerű kapcsolatok ápolása Magyarországgal.
Minden körülmények között célnak tekinti Bécs a hosszú távú együtt munkálkodást a keleti szomszéddal, melynek a reformok iránti elkötelezettségét igen nagy rokonszenvvel figyeli.
A határokon átnyúló regionális kapcsolatok ápolásához, szélesítéséhez fűződött a Magyar Hírlap munkatársának kérdése: történt-e előrelépés az osztrák részről is szorgalmazott Fertő menti nemzeti park kialakításában? Varga államtitkár biztosította vendégét, hogy Budapest a közös természetvédelmi terület mielőbbi kialakításáért száll síkra. Március 30-án már meg is kezdődnek ez ügyben a szakértői megbeszélések. Cél, hogy még a budapesti–bécsi világkiállítás előtt létrejöjjön a szervezett védelem alatt álló természeti rezervátum. A túloldalon magántulajdon miatt egyelőre vásárlási, megváltási nehézségek vannak. „A szövetségi kormány költségvetéséből erre a célra fordítható pénz azonban már megvan” – mondta Neisser.
Ugyancsak a térséghez fűződött munkatársunk másik kérdése, amelyre dr. Neisser így válaszolt: szükséges minél több határátkelő az osztrák–magyar határon, előreláthatólag Dél-Burgenlandban nyitnak újabbakat a következő egy-két évben. Miután éppen tegnapi vendégünk a legilletékesebb az osztrák kormányban közös nagy tervünk, a világkiállítás ügyében, első kézből értesülhettünk: Bécs nagyon bízik abban, hogy megkapjuk a rendezés jogát. Az ő számításaik szerint nyereséges vállalkozásnak néz elébe a két főváros, ami pedig a kapcsolódó beruházásokat illeti, inkább előbb, mint utóbb az élet is kiköveteli az autópálya, még több szálloda, új nemzetközi vásárhely stb. megépítését. Egy kérdésre válaszolva elvetette bizonyos körök törekvését: a nagy dunai vízi erőmű helyett inkább a világkiállítást szolgáló beruházásokra kellene csoportosítani az anyagi lehetőségeket. „A lehető legtöbb külföldi tökét kell bevonni az 1995-i előkészületekbe” – mondta.
Rokonszenves ötlettel is előállt Neisser miniszter: föl kellene építeni Budapesten Ausztria házát, amit akár vegyes vállalati formában is üzemeltethetne a két ország. Már keresi a budapesti osztrák nagykövet azt a telket a magyar fővárosban, ahol helyet kaphatna az osztrák kulturális intézet, egy közös gazdasági központ, és ahol állandó bemutató reprezentálná nyugati szomszédaink mindennapjait.
A szerző megjegyzése: máig érthetetlen, hogy miért engedte az akkori (jó három évtizeddel ezelőtti) kormányzat a nehezen és szűkmarkúan juttatott valuta kiáramlását a többi között Ausztriába. Mennyivel egyszerűbb (és főleg OLCSÓBB) lett volna, ha a magyar külkereskedelem behozta volna az országba az itthon hiánycikknek számító termékeket (ezzel is megakadályozva sok milliárd forint kicsempészését és átváltását gagyi árfolyamon a többi között osztrák schillingre. Voltak, akik gépkocsikat vásároltak a magyar határ osztrák oldalán schillingre váltott forintocskáikért, miközben sokkalta olcsóbban hozzájuthattak volna az áhított verdához akkor, ha a magyar külkereskedelem, mondjuk, gyári áron importálta volna a nyugati személygépkocsikat, hűtőgépeket, személyi számítógépeket, kávét és Lux szappant… Mindenki jól járt volna, mindenekelőtt az állam, másodsorban az állampolgár, a vásárló, elvégre az itthon megvett járművek szervizelését is meg lehetett volna szervezni, ami ugyancsak nem kis üzlet. Máig nem értem, hová tették annak idején Grószék és gazdaságpolitikusaik a józan eszüket…