Az újságíró archívumából: A megáradt Morava mentén…

A klímaválsággal kapcsolatos írások mostanában megszaporodtak a sajtóban – a felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a természet új erőfitogtatását láthatjuk, azt is inkább tőlünk távol eső tájakon. Nem árt emlékezetünkbe idéznünk: közelebbi időben és helyen is tartanunk lehet az ilyesfajta veszedelmektől – mint például az akkor mindössze ötéves szlovákcseh határ mentén, amiről a Népszabadság kiküldött tudósítója tájékoztatta 1997. július 18-án az azóta megszüntetett napilap olvasóit…

Brodskénál megállok: e falunál, a Morava partján előző este kritikussá vált a helyzet, a víz elérte a régi betonhíd alsó peremét, s ha tovább emelkedik, kilép a medréből. A határfolyó túlparti, cseh ártéri erdeiben nem okozna különösebb pusztítást, de itt, a szlovák oldalon védhetetlenné válna a falu hacsak fel nem robbantanák a hidat. A 2400 lelket számláló település közepén, a községházával átellenben tűzoltóautók és a mögéjük akasztott nagyméretű rohamcsónakok állnak készenlétben. A legénység a rekkenő hőségben a fák alatt keres menedéket, a révkomáromi rendszámú kocsi mögött a füvön ülve négy borostás fiatalember kártyázással vezeti le a harmadfokú készültség izgalmát.

Ulti?

Csak zsírozunk jön a válasz magyarul. Feltápászkodnak és elmondják, hogy „helyzet esetére” feladatuk kimenteni a még házaikban lévő embereket, s közreműködni a jószág biztonságba helyezésében. A kecskéket és a birkákat a lábuknál kell összekötözni és feldobni a csónakra, így húsz darab is elfér rajta.

A szarvasmarha magától kiúszik, de terelni kell, mert alig emeli ki a fejét a vízből, s nem látja, merre kell tartania – egészítik ki ismereteimet.

Honnan ez a tapasztalat?

Lábasjószág mentésében még tavaly, a Komárom melletti Aranyosnál tettünk szert némi rutinra – mondják. Most közvetlenül Pöstyénből irányították át őket Brodskéba. A révkomáromiak mellett érsekújvári, lévai és nyitrai tűzoltók állomásoznak itt. Parancsnokukat, Jozef Benedikovič hadnagyot Nagyszombatból vezényelték át, előzőleg a Magas-Tátrában, Liptószentmiklósnál küzdött a megvadult Vággal, majd Tichy Potok térségében mentette a menthetőt az elöntött faluból. (Ide tervezik Szlovákia egyik új vízlépcső-rendszerét, de a helybeliek foggal-körömmel hadakoznak ellene. Július Binder, a bősi erőműépítő viszont azt állítja, hogy ha már elkészült volna, elmaradt volna az árvízkatasztrófa.)

Benedikovič hadnagy kikísér a gátra. A rendőrség lezárta a folyó felé vezető összes utat és ösvényt, mégis szépszámú bámészkodó gyűlt össze az öreg hídnál, amely alatt habot hányva rohan a megbőszült folyó. Itt kapjuk az első reményt keltő információt: az éjszakai tetőzés óta minden idők legmagasabb vízszintje volt nyolc centimétert apadt a Morava. A gát gerincét félméteres homokzsáktöltéssel megemelték, a mindenfelé feltörő buzgárokat is körbezsákolja a téglapiros megkülönböztető mellényt viselő negyven-ötven kiskatona. A hídról közben három szakember valami rakétafélét enged a folyóba: a szerkezettel a vízhozamot mérik.

Az itt kapott adatokról azonban csak a központi válságstáb tájékoztathatja a cseheket. Közvetlen kapcsolat nincs a két parton védekezők között. Jozefa Šimkovičová, Brodské polgármester asszonya azt mondja, hogy persze senki nem tiltja, hogy felhívják interurbán a túlpartiakat és érdeklődjenek a helyzet alakulása iránt. Fel is tárcsáz egy odaáti számot, kérdezősködik, majd tőle hallhatjuk először, hogy feljebb, Mikulčice térségében a víz áttört egy gátat és hatmillió köbméter futott szét a cseh falu határában, elérte a szélső házakat is.

Indulnék odaátra, de a rendőrség lezárja Brodské főterét. Ezúttal azonban nem a víz jön, hanem a köztársasági elnök. Michal Kováč tájékozódik a polgármester asszonytól, aztán az utcán a tűzoltókkal parolázik (a révkomáromiaknak felidézi az 1965-i nagy árvíz emlékét), végül a helybeliekhez szól néhány biztató szót. Nem is lenne itt semmi baj, az ellátás megfelelő, ivóvízről is gondoskodtak, de öt nap után már nagyon visszamennénk az otthonunkba sóhajtja egy biciklijére támaszkodó ősz férfi, egyike a kultúrházban elhelyezett falusiaknak. Az összesereglett tömeg buzgón helyesel neki.

Most már valóban: irány Csehország! Az autópálya magasan ível a folyó fölött, rajta végeláthatatlan kamionsor. Az árvíz miatt a legközelebbi közúti határátkelő Skalica felett, innen jó ötven kilométerre működik, de a nehéz teherautók csak Trencsén magasságában találnak utat a cseh és morva tájak felé. A pilóták csüggedten ülnek fülkéikben, ténferegnek járműveik körül vagy jobb híján a vízzel borított tájat szemlélik.

Régóta vár itt? kérdem egy magyar kamionostól.

Tizenkét órája, s még mindig a szlovák oldalon állok. Mi isszuk meg leginkább a levét a csehszlovák szétválásnak, itt általában 20-25 óra, amíg átvergődünk ezen a korábban nem létezett határon. De ami most zajlik, ez minden képzeletet felülmúl, egy szembejövő kolléga elmondta, hogy 45 órát állt meséli Göbölyös Sándor, aki Hamburg felé tartana.

A cseh oldalon az egykori parkoló helyén kiépült határállomást tenger veszi körül. Az itt dolgozók szerint ezzel függ össze a hosszú várakozás: a belvíz áramszünetet okozott, és a fontos adatokat őrző komputerek felmondták a szolgálatot. Így tudja ezt a legközelebbi település, Lanžhot polgármestere, Tomáš Polach is, akinek az „árnyékában” (és a helyi rendőrparancsnok vasvillatekintetét állva) kiautózunk az öreg híd cseh végéhez. Az odavezető országúttal szinte egy magasságban víz, víz, víz. Az egyik áteresz korlátját egy férfi támasztja. A helyi téeszelnök nézi, mint lepi el kukoricásaikat az ár, bár válaszolja kérdésemre az ő földjük még szerencsére biztosítva van. De ahol ezt elmulasztották teszi hozzá a polgármester ott csak az állam segítségében lehet bízni. Elmondja a legfrissebb prágai híreket, amelyek szerint a kormány most elsősorban a fedél nélkül maradtakon igyekszik segíteni, 150 ezer koronás vissza nem térítendő gyorskölcsönnel, majd 850 ezres kedvezményes hitellel. Az első becslések szerint Csehországban négy-hatezer ház ment tönkre a hullámokban.

Eddig tehetjük hozzá, mert a természeti csapás még nem ért véget. Súlyos cseppekben hulló esőben érem el Mikulčicét, mégpedig az 55-ös főútvonalon, amelyről szlovák oldalon úgy tudták, hogy lezárták a forgalom elől. Útakadállyal először a falu közepén találkozom, ahol a cseh hadsereg néhány silbakoló katonája hangos „curikk”-kiáltással igyekszik távozásra bírni. Sajtópapírjaim láttán valamelyest megenyhülnek és beterelnek a községházára. Itt Vlastimíl Glos polgármester már térképek fölé hajolva magyarázza az aktuális helyzetet egy Prágából érkezett kollégának. A víz, amely a község fölött, mintegy húszméteres szakaszon áttört (erről hallottunk Brodskéban), szerencsére nem a folyó gátját, csak egy keresztirányú töltést szakított át, de így is elég nagy a baj. A Moravával párhuzamosan ugyanis lassan mozog lefelé egy tó, mintegy tíz négyzetkilométeren elborítva mindent, ami az útjába esik. Mikulčice mellett jószerint egy pont maradt ki belőle, egy nagymorva nemzeti emlékhely, ahol ásatások folynak.

Őseinknek több eszük volt, mint nekünk. Oda építkeztek, ahová biztosan nem jutott el az ár – adózik elismeréssel az elődöknek a polgármester, aki nem is a víztől tart elsősorban, hanem a vele sodort szennyeződésektől. Hodonín alatt ugyanis működik néhány kisebb kőolajlelőhely. A hullámok ezeket is ellepték, s már feltűntek az első olajfoltok a falu határában, nem messze a vízben álló takaros házaktól. Tulajdonosaik tanácstalanul ácsorognak az utca közepén, szemlátomást most sem hiszik el egészen, hogy mindez velük is megtörténhetett.

Hát, ez az! mondja mérgesen a holtfáradt elöljáró. A népek az utolsó pillanatig abban bíznak, hogy itt nem következhet be, ami a július elejei esőzések után a Morava felső szakaszán végigsöpört. Uherské Hradiště főterén már félméteres víz állt, amikor végre kezdték komolyan venni az evakuálást. Itt a szomszédban, Hodonínban legalább ebből tanultak, a lakosok felét már kitelepítették.

Hodonín vízközeli része valóban úgy fest, mintha háborús filmet forgatnának. Az üres utcákon csak az árvízvédelem emberei járőröznek, a bejáratok, pinceablakok, üzletajtók, de még a nagytemplom kapuja előtt is homokzsákok nyújtóznak. A patinás városháza emeletén folyamatosan csöngenek a telefonok, a polgármester asztalán ki tudja, mióta várja sorsa beteljesülését egy szép szelet disznósajt, uborkával, kenyérrel. Az egyik cigarettáról másikra gyújtó városvezető, Dusán Grombiřík elmondja, hogy a fő árhullám éppen elhagyta a várost, a gátak egyelőre kitartottak, de a talajvíz egyre több gondot okoz. Az sem jó, ha nekilátnak kiszivattyúzni, mert egyrészt nincs hova, másrészt újabb víz szivárog be helyette, ami által a talaj is lazul, és az épület összedőlhet. Erre másutt már számos példa akadt.

A csehországi katasztrófa halálos áldozatainak száma lassan az ötvenhez közeledik. A példátlan anyagi kár felmérése még hosszabb időt vesz igénybe, de addig is jól jön mindennemű segítség – szögezi le a hodoníni polgármester. A hírre, hogy a magyar parlament pártjai együtt fejezték ki szolidaritásukat és segítő szándékukat, a nagydarab, mackó küllemű férfiú egy pillanatra meghatódik. De hogy mi lenne most a megfelelő segítség az ő fenyegetett, de le nem rombolt városának, arra hirtelenjében nem is tud válaszolni. Mondom, hogy esetleg az iskolásokat magyar táborokban fogadhatnák, mire örömmel bólint, de félmosollyal hozzáteszi:

Csak lehetőleg ne a Balatonnál! Vízből a gyerekeknek is elegük van…

Brodské-Hodonín, 1997. július