A legszebb és legnehezebb újságírói műfaj a riport. A hivatás nagyjai képesek voltak apróságnak látszó eseményekből is remek, izgalmas, irodalmi értékű jelentéseket alkotni. Másoknak, a többségnek köznapi feladatok jutottak, és ők is igyekeztek megfelelni a műfaji követelményeknek, leginkább pedig a hitelességnek. Sajnos, sokáig meglehetősen kevés riport jelent meg a magyar sajtóban, gyakorta kiszorították ezt a műfajt a termelési jelentések. Ennek ellenére az országos és a megyei lapokban jelentek meg emlékezetesen nagyszerű, mi több, irodalmi értékű riportok, amelyek manapság ritkaságszámba mennek az egyéb igényeket, megrendeléseket teljesítendő, miközben sokan azt gondolják, hogy ha egy műben párbeszéd is előfordul (netán válaszolnak az újságíró kérdésére), akkor az már riport… Méltatlanul fiatalon (hja, kérem, az újságírók korán halnak) elhunyt Gárdonyi Béla (akinek 2001-ben Tamás könyve címmel remek kötete jelent meg egy értelmiségi házaspár szellemi fogyatékos gyermekének történetéről) kollégámmal kedvvel készítettünk párhuzamos riportokat egy-egy témakörben. Kettőre szívesen emlékszem, még akkor is, ha egyik sem volt eget-földet rengető, pusztán köznapiságában sem mindennapi. Az egyik egy toronydaru fülkéjéből és tövéből (fentről és lentről) láttatta a történteket, a másik pedig az alábbi, amely Győr néhány óráját örökítette meg hat évtizeddel ezelőtt egyetlen témakörben. (Megjelent hatvan évvel ezelőtt, 1964. augusztus 20-án az akkori Győr–Sopron megyei napilapban; a nyitó kép Nagy Zsolt archívumából származik.)
Evlia Cselebi, a híres török utazó a tizenhetedik század derekán így írt a győri vár egyik kapujáról: „A déli oldalon van a szentmártoni kapu, amit fehérvári vagy esztergomi kapunak is mondanak. Befelé nyíló, girbe-görbe, háromszoros erős vaskapu, amelyen bemenve, az árok fölötti hidat meglépkedve, azt teljes kétszáz lépés hosszúnak találtam…”
A Cselebi említette déli kapun kívül még két kapuja volt Győrnek. Északon a Duna- vagy Vízi-kapu, Nyugaton pedig a Bécsi-kapu. És a mai kapuk?
Nem minden kapunak van szárnya és kilincse.
Jó reggelt, autóbusz!
Azt mondja a szállodaportás: „Ha mindent akar látni, akkor szaladjon föl tetőre!” Hajnali tetőmászás következik…
Gyorsan szétkergeti az autók, motorok füstjét a friss, reggeli szél. Kitisztul az út. Szemben a városháza tornyán az óra negyed hatot mutat. Hajnali pára üli meg a láthatárt, és elrejti a szem elől a tájékot. Páraköntösbe burkolja a képzeletbeli kapuk környékét, mindent, ami messze van.
A vasúti híd alól bújik ki az első busz. Kinyílnak ajtói, és kilép az első utas. Lassan, komótosan száll ki, nem néz körül, hanem az újságárushoz indul. – A második szinte kiugrik a kocsiból, megtorpan, körülnéz. Megvan! Szalad, fiatalon, nagyokat ugorva; a kislány vele szemben kényelmesen lépked a járdán, szája körül kacér mosoly, és mintha mondaná: „Itt vagyok, fiatalember, de ne ekkora hévvel!”
Az autóbusz-állomás szürke legyező volt az imént. A park zöld gyűrűvel fogta össze a csücskét. Most színes a legyező, mozgó, igyekvő sokaság tarkítja, és körülölelik a szuszogó buszok, sorban, kettős félkörben. És áramlik, hömpölyög a tömeg. Beszívják az embereket a szűk utcák, a mohó terek, és az újabb buszok a másik oldalon. A kapu – az autóbusz-állomás – csöndesül, gyérül. A forgalmista komótosan besétál a fülkéjébe…
Feljegyzi talán, hogy ma reggel fél óra latt tíz nagy, hét pótkocsis és hat kis autóbuszt fogadott és háromezer utast.
Huszonhatezer kerékpár
Délután jókedvűen, játékosan, táskáját lóbálva, kettesével, hármasával igyekeztek hazafelé a gyárakból az emberek. Hirtelen szétválik a tömeg, a kerékpárosok meglódulnak, aztán cikázva, csöngetve, csilingelve, nyújtózkodó kígyóban előznek. Előzik a gyalogost. Egyre többen lesznek. Tíz, húsz, száz, aztán megint száz. A biciklik küllői ezüst szikrákat szórnak szerte széjjel. Belevillantanak a járókelők szemébe, kacéran összecsapnak, mint kardok, párbajoznak, és a délelőtti zápor tócsájába hullanak. A tócsa, maga is fehéren izzó tükörlap, az erősebb biztonságával fogadja magába a cikázó küllő-villámot. De két kerék a tükörbe hajt, és a sok-sok apró villám meg a tócsatükör szétfröcsesen…
– Nem tud vigyázni?
Egymást hajtja, kergeti a sok-sok kerekes. Rácsönget a gyalogosra, az autósra, a motorosra, mindenkire: mi többen vagyunk, helyet, kérünk, követelünk.
Megtorpannak az elsők. Gépkocsikaraván a keresztutcában. Megtorpan a második, a harmadik, a negyedik sor is. „Szervusz!” – „Jó napot!” – „Üdvözlöm!” – „Jössz ki?” – „A strandra!” – „Szia!” – Indulás. Beletaposnak a lábak a pedálba.
Ez Győr, a kerékpárosok városa. Hány kerékpáros is van itt? – Nyolcezer – felel az egyik. Tizenötezer is megvan – igy a másik. Huszonhatezer – hangzik a hivatalos felvilágosítás.
Genfi normák
Újságolvasó ember Genf nevét látva politikai eseményre gondol. Pedig a svájci városban nemcsak politikai határozatok születtek, hanem a néhány évvel ezelőtt elfogadott úgynevezett genfi normák az exportra küldött zöldség és gyümölcs minőségét is megszabják. Mégpedig szigorúan: az uborkának például előírják hosszát, vastagságát, szárhosszúságát, minőségét és hogy új, hollandi rekeszben, hűtővagonban szállítandó. Ezeket a genfi normákat tartják szemelőtt a MÉK (ugyan mi lehetett e betűszó jelentése? – a szerk.) győri kirendeltségének szakemberei is, amikor a külföldre irányított árut átveszik a termelőktől és a vasúti kocsikban elindítják Európa városaiba.
A győri teherpályaudvaron három vagon áll a MÉK vágányán. A rakodás délután két óra körül kezdődik és este kilencig tart… A rakodóra egymás után kanyarodnak fel a teherautók és vontatók. A paradicsomot, almát, uborkát, zöldpaprikát ügyes női kezek válogatták, osztályozták, csomagolták és vigyázva, hogy össze ne törjenek, rekeszbe rakták – még otthon, a tsz-ben. Itt, a pályaudvaron mérlegre kerülnek a rekeszek, aztán be a vagonba, amely tisztára takarítva, csomagolópapírral betelve várja a terhét.
A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság grabensteini almát hozott, a győri Új Élet Tsz paradicsomot, Kunszigetről, Öttevényről uborka érkezett, és megy Csehszlovákiáiba, az NDK-ba, az NSZK-ba, Svéd- és Lengyelországba. Londonba barackot vittek néhány héttel ezelőtt. A finn háziasszonyok is gyakran vásárolhatnak magyar uborkát. Finnország egyébéként a legtávolabbi ország, ahová zöldséggel, gyümölccsel teli magyar vagonok érkeznek.
Kik a „kapusok”, akik a városnak ezen a kapuján kihaladó árut útjára bocsátják? A MÉK-kirendeltség munkatársa átveszi az árut, a HUNGAROFRUCT kiküldöttje a minőséget ellenőrzi. A vasutas, a növényvédelmi zárszolgálat embere és a vámőr külön-külön ólomzárral zárják le az ajtót. Fél nyolc felé kihúzzák a kocsit a rendező-pályaudvarra, besorozzák a többi közé és még éjfél előtt elindul. Útiránya: Budapest–Szob–Prága–Berlin, és a végállomás: Bad Schandau.
A heluáni híd is
– Ma könnyű napunk van – igy fogad Sóti Lajos, a teherpályaudvar rakodási főnöke. – Hetven vagont raktunk be, száznyolcvanat ki. Csúcsforgalom idején napi 350 vagon is megfordul itt.
– Milyen áru jön és megy leggyakrabban?
– Elsősorban szén, építőanyag, a gyáraknak fonal, vegyi anyag, azonkívül műtrágya, mezőgazdasági gépek.
– Különleges küldemények?
– Számunkra nincs ilyen, a legextrább áruhoz is hozzászoktunk. Szállítunk Debrecenbe kekszet, Miskolcra ócskavasat, Sopronba üres hordókat és szénpernyét, érkezett több vagon üres bambis üveg.
– Van-e áru, amit speciális vagonba kell rakni?
– Hogyne, több is. Karácsony előtt nagy tételben szállítottunk pulykát Londonba, és azóta is sokszor láttam londoni címet szállítmányokon. Ezekhez különleges vasúti kocsikat adunk, mert nemcsak szárazföldön, hanem tengeren is utazik a vagon. Tengelyen megy az áru egészen a belgiumi Zeebrugge kikötőjéig. Ott behajózzák a kompba és az angol tengerparton kerül ismét szárazföldre. Egyébként erről a pályaudvarról indult el Egyiptomba a heluáni híd is.
A vasutasok csárdavágányoknak nevezik azt az öt sínpárt, ami az utca felől van. A harmincas évek elején egy kis kocsma volt a mai emeletes ház helyén, oda tértek be szolgálat után a vonatkísérők, fékezők néhány pohár sörre. A csárdavágányok most lezárt vagonokkal vannak tele. Az ötödik sínpárra 41l-es mozdony húz be néhány kocsit.
Kora este van. A szürkületben csak egy-egy éles fütty hallatszik a rendező felől.
Több, mint a Keletiben
Este fél kilenc után rövid időre elcsendesedik a személypályaudvar, hogy tíz és fél tizenkettő között ismét megélénküljön. A kultúrváróteremben néhanyan olvasnak, a földszintiben alvással ütik agyon az időt. Az ügyeletes rendőr rója szolgálati útját, a söntésbe gyakran benéz. Háromnegyed tízkor Megyeri Margit pénztáros elhúzza a függönyt az F-jeJű ablak mögött, és kiadja a kért jegyeket Kapuvárra, Ácsra, Nyúlra, Hegyeshalomba. – Öt irányból érkeznek és indulnak Győrből vonatok. Tizenötezer ember fordul meg naponta ezen a pályaudvaron, ezek nagyrésze rendszeren napi bejáró. Pápa, Bakonyszentlászló, Beled a legtávolabbi állomások, ahonnan bérletet váltanak a munkások. És még egy érdekes adat: a győri pályaudvar pénztáraiban háromszáznegyven-féle jegyet adnak ki, s ez több, mint a Keletiben.
Tíz óra harmincöt perckor ér az emberáradat a csarnokba. Egyetlen folyamként anélkül, hogy szétszóródna, engedne nyomásából, lefolyik ez aluljáróba, ott aztán eloszlik Komárom, Kapuvár, Pápa és Veszprémvarsány felé.
Mindenki siet, hogy jó helyet foglalhasson, ahol – bármilyen kényelmetlenül is –, de aludni lehet. Ablakfélfának támaszkodva, ablak alatti kisasztalra hajtva a fejet, vagy hátra dönteni a pad támlájára… mindegy, de aludni, mert fárasztó műszak áll a hátuk mögött és fárasztó utazás előttük. Van, aki már tizenegyre, van, aki csak fél egyre ér haza. És másnap elölről kezdi.
A váróterem kiürül, csak a hajnali vonatokra várók maradnak, és félre billent fejjel szunyókálnak. Tíz-tizenöt perc alatt megtelnek a vonatok, aki teheti, alszik, aki nem, az kártyázik vagy beszélget, eleinte hangosan, aztán egyre csökkenő hévvel, mert elálmosodik.
A munkásvonatokat pontosan indítják. A kapuvárival kezdik 22:50-kor, aztán a komáromi következik, majd a pápai. Hegyeshalomba az első vágányról indul.
Az utolsó a veszprémvarsányi, 23,11-kor. Ehhez a vonathoz nem kísértek ki senkit, ez munkásvonat, rokonlátogatóba nem utazik senki. A kalauzok már az órájukat nézik. A külsős forgalmista magasba lendíti zöld fényű zseblámpáját, és a kocsik megrándulnak. Az ügyeletes rendőr még rászól egy későn jövő, aktatáskás fiatalemberre, aki a mozgó korlátot kapta el, aztán a vonat lassan elhagyja a peront.
Győr legnagyobb és legforgalmasabb kapuján éjfél előtt már nem lépnek ki többen.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)