Az újságíró archívumából – A verduni vérszivattyú

Jó néhányszor jártam azon a tájon, de Verdunbe, az első világháború bizonnyal legvéresebb és legfölöslegesebb csatájának helyszínén épített emlékhelyre csak egyetlen alkalommal tettem be a lábam. (A jó évszázaddal ezelőtti csaták színterén még napjainkban előbukkanhatnak halálos lövegek…) Úgy gondoltam: nincs jogom még egyszer megzavarni ott a tisztelet és megrendülés csendjét. Éltek még rokonaim, ismerőseim, akiknek sikerült visszatérniük az első világháborúból: amelyikben volt elegendő lelkierő, az beszélt az embertelenség pokláról. És jártam a második világháború emberek millióit pusztító és hősök százezreit a túlélők és utódaik számára példának állító csaták színhelyén, az egykori Sztálingrádban, Leningrádban, Varsóban és Berlinben; voltam a Rigómezőn, Várnában, Mohácson, Austerlitzben (Brnótól nem messze); jártam Kismegyeren, Lipcse, Waterloo, a mai Hradec Kralové/Königgrätz határában, Isonzónál és Doberdónál, Segesváron, Budán, a Balatonnál…folytassam? Ha csak földrészünket tekintjük is, alig van olyan hely, ahol ne ömlött volna vér a hazáért, a szabadságért – a föld (és a Föld) meghódításáért, a hatalomért, diktátorok pillanatnyi dicstelen dicsőségéért…    

«Lotharingia és Champagne határán, a Meuse (Maas, Mosel) két partján terül el a jó húszezer lakosú város, Verdun. Már régen nem azért híres az egykori Virodunum, mert 843-ban itt osztották föl Nagy Károly frank birodalmát I. Lothar császár és testvérei, Német Lajos és Kopasz Károly között, lerakva ezáltal az önálló Francia-, Német- és Olaszország alapjait. Verdun az első világháború félidejében vált hírhedtté, a halál malmává. Érte és környékéért, erődítményeiért a világtörténelem egyik legvéresebb csatáját vívtak nyolc hónapon át. Felsőbb parancsra elkövetett tömeggyilkosság volt ez, mintegy nyolcszázezer ember hullott el itt élete virágában. A franciák azért küzdöttek, hogy megtartsák e védelmi vonalat, a németek pedig, hogy bevegyék.

Sokszor bejárta a világot ez a drámai felvétel: a vegyi fegyverektől megvakult túlélők.

„Ragyogóan tűzött a nap a kék égről 1916. február 21-én. Szebbet, jobbat egy tüzér sem kívánhat… Vilmos trónörökös, az 5. hadsereg főparancsnoka 8.12-kor adta ki a tűzparancsot. Egy elvakult német krónikás följegyzéseiből való az iménti idézet. – Akkor már másfél éve folyt az öldöklés Európa keleti, nyugati, déli és északi csataterein. Lényeges változást sem a központi, sem az antanthatalmak nem értek el. De százezer szám pusztultak az ifjú életek, a sietve kiképzett katonák; hallatlan anyagi áldozatokra késztette az imperialista háború a hátországiakat is. Az állóháború. A lövészárok-háború. A gázháború. Melynek befejeztét addigra ígérték, mire lehullanak a falevelek…

Évtizedekig építették a Verdun környéki, a Meuse-parti védelmi rendszert a luxemburgi–svájci határ között a francia hadmérnökök. Húsz nagyobb és negyven kisebb erőd, erődítmény készült el 1871–1912 között: föld alatti, vasbeton–páncél kazamaták, futóárkok. Nagyapáink és az ő apáik jól ismerik a neveket: Douaumont, 304-es magaslat, Vaux-szoros, Halott Ember, Fleury, Cumiéres, Vacherauville… Stratégiai pontok, erődök, falvak. Az értelmetlen pusztítás helyszínei. A franciak a halál Meuse, a németek a Mosel menti malmaként emlegették, emlegetik még ma is. Hét évtizeddel a német birodalom dicsőségére kitalált és a végtelenségig erőszakolt falkenhayni „verduni vérszivattyú” után.

Erich von Falkenhayn (1861–1922) gyalogsági tábornok, a német hadsereg vezérkari főnöke – kinek e népirtó parancsáról „elfeledkezett” Révai Nagy Lexikona – a franciák „fölmorzsolására” találta ki a vérszivattyú-elméletet. Addig ágyúzni, lőni, bombázni – pusztítani – az ellenséget, amíg erőinek tetemes része el nem vérzik. II. Vilmos hírhedt 1915. karácsonyi emlékirata korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett meg Anglia ellen, ugyanakkor „korlátozott erőkkel” szárazföldi csatát a franciákkal, Verdun térségeben, hogy a franciák utolsó emberük bevetésére is rákényszerüljenek.

Nyolc óra hosszat 1225 német lövegből – közte Kruppék tizenhárom „csodafegyveréből”, a 42 centiméteres Kövér Bertából – hullottak az aknák tízezrei a mindössze tizenkét kilométer hosszú frontszakaszon a franciákra. És micsoda pökhendiség: egy előretolt fedezékben egész nap a „Poroszország dicsősége” című indulót harsogta egy német zenekar!

Miközben egyre szélesebbre nyílt az arcvonal a trónörökös-hadsereg utolsó egységei (Poroszország dicsőségére?) is fölmorzsolódtak a védekező franciák fegyvereitől. Huszonötezer ember pusztult el a támadás első hetében. „Halottakkal teríthetjük be azt a földet, amit megszereztünk” – írta Arnold Zweig a Verdun iskolája című regényében. Falkenhayn őrült stratégiájának elsősorban a saját katonái estek áldozatul.

Ils ne passent pas! (Nem törnek át!) hangoztatták a franciák. Nekik is megvolt a maguk Falkenhaynuk: Mangin tábornok, akit vérszopóként emlegetett az erődök és futóárkok népe. Mindkét oldalon bevetették az összes mozgatható tartalékot – semmi sem számított, sem emberélet, sem anyagi áldozat. A halál malma megállás nélkül dolgozott a Meuse mentén. – Egy hihetetlenül szűk területen, Marsnak tizenöt-harminc kilométer hosszú és tíz kilométer széles mezején mintegy harminchatmillió német és francia gránát csapódott be a verduni csata hónapjaiban. Douaumont erődjére négyzetméterenként ezer lövedék hullott! A halálos sebesültekkel és eltűntekkel együtt több mint egymillió emberéletet követelt az 1916. december közepéig tartott verduni csata. Végül a franciák mindazt megtartották, amit a németek szerettek volna bevenni.

Egybecseng a hadtörténészek véleménye, amely szerint Verdun a császári Németország számára a vég kezdete volt. Az első világháború más csataterein kezdődött antanttámadások (angol–francia offenzíva a Somme-nál, ahol először jelentek meg a harckocsik, Bruszilov orosz tábornok seregeinek támadása a keleti arcvonalon) függvényében hol fölélénkültek, hol kissé alábbhagytak a véres összecsapások a verduni erődök környékén. És bár Németország egyértelmű vereségével végződött a mintegy húszmillió ember életét követelő, Európa, Ázsia és Afrika harminchárom államára kiterjedő első világháború, a német imperializmus és militarizmus legendák sorát szőtte Verdun köré. Már akkor a még szörnyűbb revansra készült, amikor a Mosel menti harcok hőseit a német katonadicsőség, a fegyelem és a hűség példaképeivé emelte. Csupán azt „felejtette el” megemlíteni, kinek az érdekeiért, milyen eszme szolgálatában esett el, vált egész életére nyomorékká a német munkás, paraszt, vagy gyorsérettségi után beöltöztetett kamasz.

Verdun környéke ma emlékhely. A csatamezőn emlékoszlopok hirdetik a hadosztályok és kisebb egységek hős katonáinak dicsőségét – és elpusztult-elpusztított községek helyét. Douaumont erődje előtt áll a Nagy Csontkamra, a névtelen hősök tízezreinek földi maradványaival, mellette a hősi temető, tizenötezer sírral…

Máig vérzik a verduni csata színhelye… (kép: ITV)

Magyarország az első világháborúban. A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén (11–53 éves korig) 4 317 000 fő volt; közülük 1 381 785 vonult be. A világháborúból sértetlenül hazatért 524 850 (15 százalék), fogságba esett 833 570 (24,9 százalék), elesett 530 965 (15,7 százalék), megsebesült 1 492 000 (44,1 százalék), ebből körülbelül félmillióan többször is megsebesültek. Magyarország az első világháborúban súlyosabb áldozatokat hozott, mint Ausztria. Az anyagi és különösen az emberveszteség oka, hogy az agrárnépességű Magyarország katonáit elsősorban a háborúban a legnagyobb vérveszteségeket elszenvedett fegyvernemhez, a gyalogsághoz vonultatták be. (Adatok, forrás: „Az első világháború és a forradalmak képei”, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.)»

(Az írás az akkor tekintélyes és nagy példányszámú, országos napilap, a Magyar Hírlap 1986. április 19-i számának mellékletében jelent meg.)