Jóformán „hazajártam” Bécsbe és az alpesi köztársaság más városaiba az 1970-es, 1980-as években. És vágyakozni is, meg tanulni is, meg álmodozni, hogy egyszer, talán nem is olyan távoli jövőben, mi, magyarok is hasonulhatunk a példásan szorgalmas, törekvő, a világot – semlegességük folytán – más szemmel tekintő osztrákokhoz. És lesz talán az osztrákokéhoz hasonló, korszakformáló kormányfőnk is, mint Bruno Kreisky kancellár, akinek hivatali évei alatt látványosan nőtt az alpesi köztársaságban az életszínvonal, Ausztria követésre méltó módon és idő alatt vált jóléti állammá, ahol az állami gondoskodás révén gyakorlatilag mindenki részesülhetett az esélyegyenlőség áldásaiból. – Az archívumomból kiemelt háromrészes bécsi tudósítás az 1979. tavaszi osztrák parlamenti választás előtt készült. (Megjelent: 1979. április 15-én, majd 18-án és 19-én.; most a második részt adom közre. (A nyitó képen: kezdődik a Kreisky–Taus érvpárbaj a tévében.)
«Dúl a választási küzdelem mindenütt, ahol sokan megfordulnak: a Ringen, a Gürtelen, a Kärntner- és a Mariahilferstrassén, a Rathausplatzon, a Hofburg környékén, a már ezer színben pompázó, nagyszerűen kezelt Volksgarten és Burggarten környékén. Plakátok: leginkább ember nagyságúnál nagyobbak; röplapok tízezerszám, jelvények, brosúrák, öntapadó címkék házfalra és gépkocsiüvegre… A saját párt és a listavezető, a kancellárjelölt dicséretével, programismertetésével, és természetesen a vetélytárs politikai szervezetek gyöngéinek fölsorolásával hiányosságainak kiteregetésével, vezetőinek emberi, politikusi rossz oldalai megvilágításával, középpontba állításával.
Teljes sebességgel forog, harsog az osztrák nagy pártok választási gépezete. A szavazócédulán négy párt – a szocialista, a nép-, a szabadság- és a kommunista párt – neve olvasható, s rajtuk sorrendben a kancellárjelölteké: dr. Bruno Kreiskyé, dr. Josef Tausé, dr. Alexander Götzé és Franz Muhrié. A négy nagy politikai csoportosuláson kívül még tizennyolc törpe párt létezik az Osztrák Köztársaságban. A minap jelentette be megalakulását (dán példára) az adót fizetni nem akarók Haladás Pártja…
– A lépcsőn föl, aztán balra – igazít el a kapus a parlament reichsratsstrassei „művészbejárójában, amikor dr. Heinz Fischer, az SPÖ parlamenti frakcióvezetőjének irodája iránt érdeklődöm. Energikus, rokonszenves férfi kínál hellyel. Mondom, hogy félig már ismerem: a lapokban közölt szenvedélyes felszólalásaiból, nyilatkozataiból…
– Igen, olvastam magamról, azaz a nénikém – igazítja helyre önmagát – ő ugyanis magyar származású, és szemlézi a pesti lapokat, persze, szívességből.
A tartományi választásokat hozom szóba elsőként, utalván arra, hogy a törvényhozási választások előtt kedvező előjelnek számíthat az osztrák szocialisták előretörése vidéken.
– A választók körében bizonyos eltolódás tapasztalható – mondja Fischer dr. – Növekedett pártunk, az SPÖ befolyása a parasztság körében és általában a vidéken, tehát ott, ahol mindig is a nagypolgári vetélytárs, az ÖVP volt az erősebb. Ebből kiindulva nem látszik reménytelennek akár az abszolút többség megszerzése is május
6-án – szögezi le a szocialista frakcióvezető. – Pártom vezetősége, és persze maguk az osztrákok, honfitársaim úgy vélekednek, hogy belpolitikai körülményeink kedvezőek, dr. Kreisky kancellár egyszínű, szocialista kabinetje eredményesen vezeti Ausztriát. Jól élünk, s remélhetőleg erre a jólétre szavaznak majd az osztrákok, amikor az SPÖ-re adják voksukat . . .
– Csinos választási programbeszéd – jegyzem meg. Házigazdám elmosolyodik: – Ez a kenyerem… Az ország gazdasági nehézségeire próbálom terelni a beszélgetést, a költségvetési hiányt említem és azt, hogy noha most még lendületben van a gazdaság, nem biztos, hogy az ősszel vagy egy esztendő múlva is így lesz:
– Nincsenek új nehézségeink – jelenti ki dr. Fischer. – A kapitalista gazdaság egyik előnye az alkalmazkodási képesség; ráadásul a mi gazdaságunk egy része államosított is, ezáltal képes a magán- és az állami gazdálkodás előnyeit egyszerre érvényesíteni. Ezenkívül jól együttműködünk a szakszervezetekkel. Nálunk a munkás a vezető egyenrangú társa. Bizonyára hallotta a kifejezést: Sozialpartnerschaft…
Nem kívánok vitatkozni, végtére hivatalból sem hajlanék a vezető osztrák szociáldemokrata politikus pártja elveinek föladására egyebek közt a munkás beleszólási jogát, „egyenlőségét” illetően. Azt tudakolom inkább, milyen választási eredményre számít Ausztria Szocialista Pártja?
– A kérdést nem lehet és nem is akarom kizárólagosan megválaszolni. Természetesen az abszolút parlamenti többséget szeretnénk ismét elnyerni, s csak akkor, ha ez nem sikerül, törjük majd a fejünket az egyéb megoldásokon. Az abszolút többség: már 92–93 SPÖ-mandátum: 90– 91 parlamenti hely esetén egyensúlyi állapot alakulhat ki, ami azt jelenti, hogy kis (szabadságpárti), illetve nagykoalícióval (néppárti) kellene számolnunk. A mostanihoz mért négy-öt mandátumos veszteség esetén föltétlenül ellenzékbe vonulnánk, hogy legkevesebb két esztendő elteltével újra kormányt alakítsunk – húzta alá dr. Heinz Fischer, majd hozzátette: – Az ellenzék egyik pártja sem lenne képes azt a politikai vákuumot betölteni, ami a szocialistáknak a kormányból való esetleges kiszorulásával keletkeznék. Persze, erre nem kerül, nem kerülhet sor…
Az FPÖ Klubobmanja, azaz a Szabadságpárt parlamenti frakcióelnöke, Friedrich Peter ugyancsak a törvényhozás épületében fogad. A kormányfőnél tíz esztendővel fiatalabb, 58 éves Peter 1955-ben lett a felső-ausztriai tartományi parlament képviselője; 1970-ben már pártja országos elnöke – egészen tavaly őszig. Tapasztalt politikus.
– Minden választás előtt nehéz a dolgunk – kezdi válaszát a pártja esélyeit firtató kérdésre. – A legfőbb törekvésünk, hogy megtartsuk a mostani tíz helyünket a Nationalratban, sőt, ha sikerül, egy-két mandátummal növeljük is súlyunkat. Kinek a rovására? Csak két választás van: a szocialistáktól vagy a néppártiaktól hódíthatunk el helyeket.
Kreiskyről (akit egyébként személyes barátjaként, említ!) az a véleménye, hogy öregszik, számítási hibákat követ el, mint például legutóbb Zwentendorffal; az SPÖ-vezetőségen belül az elhasználódás jelei mutatkoznak – fejti ki Friedrich Peter. – A néppárti elnökről. Tausról sommásan kijelenti, hogy népszerűsége egyre csökken.
Így aztán már érthető: Peter mindig is arra törekedett, hogy inkább az SPÖ-höz álljon közelebb pártja, az FPÖ, méghozzá oly módon, hogy az ÖVP-től minél távolabb tartsa magát. Egy megjegyzésével akaratlanul megerősíti az iménti fölismerést: „Bízom abban, hogy még az ÖVP keménynek látszó választói magjából is számosan ránk, a harmadik erőre szavaznak május 6-án.”
Az FPÖ parlamenti frakcióelnöke kimondatlanul is a szocialistáknak szurkol, amikor azt fejtegeti, hogy az SPÖ-nek megvan minden esélye az abszolút többségre. Ha ez mégsem következnék be, szívesen tagja lenne egy esetleges SPÖ–FPÖ kiskoalíciós kormánynak. (Peter az iskolaügy avatott szószólója a törvényhozásban.) Véleménye szerint a másik lehetőség, a polgári (ÖVP—FPÖ) nagykoalíció csak árthat Ausztriának…
A grazi polgármester, azaz a Szabadságpárt országos elnöke, dr. Alexander Götz másnap este a tévékamerák előtt találkozott legfőbb vetélytársával, Kreiskyvel. Tanítani lehetne, miként, verte vissza a kancellár a polgármester-pártelnök vádjait, egyebek közt az atomerőmű-ügyben: „Ha az ember népszavazást csinál, veszíthet is. Világos, Götz úr?” – A szocialisták egyébként – választási propagandájuk legfőbb eszközeként – az őszinteséggel (vagy legalábbis a látszatával) operálnak. A tévévitáról is elsősorban ez az „őszinteségroham” sugallt kedvező kritikát a polgári sajtóban.»