Hivatása legfőbb eszközeként használja az újságíró a nyelvet, nyelveket. Mindenekelőtt, persze, az anyanyelvét, hiszen valamennyi ország újságírója elsősorban a saját nyelvi közösségében alkot, azoknak ír, akik ugyanúgy beszélnek, értenek, mint ő.
Ennek ellenére az újságíró sem lehet meg, nem boldogulhat más nyelv(ek) ismerete nélkül, mert mindegyre határtalanná váló világunkban (a sokak szerint elegendőnek nyilvánított angol beszélőin, értőin kívül) az emberiség szerencséjére még nagyon sok nyelven szólnak egymáshoz a népek. Valamennyiük nyelvét, természetesen, senki sem képes megtanulni, de minden bizonnyal a nagy többség üdvözölne egy olyan nyelvet, amely azáltal lehetne mindenkié, hogy senkié sem, és ezáltal nem fűződnének hozzá rossz emlékű hódító, gyarmatosító, politikai, gazdasági célok.
Az emberiség ősi vágya az egyetemes, nemzetközi nyelv megalkotása. A 19. és 20. században, amikor tömegessé válhatott az utazás, és a nemzetközi kapcsolatok addig soha nem tapasztalt szintre emelkedtek, és amikor némely elmék küldetésüknek érezték egy ősi utópia megvalósítását, kezdtek elterjedni a mesterséges nyelvek, az emberiség (reménybeli) megértésének eszközei. A nem kevés idealizmustól sarkallt nyelvalkotók abban (is) bíztak, hogy ha a különféle népek az egyetlen és semleges közvetítő nyelv által szólhatlak egymáshoz és vitathatják meg kis és nagy ügyeiket, a háborúk is elkerülhetővé válhatnak a nyelvi egyenrangúság birtokában…
A mesterséges nyelvek sorából kiemelkedik az eszperantó – írja a Wikipédia: „Az eszperantó nemzetektől független, mindenki számára egyenjogú nyelvhasználatot biztosító, élő, mesterséges eredetű, semleges nemzetközi segédnyelv. A mesterséges nyelvek közül ezt beszélik a legszélesebb körben…”
A szócikk két, nagyon fontos megállapítása: élő és semleges. Ez a két jellemzője különösen értékessé teszi, még akkor is, ha napjainkra – tekintettel az angol nyelv kis híján mindenhatóságára – mintha csökkent volna az eszperantó népszerűsége.
Az archívumomból most kiemelt (a Magyar Hírlap 1987. március 23-i számában megjelent) és alább újra publikált írásom aktualitását az akkor éppen 100 esztendős eszperantó nyelv jubileuma és az azokban a napokban megrendezett magyar eszperantó-kongresszus adta. Ide kívánkozik a megjegyzés: az eleve eszperantóul alkotó magyar írók és költők, a nyelvet úttörő módon tudományos munkájukban használó magyarok által nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Magyarországi Eszperantó Szövetség az idén lépett a 120. évébe.
Hídnyelv
Egy idegen nyelv tanulása sem ajándékozott meg akkora sikerélménnyel, mint dr. Zamenhof alkotása, az eszperantó. Elsős gimnazistaként, akkor már némi tapasztalattal az orosz, a latin, a német és az angol tanulásában, édesanyám nyelvétől idegen szavak ízlelgetése közben javasolta osztályunknak egy több nyelvet beszélő tanárunk az eszperantó tanulását. Kitűnő pedagógiai érzékkel éppen akkor nyitott ablakot tizenéves tanítványainak a világra, amikor azok a legfogékonyabbak voltak. Néhány óra alatt még a „botfülűbbek” is átrágták magukat az új nyelv grammatikáján. Százával tanultuk az olaszosan hangzó szavakat, jóformán ragadtak ránk, miután a zseniálisan megszerkesztett elő- és utóképzők segítségével szerfölött sebesen szaporodott szókincsünk.
A Magyar Posta 65 évvel ezelőtt, 1957-ben légiposta-bélyeget adott ki az eszperantó nyelv megjelenésének 70., megalkotója, Zamenhof halálának 40. évfordulója alkalmából.
Néhány hét múltán pedig megadatott a nagy élmény: átléptük az idegen nyelv küszöbét. Nem csupán írtunk, olvastunk az új nyelven, hanem gátlások nélkül beszéltünk, énekeltünk, különösebb nehézség nélkül fordítottunk magyarról eszperantóra és eszperantóról magyarra. Még ma is emlékezem Petőfi Szeptember végén című költeményének felejthetetlen soraira — eszperantóul: „Floradas ankoraŭ la floroj en valo / Kaj verdas ankoraŭ la poplo ĉe l’ pont’, / Sed vidu, jam tie la vintra vualo, / La neĝo ekkovris la supron de l’ mont’.”
És miután akkori tanárunk, Gauder Andor kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat is ápolt, mindnyájunknak jutott hasonló korú levelezőtárs közeli s távoli országokban egyaránt. A szó legigazibb értelmében kitárult előttünk a világ: máig tartó szép emberi kötődéssé, évtizedeket s országokat, sőt, földrészeket átfogó barátsággá erősödtek a kamaszkori levélváltások. Felejthetetlen személyes találkozásokká itthon s külföldön egyaránt. Büszke és boldog vagyok, hogy tizenéves koromban át- s megélhettem a gondolatközlés nyelvi határokon fölülemelkedő internacionalizmusát. Néhány iskolatársammal ugyanis elkerekeztem Varsóba, az eszperantó világkongresszusra. Hetven-egynéhány nemzet lányaival, fiaival egyazon nyelven, egyenrangú társként cserélhettünk gondolatot.
Azóta, persze, munkám is rászorított, hogy más idegen nyelven is megszólaljak. Bármennyire igyekszem is elhessegetni a szorongásomat, érzem az idegen anyanyelvi fölényét, miként minden bizonnyal a másajkú is tisztában van a magyar nyelvi környezetbe beleszületett ember kommunikációs előnyeivel.
Nyelvünk által mi, magyarok – és még hány kis nemzet gyermekei! – kénytelenek vagyunk legalább egy (még jobb, ha két-három) idegen nyelvet megtanulni, hogy boldoguljunk a világban. Akár csak közvetlen környezetünkben is! „Az élet egyre komplikáltabb és nehezebb lesz. Nem lesz időnk száz nyelvet tanulni. Gondoskodni kell tehát arról, hogy anyanyelvűnk mellett egy közös nyelvvel élhessünk … Őrjöngenünk kellene az örömtől, hogy van egy nyelv, mely játszva lop be bennünket a kultúrnépek közé. Avagy, ha nem tetszik nekünk az eszperantó, tessék egy magyar tudósnak jobb világnyelvet föltalálni…” Ady Endre írta ezt a Budapesti Naplóban.
Tudósok, nyelvészek, politikusok sokasága vallja, hogy az eszperantó használatának általánossá válása közvetlenül is segítené a nemzetközi kapcsolatok kiteljesedését és az egyetemes békét. Gondoljuk meg: az emberiség napjainkban mintegy háromezer nyelven gondolkodik, beszél, ír. Világhírű tudósunk, Korach Mór (1888–1975, akadémikus, Kossuth-díjas vegyészmérnök, a műszaki tudomány doktora) így érvelt: „…vezessék be világszerte, minden iskolában, második anyanyelvnek… az egyetlen nyelvet, amely nem sérti egyik nép önérzetét sem. Így lehetővé válna, hogy közmegegyezéssel az összes tudományos és szakfolyóiratok csupán ezen a nyelven jelenhessenek meg, s minden szakmából ne jelenjen meg egynél több ilyen folyóirat…”
Nem ellenségei a nemzeti nyelveknek az eszperantó világméretű bevezetésének hívei! Az ésszerűség, a népek közötti megértés, a századok során kialakult nyelvi imperializmus leküzdése céljából ajánlják az éppen a jó százéves nemzetközi nyelvet első idegen nyelvként az ember-milliárdoknak. Ortutay Gyula így érvelt az eszperantó mellett: „… összehasonlíthatatlan előnye, hogy – mint az emberiség közös nyelve – minden nemzeti érdek fölött áll, és a Föld minden lakója sajátjának érezheti.” Napjainkban mintegy harmincmillióan beszélik a „modern idők latinját”. Könyvtárnyi a saját, az eredeti nyelven alkotott irodalma, és természetesen még több a fordítás. A világirodalom sok remekét a hídnyelvkent is használt eszperantó közvetítésével tették érthetővé más nép(ek) számára.
Jó kilencven esztendő óta honos az eszperantó hazánkban is. Hívei (nem kevesen megszállottjai) is tehettek arról, hogy a népek közötti megértést szolgáló e nagyszerű eszköz és a körötte kibontakozott pártoló mozgalom nem minden időben örvendett egyértelmű elismerésnek. Sokan ugyanis türelmetlenek voltak, oktalanul a nemzeti nyelvek rovására, azok helyettesítésére akarták terjeszteni az eszperantót, s ezzel népszerűtlenné tették sokak előtt.
Kevesen tudják, hogy Schima Bandi (1882-1959) iparművész, Győr aranykoszorús ötvös mestere, Magyarország aranykoszorús mestere ugyancsak nagy híve volt az eszperantónak. Bizonyítékként álljon itt a mester tagsági igazolványa, amelyet az Egyetemes Eszperantó Szövetség, az UEA állított ki a számára:
Napjainkban minden haladó rendszer támogatja az eszperantót, amely az UNESCO világméretű segítségét élvezi. Újságok, folyóiratok, könyvek ezrei jelennek meg, rádióállomások tucatjai sugároznak eszperantóul. A múlt évtizedekben csupán Magyarországon mintegy 200 ezer nyelvkönyv és feleannyi szótár jelent meg. A Magyar Eszperantó Szövetség, amely tagja a száznál több országot fölölelő Eszperantó Világszövetségnek, mindenekelőtt a nyelv terjesztését, alkalmazását, a nemzetközi kommunikáció megkönnyítését írta zászlajára. Miniszteri utasítás alapján a magyar általános iskolai tanulók második idegen nyelvként, a középiskolások fakultatív tárgyként tanulhatják az eszperantót; a felsőoktatásban második kötelező nyelvül választható, és állami nyelvvizsgával elismertethető a tudása. Hazai és nemzetközi kísérletek bizonyítják, hogy azok a gyerekek, akik előbb eszperantóul tanultak, más idegen nyelvet is gyorsabban, hatékonyabban sajátítanak el.
Egyebek között erre is rájött – sok évtizeddel ezelőtt – poliglott tanárunk a gimnáziumban. Az érettségi banketten ugyanis bevallotta: minimális célként, más idegen nyelvek tanulásához kedvcsinálóul ajánlotta, hogy tanuljunk eszperantóul. Sokan bizonyíthatjuk: gazdagodtunk a nemzetközi nyelv által. Fiatalon, eszperantóul nem tudó társainknál előbb, másokat értőként és megértőként léptünk ki a világba.»