Miként délen, az osztrák–német határon Berchtesgaden, a valamikori vezéri sasfészek romjai, akként Németország északkeleti csücskén, a mai lengyel határ közelében az Usedom-szigeti Peenemünde is mágnesként vonzza a közeli múlt titkai iránt érdeklődők ezreit. Emberöltőkön át szigorúan zárt tengerparti terület volt. Látszólag háborítatlan fenyőerdő, nádas-mocsaras tájék a Commerer- és Kölpien-tó mögött. Nem messze onnan, ahol a Keleti-/Balti-tenger hideg vizétől sem viszszariadó nudisták csöndes-családias élete zajlik nyaranta, a Harmadik Birodalom, a Vörös Hadsereg és az NDK Nemzeti Néphadserege kínos kíméletlenséggel vigyázott a világ által felületesen ismert katonai titokra. A rakétakísérleti telepre. Ez a beszámoló 1992. szeptember 12-én jelent meg a Mai Nap című komoly bulvárlapban. (A nyitó képen: egy visszazuhant V-2 rakéta.)

Wernher von Braun, az SS és az SD – azaz: a zseniális náci, később amerikaivá lett rakétaépítő mérnök, a fasiszta párt belbiztonsági alakulata és a biztonsági szolgálat, kémelhárítás – volt itt kezdetben az úr. Élet és halál ura. A legendás (?) kelet-északkelet irányba, a nyílt tenger felé indultak irdatlan dübörgéssel a peenemündei VII. számú próbapadról az A4-esek, a kezdeti sikertelenségek ellenére is igen nagy reményű rakéták, amelyek tökéletesített változatait V2 néven ismeri a (had)történelem. A V – bár sokan a győzelem, a Victoria szó rövidítésének vélték – valójában a Vergeltungswaffe, a megtorló fegyver kifejezést jelölte. Itt dörögte-harsogta Dornberger ezredes éppen 50 esztendővel ezelőtt, 1942. október 3-án a hangosanbeszélőbe: 6, 5, 4, 3, 2, 1 – de a zéró elmaradt. Helyette: a Feuer frei! (Tűz!) hallatszott. A zéró, a 0 ugyanis a háborút ellenzők titkos jele volt, és mint tudjuk, a Harmadik Birodalom nem éppen a „zéróvágyairól” volt ismert.
Mindazonáltal von Braun A4-ese, az egyik első, folyékony hajtóanyaggal töltött rakéta átlépte a hanghatárt, és másodpercenként több mint 333 méteres sebességgel tűnt el kelet-északkeleti irányban.

Beláthatatlanul nagynak tetszik a peenemündei rakétakísérleti telep, amelyet von Braun személyesen választott ki és vásároltatott meg a hitleri hadügyminisztériummal 750 ezer birodalmi márkáért 1936-ban Usedomon. A 12×5 kilométeres térség kiválóan álcázó fenyveseiben építették föl az erőművet, az oxigéngyárat, a fedélzeti, a mérő- és irányítókészülékeket kifejlesztő laboratóriumokat és gyártóüzemet, a kísérleti rakétákat előállító műhelycsarnokot, a katonai őr- és kiszolgáló személyzet laktanyáit. Majdnem a sziget csücskén a VII. számú próba-kilövőállvány, délen pedig kényszermunkatábor kapott helyet, ahonnan külön gyorsvasút vitte hajnalonta az SS által kiválogatott, felügyelt lengyel és orosz hadifoglyokat a rakétagyárba. Egy darabon még az első, majd’ hatvanesztendős autópálya is megvan. Ezen száguldott Berlinből Prenzlaun át Peenemünde irányába Albert Speer birodalmi fegyverkezési miniszter 12 hengeres limuzinja.
Rozsdába roskadó gépkocsik az erdei út mentén – valaha az NVA (a keletnémet nemzeti néphadsereg) leltárát gyarapították. És ma már fölismerhetetlen egyéb acélroncsok, betonromok egy rámpa mentén. Az „objektum” – miként a környék lakói suttogva emlegették a háború alatt, az Aggregat 4-es – maradványai. Amit annak idején csak nagy nehezen találtak meg a szövetségesek kémrepülői, és végleg nem semmisítettek meg a bombáik, meglelték az előrenyomuló szovjetek. Jórészt már akkor is romokban, mert von Braunéknak volt annyi eszük, hogy eltüntessék a lényeget. Ki tudja, hány mázsa dinamittal fordították ki a talajból a félig a földbe süllyesztett, buja növényzettel, mohával benőtt üzemek több méter vastag vasbeton alapjait.

Megállt az idő 1945 májusában ezen a földdarabon. Csak a Vörös Hadsereg felderítői járták végig a kiürített, hasznavehetetlen roncsokkal teliszórt csarnokokat, a kongó bunkerokat, és kukkantottak be a százfelé ágazó futóárkokba. Még porladó mivoltában is egyszerre hátborzongató és lenyűgöző a megtorlásra, gyilkolásra teremtett erdei nagyüzem. Schlemppék például olyan alaposan megépítették az oxigéngyárat, hogy máig nem sikerült eltüntetni a föld színéről, holott nem csupán a britek bombázták, a keletnémetek is megpróbálták fölrobbantani. Még idejük is lett volna rá: 40 esztendőn át itt képezték ki hadseregük robbantási szakembereit, talán még a Stasi (a keletnémet ávó) által pártfogolt harmadik országbeli terroristákat is.
Igen nagy teljesítményű berendezések dolgoztak ebben a valamikori üzemben: minden V2-starthoz kilenc tonna folyékony oxigént használtak el, hogy halálos útjára bocsáthassák a 14 méter magas szivartestet. Hosszú ideig nem volt képes kideríteni a brit hírszerzés medmenhami elemzőközpontja, minek az oxigéngyár Peenemündén? Az angolok ugyanis föl sem tételezték, hogy a németek folyékony, és nem szilárd hajtóanyaggal kísérleteznek. Nem tudott döntő kárt tenni a rakétatelepen az 1943. augusztus 17-i angolszász támadás sem, ugyanis a kényszermunkások kevésbé álcázott kaszárnyáit találták el; 612 lengyel és orosz, valamint 120 német technikus halt meg azon az éjszakán. A rakétakísérletek viszont pár hét múlva folytatódtak, szorgalmasan mérték a szélcsatornában vizsgáztatott V-fegyverek jellemzőit, hogy minél tökéletesebb formában indíthassák útnak őket London és Antwerpen megsemmisítésére.
Most, hogy a németek megnyitották a közönség előtt a karlshageni légi támaszpont szakemberei által felszámolandó peenemündei telepet, csak szaporodott a jól értesültek száma, akik mindent tudni vélnek von Braun egykori birodalmáról. „Itt készült az atombomba” – állítja a közeli kávékimérés főnökasszonya. És talán nem is jár túl messze az igazságtól az első hallásra butaságnak hangzó megállapítás. Von Braun (aki a háború után amerikai „tulajdonba került”, és oroszlánrészt vállalt az űrutazást lehetővé tevő rakétatechnika kifejlesztésében) kora legjobb szakembereit próbálta összegyűjteni Peenemünde számára.

Manfred von Ardenne, a 86. esztendejét taposó, szellemileg mindmáig bámulatosan friss német fizikus professzor mondta el évekkel ezelőtt e sorok írójának: von Braun a legmagasabb összeköttetéseit is fölhasználta, hogy őt is bevonhassa a „csodafegyver” kifejlesztésébe. Csakhogy von Ardenne akkoriban, 1943 februárjában már rég a német atombomba megalkotásán fáradozott, berlini laboratóriumában akkor készült el a 60 tonnás ciklotronja. A professzort a háború végén a szovjetek laboratóriumostul, családostul, munkatársaival együtt vitték a Kaukázusba, és ott valóban igen nagy érdemet szerzett: többek szerint jórészt von Ardenne-nek köszönhető a „vörös atombomba” előállítása.

Peenemünde rakétatelepe visszakapja eredeti, 1943-i nevét: HAP. A három betű (jelentése Heeresanstalt Peenemünde – hadiintézet) ezentúl más szavakat fed: Heimat-Artillerie-Park (hazai tüzérségi park). Megjelentek már az első rakétabarkácsolók is a telepen, hogy nosztalgiájuktól hajtva onnan bocsássák föl saját gyártmányú szerkentyűiket. – Annakidején, a háború kellős közepén kis híján privatizálták az SS által kézben tartott kísérleti telepet. A már említett Dornberger parancsnok javasolta: a zsíros hadi megrendeléseken elképesztően meggazdagodott magántőke bevonásával kellene megalakítani az Adolf Hitler Kft.-t… (A Frankfurter Allgemeine Magazin felvételei)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)