Az újságíró archívumából: Aki megmutatta, mi van a kínai fal mögött

December végén lesz fél évszázada annak, hogy a Pekingben sajtóügynökségi küldetését alig elkezdő Baracs Dénes, a Magyar Távirati Iroda azóta nyugalmazott, Pulitzer-emlékdíjas (1996), majd Aranytoll-díjas (2006) munkatársa elszenvedőként is belekóstolt a kínai „kulturális forradalomba”.

Mielőtt átadnánk a szót Baracs Dénesnek, akinek legismertebb könyvéből idézni szándékozunk, álljon itt – rendhagyó módon – néhány részlet abból a  bevezetésből, amelyet  Cseke Gábor romániai magyar irodalmár, újságíró, a Káfé Főnix internetes irodalmi portál szerkesztője írt egy hasonló közléshez (ahogy a címet és a bevezető sorokat is tőle vettük át). Neki köszönhető, hogy a sok tekintetben ma is tanulságos szöveg a könyvespolcokról új útra indult a világhálón.

A szerző a Kínai Nagy Falon, mellette a táblán kínai, orosz és angol nyelven: Látogatók számára tiltott terület.

Így ír Cseke: Baracs „…a saját bőrén tapasztalta meg, milyen mechanizmus indul be a valóságban a kínai társadalomban ahhoz, hogy valaki egyik pillanatra a másikra a nép ellenségévé váljon a többség szemében,. (…) Ez a sajnálatos, feszült közjáték vezeti be tulajdonképpen az olvasót Baracs Dénes sikeres útikönyvében (A fal mögött: Kína) a külön utakon járó népi Kína forradalmi valóságába. A könyv 1975-ben jelent meg a budapesti Gondolat könyvkiadó Világjárók című sorozatában, s szerzett osztatlan elismerést írójának, aki a külföldi sajtótudósítást mindvégig hivatásként, magas szinten művelte, függetlenül attól, hogy Kínában teljesített szolgálatot (1969–73) vagy Párizsban (1976–81), netán Brüsszelben (1988–92), végül pedig Bukarestben (1992–98). Azt vallotta ugyanis, hogy fölösleges minden műfaji besorolás az írást űző embereknél: „Egy írás igazi kritériuma csak az lehet, hogy jó vagy rossz, elmond-e valamit, ami új tudást, új megközelítést jelent, s tegyük hozzá, kellemes lektűr volt-e. S ebben a tisztelt olvasó a bírám, igen egyszerűen: ha a következő írásomat is kezébe veszi, akkor már legalább az előzőről kiállította a bizonyítványt.”

E kijelentését az Ágoston Hugónak adott interjújában fogalmazta meg; a múlt század kilencvenes éveinek végén, amikor kötetbe gyűjtötte azokat a tudósítói élményeit, melyek sorozatban jelentek meg A Hét című bukaresti hetilapban. Az interjú mintegy lezárta a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó gondjaira bízott kötetet (Chansonévek, Csíkszereda, 1998), s önvallomás formájában rögzítette Baracs Dénes életútjának és munkásságának legfontosabb állomásait.

Hogy mit jelentett Kína, Peking a fiatal budapesti újságírónak, megtudjuk az ottani tudósítói tapasztalatait feldolgozó könyveiből: a már említett mellett ugyanis még egy könyvben mutatta be az (meglehetősen gyakran változó) általános állapotokat (Tanuld meg újra Kínát, 1984), a kínai hírközlés rejtelmeinek szentelte A pekingi szemüveg (1973) c. könyvét, a kínai kultúrforradalomnak pedig a Virágozzék egy szál virág (1980) c.  irodalom- és politikatörténeti művét. Megírta továbbá az egyik kínai csúcsvezető, Teng Hszio-ping életrajzát is (1987).

Kis “vöröskatonák ” eskütétele a Tienanmen téren; a háttérben a Mennyei Béke Kapuja.

A már említett interjúból megtudjuk, hogy Baracs Dénest igazából a sajátos kínai viszonyok avatták „hétpróbás” sajtótudósítóvá, amikor is lépésről lépésre a lehető leglehetetlenebb helyzetekből kellett kivágnia magát. Ennek során pedig megtanulta, hogy nincsenek elmondhatatlan gondolatok, a hírzárlatoknak is megvan a maguk mögöttese, ami a kódolt igazságot tartalmazza. Aki ezt megtanulja olvasni, majd papírra is vetni, az nem lehet elveszett ember. A mesterséggel járó vészhelyzeteket nem lehet, s nem is kell kikerülni: azok jelentik a munka savát-borsát. „Kínában többször is előfordult hogy »őrizetbe vettek a forradalmi tömegek«, főleg fényképezőgépem sodort kellemetlen helyzetekbe – az objektívet különben néhány más országban is rosszul tűrik. Párizsban, Londonban, Athénban, Rómában (nem csak az állandó tudósítói posztokon jártam), tüntetésekről tudósítva kellett néha könnygázt és/vagy Molotov-koktélok füstjét beszívnom, néhányszor frontvonalakon, háborúban álló országokban is megfordultam, alkalmi tudósítóként (Vietnamban, Kambodzsában, Jordániában, Etiópiában stb.) Nem dicsekedhetem különösebb veszélyhelyzetekkel: ahol jártam akkor, éppen nem lőttek…” – idézett az interjúból Cseke Gábor.

Maót ünneplő fiatalok a kis “piros könyvecskét” lengetve.

Politikai aknamezőkön viszont gyakrabban kellett lépdelnie különböző posztjain szerzőnknek. A Tientanban eltöltött 6 óra és még néhány hasonló incidens nyomán a főnökség küldött figyelmeztetést: ha így folytatja, akár haza is hívhatják. Erre végül nem került sor, sőt az eredetileg két évre tervezett kiküldetés időtartamát az MTI megduplázta. De ez már egy másik történet.

A következőkben részleteket adunk közre Baracs Dénes: A fal mögött Kína című kötetéből. Az olvasó elgondolkodhat azon, milyen nagy utat tett meg azóta Kína – akárcsak azon, mi mindent görget maga előtt mindmáig a kínai kommunista hatalom örökségéből.

Hat óra a Tientanban (1)

1969. december 26-a csikorgóan hideg, de vidám téli nap volt Pekingben. Reggel még nem sejtettem, hogy hamarosan találkozom a Nagy Proletár Kulturális Forradalommal.

Egy főútvonalon hatalmas plakát előtt hajtanak a kerékpárosok. A kép a Maót ünneplő népek egységét hirdeti.

Akkor már két hete csodáltam a pekingi telet. Pesten, mielőtt elindultam, sűrűn hullott a novemberi hó. Moszkvában latyakban trappoltam, s csak Szibériában találkoztam újra a tél fehérével. De Pekingben port söpört a szél, a hihetetlenül száraz levegőben villamos szikrák ugráltak az emberekből és a tárgyakból, és áradt a fény. Peking önfeledten fürdött az alacsonyan lógó nap éles sugaraiban, amelyek még a monotóniát is színessé varázsolták. Akkoriban még minden új volt, minden elképesztő és meglepő, legfőképpen persze az, hogy Pekingben vagyok.

Ezen a vasárnapon Zygmunt Slomkowskival, a lengyel pártlap, a Tribuna Ludu tudósítójával, Zygmunt feleségével és tizenhárom éves kislányával az Ég Templomát, a Tientant kerestük fel. A templom, vagy inkább a templomok sora és a környező park a kínai főváros déli részén, több hektáron terül el. Ide — magyarázta Zygmunt — nem kell külön engedély, mivel az egész terület parknak számít.

Hat óra a Tientanban (2)

A JÓ TERMÉSÉRT VALÓ IMÁDSÁG TEMPLOMA Mínusz öt fok lehetett, amikor Zygmunt fehér Volkswagenje a park jellegzetes, vörösre és sárgára festett, diadalívszerű, kerámiatetős kapujához gördült. A lengyel újságíró kiszállt és megvásárolta a négy belépőt. Fejenként 4 fen, azaz 40 fillér volt a jegyek ára. Mihelyt Zygmunt visszatért a pénztártól, kitárták előttünk a kaput, és a kocsi begördült a diadalív alatt.

Hosszú sétány közepén haladtunk lassan előre. Kínai családokat hagytunk le, levegőzni jöttek ide vasárnap, és velünk szemben is özönlöttek a park látogatói. Jobbára vattával, esetenként műszőrmével vagy bárányprémmel bélelt kabátokat viseltek, szürke, barna, kék színekben, legtöbbjük mellén Mao-jelvény. A park hatalmas fái valószínűtlenül sápadtan olvadtak be a színtelen föld hátterébe — azt, hogy itt valaha fű is nőtt, tavaszig nehéz volt elképzelni. A sétánytól balra játszótér zsibongott: csúszda, hinta, forgó, mászókák és ezernyi gyerek.

A kínai gyerekeket a hidegben úgy felöltöztetik, hogy szinte gurulnak, de ahogy kitekintettem az ablakon, ámulva láttam, hogy a mínusz ötfokos hidegben is hátul hasított „gyorstüzelő” nadrágocskákat viselnek. A játszadozók ruházata jóval változatosabb, színesebb volt, mint azoké, akik felügyeltek rájuk. Mintás ruhák, köpenyek, kabátocskák, sapkák — a fantáziadús öltözködés megrekedt a gyerekek világában. Komoly, felnőtt ember nem ad ilyen külsőségekre. Nem az új ruha, hanem az áldozatvállalás szelleme teszi az igaz embert — olvastam ekkor már a Zsenmin Zsipaóban.

Császári lépcső Pekingben: a teherhordók a két lépcsőn haladva vitték föl a császár gyaloghintaját a dinasztiát jelképező kősárkány fölött.

A kocsival egészen a sétány végéig hajtattunk. Itt 20 fokos emelkedő vitt fel a park észak-déli tengelyén végigfutó, széles, kövezett útra. A kizárólag gyalogosok számára nyitva álló régi építményen balra fordulva a Jó Termésért Való Imádság Kapuját pillanthattuk meg, mögötte pedig a Jó Termésért Való Imádság Templomának csodálatos, mélykék, háromszorosan egymásra rakott köríves tetejét. Balra egy kisebb, hasonló stílusban emelt épület, az Ég Császári Boltozatának Temploma dugta ki kék süvegét egy másik kapu fölé. A Boltozatot a kör alakú Visszhang-fal veszi körül: ez tereli a hangot, s ha fülünket hozzá közelítjük, hallhatjuk annak szavait is, aki a másik oldalon, a templom mögül suttog. Még tovább a „háromhangú kövek” és a kör alakú áldozati oltár emelvényéig juthattunk volna: a sajátságosán kínai építmény közepén kimondott szó úgy hangzik, mintha egy hordóból szólna.

Úgy hangzott volna. Ám ezen a napon nem jutottunk el a háromhangú kövek misztériumáig.

Eddig az ősi, a Ming- és Csing-dinasztia idején emelt híres épületekről beszéltem. De nem csak ezt láttuk…”

(Folyt. köv.)