Amióta az ember hajózik, és ennek már jó néhány ezer esztendeje, azóta mindig voltak szívet melengető, nagyszerű fölfedezések, borzalmas tengeri háborúk, csodálatos utazások és máig emlékezetes szerencsétlenségek és katasztrófák. A Magyar Hírlap 37 évvel ezelőtti, 1986. augusztus 23-i mellékletében máig emlékezetes néhány olyan tengeri eseményről írtam, amelynek áldozataiért 1858 óta naponta megkondul a londoni Lloyd’s biztosítótársaság lélekharangja…
«Amióta az ember kimerészkedett a tengerre, azóta vannak hajótörések, nemegyszer a történelembe is bevonuló hajókatasztrófák.
Talán még napjainkban sincs olyan tengerjáró hajó, amely sértetlenül vészelheti át az Atlanti-óceán viharait, vagy a trópusi tengereken támadó tájfunokat. A tengerek áldozataiért, a saját életüket nem kímélő hősökért 1858 óta jóformán naponta megkondul a lélekharang a legpatinásabb biztosítótársaságnál, a londoni Lloyd’s székházában.
Áldozatokra emlékeztek a minap a nyugati hosszúság 50°14’ – északi szélesség 41°46’ körzetében is, mintegy négyezer méterrel az Atlanti-óceán felszíne alatt, néhány száz kilométerre Új-Fundland partjaitól. Robert Ballard profeszszor, aki a New York Times szerint több időt töltött az óceánok fenekén, mint a szárazföldön, az 1912-ben elsüllyedt Titanic után kutató expedíció vezetője, egy mini tengeralattjáró robotkarjával fém emléklapot helyezett el az 1513 áldozat emlékére a hajó fedélzetének azon a pontján, ahol minden valószínűség szerint a legtöbben lelték halálukat. Ballard és munkatársai egyértelműen megállapították a sok tízezer fénykép-, illetve jó néhány órás videofelvétel alapján, hogy bár a jéghegy és a világ egyik legnagyobb (45 ezer 328 bruttóregiszter-tonna vízkiszorítású, 260 méter hosszú, 7,5 millió font költséggel Belfastban épített) személyhajója számára az ütközés okozta a tragédiát, a jéghegy nem fúrta át a Titanic testét. A víz azért törhetett be az elsüllyeszthetetlennek kikiáltott hajó belsejébe, mert az ütközés irdatlan erejétől szétnyíltak a hajótest hegesztési varratai. A brit White Star hajóstársaság büszkeségének katasztrófájáról két éven át, 1912–14 között ülésező „Titanic-konferencia” – a szemtanúk, hajóépítő szakemberek beszámolójából, elemzéséből sem jutott egyértelmű véleményre.
Hét esztendővel a Titanic szerencsétlensége után egy egészen más természetű katasztrófa zajlott le néhány perc alatt a kanadai Halifax kikötőjében, amikor két kis teherszállító hajó, a Mont Blanc és az Imo összeütközött. A Mont Blanc 2600 tonna robbanóanyagot, 10 tonna lőgyapotot és „kiegészítő” szállítmányként még 35 tonna benzint vitt a fedélzetén. Az ütközést követő tűz és robbanás akkora erőket szabadított föl, hogy a levegőbe röpült Mont Blanc horgonyát például négy kilométerrel távolabb találták meg. Az 50 ezer lakosú Halifax városa majdnem teljesen elpusztult; 1500-an meghaltak, 9000 ember súlyosan megsebesült. Az irdatlan erejű légnyomás kipréselte a kikötőből a vizet a nyílt tenger irányába (pillanatok alatt hat métert süllyedt a halifaxi kikötő vízszintje), hogy aztán néhány perc múltán áradatként visszatérve, újabb áldozatokat szedjen és károkat okozzon.
Néhány héttel ezelőtt szomorú évfordulóra emlékezett a hajósvilág: éppen harminc esztendővel ezelőtt, 1956. július 26-án süllyedt el az ötvenes évek Titanicja, az Andrea Doria olasz luxusgőzös. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy 1700 főnyi utasából és személyzetéből „csupán” ötvenegyen lelték halálukat az Egyesült Államok keleti partjai közelében. A történet dióhéjban:
A génuai Andrea Doria (1466–1560) admirális nevét viselő, 210 méter hosszú, mintegy 29 ezer tonna vízkiszorítású luxusgőzöst fölszerelték az akkori idők minden korszerű műszerével; két radarja is volt, berendezését éghetetlen anyagokból készítették… Jóformán mindenre gondoltak a hajó tervezői, építői. Egy roszszul végrehajtott fordulási manőver, a hajó helyzetének hibás megítélése vetett véget a romantikus óceánutazások korszakának. Az Andrea Doria összeütközött – az ugyancsak kitűnően műszerezett, radarral ellátott, az óceánt immár 423. alkalommal átszelő! – 13 ezer tonnás Stockholm svéd utasszállítóval. Kétségtelen: az olasz hajó sietett (nincs új a tengeren sem: a Titanic útja is sürgős volt, versenyzett!), hogy éppen 100. útját megtéve, pontosan fusson be a New York-i kikötőbe. Csakhogy nem számolt a hírhedt júliusi köddel Nantucket szigete közelében, az amerikai metropolisz kapujában. A jeges tengeri utakra megerősített Stockholm – az olasz parancsnokság hibájából – összeütközött és belefúródott az Andrea Doriába. Hatalmas léket vágott a hajótesten, sok kivándorló család azonnyomban megfulladt az alsó szinteken. Öt svéd tengerész is meghalt. A 23 óra 10 perckor bekövetkezett ütközés után azonnal megkezdődött a mentőakció: a kevésbé sérült Stockholm legénysége, majd a helyszínre érkezett Ile de France luxusgőzös és a Cap Ann amerikai teherhajó segített. Az olasz kapitány másnap hajnali fél hatkor utolsóként hagyta el a hajóját.
Ifjabb olvasóink már emlékezhetnek a tenger élővilágának a tragédiáját is okozó Amoco Cadiz balesetére. A spanyol dokkban épített, az adómentességet kínáló libériai lobogó alatt olasz személyzettel közlekedő tartályhajót az amerikai Amoco Transport Company bérelte. Tartályaiban 230 ezer tonna kőolaj volt, amikor 1978 márciusában kormányhiba miatt az északnyugat-franciaországi Brest közelében zátonyra futott. A szállítmány elfolyt, fölbecsülhetetlen károkat-pusztítást okozott elsősorban a halállományban, másodsorban pedig a környék idegenforgalmának, miután jó időre használhatatlanná váltak a tengerparti üdülők strandjai. Máig sem tudni, miért, az Amoco Cadiz kapitánya eléggé el nem ítélhető lelkiismeretlenséggel csak a baleset után 13 órával engedélyezte a hajó rádiósának az SOS-jelek sugárzását.
Végezetül egy csatahajó, az elsüllyeszthetetlennek épített és tartott japán Yamato történetéről. Pandantjával, a Muszasival együtt a II. világháború legnagyobb csatahajójának számított. Titokban építették őket a japánok. Egyetlen sebezhető pontja volt a Yamatónak és a Muszasinak is: a sebessége; óránként 27 csomóval (1 csomó = 1 tengeri mérföld/óra, 1 tengeri mérföld = 1852 m) haladt. A Muszasit 1944. október 24-én veszítették el a japánok a Fülöp-szigetekért vívott tengeri és légi csatában: 19 torpedó- és 17 bombatalálat végzett vele – és több ezer főnyi legénységével. A Yamatót az utolsó pillanatokig rejtegették a japánok, mert végső tartaléknak szánták. 1945 áprilisában vetették be az Okinawa birtoklásáért folytatott, rengeteg áldozatot követelő csatában. Április 6-án indult utolsó útjára egy könnyű cirkáló és 8 romboló kíséretében. Nem jutott messzire, mert másnap fölfedezték az amerikai felderítők. Tengeralattjárók egész hada és 380 (!) bombázó csapott le a Yamatóra.
A torpedók és a bombák kettéfűrészelték az „elsüllyeszthetetlent”, 3333 főnyi legénységéből mintegy 3070 elpusztult. Tavaly nyáron akadtak a Yamato roncsaira. Kyushu japán szigettől 20 km-re délre. 340 méter mélyen nyugszik a Kelet-kínai-tengerben.»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)