Az újságíró archívumából – Anyaság

Ilyen még nem fordult elő a szerkesztővel, aki szokatlan módon egykori kedves, sok vonatkozásban példának tekintett kollégája (egy kicsit tanára is) engedélye nélkül teszi közzé az illető egyik írását. Sajnos, már rég nem kérhet tőle engedélyt, egy híján húsz esztendeje – viszonylag szép kort megérvén (*1915–2002) távozott egy szerény, gazdag emberséggel megáldott tanárember, aki egyik nagyon szép szavú tudója (sok tekintetben tudósa is) volt a magyar nyelvnek. Ezt a jeles képességét hasznosította évtizedekig a Győrött megjelenő megyei lap, amelynek főszerkesztője kitűnő érzékkel éppen az alábbi írás szerzőjét,

Bálint Géza és Felesége, Magdi egy sajtónapi eseményen az 1960-as évek közepén.

Bálint Gézát kérte föl az újság olvasószerkesztőjének. Bár diákja nem lehettem, mégis tanáromnak tekintem százak és ezrek Géza bácsiját, amikor úgy hozta a sors, hogy jó néhány évig társa lehettem a megyei napilap előállításában, mint az ország legifjabb olvasószerkesztője. Személyesen és újra már nem köszönhetem meg azt a sok-sok jó tanácsot, ötletet, amivel elhalmozta az újságíró-közösséget és ifjú kollégáját, itt és most tehát ismételten megteszem, és kérem mindazokat, akik ismerték tanárként, szerkesztőként, hogy gondoljanak rá tisztelettel, jó szívvel. Bálint Géza Aranytoll-életműdíjas újságíróra, olvasószerkesztőre, az örök magyartanárra.

«Az anyaság az anya édessége, kincse, öröme, keresztje, az anyaság elválaszthatatlan az embertől. Ha elválasztjuk és eszmévé desztilláljuk, olyanok vagyunk, mint azok a népek és társadalmak, amelyek ünnepeiken istennővé emelték az anyaságot, de a hétköznapokban örök szolgálat jármába vetették a nőt, kéjük tárgyánál nem tartották többre, háborúikban halomra öldösték az asszonyokat, hasukból vágták ki a magzatot. Az ember sokszor vétett és vét embersége ellen e tekintetben is.

Annak a meglátásában minden kor embere megegyezett, hogy anyának lenni nem csupa boldogság. Könnyel és fájdalmakkal terhes út az édesanya útja, s azért az, mert mély valóságában, természeténél fogva mindennél tapadóbban összefügg a vajúdó világgal, tágabban részese minden örömnek, gondnak és szomorúságnak. S hogy a mi társadalmunk törekvése: az anyának több öröm, kevesebb bánat – tiszteletre méltó, egészségre valló és előremutató.

Feltétele ennek azonban, hogy ne lebegő eszmében, hanem konkrét valóságában lássuk és tiszteljük. Becsüljük az anyaságot az embertől elválaszthatatlanul.

Két dolog következik ebből.

Az egyik:

Ha zengő szavakkal szólok is a jövőt ringató szent elhivatottságról, de gyermekem édesanyjának társa nem akarok lenni, ez ellentmond azzal a pillanattal, amikor anyává tettem, s ha ezer indokom van is, megbuktam egy döntő próbatételen. Az a kérdés, hogy a két szülő legközvetlenebb emberi közössége hogyan váltható a szüntelen figyelem és segítés aprópénzévé. Rengeteg tevékenységből áll össze az emberi élet, a gyermeknevelés, s ami gond és fáradság megosztható, azt meg kell osztani.

A másik:

Anyaság sokféle van, és bonyolult ez a hivatás. Amíg magzatát a szíve alatt hordja az anya, vagy emlőjét nyújtja neki, vagy kezét fogja és járni tanítja – addig egyszerű ez, és felemelő, boldogító, minden másnál összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb. Így ábrázolja gyakran a művészet is, és a szimbólumot kereső képzelet így állítja az ember elé: íme, az Anya! Csakhogy az emelkedettség percei, órái, évei gyorsan elsuhannak, és az anya–gyermek kapcsolatának idilljét tépi a valóság. A kép összezavarodik, eltörik a varázs, gondok, tenger tennivaló, ismét gondok és szomorúságok kuszálják szét a boldog ragyogást. Arra késztetnek sokszor, hogy kérdezzük: érdemes? Ahányféle az anyaság, amilyen ember az anya, úgy szól a felelet.

Sajnálom azt a gyereket, akit csak úgy fogadtak el, hogy a környezet, érdek vagy szégyen ítélte életre. Vagy egy szédült felelőtlenség azt mondta: legyen. Lehet boldog a véletlenke is, a kis jövevényt meg lehet szeretni, az anyaság a kényszerű elfogadásból ölelő akarássá formálódhat. Engednie kell csak a természet gyúró ujjainak. De ha nem, ha az önzés, a kényelem puha közegében megfullad a vállalás öröme, mifé le anyaság ez? Sajnálom azt a gyereket.

Szerencsére a legtöbb anyaság olyan, hogy zeng-bong két szerető szív, s rászomjazik a csengettyűszóra. Értelmét keresi boldog találkozásának két-két emberi élet. Értelmét a dolognak, összekötődést nemzed ékek végtelen láncolatával, részvételt az emberiség újjászületésében: gyereket. Az asszony úgy érkezik meg magzata első mozdulásának édes pillanatához, mint aki erre lett készült, vágyott és eszmélt, ringó csípőjét erre szabta széppé, forróvá a lét. Az anyaság vállalásában is mennyi féleség a két véglet között! Sorsában még sokfélébb, akár az ember és azok, akikkel él, akiket szült és nevelt. Ellentétek harca, vonzás és taszítás, öröm és bánat, örök mozgása a család, melyet az értelem, egymás becsülése közös törekvés és meleg érzelmek rendeznek emberi közösséggé. És micsoda vad kavargás a történelem – melynek része a család –, hány milliárd embert, férfit s asszonyt, öreget és gyereket tiport el a sodrás. Mindegyiket anya szülte, anya siratta, De milyen alkotó nagy műhely is a történelem, mennyi tett és gondolat formálódott benne, hány út megvilágosodott, amelyen nagyszerű haladást tett és tesz az ember a megvalósuló sejtések felé – minden alkotót anya szült, útjára anya küldte aggódó szeretettel.

És csak a ma emberének is: mennyi tennivaló, legyőzendő, búsító árnyak, kapzsiságok és kegyetlenségek, de épülő, bontakozó jó létet teremtő végtelen akarat is! Benne millió színnel, erővel, egyéniséggel, új és kiteljesedő emberséggel a mai anyák.

Egyetlenegyben egyek minden valaha élt és jövendő anyával a mai anyák is.

Ha szülnek: ez az élet.

Ha nem szülnek: ez a halál.»

(Bálint Géza publicisztikája a Kisalföld 1966. május 8-i, vasárnapi, anyák napi számában jelent meg.)