Ritkán adatik meg a nemzetközi politikára szakosodott újságírónak, hogy egy-egy külföldi tudósítói út, interjúkészítés, meglehetősen rövidre szabott kint tartózkodás közben kulturális igényeit is kielégíthesse. Különösen nehéz volt az ilyesmi harminc–ötven évvel ezelőtt, amikor nagyon is kiszámították a napidíjat, és az egyebekre fordítható, szerfölött szűken mért valutát. Az egyebekből általában hanglemezt, könyvet szoktam vásárolni…
Így aztán csaknem kibújtam bőrömből az örömtől, amikor a magyarországi Dán Királyi Nagykövetség személyre szóló, kedves meghívólevelét hozta a futár a Magyar Hírlap szerkesztőségébe. Vendégként, megfigyelőként, riporterként meghívtak az Århusi Fesztiválra, ami azt jelentette, hogy a kint tartózkodás költségeit is a dánok állják. Tapasztalataimról a Magyar Hírlap 1988. október 22-i számának mellékletében számoltam be. Íme:
A VÁROS, őfelsége II. Margit kedvenc tartózkodási helye a Dán Királyság második legnagyobb és legnépesebb városa, Århus. Sokan mondják, köztük persze mindenekelőtt az ősi vikingfészek, a forgalmas kikötőváros lakói, hogy a lendületesen fejlődő, 260 ezer lakosú település amolyan titkos főváros is. Az egyetlen dán nagyváros, amely a szárazföldi Dániában, a Jylland-felszigeten található, örülnek az århusiak és az oda látogatók, amikor az alattvalói körében rendkívül népszerű királynő és családja a nyári rezidenciában időzik. Olyankor ugyanis minden délben parádés őrségváltásban gyönyörködhetnek a Marselisborg-kastéiy parkjában.
„Városunk közlekedési csomópont is — mondta beszélgetésünkkor Thorkild Simonsen (a képen), Århus tanárból lett polgármestere. – Kétszáz kilométer sugarú körben elérhető innen az NSZK, Norvégia, Svédország és Koppenhága. Mindennap közvetlen repülőjárat köt össze bennünket Londonnal. Húsznál több egyetemünk, főiskolánk van, ezenkívül operaházunk, színházunk, sokcélú, az északi térségben alighanem a legkorszerűbb hangversenytermünk. Nemzetközi hírű skanzenünkben megtekinthetők az Andersen korabeli dán népi építészet remekei. Évente , megrendezzük az Århusi Fesztivált, Skandinávia legnagyobb kulturális seregszemléjét. Néhány esztendővel ezelőtt 18 helyi vállalat tudományos-kutatóparkot hozott létre, hogy segítse az innovációt, ezzel is idecsábítsa a vállalkozókat, a tőkét, hogy munkahelyeket teremtsenek az iskolákból, egyetemekről kikerülő fiataljainknak. Rendszeresen megpályázzuk az év városa címet, amelyet az a dániai település nyerhet el, ahol az adott esztendőben a legtöbb beruházásra került sor és a legkevesebb a munkanélküli.”
Århusban nincsenek nagy távolságok, kiterjedt a sétálóövezete, és minden útvonala mentén kiépítették a kerékpárutakat. (Ez a figyelmesség egyébként egész Dániára jellemző!) Elképesztően sok a kerékpáros: diákok, munkába járók, háziasszonyok, városi tisztviselők és tisztségviselők, papok és tengerészek, minden korosztály szívesen kerekezik. Ha vonatra, autóba ül is, a többség viszi magával a biciklijét. A belvárosokban nehéz lenne autózni, ha pedig kirándul, akkor is kedvvel kerül hosszú kilométereket erdőn, mezőn, tó- vagy tengerparton. Nagy becsben tartják a „pléhszamarat” a dánok: a legolcsóbbat sem igen adják 1500 koronán alul; a középmezőny többsebességes kerékpárral jár, ára 3000 korona (mintegy 22 ezer forint!) körüli. De kínálnak 10–13 ezer koronás biciklicsodákat is. Ezek már kétkerekű Volvók – jegyezte meg idegenvezetőnk, Heidi. Jómagam viszont azt írtam a jegyzetfüzetembe, hogy ebben az országban lenne keresnivalója a Csepel Kerékpárgyárnak…
A FESZTIVÁL. Kilenc nap szeptemberben, ami földobja, megrengeti Århust! Jelenthetem: a dán kulturális kormányzat vendégeként „kulturális fesztivált megfigyelő” voltam a helyszínen, s bizony két oka is volt, hogy alig néhány órát sikerült aludnom éjszakánként. Az egyik: házigazdáim igen gazdag esti és délelőtti meg délutáni programokról gondoskodtak. A másik: fél éjszaka hangosabb a város, mint nappal. A történelmi belváros ugyanis ilyenkor élő színpad: hivatásos és amatőr művészek, dzsessz-, pop-, rockzenekarok, alkalmi mutatványosok, gépzenére brékelő, jobbára színes bőrű fiatalok, harlekinek mutatják be tudásukat a hálás, könnyen oldódó dán és külföldi közönségnek, amely a produkció szemlélése és hallgatása közben irdatlan mennyiségű sört kortyolgat a méregdrága sült kolbász mellé, s ha a szükség(let) úgy kívánja, még porontyát is tisztába teszi.
Hallatlanul toleráns emberek a dánok: mindenkit akként és olyannak fogadnak el, amilyen. Nem hökken meg a fényes belvárosi bolt gazdája, ha éppen egy toprongyos pár telepszik a küszöbére, hogy elpöfékelje pipája gyanús tartalmát, s emiatt az előkelő(nek látszó) vásárlók kénytelenek átlépni a fesztiváli forgatagban, a színes álmokban, meg egymásban is elmerült fiatal párt.
Lehetetlen lelkiismeretesen értékelni az Århusi Fesztiválnak csupán azon rendezvényeit is, amelyeket megtekinthettem, meghallgathattam. Hát még az összesét, a háromszáznál is többet! Ugyan kit kiálthatnék ki győztesnek például a dobosok, ütőhangszeresek maratonja után?! A strasbourg-i Pierre Boulez-t, aki fél emberöltő óta járja együttesével a világot, negyvennél több nagylemeze jelent meg, harminc nemzetközi versenyen nyert díjat a többi között Sztravinszkij-, Stockhausen- és Serocki-feldolgozásaival, saját műveivel. Igaztalan lennék a többiekkel szemben, mert az indiai Shivkumar Sharma, a holland Circle- együttes, a dán Camival Band vagy éppen a török Atilla Engin és társa, Mehmet Ozan éppúgy izgalmas, andalító, fölkavaró élménnyel ajándékozott meg, miként az brit–norvég-japán–olasz–dán–amerikai The Joy of Life dobos-ütőhangszeres formáció. És akkor még nem is szóltam a leglátványosabbról, az éjfél előtt a színpadra lépett – nem: táncolt! – burundi dobosokról. Afrika minden ritmusa, titokzatossága, az őserdő ezernyi hangja, a szavannák szellője, évezredek óta őrzött mozdulatok, sokat jelentő dobbantások, színek ragadták magukkal a Musikhuset éjféli lelkes közönségét. Nem tudom, hány fáradhatatlanul tapsolónak jutott eszébe akár csak egy pillanatra is: emberileg is fölülmúlhatatlant produkáltak a burundiak, akiknek hazájában tízezrek estek áldozatul az éppen azokban a napokban dúló polgárháborúban.
TAPS A TEMPLOMBAN. Dánia és alighanem egész Skandinávia legmonumentálisabb késő gótikus temploma, az århusi Szent Kelemen-székesegyház. Méltóbb helyet aligha találhattak volna a fesztivál rendezői Monteverdi Mariavesperének előadásához. Erling Kullberg vezényelte a Da Camera énekkart, az Århusi Szimfonikusokat, a csembalón, viola de gambán és blockflőtén közreműködő művészeket, a hat szólóénekest. Csupán remélhetjük, hogy egyszer hozzánk, Magyarországra is eljut ez a kiemelkedően szép előadás, amely alighanem még hanglemezen is maradandó élmény lenne. A Magnificat-rész utolsó sora: „… fra evighed og til evighed. Amen” után fölcsendült a taps a templomban.
Egyszemélyes remekművet produkált egy iskola tornatermében az Odin Színház ígéretes tehetségű művésznője, az olasz származású Roberta Carreri, aki Eugenio Barbával közösen írta a lenyűgöző szenvedéllyel, a legérettebb színészekre jellemző biztos mesterségbeli tudással előadott Juditot. A történet az Ótestamentumból és Hebbel drámájából ismert: szülővárosát mentendő, Judit, a zsidó lány látszólag szerelmével veszi körül Holofernész babilóniai hadvezért, akit aztán italos bódulatában lefejez.
Mindössze két előadást tartott Århusban a Dallasi Balett, így aztán szerencsésnek mondhatta magát az, akinek sikerült jegyet szereznie. Húsz évvel ezelőtt tűnt föl a Flemming Flindt és felesége Vivi. Koppenhága, Århus, Milánó, Firenze, New York után a texasi Dallas szippantotta el az igen rövid idő alatt világhírűvé vált, Rudolf Nurejev által is egekig magasztalt Flindtéket. Társulatával most először lépett föl az Århusi Fesztiválon. Virágeső, tízperces tapsorkán jutalmazta a Klasszikus tarantellát, a sziporkázó persziflázst, A báltermi fantáziát, a meghökkentő ötletből született Kvartett kettőnek mű táncjelenetet és a Phaedrát, Vivi Flindttel a címszerepben. – Ilyen előadás után csak sóhajthat a megfigyelő: ha nekünk elég pénzünk lenne…
A KÉK MÉN. Színházi műhelynek mondják-tartják együttesüket az Århus melletti Hojbjergben berendezkedett lányok, fiúk. Sussi Hoeck, a helyi idegenforgalmi hivatal vezetője, a fesztivál sajtófőnöke szervezte ezt a látogatást is a bolgár, brit, francia, görög, holland, lengyel, magyar, NDK-beli megfigyelőknek. Den Blå Hest – A kék mén egyszerre nem hivatásos művészek (színjátszók, díszletezők, rendezők, kosztümkészítők, kellékes világosítók, zenészek …) alkotó kolóniája, dramaturgiskola, független színház, önmegvalósító műhely, bohémtanya igen sok vonatkozásban Bauhaus is. Tizenkét esztendővel ezelőtt alakult: műkedvelő, önmagukban tehetséget érző, anyagi vagy egyéb okból szervezetten tovább nem tanuló fiatalokból, ösztöndíj és átmenetileg munka nélküli művészekből. A Nobel-díjas Hermann Hessére hivatkoznak beszélgetésünkkor: Újra és újra meg kell próbálni a lehetetlent, hogy létrejöjjön a lehetséges.
Számukra a lehetséges: alkotás, a mű, az előadás. Honnan az anyagiak? Némi állami támogatás, és a helyi tanácsi költségvetésből is juttatnak valamennyit a sikeresen kísérletező színházi műhelynek. Íratlan szabály, hogy aki a munkájáért pénzhez jut, az a közösségnek is ad belőle. Természetesen egyikük sem éhezik, tisztességesen öltözködnek, egy öreg kisbusszal „tájolnak”, az épület, ahol a műhelyt berendezték, a sajátjuk. Többen házaspárok, mások csak együtt élnek, gyerekeik délelőttönként bölcsődében, óvodában, iskolában vannak, délután napköziben.
Adam Jørgensen, a Den bla hest műhelyvezetője kalauzolja kis csoportunkat a házban: itt tanulták be, és vitték színre a többi között a Woyzecket, az Argonautákat, Karen Blixen Álmodozóit. Az ő ötletük volt az Együtt (Together)-terv, a keleti, nyugati, európai, tengerentúli független színházi műhelyek együtt munkálkodásának a megvalósítása. S közben rendszeresen részt vesznek külföldi színházi fesztiválokon maguk is rendeznek ilyet (tavalyelőtt Lorca költészetének a bemutatását szolgálták), építik nemzetközi kapcsolataikat, lelkesen készülnek a lengyel Teatr 77-tel és a csehszlovák Divadlo na Provazkuval közösen kezdeményezett Delphi Napokra. Jørgensen hangsúlyozta: „Nagyon számítunk a Szkéné Színház társulatának a részvételére is az 1990-i delphi rendezvényen, ahol politikai, társadalmi rendszerektől függetlenül minden európai érdeklődőt, műkedvelőt, szakembert várunk, hogy közös szellemi, művészeti örökségünk fölmutatásával elinduljunk az egy oszthatatlan Európa felé vezető úton”.
Ugyanebben az évben, tehát 1990 szeptemberében a szocialista országok művészeit kívánják főszereplővé tenni az Århusi Fesztivál rendezői. Ezt már eldöntötték. Kértek, adjam tovább.
