Sajnos, nem találtam meg személyes archívumomban az 1985. márciusi bécsi helyzetjelentésemet, amely az akkor tekintélyes és nagy példányszámú, félhivatalos kormány-napilapban, a Magyar Hírlapban jelent meg. A jó három évtizeddel ezelőtti, ma is számos aktualitást hordozó beszámolót (atomerőmű-vita politikai és gazdasági szemszögből) csak az eredeti kézirat alapján tudtam rekonstruálni. (A Wikipedia képén: Waluliso „aranykorában”.)
Erőmű és erőpróbaa
Waluliso, akinek fönntartott helye van a bécsi Stephansplatzon, most (1985-ben!) éppen évi rendes szabadságát tölti valahol Afrika partjai mentén. Waluliso valódi nevét (Ludwig „Wickerl“ Anton Weinberger) csak kevesen ismerik; fehér tógás alakját viszont immár százezrek, sőt, a televízió jóvoltából milliók. Waluliso – Wald, Luft, Licht, Sonne, azaz: erdő, levegő, fény, nap – betűszóból költött név. Valóságos intézménnyé vált az évek során, mint például a bécsi fiáker.
A (látszólag) meghatározhatatlan korú férfi hajnaltól késő estig hirdeti az osztrák főváros talán legforgalmasabb terén a természet védelmét (ennyiben a Zöldek egyik apostolának számít) a levegő és a napfény jótékony hatását (tisztelhetik miatta a naturisták is, valamint egy buddhista szerzetes állhatatosságával a békét, boldogságot és jóságot.
(Waluliso az első világháború kitörése előtti hetekben, 1914. július 2-án született Bécsben, könyvkötő szakmát szerzett. Az mindvégig bécsi férfiú az 1970-es években azzal vált ismertté és Ausztria első számú, önjelölt környezetvédőjévé, hogy aláírásokat gyűjtött a bécsi Donauinsel eredeti, kiránduló-pihenőhely jellegének a megőrzéséért. Attól kezdődően élete legnagyobb részét a bécsi belvárosban töltötte, bár időről időre igyekezett fölkeresni a fontos nemzetközi tanácskozások európai helyszíneit. Mindig megtalálta a módját, hogy hírességekkel, politikusokkal kezet rázzon a kamerák előtt. Waluliso éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1996. július 21-én hunyt el szülővárosában.)
Waluliso „működésének” színterén jó másfél hétig hangzavar uralkodott. Alig harminc méterre egymástól ütötte föl sátrát a Konrad Lorenz Nobel-díjas tudós nevével fémjelzett népi törvénykezdeményezés propagandacsoportja és a Donaukraftwerke információs irodája. Mind röplapokat osztogatnak: Lorenzék még aláírásokat is gyűjtenek a Dunán Hainburg térségében tervezett vízi erőmű építése, valamint a zwentendorfi (immár 1978 óta készen álló, lassanként ócskavassá rozsdásodó) atomerőmű üzembe helyezése ellen. A természettudós híveinek jelszava: „A természet segítségért kiált!”; a DoKW emberei erre így válaszolnak: „Mi már harminc év óta védjük a természetet!”. Hasonló információs, aláírásgyűjtő standok működnek szerte Ausztriában – a Fertől a Boden-tóig.
Túlzás nélkül sorsdöntő napok-hetek ezek az osztrákok millióinak – és persze kormányuknak is. A Dunára tervezett hainburgi vízi erőmű építésének ellenzői a természeti környezet szétrombolásának a szándékával vádolják az ipar vezetését és a kabinetet. Tiltakoznak az ellen is, hogy ellentétül üzembe helyezzék a népszavazással kétszer is „halálra ítélt” zwentendorfi atomerőművet. A Lorenz-féle népi törvénykezdeményezés híveit a jelek szerint semminemű józan és ésszerű érv sem képes meggyőzni arról, hogy Ausztriának égetően szüksége van energiaforrásainak a bővítésére. És arról sem, hogy elegendő és olcsó villamos áram nélkül nem lehetséges modern iparpolitika, hogy „há és cett”, azaz Hainburg és Zwentendorf – nem más, mint az osztrák gazdaság két sarkköve. Vagy az egyik, vagy a másik az országnak és lakóinak a létkérdése.
Naponta újságcikkek tucatjai jelennek meg, rádió- és tévériportok, kerekasztal-beszélgetések, tudósinterjúk hangzanak el – többségben az erőműépítés, illetve az erőmű-üzembehelyezés mellett. Miként kezdettől fogva, ma is a legkézenfekvőbbnek kínálkozik Zwentendorf begyújtása. Európa-szerte 166 atomerőmű termel máris áramot, további 115-öt most építenek. Liechtenstein kivételével, az Ausztriával szomszédos országokban 29 atomerőmű működik – érvel a haladást támogató sajtó, majd hozzáteszi, hogy Franciaországban több mint ötven, Belgiumban, Finnországban és Svédországban negyven, Svájcban 30, az NSZK-ban, Nagy-Britanniában és Japánban 20 százalékban atomerőművek termelte villamos áramot használ az ipar és a lakosság.
Wattok és voksok szinte egyenlő súllyal esnek latba az osztrák energiavitában, amely mindinkább politikai küzdelemmé válik. Súlyos gondot okoz mindenekelőtt Fred Sinowatz kancellárnak, miután közvetlen helyettese, a koalíciós Szabadságpárt vezetője, Norbert Steger alkancellár sem számít az atomerőmű-pártolók közé. A „fekete ellenzék”, a néppárt (ÖVP) egyszerre mond igent is, nemet is Zwentendorfra, és ez a „jein” a napnál világosabbá teszi: a néppárti véleményhasadás a kormányon lévő szocialistákhoz közelíti (de csak energiaügyben!) az ÖVP józanabbik részét.
A Ballhausplatzot ostromló, azaz a kormányhatalomra pályázó néppárt mögött álló gazdasági körök már rég fölismerték, nincs haladás Zwentendorf nélkül. Ők azok, akik az értelem és haladás koalícióját is szorgalmazzák, nevezetesen: annyi év után szeretnék újra megalakítani a szocialista–néppárti kormányszövetséget. Néppárti egyeduralom helyett tehát nagykoalícióról álmodoznak és beszélnek, és „engedményként” még azzal az SPÖ-elképzeléssel is egyetértenek, hogy rendezzenek újabb népszavazást az atomerőmű üzembe helyezéséről. (Ez már csak azért is ésszerű lenne, mert a Szovjetunió hivatalosan közölte: hajlandó átvenni és tárolni Zwentendorf atomhulladékát.)
Alois Mock pártelnökkel az élen, a „feketék” hivatalos vezetése hallani sem akar az újabb osztrák referendumról. Indoka: hadd növekedjenek ezzel is a „vörösök” gondjai. Mintha máris nem lenne elegendő. Gondoljunk csak a múlt év végi napokra, amikor a „betonozóknak” (azaz a hainburgi vízi erőmű alapozóinak – végeredményben a kormánynak) vissza kellett vonulniuk a környezetvédők makacs kitartása miatt. Aztán a múlt hónap elején kirobbant a Frischenschlager–Reder-ügy, a minap pedig (homályos hitelügye miatt) visszaadta tárcáját Karl Sekanina szocialista párti építésügyi miniszter…
A nagy pártok mind demonstratívabb erőpróbája zajlik Ausztriában, igaz, egyelőre s látszólag erőművitával leplezetten. Pedig mindenki tisztában van vele, hogy különösen a néppárt számára nagy tét forog kockán. Zwentendorf az ÖPV (esetleges) kormányképességének a próbaköve, már csak azért is, mert az atomerőmű szükségességével a tervezéskor a „feketék” is egyetértettek. A túlzott konzervativizmus (nem csupán az erőmű ügyében!) nem vezet eredményre. Erről éppen a múlt héten volt kénytelen meggyőződni Mock pártelnök, akit – bármennyire számított is rá – pártbeli társai nem javasoltak az ÖVP köztársaságielnök-jelöltjének. Az Osztrák Néppártot a nagy tekintélyű dr. Kurt Waldheim képviseli.