A külpolitikai újságírók visszatérő témája India. Nemcsak az idén, amikor a föld legnépesebb államává lépett elő, de az volt az elmúlt évtizedekben is. Cikkünk szerzője – helyismeretének és hindi nyelvtudásának köszönhetően – az átlagosnál gyakrabban foglalkozott a dél-ázsiai nagyhatalommal és annak politikusaival is. Írása a Népszabadság 1985. június 5-i számában jelent meg.
«Az amritszári Aranytemplom katonai elfoglalásának első évfordulója felé közeledve ismét megszaporodtak a merényletek az indiai Pandzsáb államban, de a szikhek szűkebb pátriája környékén is. Kereskedőket támadtak meg, üzleteket égettek ki, autóbuszok, vasúti kocsik utasait mészárolták le, orvlövészek csaptak le a fegyveres erők tagjaira, s végül az ivókutak vizének megmérgezése következett, amelytől azután korra, vagyonra és vallásra való tekintet nélkül pusztult mindenki, aki fogyasztott belőle. A terroristák – a jelek szerint – semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. A józan ész fölött esetenként diadalmaskodhat az elvakult fanatizmus.
Megkönnyebbülés és döbbenet
Egy évvel ezelőtt India egyszerre aggódott és fellélegzett. Az óriási többség számára megkönnyebbülést hozott, hogy a központi kormány gátat szabott a szikh terroristák további akcióinak, miután a katonaság bevetésével elfoglalta fő támaszpontjukat, az Aranytemplomot, amelyet Bhindranvále, a vezér és hívei kegyhelyből fegyverraktárrá és géppuskafészekké változtattak. A kívülálló, objektív megfigyelő számára nem volt nehéz belátni, hogy a vallási központot nem a hadsereg szentségtelenítette meg (a rohamozó katonák például – a szikh vallás előírásait tiszteletben tartva – külön felsőbb parancsra, mezítláb hatoltak be a templom területére), hanem azok a szikh fegyveresek, akik ott berendezkedve, fél éven át egyre újabb és mind hajmeresztőbb terrorakciókra vetemedtek.
A viszonylag gyorsan – három nap alatt – és katonai szempontból jól, szervezetten végrehajtott akció nemcsak megkönnyebbülést, hanem megdöbbenést is kiváltott India-szerte. A fegyverek mégiscsak az egyik legnagyobb vallási központ falai között dörögtek! Fokozta a sokkhatást a halottak nagy száma (meghaladta a félezret), a nyilvánosságra került leleplező adatok a terroristák külföldi fegyverforrásairól és egyéb kapcsolatairól, s végül talán a legfontosabb tény: az indiai hadsereget nem az ország külső védelmére kellett mozgósítani, hanem belső, tulajdonképpen rendőri feladatok végrehajtására.
Mint említettük, az objektív külső szemlélőnek mindezt nem volt nehéz elfogadni. Az azóta tapasztalt események tanúsága szerint annál nehezebb volt azonban az amritszári akció elkerülhetetlen voltát belátnia a vallási érzelmeiben érintett szikh közösség jelentős köreinek. A központi kormánnyal szemben korábban is hangoztatott gazdasági és politikai fenntartásaikhoz új, sötét elem társult: a bigott vallási gyűlölet, amely személy szerint is célba vette Indira Gandhi kormányfőt és közvetlen környezetének tagjait.
Fehér Könyv
Az amritszári ostrom után Új-Delhiben Fehér Könyvet tettek közzé, amely pontos, igen részletes történelmi visszatekintéssel is szolgáló leírását adja mindannak, ami 1984. június 6-át megelőzte. A kormány nem vitatta a 15 milliós szikh közösség érdemeit India gazdasági, katonai és szellemi fejlődésében, ám újfent leszögezte, hogy amíg a földek, vizek vagy akár a szomszédos Harijána állammal közös főváros, Csandigarh végleges hovatartozásáról lehet tárgyalni, addig Pandzsábnak, India talán legjelentősebb északnyugati szövetségi államának önállósági törekvéseiről Delhi – 700 millió indiai érdekeit szem előtt tartva – nem bocsátkozik alkudozásokba. A kormány tárgyaló partnere, a szikhek politikai pártja, az Akali Dal vezetői ugyanis – akik a terrorizmus parazsát a saját sarkuknál is érezték és az elől futottak – igyekeztek választóik körében valódi vagy vélt érdemeket szerezni. Így mind elvakultabb, elszakadási tervekkel kacérkodó és eleve teljesíthetetlen kívánságlistákkal bombázták a központi kormányt. A szikhek vezetői – legalábbis a nyilvánosság előtt – tagadták, hogy a legszívesebben kiválnának az Indiai Köztársaságból. Viszont a szikh emigráció, főként a Nagy-Britanniában, az NSZK-ban, Kanadában és az Egyesült Államokban élő hangadóik – akik rendszerint a legtehetősebbek is közülük – éppen az elszakadást, egy vallási állam, Khalisztán létrehozását sürgették és követelik ma is az otthoniaktól. A fegyver és a pénz szinte számolatlanul ömlött Amritszárba a külföldi „magánszemélyektől” (az elfoglalt Aranytemplomban több mint öt kilogramm aranyat és másfél kiló drágakövet találtak), a terroristák pedig, ha akartak volna sem állhattak volna ki a szakadár törekvésekkel szemben. De nem is akartak kiállni!
Egység, erő
A tét India egysége volt és marad. Történelmi tény, hogy az óriási ázsiai ország bármiféle megnyirbálása csak kárt és szenvedést hozott a Himalájától délre. Mindmáig emlékezetes a függetlenné válás vérfürdője, amely a hindu–muzulmán összecsapásoknak, Pakisztán – brit elképzelések szerinti – önállósításának a következménye volt, s amelynek utórezgéseként az egy tőről fakadt két szomszéd ország eddigi háborúit is számontarthatjuk. (Éppenséggel nem véletlen, hogy a pakisztáni vezetés „hirtelen” felismerte az iszlám és a szikh tanok közötti rokon vonásokat, nagyvonalúan elviselte területén a pandzsábi terroristák kiképzőtáborait és a fegyverek csempészését is.) De az indiai egység megbontásának szándékával találkozunk Kasmírban is, ahol a volt főminiszter lazítaná a kapcsolatokat Delhivel; a szakadárok közé sorolhatjuk az északkelet-indiai Asszám önállóságát követelőket, a dél-indiai nyelvi sovinizmus hirdetőit, az országban hol itt, hol ott fel-felbukkanó különböző vallási szélsőségeseket, de még a legutóbbi gudzsaráti kasztzavargások szervezőit is. Világos ugyanis, hogy ha a szakadároknak bármelyik csoportja eléri célját, azzal csökken India ereje, kárát látja az ország jelenlegi óriási – és megérdemelt – nemzetközi tekintélye.
Indira Gandhi és környezete helyesen mérte fel, hogy valamennyi szeparatista erő között – gazdasági súlyuk, továbbá a hadseregben betöltött fontos, egyes fegyvernemeknél meg éppenséggel döntő szerepük miatt – a szikhek mozgolódása lehet a legveszedelmesebb. Ezért határozták el a legkeményebb, s egyben a legkényesebb katonai akciót a független India történetében: az Aranytemplom ostromát. A döntés helyességét – az Akali Dal kivételével – valamennyi indiai politikai párt elismerte, s ezt nem tette kérdésessé az sem, hogy a szikh szélsőségesek beváltották bosszújukat, meggyilkolták Indira Gandhit. (A kormányfő – tragikus hősiességgel – végső soron annak vált áldozatává, hogy védte a szikheket. Hírt kapott ugyanis arról, hogy potenciális gyilkosait személyi őrségének szikh tagjai között feltételezik. Ám Gandhi asszony megtiltotta, hogy testőrei közül bárkit elvezényeljenek, mert ez – mint mondta – „országszerte tápot adna a szikhellenes indulatok elterjedésének”.)
Kinek az érdeke?
A merénylet következményei, a szikh lakosság ellen kirobbant, majd katonai erővel elfojtott bosszúhadjáratok a szikh vezetők számára is bizonyíthatták, hogy a terror visszaüt rájuk, illetve hogy csakis erős központi kormány és fegyelmezett fegyveres erő képes ezt megakadályozni – vagyis éppen az, amit akcióik sikere esetén ők semmisítettek volna meg.
Radzsiv Gandhi és pártja, a Nemzeti Kongresszus (I) december végi lehengerlő választási sikerének hatására a szikh szélsőségesek eleinte kivártak. Szinte magától adódik a feltételezés: a kivárásban szerepet játszottak bizonyos indiai és külföldi köröknek a delhi bel- és külpolitikai vonal megváltoztatásához fűzött reményei. A gazdaságpolitikában valóban történt is némi „áramvonalasítás”, a hazai és a külföldi tőke vállalkozókedvének élénkítésére. A külpolitikai módosításokra vonatkozó várakozások azonban hónapok eltelte után is hiábavalónak bizonyultak, sőt Radzsiv Gandhi első hivatalos külföldi útja a Szovjetunióba vezetett. Ezt közvetlen megelőzően, a Gandhi asszony elleni merénylet tettesei perének megnyitására időzítve külföldön készült, tranzisztoros rádióknak álcázott pokolgépek robbantak a fővárosban és környékén, amelyeket szikh terroristák vonatokon, buszokon helyeztek el, s amelyek válogatás nélkül öltek és sebesítettek meg százakat.
Tragikus, hogy az egy évvel és a fél évvel ezelőtti leckék tanulságait le nem vonó szikh fanatikusokat újból fel lehetett heccelni, s szembeállítani a történtek után ugyancsak könnyen indulatba hozható hindu többséggel. Tavaly novemberben akadt olyan országos tekintély Radzsiv Gandhi személyében, aki megálljt tudott parancsolni a szikhek ellen kibontakozó bosszúhadjáratnak. Ennek ellenére a pandzsábi terrorcsoportok halállistáján – a szikh Zail Szingh köztársasági elnök, továbbá India más politikai és katonai vezetői előtt – változatlanul ott szerepel Radzsiv Gandhi neve. A legutóbbi esztendő eseményei bizonyították, hogy a fenyegetés komoly, nem lehet félvállról venni.
Ám ha beváltják, ki adna majd hatásos parancsot a feltétlenül kirobbanó ellenterror megfékezésére? Ki óvná meg a vétlen szikh parasztokat, kiskereskedőket, taxisofőröket, gyári munkásokat, katonákat az óriási többség haragjától, amely kivédhetetlenül rájuk zúdulna?! Ki akadályozna meg egy polgárháborút?!»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)