Jó négy és fél évtizeddel ezelőtt, az akkor külföldön is mértékadónak számított Magyar Hírlap külpolitikai rovatának munkatársaként kaptam a feladatot, hogy tanulmányozzam a balti-tengeri térség néhány országának a környezetvédelmi igyekezetét és kooperációját – különös tekintettel az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmánya szellemében – három évvel a dokumentum aláírása után. Lengyelországban, az NDK-ban (a mai Németország keleti felében) és Dániában jártam, felderítendő az ember és a Balti-tenger kapcsolatát. Az akkori négyrészes beszámoló – meggyőződésem – akár politikai helyzetjelentésként is szolgálhat az akkori Európa egy részéről.
Az újságíró archívumában őrzött lapkivágások, anno 1978…
Haldokló élővilág A tenger föltámasztása a legfontosabb és legsürgetőbb teendőnk – kezdte mondanivalóját Dionizy Such, a Lengyel Népköztársaság külügyminisztériumának osztályigazgatóhelyettese. A Balti-tenger melléki országok együttműködéséről beszélgettem vele varsói dolgozószobájában. – A gigászi feladatot, azt, hogy a Balti-tenger újra tenger legyen, és ne olyan palack, amiben hónapok, évek múltával csak poshad a víz, csakis a térség hét országának szoros, jól összehangolt, a legkorszerűbb tudományos és technikai módszereket is hasznosító munkájával lehet sikeresen megoldani.
Vendéglátóm a lengyel külügyminisztériumban az észak-európai országokhoz fűződő kapcsolatokkal foglalkozik; különösen szívügyének tartja a Baltikum népeinek, államainak az együttműködését.
– A térség meglehetősen viharos történelmének békés esztendeiben – folytatta Dionizy Such – a tenger melléki országok kereskedelmi kapcsolataikkal, a hajózással, a halászattal lerakták a későbbi együtt munkálkodás lehetőségének alapjait. Az egyik legrégibb példa erre az Unio Hanseatica, az északnémet kereskedővárosok gazdasági és politikai szövetsége.
– Úgy vélem, hogy a tenger (vagy tengerek) birtoklásáért folytatott küzdelem – miként a történelem igen gyakran szomorú eseményei is bizonyítják – sohasem vezetett jóra… – vetettem közbe.
– Egyetértek a megállapítással – folytatta gondolatait lengyel beszélgető társam. – Napjainkban minden eddiginél fontosabb, hogy ez a térség, a Balti-tenger térsége a békés együtt munkálkodás szférája legyen. S hogy szavait szemlélhesse is, az irodája falát borító mappa felé fordult: – A második világháború következtében, majd pedig a két nagy politikai-katonai szövetségesi rendszer kialakulásával átrendeződtek ott is az erővonalak. A Balti-medence keleti és déli oldalán három testvéri szocialista ország, északon két (igaz, más-más módon) semleges állam, az Északi-tenger kapujában pedig három NATO-tagország terül el.
– Furcsa talán, hogy imént még az együttműködést hangsúlyoztam, és most a megosztást emlegetem; közös munkánk szükségességét hangoztattam, és arról beszélek, ami elválaszt bennünket… A történelmi tényeket azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, látni kell a fejlődési folyamatot, érzékelni a célok és érdekek különbözőségét.
– A Német Demokratikus Köztársaság több mint két évtizeddel ezelőtt, 1957-ben javasolta: a Balti-tenger legyen a béke tengere; a parti államok kössenek egymással megnemtámadási szerződést; tengerükről zárják ki a katonai akciók lehetőségét Akkor, a hidegháború esztendeiben egyik atlanti ország sem foglalkozott a javaslattal, amelyet 1963. május 28-án elhangzott beszédében Kekkonen finn köztársasági elnök továbbfejlesztett és az atomfegyver-mentes Észak-Európa megteremtését szorgalmazta.
– A Szovjetunió és a Varsói Szerződés több országának kitartó és következetes békepolitikája, diplomáciai erőfeszítései végül is megértésre találtak a politikai realitások iránt fogékony polgári pártok és kormányok vezetőinél, megnyílhatott a Helsinkibe vezető út…
– Elnézést a hosszadalmas okfejtésért – mentegetőzött vendéglátóm –, végül is arra akartam kilyukadni, ami egyik alapvető célunk: a népek, nemzetek javát szolgáló nemzetközi együttműködéshez. Ezt kínálja, sőt, megköveteli a politikai enyhülés.
Hetvenmillió ember él közvetlenül, a Balti-tenger partjai mentén – olvastam a finn balti-tengeri bizottság kiadványában. A tudományos, alapossággal, elkészített füzet idézi az 1974. március 18-án aláirt helsinki konvenció legfőbb mondanivalóját: Közös a felelősségünk a Balti-tengerért! Milyen konkrét, lépéseket tett és szándékozik tenni ebből a célból a Lengyel Népköztársaság?
– Legszebb és leghíresebb tengerparti városunk (a képen a gdanski Artushof) nevéhez fűződik a helsinkit fél évvel megelőző gdanski megegyezés létrejötte – kezdte válaszát Dionizy Such. – A balti-tengeri országok diplomáciai értekezletének záróaktusaként 1973. szeptember 13-án Dánia, Finnország, Lengyelország, az NDK, az NSZK, Svédország és a Szovjetunió nemzetközi szerződést írt alá „a Balti-tenger és a Kattegatt (tengerszoros Dánia és Svédország között – a szerk.) halászatáról és élővilágának megőrzéséről”. A konvenció a mi kezdeményezésünkre jött létre. Az egyezmény nemzetközi jelentősége óriási: a második világháború után ugyanis első ízben ültek a tárgyalóasztalhoz a Balti-tenger medencéjéhez tartozó hét állam képviselői és egyeztették erőfeszítéseiket a Balti-tenger élővilágának megőrzése céljából.
Fuldoklik a víz – ismerték föl a szakemberek. Már akkor, öt évvel ezelőtt (1973-ban – a szerk.), igen súlyos volt a helyzet: a tengerbe ömlő mintegy 200 folyó 60 nagyvárosból és ipari központból évente 1,5 millió tonna mérgező anyagot és 15 ezer tonna foszfort juttatott a körülbelül 370 ezer négyzetkilométer (Svédországnál jóval kisebb) felületű, lényegében zárt medencébe. Napjainkban – az azóta foganatosított védő intézkedések ellenére – még több a Balti-tengerbe jutó, szennyeződés. Oda jutottunk – komorodott el a lengyel diplomata –, hogy a Balti-tenger lett a világ legpiszkosabb tengere! Vizének csupán négy százaléka cserélődik ki az Atlanti-óceán irányába. A tengerfenéken élettelen pusztaságok keletkeztek; a tudósok szerint hatévenként kétszeresére nő ez a sivatagi világ. És közben lankadatlan lendülettel folyik a halászat, a komphajók sok millió tonna árut szállítanak a tengeren… A tengeri állat- és növényvilág pusztulása ugyanakkor egyre tragikusabb méreteket ölt.
– Gond, hogy az utóbbi években – mondta Dionizy Such – a gdanski konvenciót aláírt tőkés országok sorra kiterjesztették halászati övezetüket, mi több, a Közös Piac kívánságának megfelelően, saját halászati övezeteket kívánnak létrehozni a Balti-tengeren. A helsinki konvenciót még nem minden aláíró ország iktatta törvénybe, így nehéz bárkitől is számon kérni a szép elhatározások megvalósítását: szennyvíztisztítók építése, „porszívó” vagy „kukahajók” közlekedtetése a tengeren, amelyek átvennék más hajók hulladékát… Jól tudjuk, mindez milliárdokba kerül, viszont minél később cselekszünk, annál drágább árat fizetünk a halogatásért.
Érzékeny térség ez katonailag, politikailag egyaránt. Úgy véljük, hogy a békés alkotómunka összehangolásával érdekeink egyeztetésével elejét vehetjük az esetleges konfliktusoknak. „Eleink már a 18. században nemzetközi egyezményt alkottak, ami megtiltotta a katonai akciókat a Balti-tengeren…
(Következik: A kormányrúd vége: a műhold.)
A cikksorozat első része 1978. december 20-án jelent meg.