Mindig szívesen foglalkoztam az alpesi köztársasággal (számos alkalommal visszatértem, kihasználván a sokféle lehetőséget, interjúkat politikusokkal, beszélgetéseket embermentőkkel, hadgyakorlatot stb.), a gyönyörűséges Svájccal, amelynek népe – okos vezetőikkel egyetértésben, abszolút demokratikus módon – mindig képes volt megtalálni a kantonok szövetsége számára legjobb utat és megoldásokat a legnehezebb körülmények (európai és világháborúk) közepette is. Hosszú évekig tartott, mígnem a négynyelvű Svájci Államszövetség 2002. szeptember 10-én csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. (A nyitó képen: zászlóerdő az ENSZ genfi központja előtt.) Mindez persze nem jelentette azt, hogy Tell Vilmos hazája abszolút kívülálló lett volna: Genf adott otthont az ENSZ elődjének, az 1920. január 10-én Woodrow Wilson amerikai elnök javaslatára létrejött Nemzetek Szövetségének… Az alábbi írás a (manapság azonos címmel kiadott nyomtatvánnyal rokonságban sem álló) Magyar Hírlap 1986. március 17-i számában jelent meg:
«(MTI) A svájci lakosság nagy többséggel az ország ENSZ-tagsága ellen foglalt állást a hétvégén rendezett népszavazáson.
Rég nem volt már akkora fölbolydulás az Alpok s tavak, bájos-tiszta városkák, a pompás erdők – és persze a népszavazások – gazdag országában, mint az utóbbi hetekben, hónapokban! Még akkor se’ talán, amikor pár éve a nők választó- és választhatósági jogáról rendeztek referendumot. Élnek is ezzel most a kantonok lányai, asszonyai. Geneviéve Aubry berni és Susi Eppenberger Sankt Gallen-i szabadelvű-demokrata párti képviselőnők nagy példányszámban terjesztett kiáltványban szólították föl nőtársaikat: március 16-án Svájc ENSZ-tagsága ellen szavazzanak! Érvük meglehetősen avíttnak tetszik: meg kell őrizni az Eidgenossenschaft (az államszövetség) semleges tanácsadói státusát a népek-országok nagy közösségében. A világszervezetbe való belépés esetén Svájc elveszítené ezt a különleges jogi állapotát… A szavazásra jogosult mintegy 3,8 millió svájci állampolgárnak a fele férfi, közte (szerencsére) nagyon sok nem csupán az érzelmeire, hanem – nemzetközi tapasztalatainak és a kor követelményeinek-szellemének megfelelő – reális, ésszerű érvekre is hallgat. Mi több, minden lehetséges fórumon hangoztatja is a meggyőződését: a Svájci Államszövetségnek a népek nagy közösségében van a helye. Több mint négy évtized múltán végre föl kell vonni a vörös-fehérkeresztes lobogót – az éppen 160. zászlót – a New York-i ENSZ-palota előtti térségen.
Mindenképpen idejétmúlt és ellentmondásos Svájc önkirekesztése az Egyesült Nemzetek Szervezetéből. A Népszövetségnek is tagja volt, s a Léman-tó partján fekvő Genf kezdettől helyet ad (a valamikori népszövetségi épületekben és újabb kori bővítményeiben) az ENSZ európai központjának, egy sor szakosított szervezetének, valamint az ugyancsak szélesen nemzetközi (bár svájci!) intézménynek, a Vöröskeresztnek. Évente 1,2 milliárd frank haszna van az internationaux-kból, miként a csípős nyelvű genfiek az ott székelő nemzetközi szervezetek munkatársait emlegetik. Havonta ezernél több (!) rendezvény, ülésszak zajlik a tóparti városban küldöttek, szakértők, tolmácsok és persze újságírók részvételével.
Politikai ésszerűség lenne a Svájci Államszövetség belépése az ENSZ-be – hangoztatta Francesca Pometta nagykövet asszony, az ország állandó ENSZ-megfigyelője. Lám, megint egy ellentmondás (vagy éppen svájci jellegzetesség?): ebben a minőségében viszont jelen van Svájc a New York-i közgyűlési ülésteremben, ahol mindent hallhat, láthat, csak nem beszélhet. Tagja az ország több szakosított ENSZ-szervezetnek is, és svájci állampolgár a GATT és a menekültügyi főbiztosság vezetője is. „Ha továbbra is az ENSZ-en kívül maradunk, ez azt jelenti, hogy önszántunkból mondunk le a nemzetközi együttműködés fontos eszközéről” – érvelt a nagykövetnő. Miként a hűvösen konzervatív Neue Zürcher Zeitung háromhasábos beszámolójából kiderül – erre enged következtetni a terjedelmes magyarázat – a svájciak nagy része alig ismeri az Egyesült Nemzetek Szervezetének feladatait, hatáskörét, jelentőségét. Évtizedek óta „kóstolgatják” a svájciak az ENSZ-t, miként az ő híres sajtjaikat az ínyencek: az egyik falat ízlik nekik, a másik kevésbé; van, aki túl lyukasnak találja, a másik a „színével” elégedetlen. És bár éppen negyven évvel ezelőtt kezdődött Bern óvatos közeledése a világszervezethez a szakosított és különleges megbízatású intézményeiben való részvétellel, csak az 1960-as évek végén készülhetett el a kormány jelentése Svájcnak az ENSZ iránti viszonyáról. A svájci mintájú semlegességre kötelezettséget vállalt Ausztria már 1955-ben belépett az ENSZ-be, és a többi európai nagy semleges ország se maradt távol tőle. Az ENSZ-tagságról szóló népszavazás kiírását mégis csak két esztendővel ezelőtt kockáztatta meg a szövetségi kormány és törvényhozás. Mit féltenek annyira a svájciak az ENSZ-től? Mindenekelőtt a kissé túlmisztifikált svájci semlegességet. Attól tartanak, hogy a belépés után Teli Vilmos hazájára is kötelező lenne a BT által elrendelhető fegyveres akciókban, embargókban való részvétel. További érvek: gazdaságilag nem áll érdekében Svájcnak a belépés; tagság nélkül is jelen van az ENSZ-ben és szervezeteiben; cselekvési tere leszűkülne; az eddiginél aktívabb külpolitikát kellene folytatnia. Végül pedig: az emberiség érdekének szolgálatában szükség van egy olyan államra, amely a „hatalmi érdekektől vezetett ENSZ-en” is kívül állván, tökéletesen semleges fórumot biztosít a két- és sokoldalú tárgyalásokra, találkozásokra. A tagság mellett érvelők okoskodása logikusabbnak tetszik: Svájc nem vállalhatja – már csak gazdasági megfontolásokból sem – a látványos önkirekesztés ódiumát. A többség, a 85 fejlődő ország – tekintettel mindegyre szélesedő piacaira – a gazdasági együttműködés beláthatatlan távlatait nyitja meg Svájc előtt. A negatív eredményű népszavazás a svájci nép együttmunkálkodási készségének a hiányát is bizonyítaná. Holott éppen a szolidaritásból, az ország külpolitikájának egyik alapelvéből következik: részt kell vállalni a világméretű gondok (a szegénység, az apartheid, a betegségek, az írástudatlanság…) megszüntetésében. Semlegességünkkel pozitív szerepet játszhatnánk az ENSZ-en belül – írják kiáltványukban egykori külügyminiszterek : Max Petitpierre, Willy Spühler, Pierre Gräber. Ekként érvel Pierre Aubert jelenlegi külügyminiszter, sőt az államfő, Alphons Egli is. A konzervatív többségű németajkúakkal ellentétben a nyugat-svájci kantonok lakói és az ifjú választópolgárok az utolsó pillanatig a belépés mellett agitáltak, igyekeztek mindent megtenni, nehogy elszalasszák a történelmi lehetőséget…»
A témáról bővebben itt olvashat; tessék kattintani!